×

Boros Oszkár: „Weöresiáda”

Papp Máté

2016 // 09

Weöres Sándor versvilága határtalan horizontú, szerteágazó szövegegységnek tűnhet olvasója számára, amelyben kedvére kalandozhat, ugyanakkor könnyen el is tévedhet az ember. Hangról hangra lépegetve vagy a szavak sodrásának engedve szinte egy pillanat alatt magával ragadhat mindenkit eme költészet igéző ereje; aki pedig képes átbillenni a művek – a költő kifejezésével élve – egyhullámú idejébe, s ott a mélyére mer nézni a nem egy kritikus által felszínesnek, üresnek mondott Weöres-féle „nyelvjátékoknak”, nemcsak a vers születésének lehet részese, hanem önmaga átváltozásának is.

Boros Oszkár „Weöresiáda”. A líranyelvi, filozófiai és zenei tradíció elemei a Weöres-életműben és annak utóéletében című tanulmánykötete szintén szerteágazó interpretációs tevékenységről tesz tanúbizonyságot, miközben a szerző nem veszíti el a különböző értelmezési irányok és elemzési technikák vezérfonalát sem. „…a nyelv, azon túl, hogy – világlátásának, hagyományának köszönhetően – lehetővé teszi adott episztémé összetevőinek más és más kifejezési módját, a költőien lakozás ontológiai eseménnyel bíró természetét is magában rejti.” Amint az az iménti idézetből is kitűnik, a lírapoétikailag többrétűen vizsgált versnyelv középpontba helyezett – és nyilvánvalóan oda kívánkozó – sokszólamúságának analízisét, illetve (a Heideggertől, pontosabban Hölderlintől kölcsönzött szókapcsolatból – a „költőien lakozásból” mint olyanból – kiindulva) a költői szellem létfeltáró késztetésének természetrajzát kívánja adni Boros. Akkor is, ha a filozófiai tradíció, a történet- vagy vallástudományos háttér felől, illetve akkor is, ha verstani, esetleg zeneelméleti módszerrel közelít az életmű felé; minden esetben figyelembe véve azt a – gyakran citált nyilatkozatokból, interjúrészletekből is kibomló – intenciót és koncepciót, amely az adott szövegrészlethez autentikusan kötődik.

Talán A szerepjáték a kritikai korpuszban és a Weöres-gondolatrendszerben című fejezetben követhető végig a legújszerűbb és legérdekesebb gondolatmenet, amely szerint a Weöressel kapcsolatban minduntalan hangoztatott próteuszi verseszmény – avagy az alakváltó alkotói hajlam személytelenségbe hajló poétikája – nem kizárólag a lírai alanyon inneni szerzői személyiség identitásképzésének szempontjából lehet lényeges (sőt, ez a fajta elképzelés majdhogynem lényegtelen a szövegek valódi eredetét és indíttatását tekintve). Ahogy azt a Harmadik, valamint Negyedik szimfónia részletes elemzése is alátámasztja, inkább a költői nyelv kulturális beágyazottsága, a hagyomány egyszerre szét- és összetartó elemeinek újraalkotása teszi a Weöres-verseket a teremtő képzelet megismételhetetlen jelenéseivé. „…feküdtem, és egyszerre csak határtalan nyugalom fogott el, mintha a lényem dimenziókhoz kötött részei egy pillanatra kialudtak volna bennem, időbeli személyiségem alól kivillant […] a lény időtlen fundamentuma, mely nem »én« és nem »más«, hanem egyszerre azonosság, mindentől független és mindennel azonos abszolút létező…” (Weöres Sándor: A vers születése, 242–243. [B. O. kiemelt idézete]) A már idézett egyhullámú idő (amelyet a költő az egyik vele készült televíziós in­terjúban (Weöres Sándor-portré, rendezte: Zolnay Pál, https://www.youtube.com/watch?v=HTzdy3_XY5c) az írás zavartalan éjszakai óráira vonatkozva említ meg) partjairól szemlélődve így végtelen tágasság tárulhat fel az olvasó és az értelmező előtt, hiszen ez az időtlenség tölti be – mondhatni, hozza létre – a versek mikro- és makroszkopikus térképzeteit is.

A költészet fentebb körülírt örök pillanatát – legalábbis annak szellemképét –érzékeltetni egy tudományos jellegű munkában rendkívül nehéz, a könyv szerzőjének mégis sikerül, leszámítva azokat az olykor szakzsargonnal terhelt kitételeket, amelyek ugyan kötelező velejáróinak tekinthetők egy kutatással és másodlagos irodalommal megalapozott dolgozatnak, mégsem mindig tesznek hozzá annyit egy-egy forrásszöveg közvetítő „mederbe tereléséhez”, mint a lírapoétikai-recepciótörténeti referenciákon felülemelkedő meglátások. (Ez utóbbiak persze valószínűleg nem nyilatkozhatnának meg a felhalmozott tudásanyag szintetizáló újramondása, feldolgozása nélkül.) Ami a felhasznált szakirodalmat, a versidézetek, illetve a szerzői szövegegységek arányait illeti, kellő érzékenységgel van strukturálva és „ritmizálva” a kötet, mintegy formájában is idomulva tárgyához, valamilyen módon igazodva ahhoz a „metaformához” is, amit Pilinszky a művek formán túli formájaként, ugyanakkor legbelsőbb lényegeként határoz meg (amelyet sem túlírni, sem alulstilizálni nem szabad). Különös módon rímel erre az egy interjúban (egyébként mellékesen) elhangzó, megvilágító erejű megjegyzésre ( Lírai beszélgetés Pilinszky Jánossal, rendezte és a költőt kérdezte: Maár Gyula, fényképezte: Koltai Lajos, https://www.youtube.com/watch?v=IQsyQl7JRv8) a kö­vetkező, a szerző által is szóvá tett Arany János-szövegrészlet: „Idom alatt […] nem csupán a külső formát (például költeményben a versformákat), hanem ama benső, ama lényeges formát is kell értenünk, mely szerint például eposz és ballada már bensőleg különbözőképpen alakul” (Arany János: Széptani jegyzetek, 285. [B. O. kiemelt idézete]). „Vagyis a jelentés nem pusztán az adott írásmű lexikai elemeinek összességéből adódik, a formát pedig nem szabad úgy elgondolnunk, mint a tartalom külsőleges öntőtégelyét. A költői alkotás mint ér­te­lem­egész (József Attila) csak úgy teljesedhet ki, ha számolunk a formai tradíció jelentésképző erejével, valamint a forma és a hozzá tartozó poétikai eszközök, sok esetben a ritmus gondolatot (Arany szóhasználatával: eszmét) megelőző, azt megindító természetével” – teszi hozzá Boros, aki Arany esztétikai szemelvényeiből kiindulva megannyi szöveg­közeli (főleg verstani) elemzéssel próbálja rekonstruálni „Weöresiáda” magasra ívelő boltozatait.

Első pillérként a filozófiai tradíciót veszi szemügyre mint Weöres lírájának egyik legfontosabb építőelemét, pontosabban talapzatát. Az ehhez kapcsolódó filozófiatörténeti párhuzamok (előtérbe helyezve a keleti bölcseletet) közé beszüremkednek a későbbi fejezetek szorosan verstani-ritmikai fejtegetései, nemcsak látensen, hanem szövegszerűen is jelezve azt a szerzői elgondolást, amely a versek verbális „hangzósságát” olyan elidegeníthetetlen komponensnek tartja, amely majd minden esetben a költemények tartalmi foglalatával egy szinten alakítja a műveket. A Retorika és versritmus fejezet már kifejezetten az említett szövegközeli vizsgálódást alkalmazza ahhoz, hogy a szerző ars poeticájának körülírásán túl szemléltesse Weöres írásmódjának jellemző fordulatait, felfejtve jó pár eddig kevésbé kiemelt vagy eleddig rejtve maradt „ritmikai üzenetet”. Mint arra Boros egy helyen rámutat, bár a recepcióban számtalan utalás található az életmű zenei ihletettségére, szinte egyetlen inter­pretátor sem foglalkozott következetesen az ütemezéssel mint jelentéstágító eszközzel. Ebből a szempontból Boros Oszkár értelmezései hiánypótlóak, következtetései pedig megfontolandóak, sőt továbbgondolhatóak a korpusz más darabjainak kontextusában is.

Termékeny kérdéseket vet fel a kötet utolsó fejezetének (Az erotikum mint az értelmező olvasásra való felszólítás metaforizációja: Psyché) egyedi, ugyanakkor kissé rövidre zárt gondolatmenete is. „Számomra úgy tűnik, hogy a nagy narratívák el­iminációjának posztmodern állapotát megelőző Weöres-szöveg éppen a megértésre törekvő beállítódás fel nem adhatóságával ellensúlyozza a klasszikus hermeneutikai alapállás ellehetetlenülésének megdöbbentő tapasztalatát.” Azon kritikai megállapítások tükrében, amelyek szerint a hajdani csöngei csodagyerek egyes érett fővel írt munkái az értelmetlenség vagy az üres nyelvjáték jegyében születtek, kifejezetten érdemes vizsgálat alá vonni a Psyché poétikai szintézisét vagy azt a jelenséget, amely – egyfajta alkotó újraolvasásként – a kortárs költők parafrázisaiban érhető tetten. „Weöres poétikai gyakorlata, verseinek hangzóssága, ritmikussága tehát nem kizárólag az adott szöveg szeman­ti­kumának megkerülhetetlen része: az ezredforduló magyar költészete éppen ebben találta meg a modernség után megtapasztalt jelentésszóródással szembeni kapaszkodót.” Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos néhány versén keresztül érvel Boros a Weöres-féle szövegképzés és nyelvteremtés kimeríthetetlensége mellett, egyszerre tételezve a mesterművek továbbírási lehetőségeit és folytathatatlanságát. A versek folytonossága mindenképpen tovább él az utókor számára; bárki felfedheti eredetét, „ráolvashatja” sorsát, elrejtheti képét „Weöresiáda tünékeny és sziklaszilárd jelenéseiben, hogy aztán könnyen elheverjen a boltív alatt elszórt szalmán, évezredek fáradalmát kipihenni. (Ráció, 2015)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben