×

Mándy-sztereográfia

Az „új személyesség” szívmelengető példája. Darvasi Ferenc: Köztünk vagy – Beszélgetések Mándy Ivánról

Soltész Márton

2016 // 09

 

„…na nem akként, hogy pontos fogalmaim lettek volna róla,
mit akarok kezdeni ezzel a témával, hogy, teszem azt, írok
majd egy tanulmányt, foci a kortárs magyar irodalomban, vagy
valami hasonló címmel, nem, bár elsőre az volt a sejtésem, ide
fogok kilyukadni…”
(Darvasi Ferenc: Mándy-szubjektív)

Régen (vagy talán sosem) volt példa arra, hogy „szekunder” irodalmat (írókról, szépirodalomról szóló szakmunkát) egyhuzamban olvastam volna végig; s most Darvasi Ferenc Köztünk vagy című kötetével egyszer csak így jártam. Évek óta figyelem, miként jelennek meg itt-ott Mándy személyével, írásművészetével, hatásával és utóéletével kapcsolatos beszélgetései, de hogy mindezek egy csokorba szedve végül egy ilyen jól komponált kötetbe torkollnak majd: sosem hittem volna. És most tessék!

Előrebocsátom: mióta újraindult a legendás Tények és Tanúk sorozat, alig olvasok egyebet, mint naplót, visszaemlékezést, portrét, interjút és vallomást – egyrészt mint a sorozat újabb köteteinek sajtó alá rendezője, másrészt mint elbűvölt, az átpoétizált valóságba beléfeledkező, pletykaéhes, boldog olvasó. Darvasi Mándy-regénye (vagy ha tetszik, „sztereográfiája”) előtt Zimándi Pius ’44–45-ös feljegyzéseit habzsoltam, vele párhuzamosan a Köztünk vagy lapjain rendre visszatérő Király István és Eötvös Collegista társa, Julow Viktor naplóit, a Szabó Dezső-monográfus Nagy Péter leányához írott emlékiratát, valamint az ’56-os Heltai György portrévallomásait szerkesztettem, kommentáltam; s mire mindezeknek a végére értem, már posta­ládámban hevert Réz Pál „hangos memoárja”, a Bokáig pezsgőben.

Hogy mitől lett hirtelen ilyen átütő divatja a non-fictionnek? Ki tudja. Én – úgy is, mint olvasó és úgy is, mint Csalog-kutató – mindenesetre örülök e ténynek, s reménykedem, hogy ez a megélénkült érdeklődés a Parasztregény írójának is új reneszánszt ígér.

A Köztünk vagy kötet összesen húsz beszélgetést tartalmaz, méghozzá oly rafináltan fölépítve, hogy nemcsak a kérdések és válaszok, de a mottók és a dedikációk is párbeszédre lépnek. „Egy lepasszolt focista” – olvassuk a Márványi Juditnak dedikált Pálya szélén címlapján, a Nemes Nagy Ágnesnek és Lengyel Balázsnak küldött Régi idők mozija előzéklapján pedig ezt: „egy lepasszolt mozigépész”. Mindez, annak rendje és módja szerint, egyetlen oldalpár tükrében. Ám a fölépítés slusszpoénja csupán a következő oldalon csattan, amikor a Lator-interjú mottójaként idézett Lengyel Balázs-cikk első sorát olvassuk: „Együtt írtunk, lepasszolt, kiiktatott írók a személyi kultusz idején.” S e meglepetések, kimódolt szövegkapcsolatok egymást érik a könyvben, egyetlen percre sem hagyván ellankadni az olvasó figyelmét. Gondolom, túl a gyönyörködtetésen, hasonló szerepet töltenek be a kötet grafikai-tipográfiai megoldásai is – a szövegközlések eltérő (gépiratot mintázó) szedése, az átgondolt, szellős tördelés –; egyáltalán: az a számtalan filológiai-textológiai csemege (levelek, dediká­ciók, sosem látott fényképek), melyekkel az adatközlők ajándékozták meg az író-szerkesztőt.

Író-szerkesztőt mondtam, éspedig joggal, hiszen Darvasi prózaíróként közelít tárgyához, akként is kezeli-komponálja nyersanyagát. Ezért lehet e kötet ilyen olvasmányos, dacára annak, hogy ugyanakkor valódi tudományos eredményeket szállít a platóni dialógusok mintájára – s így szinte észrevétlenül avattatunk be Mándy világába a peripatetikus iskola ősi receptje szerint. Egyébként ez a megoldás mintha lassanként tendenciává erősbödne kortárs irodalomértésünkben; gondoljunk csupán Thimár Attila Ottlik-könyvének („Budának szemtanúja vagyok”, 2015) záró fejezetére, amely váratlanul dialógusformát ölt, a PIM fesztelenül könnyed és közérthetősége ellenére roppant érdekfeszítő Rejtő-kalauzára (Az ellopott tragédia, 2015), Tóth László Határsértők című, kettős portrék sorát fölvonultató kötetére (2015) vagy akár – tisztesség ne essék – az én két utóbbi könyvemre. Mintha – idősebb pályatársaink példáján felbuzdulva – mi, fiatalok is kezdenénk ráérezni végre a szakmaiság és az olvasmányosság arányának fontosságára, a személyesség hitelesítő esszenciájára; mintha ismét lépéseket tennénk a rendszerváltozás óta teljességgel figyelmen kívül hagyott olvasóközönség irányába…

Tarján Tamás például – mai divatos szóval élve – szinte végig „szelfizik”, azaz Mándy örvén önmagáról mesél, ám e gyakorlat egyetlen pillanatra sem válik öncélúvá, sőt: éppen hogy minden áltudományos okfejtésnél tanulságosabb gesztus ez az adatközlő részéről. Hiszen mégiscsak korunk egyik legismertebb kritikusának, legérzékenyebb és -termékenyebb irodalom- és színházelemzőjének Mándy-­képe, Mándy-élménye bontakozik ki, tárul elibénk e beszélgetést olvasva. Hasonló a helyzet Márványi Judittal, „nagy idők nagy tanújával”, aki ha nem mesélné el újra a Sík Endrével és Kardos Györggyel kapcsolatos kiadói „élményeit”, talán sosem juttatja eszembe, hogy van valahol a Csalog-hagyatékban egy életútinterjúból formált portréja (OSZK Kt. Fond 445/298.), mely azóta sem jelent meg sehol, s amelyben szintén emlegeti A pálya szélén szerzőjét. (Talán egy nap, ha az örökösökkel közös erőfeszítéseimet siker koronázza, napvilágot láthat még ez is…)

Többször is elhangzik a könyvben, hogy Mándyról – Erdődy Edit 1992-es pályaképét leszámítva – mindmáig nem készült igazán elmélyült, átfogó monográfia. Hát most, azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy valami azzal rokon, azt kiváltó, a műfaj szükséges megújulása felől tekintve akár monográfiának is nevezhető tünemény született. Persze: több is, kevesebb is egyúttal. Kevesebb, hiszen nincsenek benne könyvészeti adatok, sokan inkább életrajzi, mint esztétikai szempontok szerint közelítenek hősünkhöz, s a recepció is csupán nagy vonalakban kerül ismertetésre… Ugyanakkor több is, amennyiben „Iván”, e sokszólamú könyvmű központi figurája már-már regényhősként lép elénk. Ács Margit szavaival: „egy ember, aki kilóg a világból. Nem hős, mégis azt a gondolatot személye­síti meg, hogy jogunkban áll gyengének, komolytalannak lenni.”

S ezzel Darvasi, a Mándy-szubjektív Király István-díjas szerzője mindjárt két, az adatközlők által szorgalmazott célt látszik megvalósítani egyszerre: Mándy-követő prózaíróként pont „az Öregről” ír dokuregényt, s egyúttal – finoman, érzékenyen – összegyűjti egy leendő monográfia teljes szempontrendszerét. (És mennyivel jobb – teszem hozzá sietve –, hogy a tudományos művek szerzőivel ellentétben Darvasinak és beszélgetőtársainak nem kell válaszokat gyártaniuk, sem indokolni, alátámasztani, érveket sorakoztatni föl e különc poétika ellen vagy mellett, csupán föltenni az időszerűnek érzett kérdéseket! Mennyivel kevesebb prekoncepció, fals hang, maszatolás és erőszaktétel érzékelhető e gyűjtemény darabjait ízlelgetve, mint a tudományos igényű – szakmai kérdésekre szakmai válaszokat kereső-erőltető – munkákban!)

Tulajdonképpen úgy tűnik: éppen erre a könyvre volt szükség – pontosabban: e külön-külön készült és publikált interjúk egybegyűjtésére –, hogy a Mándy-életművel kapcsolatos fölvetések és tények sora végre egybeérjen! Sokféle vélemény elhangzik például hősünk és a nosztalgia viszonyáról; vannak, akik tagadják e különös érzület – ha tetszik: szemléletmód, nyelvi magatartás – jelenlétét, mások megcsodálják, megint mások az életmű tehertételeként számítják fel. S akkor egyszerre megszólal Simon Judit, az özvegy – kinek szava egy esztétikai disputában minden bizonnyal súlytalan volna, ám amikor e különleges filológiai regénykísérletben Mándyról, az irodalmi hősről van szó, alig képzelhető el nálánál hitelesebb tanú –, és azt mondja: Iván „nem ment vissza soha a Fiumei útra körülnézni, nosztalgiázni. Magát a nosztalgia szót sem szerette.” Vagy ott van Vojtek Éva, a Különlegességi Cukrászda egykori kisasszonyának megállapítása, mely szerint Mándyt „nem a történet foglalkoztatta, hanem az, ahogy előadták”. Nekünk, irodalmároknak e „tétel” persze közhely. De micsoda súlya van, ha végre egyszer az irodalom célközönsége, az Olvasó mondja ki ezt a mondatot!

A legérdekesebbek számomra mégis az írók közvetett – időn s téren átívelő – pengeváltásai voltak. Hogy csupán egyetlen példát említsek: Márton László nagy hittel és meggyőződéssel állítja, hogy „A 80-as években, amikor némileg bizony erőltetetten, harsányan és agresszíven elkezdődött a posztmodern korszak, ő [mármint Mándy] azzal is szembeszegült. Amíg élt, tanúságot tett, hogy másként is lehet írni.” Mire én – egy távoli emléktől vezérelve – lekapom a polcról a Holmi 1996/5-ös számát, és a 742. oldalon mosolyogva olvasom Kornis Mihály nagy vitát kavart, az interjúkötet számos elbeszélője által idézett esszéjében, hogy „Mándy az első posztmodern írónk”…

És ha már a tér-idő viszonyt említettem, hadd idézzem egy mondat erejéig Kántor Pétert is, aki szerint hősünk prózaművészetében „Az idő örökösen kiterül: mint egyik szobából a másikba, úgy lépünk a jelenből a múltba és vissza. Ilyet a magyar irodalomban Mándy előtt nem csinált senki.” Csupán egyetlen személyes vonatkozással egészíteném ki mindezt. Tisztán emlékszem, hogy egyetemistaként, A villamos című klasszikust először olvasva, önkéntelenül a Janisch Attila-féle Hosszú alkonyra asszociáltam. Abban ugyanis, ahogy e ’97-es művészfilm főhőse, Törőcsik Mari a vidéki vendégfogadó szobáinak, szekrényeinek ajtait nyitogatva múlt és jövő síkjai közt botorkál – én egyértelműen Mándy hatását lokalizáltam. Nem hiába mondja hősünk fordítója, John Bátki, hogy „igazából költőnek és filmesnek” tartja Szabó István Szerelmesfilmjének egykori orvos-figuráját. Hiszen ha nincs is közvetlen hatás Mándy prózája és Janisch filmművészete között, azért a technikai párhuzam önmagáért beszél.

Visszatérve Darvasira: komisz helyzetben találhatják magukat a Köztünk vagy adatközlői, midőn e mesterien szerkesztett kiadványt a kezükbe veszik. Mert ugyan melyikük számolt Darvasi, az író személyével (művészi érintettségével), amikor felelni próbált a szerkesztői kérdésre: „kit (kiket) tekinthetünk Mándy rokonának, követőjének”? Gelléritől és Cholnoky Viktortól Cserna-Szabó Andráson és Németh Gáboron át Kukorelly Endréig számos kortárs alkotó neve elhangzik – éppen csak a narratív szálakat mozgató redaktoré hiányzik a sorból. Pedig – amint erre az első „hivatalos” Mándy-novellát jegyző Vörös István találóan rámutat – már maga „az, hogy most itt beszélgetünk róla, és hogy ez az interjú egy sorozat része, azt jelzi, hogy Mándy túljutott azon a purgatóriumon, ami a haláluk után vár állítólag a szerzőkre”.

Engedtessék meg hát, hogy – zárva soraimat – felhívjam figyelmüket Darvasi Ferencre, az Elválik című novellagyűjtemény szerzőjére. Higgyék el: nem az árukapcsolás szándéka vezet, amikor arra kérem Önöket, hogy a Köztünk vagy kötettel párhuzamosan vegyék kezükbe nemzedéktársam 2012-es könyvét is! A borítón vasúti sínek, váltók, kanyargó vezetékek, rozsdás traverzek, a fülön Grecsó Krisztián ajánló sorai: „Házmesterek, előtáncolók, paprikajancsik, megcsalt férjek és elfeledett feleségek: a mi életünkről, a mi kis életünk intim pillanatairól ír Darvasi Ferenc.” Mindezek (s persze a kötet fogadtatása: Kolozsi Orsolya, Kovács Krisztina és Száz Pál cikkeinek) fényében talán nem tűnik egészen indokolatlannak, ha Sándor Iván reménykedő fél-sora kapcsán, mely szerint „lesz még olyan irodalomtörténész a fiatalok között, sőt lesz még olyan író” is, aki felfedezi Mándy világának sajátos nyitottságát és empátiáját, én Darvasi Ferencet ajánlom szíves figyelmükbe. Maga az író-szerkesztő ugyanezt nem teheti, és (ismervén legendás szerénységét) bizonyára soha nem is tenné. Én viszont tehetem – és teszem is, mert ha Mándy Iván poétikáján, legendáriumán és emberi példáján keresztül ma is(mét) köztünk van, köztünk lehet, az javarészt Neki köszönhető! (Corvina, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben