×

Oravecz Imre: távozó fa

Csuday Csaba

2016 // 07-08

Jó pár évtizede figyelem ámulattal és tisztelettel vegyes berzenkedéssel, milyen töretlen hittel, szenvedéllyel ragaszkodik Oravecz Imre a meggyőződéséhez, hogy egyszeri és megismételhetetlen személyessége, létezése jelentékeny, mindenek előtt (és fölött) valóan fontos, közérdekű jelentéssel bíró. S hogy e kivételességtől fontossá, szóban megragadásra, megörökítésre érdemessé válik szinte minden, amivel kapcsolatra lép, akár csupán a percepció, a tekintet révén. Jelentőségre tesz szert a leghétköznapibb apróság is, legyen az a tér egy szelete, egy tájrészlet, porosodó szobasarok, fénytörés, hang, emlékfoszlány, ember, állat. Saját jelentéktelenségem rémítő és orcapirító tudatában (mi lesz, ha végül semmim sem marad, sem a „mi”, sem az „én”, csak a semmi) nem szűnök meg csodálattal adózni e nyakas konokság láttán, s közben azon töprengek, vajon hitelesíti-e valóban, amiből ered. S vajon nem önámítás, bizonyos fokú szemellenzősség, nem magatartásbeli eltévelyedés-e, aminek azután csorbító következményei adódnak a belőle táplálkozó költészet szemléleti és poétikai érvényét illetően is?

„A ház előtt kert / a kert alatt völgy / a völgyön túl hegy / a kertből a napot nézem, / mely leáldozóban van a hegy mögött” – olvasom Oravecz legújabb kötetének nyitó versét (Alkony), és mindjárt érzem a zavart és a kétkedést: ez nagy költészet? Ez a már-már semmitmondó, szinte giccsbe hajló kép? Közhelyes érdektelensége (pontosabban: leginkább a szemlélő lírai alanyra szűkült érdekessége) nem kihívó önhittség-e: íme, ezt látom, s mert én látom, én írom egymás alá ezt az öt, nyúlfarknyi sort – ráadásul mind élethelyzetem (távozó fa), mind a szövegpozíció szempontjából kiemelten hangsúlyos helyen –, attól valóban esztétikai rangra emelkedik-e a költőinek szánt, valójában meglehetősen prózai közlés? De azonnal el is nyomom némiképp csúfondáros első benyomásomat a kérdéssel: hátha tényleg, objektíve is ez a csúcs? Hátha valóban ez az igazi, tiszta költészet, ez a szublimált, szikár, mindenre (jelen civilizációnkra, értékrendjeinkre, kulturális és közállapotainkra) és mindenkire (hiszen egyszer mindnyájunknak bealkonyul) érvényesíthető határ-jelképiség, amelyben ott a keletiek bölcsessége, az indiánok egyszerű természetelvűsége, a klasszikus európai poézis kvintesszenciája, a személyiség feloldódása az egyetemes elmúlásban, az alkonyi táj részvétlen fénytörése mellett. Talán.

S miközben tovább olvasom a költő hol keserű-szomorkás, hol kíméletlen-tárgyilagos „zárszám­adását”, megmozdulnak bennem a hozzá kapcsolódó – nem kevésbé zavarba ejtő – emlékek, vélemények, s igyekszem szembesíteni őket e – vélhetőleg a búcsú gesztusából született, gyönyörű kiállítású – kötettel (az ezüstös, szürke-fehér borító egyszerre idézi a hullámzó tengert, a csupasz, téli szántón összegyűrt havat és a felhők fölötti repülés látványát – alkotója: Pintér József).

Egy kép: a zugligeti Harangvölgy fölötti meredély széle, valamikor a hetvenes évek végén. Már­cius végi hó alól kikandikáló hóvirágok jeges csipkegallérban. Ember sehol, csak a tavaszi madárkórus. Ámulva nézem, hallgatom. Egyszerre ígéret és fenyegetés. Már épp továbbsiklanék lefelé, mikor újabb síelő érkezik a Kisegyetemi lejtő felől. Szerelése kicsit idejétmúlt, mozgása kissé darabos. Oravecz Imre. Ismerős az És, a Kortárs, a Nagyvilág szerkesztőségéből. Megáll, biccent, üdvözlésre emeli egyik botját, s már hóekézik is tovább.

Egy másik: megint sí (Szajlán: sisilés); ezúttal kisebb fiammal; Hirschegg, Ausztria. Esténként felolvasunk a Halászóemberből. Bár sose éltem falun, mégis rokoni az érzület: anyám mezőtúri, apám péceli, paraszti-kisvárosi közege. Emlékhomályba süllyedt mindkettő. Kicsit irigykedem is. Irigylem a szajlai felhajtóerőt, az oraveczi meggyőződést, mandátumot: vannak még (esetleges) személyes vereségünk felett álló közösségi értékek, amelyek szembeszegezhetők az általánossá váló silánysággal, s ezek érdemesek is a megörökítésre.

Sorolhatnám még, de nincs különösebb jelentősége: sokszor összefutunk a Pázmányon, az Amb­r­o­ziánum előcsarnokában; többnyire zsörtölődik: terhesnek, hiábavalónak érzi a tanárkodást; egymásba botlunk a tavirózsás-aranyhalas medence mellett a Lukácsnál, újságolja, hogy regényt ír, s mikor mondom, én is valami hasonlóban utazom, kissé hitetlenkedve ingatja a fejét… Joggal: a Kaliforniai fürjhöz fogható anyagom nincs, az övéhez mérhető tehetségről nem is beszélve…

Közben elolvasom a távozó fát, egyre nyomasztóbb, de egyszersmind katartikus is a „fél lábbal már odaát” aprólékos, Kosztolányit idéző számvetése, ez a Fordított halotti beszéd a jövőből („Látjátok fiaim, itt nyugszom”), ezek a Változatok a meghalásra, ez a Figyelmeztetés: ennyi volt, „Megtörtént az élet”, ez a szenvtelen, vissza-visszatérő leit motif, „elmúlás-szelfi”: „néha olyan / mintha én nem én lennék, / hanem valaki más” (Öregség), a sekély vigasz: szerettei, nagyjai (pl. Bata, Weöres) „mind vannak valahol és figyelnek”; és a madarak, a dombok, az erdő és a táj, újra meg újra: „ezért élsz még, ezért a kontúrért” (Esti kontúr). A súlyos ítélet: „ha tudni akarom, / hogy jelen van-e még a Gonosz a világban, / csak embertársaim arcára nézek”; a Szerelem „csak a test beszéde volt / az igazi, a lélek szava, / melyet fiaim iránt érzek”. Az álmok, melyek feloldást nem hozó rémálmok inkább: „egy házzal álmodtál, / nem lakott benne senki, / a te házad volt”. Stb., stb.

Őszikék? Halotti beszéd? Kháron ladikján? Vajon mit tesz hozzá Oravecz Imre a nagy elődök „kései ön-siratójához”? Talán épp ezt: a feloldozás-, az ellensúly-hiányt. A „nincsen remény, nincsen remény” kegyetlen, kíméletlen őszinteségét. Ha Szabó Lőrinc az élveboncolás mestere volt, Oravecz a „halvaboncolás” képtelenségét látszik vállalni, és mintha arra a következtetésre jutna, hogy a totális botrányt, a létezés tökéletes értelmetlenségét, kudarcát a szépség sem teszi elviselhetőbbé. De amíg az ember, a költő képes felfogni, kifejezni, amit érez, addig ha minimálisan is, de mégis…

Ellene szólna nagy nyomatékkal a Matyi-ciklus, melyben késői gyermekétől kapott ajándékait egy válás gyötrelmes következményei fordítják keserű, kudarcos tapasztalásba, vereségélménybe. Mellette szól viszont a cinkék, pintyek, barátposzáták és egyéb szárnyasok bajaiba, rejtelmeibe beavató, kukker-pontos Madárnapló füzér, a kötet, mondhatni, „aranymetszés-pontján”. A versgyűjtemény végén található angol nyelvű szövegek (bár a bevezető elfogadhatóan szervesíti az előzményekhez) az e nyelven verset nem olvasóknak akár jelképes slusszpoénként is megjelenhetnek, a túlvilági „szel­fi” zárlataként: „íme, máris ott vagyok, onnan beszélek, odaátról, az idegen tartományból…” (Magvető, 2015)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben