Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái

Miközben Márton Evelin új regényét, a Szalamandrák éjszakáit olvastam, folyton felrémlett Ştefan Bănulescu 1977-ben írt regénye, A Milliomos könyve (amelyet egyébként 2011-ben Demény Péter fordításában a Bookart is megjelentetett). Sok kapcsolódási pont ugyan nincs a két regény között, a Bănulescué Dél-Románia általam ismeretlen, csodálatos világába kalauzol, varázslatos szereplői megőrjítik az olvasót, s amelynek olvasása közben egy olyan Atlantiszra nyílik rálátásunk, amely van is, meg nincs is, s amelynek megértéséhez, átérzéséhez ismerni kellene azt a nemzetiségi olvasztótégelyt, amely Dobrudzsának – is – a sajátja. Olyanfajta őrület ez, amely csak a szerelem sajátja.

S azt hiszem, valahol itt kell keresni a két könyv közti kapcsolódási pontot. Márton Evelin regénye is azt a fajta őrületet igyekszik megragadni, amit egy, a harmincas éveiből visszanéző narrátor érez szerelmei történetének sorjázásában. Illetve abban a megfoghatatlan világban, amely az erdélyi magyar prózában eddig ismeretlen volt számomra. Márton Evelin prózája ugyanis túllép az erdélyi irodalomra jellemző egypólusú világon (amelynek egyfajta lélektani fala lenne a Kárpát-kanyar, mintha Bukarest számunkra nem is létezne). Anwar nevű női hőse úgy építi és bontja le az írás folyamatában egyszersmind maga körül a falakat, hogy átvisz a túlsó partra is, a regényben szimbolikus helyként is működő Sárga-partra, a Fekete-tenger vidékére, megidézve és magával sodorva a török, tatár, román, magyar, székely, félig perzsa, félig bolgár, roma etnikum sokszínűségét, közelítve a Bănulescu-regényben megismert varázslathoz. Hősei – bármilyen furcsán hangzik is a magyar nyelvű regényben – románul beszélnek egymással, mert mindannyian kicsit románok is. (A regény egy pontján egyébként Bănulescu regénye is felbukkan – megnyugodhattam, az általam vélt párhuzam mégsem ördögtől való.)

S bár látszólag a többféle nemzetiség közti átjárás, az egymás mellett élő nemzetiségek kérdése nem kardinális pontja a regénynek, a Bukarest–Fekete-tenger–Kolozsvár háromszögben meglelni véljük – vagy véli Anwar – azt a hazát, amelyet a története elmesélése során a hősnő végig keresett. Még ha ez a haza nem is a szalamadralétet is adó multikulturalitásban rejlik, még akkor is, ha a túlsó partra való átjárás ára a rejtőzködő magány.

Márton Evelin könyve ilyen értelemben erdélyi könyv (és nem erdélyi magyar), s épp ezért egy igen rendhagyó világszemlélet bontakozik ki azokból az eszmefuttatásokból, amelyeket a férfi nevű női narrátor mond barátságról, hazáról és hazátlanságról, sorstalanságról és persze szerelemről. Ebből a nézőpontból sajátos értelmet nyer a regény szerelmi háromszögét alkotó szalamandracsapat, kétéltűségük azt a fajta állapotot is tükrözi, amelynek lételeme a minimum kétfelé tartozás, a kétféle létállapot. Márton Evelin hősei átlépik a saját nemzetiségük kódolta falakat, s személyes viszonyrendszerük is meglehetősen bonyolultnak mondható: sehova sem tartoznak, barátságuk szövevényes, mindenki mindenkinek a szeretője, lehetséges felesége, férje, hogy végül mégis egymástól elszakadva, külön utakat bejárva nézzenek szembe gyerekkori önmagukkal. Kajgal Amerikába vándorolva, eltűnve, Milen, a Gyógyszerész úr Kolozsváron maradva, Anwar Afrika legmagasabb tetejére elvonulva, hogy megírja gyerek- és ifjúkora történetét: „Az Amaniban kezdtem el ezt a könyvet, amikor azt gondoltam, már elég távol vagyok mindentől és mindenkitől, hogy írni tudjak róluk.”

A sokfele ágazó történet ugyanakkor csak részben a gyerek- és ifjúkor története, bár kétségtelen, a regény központjában elsősorban a „képzeletbeli szalamadracsapathoz” fűződő emlékek állnak, nem egy esetben reflektálva is arra, egy-egy elmesélt történethez miként viszonyulna Milen vagy Kajgal. Néhol Milen könyvének részleteit olvassuk, de az elszórtan jelentkező passzusok nem adnak hozzá túl sokat Milen figurájához. Mint ahogy alapvetően – legalábbis számomra – nem is annyira maguk a figurák izgalmasak a kötetben, hanem a szereplők közti viszonyok és beszélgetések, a kegyetlenül őszinte szembenézés azzal, ami végérvényesen lezárult, az önmagával/emlékeivel való számvetés pőresége és kegyetlensége. A többnyire függő beszédre hagyatkozó Anwar ezekbe a történetekbe sűríti mindazt, amit gyerek- és ifjúkoráról megfoghatónak vél – s ha helyenként eltér ettől, igencsak megbicsaklik a próza sodró lendülete, mesterkéltnek és körülményesnek hatnak a mondatok (például a regény vége felé, Anwarnak a leendő férjével, a Pilótával folytatott párbeszédei – és akkor még nem beszéltünk a hiányzó vesszők tömkelegéről, egy idő után muszáj volt korrektúráznom).

A bukaresti, kolozsvári helyszínek leírásakor, a városokhoz, utcákhoz, terekhez, régen volt kertekhez, azok hiányához fűződő viszony megértéséhez talán nem árt az olvasó részéről egy kis távolságtartás: Márton Evelin regényének személyes beszédmódja önéletrajzi vonatkozásokat is sejtet, de ez nem baj. A személyes érintettség hitelesebbé teszi a regényt, főként, hogy a néhol szentenciaszerű megállapítások enélkül manírosnak hatottak volna. Ezért a személyesség nagy ritkán előforduló hiánya rögtön érződik is a szövegen. De ahogy a regény hősnőjének is Afrikába kell távoznia ahhoz, hogy érdemben beszélni tudjon eddigi életéről („Csak azért tudok írni azokról az évekről, amelyeket a hazámban töltöttem, mert távolodni kezdtem attól a magamtól”), úgy az olvasónak sem árt, ha nem magára a történetekre figyel – amelyek egyébként meglehetősen sokfelé futnak, s néhol igencsak nehéz összerakni az egyes darabokat –, hanem azokra a kérdésekre, amelyek köré felfűzhetők az egyes történetek. Hiszen az egyik legfontosabb témája a regénynek épp az életrajz, egy élet elmesélhetősége: „Hogy lehet egy könyvbe sűríteni mindazt, ami az életünk volt ez idáig” – kérdi Anwar, miközben megpróbálja megragadni élete „egyetlen igaz történetét”, „barátságunk történetét”, amely „egyféle lelki hajátültetés, mert egyebet sem teszek, csak elmesélem azt, ami velem történt, vagy ami majd történni fog vagy történhetne”. És a hangsúly valahol ezen a feltételes módon van, hiszen a gyerek- és ifjúkori történetek felgöngyölítésében néhol maga a narrátor is eltéved, néhol maga sem tudja, mi igaz és hiteles mindabból, amit elmesél, s hogy néha a valóság is meglehetősen irreálisnak tűnik.

S ezen a ponton lép át Márton Evelin regénye a generációs regény címkéjén: többgenerációs regény ugyanis a Szalamandrák éjszakái,legalább olyan fontos a(z ük-/déd-)nagyapa-nagyanya története, mint az apáé és az anyáé, az ő történetük az Anwar története is. Hazátlanságuk Anwar hazátlansága („Néhány generáció elég ahhoz, hogy megszokja az ember a hazátlanságot”), a nagyszülők városa, a gyerekkor helyszíne szimbolikus jelleggel bír: „egy ember akkor kezd öregedni – mondja az alig harmincéves Anwar –, amikor a gyermekkora helyszíneiből nem marad semmi”. S talán ezért menekül Anwar a ledózerolt Kolozsvárról Bukarestbe, idegennek lenni, ha csak ideig-óráig is, majd „hazatérő migránsként” számba venni újra a gyerekkor egyes állomásait, regényt írni mindenből, ha már „az emlékezet nem pontos”, hogy az emlékezés révén meglelje – bármilyen közhelyesen hangzik is – hazáját. „Azt hiszem – olvassuk a regény végén –, a hazám én vagyok.” Nincs más dolgunk hát, mint hogy az amúgy nagyon talányosan végződő regény olvasásával fejest ugorjunk ebbe a furcsa olvasztótégelybe, amelyet Erdélynek hívnak, s a 20. század és gyerekkorunk történésein végigbarangolva néha átnézzünk a másik partra is. Márton Evelin regényét olvasva úgy tűnik, érdemes. (Bookart, 2015)