Áfra János: Két akarat

„Kétszer kettő az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Valami oknál fogva minduntalan ez a maga egyszerűségében nagyszerű Kemény István-háromsoros ugrott be Áfra János második kötetének verseit olvasva. A Két akarat bátor, aligha tét nélküli, ám korántsem kockázatmentes vállalkozás, amely alaptörekvésével mintha eme evidens matematikai képletben rejlő paradoxont hívná elő az olvasóban azáltal, hogy ahhoz kapcsolódik, amit már százszor el-, sőt újramondtak a szerelmi lírahagyomány történetében. Valahol tehát az elfeledettség és az ismerősség közti ingoványos senkiföldjére merészkedett a fölöttébb kedvező fogadtatású első kötet (Glaukóma, JAK–Prae.HU, 2012) után a szerző, akinek vállát minden bizonnyal legalább annyira nyomhatta a korai siker (és annak intézményes jele: a legjobb elsőkötetesnek járó Gérecz Attila-díj), mint ha visszafogott lelkesedés jellemezte volna a pályakezdést. A sikerhez vezető út titkos receptjéből ugyanis ebben a szakmában nem éppen könnyű kétszer is ehetőt főzni. Ehhez képes Áfra legújabb könyvét sem hagyta a komolyabb elismerés nélkül a szakma: miközben azonban az időközben odaítélt Horváth Péter Ösztöndíj egyfelől a korábbi fogadtatás visszaigazolásaként tekinthető, egyszersmind nagyobb felelősséggel és elvárásokkal is együtt jár, s az olvasó már óhatatlanul ennek tükrében teszi majd mérlegre az új könyve(ke)t.

Első benyomásra még ha a két kötet közti távolság szembetűnőbb, a hasonlóság, meglehet, annál is mélyebben gyökerezik. Noha a különböző idegen perspektívák között szóródó, sajátosan megfordított nézőpont már a múlté, így az én szólamának vallomásossága jóval explicitebben fejeződik ki, a Két akarat alapvető melankolikus hangoltsága, a megszólaló nemritkán filozofikus kinyilatkoztatásokkal élő, önelemző hajlama erőteljesen közelíti a legutóbbi kötetet a Glaukóma világához. Hogy számos szöveghelyet lehetne idézni az eddigi életműből, amelyekről a nyelvi megformáltság alapján nem könnyű eldönteni, honnan is származnak (például: „mert azonosságunkból / egyetlen kiút van, felélni egymást / az eltávolodásban”), az persze magától értetődően következik a nyilvánvaló tematikai folytonosságból (apa elvesztése, anyahiány, párkapcsolati ambivalenciák). Ám az ismerősség túlnyomórészt nem válik redundanciává, s ez mindenképp a szerző javára írandó: a Két akaratban Áfra János sikerrel őrzi meg e „traumanyelv” (különösen az apa korai halálát „feldolgozó” verseknél tapasztalható) hatáspotenciálját, méghozzá a különböző tematikus pontok összekapcsolásával teremtve új felületet a már ismert határhelyzetek számára.

Igen meggyőző módon íródik tovább (s nem pusztán egy újabb költeménnyel gazdagodik) a korábbi könyv egyik megrendítő verse, A torzulás íve az Ott, ahol nem című versben, ahol az apa korai halálával elveszített otthonosság (a kötet szavaival: „visszaszerzett biztonság”) a megtalálni vélt szerelmes társ által testesül meg újra, a születés és a halál körforgásszerű összefonódásának vigaszt nyújtó ígéretében. És mindezzel nem pusztán az árvaság felfoghatatlan tapasztalatához kerülünk egy lépéssel megint közelebb, de immár a szerelmi költészet eddig ismeretlen tájain is járunk: a közös történet elindulása ebben a transzcendenciára fogékony távlatban az én tapasztalásának határain túlra, a másik megszületésének pillanatára tekint vissza. „és mire te kimondtad az első szavakat, / apa szabadon engedte az utolsó lélegzetet. // De egy évvel előbb még ott voltam, / és vártam a nappali foteljában, / hogy megszüless. Mindenféle tudás nélkül / vártam […] Számítottam rád, / mint anyai ölelésre […] Ott voltam. Egész máshol, mint te.” Az „egymás felé megtett lépéseknek” persze nem titkoltan a távolodás – már ismerősebb, így helyenként már elhasználtabb – metaforái adnak később súlyt, mégis, a Két akarat képes maradandó és újszerű példáját nyújtani az összetartozás költői kifejeződésének.

A vállalkozás nagysága és egyszersmind nehézsége mindazonáltal ott mutatkozik meg, ahol a beszélő magára marad a másik fél képviselte akarattal, vagyis ahol az egymástól függetlenül mozgó életek törvényszerűen csúsznak el a másik „másságán”. Áfra János az alapintenció nyomán („kifejezetten párkapcsolati helyzeteket kezdtem megírni” – Hajdú Bihari Napló, 2016. július 16.) nem fél versben szembenézni a szerelem ingamozgásának – hétköznapi tapasztalatok alapján könnyűszerrel visszaigazolható – evidenciájával, s a legnagyobb kihívás elé éppen akkor áll, amikor kénytelen ezzel nyelvileg kezdeni valamit. A párkapcsolati „vészhelyzetek” néven nevezése kikerülhetetlenül szembesíti a szerzőt a nyelv jelentette, talán nem is olyan tág játéktérrel és a vallomásokat „kihallgató” befogadó pedig a maga líraolvasási szokásaival, elvárásaival. Vajon elég esztétikai élménnyel kecsegtet egy verseskönyv, ha – egyébként kiegyensúlyozott színvonalon – szavakat keres egy olyan tájra, amelyen jó eséllyel mind megfordultunk már? Hol marad akkor a felfedezés öröme, ha csupán megerősít abban az igazságban, amit már úgyis így-úgy megtapasztaltunk, megsejtettünk? Amennyiben a lírának a hétköznapi élmények megértetése is feladata, márpedig miért ne lehetne, úgy alighanem megtaláljuk magunkat (a szó pozitív értelmében) a kötet legtöbb versében – az irodalom olykor nem baj, ha nyíltan hozzánk fordul, rólunk beszél. Éppen ez az a pontja a kötetnek, ahol minden bizonnyal eldől, vajon rajongói vagy fanyalgói leszünk az új Áfra-lírának, amely – a szerzővel készített interjúkból kiderül – vállaltan tágabb közönséghez kíván szólni. A Két akarat hatásához az olvasónak fogadnia kell tehát a kötet közeledését. Ha az őszinteségre (mert a feltárulkozás mindig sebezhetőséggel jár együtt) megengedő választ adunk, akkor a szerelmi játszmák ambivalenciáit megérte(t)ni igyekvő törekvést sem feltétlenül az elgondolkodtatónak szánt, olykor azonban közhelyesség határát súroló revelációk lajstromozásával fogjuk leírni magunkban, hanem talán képessé válunk arra is, hogy a közeledés-távolodás programszerű tematizálásán túl észrevegyük e lírai horizonton azokat a részleteket is, amelyek már kívül esnek a közvetlen megtapasztalhatóság határán, amelyek nem vagy nem egykönnyen fordíthatók le saját élményeink alapján − magyarán azt mondja a szerelemről, ami csak a költészet nyelvén beszélhető el róla.

Ezt aligha a pár soros, költői ujjgyakorlatnak tetsző, rendszerint egy-egy közvetlen élmény, érzelmi szituáció szentenciózus megragadását szolgáló versekben fogjuk fellelni – a kinyilatkoztatásszerű megszólalásokban egész egyszerűen az olvasónak legtöbbször nincs játéktere kimozdítani a verset a referenciális lenyomatszerűség állapotából, így azok bármennyire is illeszkednek az egyébként formailag üdítően sokszínű kötet világába, legalább annyira ki is lógnak belőle, amennyiben jelentősen nem mutatnak túl önmagukon „E­l­ma­kacskodni a boldogságot. / Ez is egy lehetséges befejezés” (Úgy volt, hogy nem volt úgy). Nem a véletlen műve, ha szívesebben időzünk el azon darabok fölött, amelyek maguk is előszeretettel időznek el hosszabban a szerelem dinamikáját megelevenítő egy-egy jelenetnél. Áfra János nem retten vissza a nagyobb lélegzetű kompozíciótól, s jól teszi: ezekben az elnyújtott monológokban válik igazán belakhatóvá a képkockáról képkockára építgetett közös magány tere. A Már élve felejthető vagyok című versben olvasható kifejezéssel élve „idegen szimfóniák”– miként az említett szövegben a sírok mélyén zajló mikrovilág folyamatai – hallatszódnak be az akár önvallomásnak tetsző leírásokba, s ennek során a vers ablakot nyit az egyszerű temetői látogatásnak induló alaphelyzet nyomán az elmúlás ugyancsak rejtett, a szerelmi érzés mélyén zajló destruktív történései felé. „Mennyi halál fér el egy ilyen apró faluban. / Mégis túlfeszítenek mindent, akik itt maradtak. / Már nem látlak, hűvös nyál törli át a száj mozaikjait, / a telefonom képernyőjét bámulom, dermedt, fekete / víztükör, egy még vésetlen sírkő.”

Ugyancsak sikerrel lépünk valamivel közelebb én és másik viszonyának elbeszélhetőségéhez azokban a kortárs művészeti alkotásokat „átfordító” ekphraszisz-szerű versekben, amelyekben kevésbé egyértelmű felfedezni az én–te viszony referenciapontjait vagy kapcsolatba hozni a tematikailag rögzítettebb versekkel, mégis – látszólag paradox módon − épp ezekben sikerül azok mélyrétegeihez is utat nyitni. Jellemző módon a kötet jelentésmezőjében a hátul lajstromba vett szövegek nem is annyira kvázi képleírásként, a kép szöveggé történő transzformációjaként válnak igazán érdekessé (ezért is érdemes talán elsőként az interneten elérhető alkotások megtekintése előtt elolvasni az adott verset), hanem a finom rezonancia letapogatása, az asszociációk beívódása a kontextus jelentésrétegeibe teszik azokat emlékezetessé – a kötetnek azon pontjai ezek, ahol nem el-, hanem mintegy körülbeszélődik az én magány felé tartó mozgása. Úgy tűnik számomra, hogy a Két akarat akkor szól leghitelesebben a szerelemről, mikor nem az ismert narratíva kirajzolódása zajlik a szemünk előtt, azzal együtt, hogy a vágyódás vagy épp a vád hangjait, az együttlét és távolodás jelentéktelennek tetsző, mégis az összetartozás esszenciáját jelentő momentumait képes a téma magától értetődő közhelyszerűsége ellenére is elevenné tenni. Jóllehet, a szerelmi líra tudott, sejtett nehézségeiről árulkodik, hogy inkább azokhoz a versekhez tértem vissza többször, amelyek valamiképp az elképzelt, leképezhető szituáción túlról, többek közt a várakozás izgalmán és talán a múlás kimondatlan fájdalmán keresztül mutattak rá arra, amiről valahol maga az érzés szól: minderről ember és külvilág nehezen felfejthető összetartozása, adott esetben, meglehet, sokkal árnyaltabb képet ad, mint ami egy mégoly kidolgozott szerelmi jelenettől várható. „Az erdő már készíti fáit, / a talajt tölgyek lazítják fel, / a föld érzi kitaposott útjait, / csapások találkoznak rajta, / és egy harmadik irányban // összeadódik a lépések súlya, / zápor gyorsítja a szívverést, / felesősíti a lábak ütközését, / elmos nyomokat, illatokat, / és az erdőút visszanyeri arcát” (Föld, víz, levegő).

Az új Áfra-kötet témaválasztásánál fogva alighanem óhatatlanul Oravecz Imre e tekintetben mértékadó könyvével, az 1972. szeptemberrel kerül mérlegre, s úgy érzem, ebből az összehasonlításból a kötet egészét nézve nem jön ki rosszul, ez pedig már önmagában nagy szó. A másik birtokolhatatlanságát minimális eszközkészlettel felmutató A te másságod vagy ellenkezőleg, az egymásba omló mondatok sorával érzékeltető Kevés leszek jóval több, mint tisztes iparos munka – egyik legeredendőbb s ennélfogva leginkább benépesített költői hagyomány felé nyitnak újabb fejezetet. Hogy elég lesz-e mindez a szerző számára, hogy miként Oravecz műve, még életében klasszikussá váljon, még persze nyitott kérdés, ami viszont fokozott várakozással tölthet el a folytatást illetően. A Két akarat emlékezetesebb darabjai alapján annyi mindenesetre (a kötet zárósorait parafrazeálva) Áfra Jánosról elmondható, hogy talán felé törekszik. (Kalligram, 2015)