×

Marno János: Hideghullám

Artzt Tímea

2016 // 07-08

Marno János szerint az írás gyakorlati filozófia, ezért a szavak nem csupán felbukkannak, hanem támadásba lendülnek, és ennek a tétje nem kevesebb, mint az egzisztencia megértése. A költészet a létről való gondolkodás a mindenkori beszélt nyelv által. Mintha a lét végső kérdései lebegnének a Hideghullám című kötetben, mintha a halált váró és a halálnál jobban semmitől sem rettegő ember szólna, aki az életét már inkább halottai közösségéből szemléli. Hideg, letisztult körökben visz minket a halálfélelem, néha otthonossá válunk benne, néha beleborzongunk a fizikai leépüléssel vívott küzdelem érzékelésébe.

Wittgenstein nyelvfilozófiájából, Heidegger és Kierkegaard egzisztencializmusából kiindulva Marno a halál felől szemléli az életet és a költészetet, azaz a nyelvhasználatot. A lírai én ébrenlét és álom között lebeg, s minduntalan elmerül a féregjárta emlékezetben. Emléknyomatai tájakhoz és tárgyakhoz tapadnak. Az időrend laza, mozaikos, az emlékekből homályos és foghíjas családtörténet rajzolódik ki: a nővér, az anya, a nagymama, a megkínzott apa, a húg távozásával, és a soron következő költőével. Szövegeiben megidézésre kerül Kierkegaard, József Attila, Pilinszky János hagyománya, illetve Petri György, Tandori Dezső, Weöres Sándor, Uri Asaf költészete; a naiv festő Rousseau és az avantgárd szobrász, Giacometti művészete. Tájékozódási pontjai: Barnás Ferenc, Platón, Andersen, Donne, Borges, Holan, Benn és Bernhard, akik előtt tiszteleg.

A Hideghullám kilenc versciklust tartalmaz különböző felütésű (szójáték- vagy közbevetésszerű, elégikus vagy filozofikus) címekkel. A versek terjedelme és ritmikája is változó, a kétsorostól egészen a többoldalas szabad versig terjed. Az egységek pontosan körülhatároltak, ám szoros kapcsolatot tartanak. Egy motívum vagy gondolat mindig átível a következőbe. Kedvelt eljárás a soráthajlás, a párhuzam és az ellentét, amely paradoxont eredményez. Szóhasadásból keletkezik „a kelés kezelése”, összerántásból az „alagútvesztő”. Játszik a szófajváltással: legyek repülnek az azonos alakú létigéből; a hasonló hangzású szavakkal: „apák elapadnak”. A félreolvasás során lesz a tanszeresből „transzcendens táska” a Vallástörténetben, amely többjelentésű szóként nem a vallásról, hanem az emlékek vallatásáról szól. Kedveli a szóláskeveredéseket: „fellobbanásunknak sem híre-hamva”; a síkváltásra épülő komplex költői képeket: „Míg én egy csigát követtem nyomon, / s csavartam volna vissza folyvást / elmémbe a házát a helyére” (Egy senki földje). Ez utóbbi vers címében „egy” névelőcserével változtatja meg az állandósult szószerkezet szokásos felhasználási módját.

Marno Jánost posztavantgárd költőnek tartják szürreális képalkotása miatt, mert vonzódik az álomhoz, a homályhoz, a depresszív hangulatokhoz, az őrülethez, amellyel – ahogy A félelem korában fogalmaz – takarékosabban kellene élnie: „láttam kinyílni a kő / homályos csecsemőszemét félig, / kisvártatva pedig visszacsukódni / ismét, minek folytán a szemből csiga- / vonalú köldök formálódott” (Egy nehéz kő éjszakája). A 0. Vasderes cikluslegösszetettebb darabjában, a Lábadozásban az emlékezet temető, sétaterem, álomtér, majd tóvá kerekedik stégekkel, vagyis az elme rátalál a boldogság átjáróira.

Az 1. Alagútvesztő ciklusban az álom, az élet és a halál összekapcsolódik. Az Elveszőben lévő lírai én kívülről szemléli magát: „Egyszer megláttam magam az utcán / menni, sápadtan, űzötten és / kétségbeesetten”. A térbeli mozgások is ellenpontozódnak, hasadást tükröznek: „elmenőben” vagy „lecövekelve” és „nem mozdulva”, pedig „gondolatban másutt / járok, más évszakban, évben, hónapban / és napszakban, és még sokkal nehezebben megy / követni magam”. Marno rámutat az elveszettség tapasztalatára, szem elől vagyunk tévesztve magunk, mások és Isten által; csak a nyelvbe vetettségben bízhatunk.

Az Alagútvesztőben a transzcendencia lehetséges megtapasztalása mellett a vakbél perforálásával, átfúródásával is számolni kell, s nem tudni, melyik a kellemetlenebb. „Elvégre elvéthetem is annak / a kurva alagútnak a végét / a végén, fáj is esetleg nagyon, de / legalább a félelem bűzét nem / biztos, hogy érzem.” Humora önironikus, szarkazmusba hajló: „Ha belemből indulok ki, sosem / fogom meglátni az alagút végét” (Mozart). Beszédpozíciója, akasztófahumora Villonét idézi, miközben inkább Kafkára, Beckettre és Borgesre tekint.

A 2. Mit köhögök én itt neked? ciklus a félelem és reszketés kierkegaard-i fogalmait szegezi nekünk: „mi van, ha mégsincs Isten./ Ha nincs semmi”.Isten élelmezésében a semmi lesz a mindennapi ke­nyerünk, ebbe öklözünk és harapunk bele József Attila-i kétségbeeséssel. Így törik meg az ige: az „Itt élned, ölnöd kell” parancsának engedve. A lét a halál felől nyer értelmet, s az egyetlen húsba vágó kérdés a lét halál felőli megítélése: „a sztori húsa / egyetlen gyilkosság magvára épül, s így vala- / hogy ki féregre, ki féregjáratra emlékeztet” (Mit köhögök én itt neked?). A sötét rosszkedv fogja egybe Az életet, a lírai én eljátszik a különféle halálnemek lehetőségével, majd visszaretten az öngyilkosság, a nyak­törés, a gázolás gondolatától. Filmes példái közt az élet egy sorozat, amelyben a gyilkos maga a betegség, a halál. Az Átalakulatok sorai ál-szótőismétlésekből bomlanak ki: „Unom és undorít a halálom”. John Donne-nal száll vitába, s megállapítja: „A Halál örök- / életű, meghalni mi, életre keltek vagyunk képesek”. Soráthajlásai kettétört szavakon, életen és halálon, logikai ellentéteken ívelnek át.

A 3. Edényleletek ciklusban az anya az egyetlen, aki képes beleolvadni „a falut környező domborzat idomaiba”, a rá való emlékezés otthonosságot teremt, de nem úgy, mint a régészek által kiásott és hiába vallatott edényleletek, amelyek már nem őrzik az odakozmált rizses húst vagy tésztát. Az anya emléke eleven, kívül esik az emlékezet konyhakertjén, amelyben halottai nyugszanak, marnói fordulattal élve: az anya emléke „más tészta” (Edényleletek). Az agyag versépítő elemmé válik, az agyagtéglák a családtagokat szimbolizálják: „sze­replőim mind a szeretteim […] rendre hanyatt dőlnek, s be­lesüppednek szürke iszapjukba, amellyel összeszikkadnak és kocka- vagy téglaformákra töredeznek” – a Versszigetelésben sűrűsödik a magány, az apából áradó férfimagány, amely az iszaposodást, a homály közeledtét jelzi.

A kötet központi motívumai: a pók és a légy. A 0. ciklusban a pók egy viszolygást keltő látványelem, a félelem kivetülése: „Egy hüvelykujjköröm méretű pókot pillantok meg” (Lábadozás), majd jelentésváltozáson megy át: „persze kérdés, hogy mivel kezdi / az ember; ha már pók, mért nem fonál” (Nedvedző fosszíliák). A pók azonosítható lesz a költővel, a fonal az írással (sorssal, élettel), de a gondolkodás és a nyelv elsőbbségének kérdését is felveti.

A 4. Súlylobogás ciklus címadó versében a pók megtorpan, és a halállal szembeni küzdés értelmetlenségével szembesít: „felfüggesztve hálója szövését szuggerál, hogy / hagyjam el magam”. Az 5. Gyufaszál lobban-ban megjelenő fény előhívja a légymotívumot is, ami a 0. ciklus Kenyérharcában még a magány és a félelem szimbóluma volt: „Magára marad végül az ember a legyével ott az asztal mellett”, végül a Trónom harcában azonosul vele is: „Döglégy vagyok, rajongva verődöm a veranda- / üvegnek”.

A 6. A mese hamva ciklusban visszatérő pók széttartó jelentéstartalmak felé mutat elmozdulást: „És itt maradjak / egyedül a kézfejemmel s az öt / ujjammal körmöm szakadtáig póknak, / mely a legmagányosabb magány órája előtt / egy perccel még Paulnak képzelte magát” (Paul). Kifejezi az íráshoz való ragaszkodást, Saulként vagy Pálként egy meg- vagy meg nem történt átváltozás/azonosulás után. Ez a pók lét és nemlét határmezsgyéjén él.

A tüdőbetegséggel küzdő lírai én utolsó stációjához ér, de a pillanatot még nyújtaná. A mese hamva, a Kollapszus a kínainál és az Elvesztem, amikor megtaláltalak ciklusokban Isten hideghullám-verésének közepette „szökik ki az élet” (Álomátirat). A Sem­mitől rettegve törekszik a transzcendencia felé, bevallva félelmét az egyoldalúságtól, hogy miközben ő beszél, Isten hallgat. Kimerevedik a pillanat, hálát ad minden lélegzetvételért és emlékért, amelyek elfedik rettegését, és megállítják a fájdalom kiüvöltésében. Miközben afizikai léthez való ragaszkodás jegyében telik a napi rutin, a táj tiszta tavak tükrén pihen, fák tűnnek elő a Pastorale-ben, a költő hátát egyiküknek vetve szemléli, mit tartogat az élet: „mit hol rejt még az eseményhorizont”. A Hideghullám azért szép és nem csupán borzongató kötet, mert úgy beszél a halálfélelemről, hogy közvetlenül nem a tárgyra céloz, inkább elsiklatja felette a tekintetünket, miként azt a Hommage à Borges című ars poétikus versében fogalmazza meg. (Magvető, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben