Marsall László: A világba ágazó ember

Van valami az intimitást kulcslyukon át megsértő magatartásból, amikor egy-egy nagy formátumú alkotó hátrahagyott műveivel hoz bennünket össze a megmaradottak kíváncsisága. Hiszen amit látunk-olvasunk, annak idején azért nem került ki a fényre, mert a költő szándékai szerint (még/már) nem tartozik a nyilvánosságra. Oka lehet annak, hogy miért nem. Remekmű ugyanis ritkán kerül elő a fiókok mélyéről. Ha kellőképpen tapintatos lenne az utókor, akkor tudomásul venné, hogy ami éveken-évtizedeken át azokon a helyeken porosodik, a műhelymunka része. Elhagyás, félbehagyás, ku­darcos megoldás: minden­képpen mellékterméke a teljes műnek. De az „utókorról” bármi elmond­ható, csak a tapintatos jel­ző nem aggatható rá. „Titkokat” keres, titok pedig éppen úgy bőven ta­lálható Marsall László életművében, mint bárki jelentős köl­­­tő­ében.

A maga összeállította Szélketrec gyűjteményes kötet (2002) záró ciklusában Marsall Kötetbe fel nem vett versek cím alatt véglegesített az életműből mindent, ami egyáltalán lezárható és vállalható. A további kimaradtakat, azokkal együtt a mindössze nyolc példányban, a baráti társaság tagjai számára elkészült Tavaszpont-antológiában megjelenteket is egyúttal a virtuális papírkosárba negligálva. Velük együtt a Fehér folyó című oratóriumszerű hosszúverset is, pedig annak – képletesen szól­va – igazán „hálás” lehetett volna, hiszen ez hozta meg számára a befogadás nehézségeivel küzdő irodalmi mélyrétegekben továbbgyűrűző ismertséget. „Marsall, aki a Fehér folyót írta” – így emle­gették, amikor a neve szóba került. Nemzedéktársai ebből a versből tudtak a legtöbbet Marsall­ról, holott magát a költeményt nagyon kevesen olvashatták. A korai versek közül ez hasonlít leg­inkább a Weöres-szimfóniákra. Valószínűleg nem véletlenül.

A hatvanas évek legelején a fiatal irodalom jó része Weöres- (és Pilinszky-) lázban égett. Volt eb­ben a közvetlen elődöket megillető odafigyelésben, a két, „alig megtűrt” mester és műve melletti kiállásban az eltiport forradalom miatti, némi lázadó gesztus is, a világirodalom-szerte újra felfedezett misztikum, főként a buddhizmus filozófiája, a buddhistaság benső szabadsága elérésének vágya nemkülönben. Persze, az Európán végigsöprő kordivaton kívül.

De mint mindenki más, Marsall is korának szülötte volt. Hogyne kísérletezett volna útkeresés közben a sokáig mellőzött költő azokkal a kortársi szokvány-hangokkal, leütésekkel, általánosítható élménytartomány-feldolgozásokkal, amik nemzedéktársait sikerre vitték? Hirtelen ötlettől vezérelve még attól se riadt vissza, hogy vallomásos hosszúversében elvei, neveltetése ellenére Lenint megidézze: „Vlagyimir Iljics, te hatalmas angyal” (Elhagyott világok). A próbálkozások eredménye persze az átlag kortárs-színtelenség, a közepesen érdektelen, gyenge középmezőny színvonalának nem­egyszer közhelyes megvalósulása lett (Őszi sugárzás, Elhagyott világok, Tüdőmben egy akácfa öröksé ge, Megismertem a fényt és az agyagot... stb.), ami vers ugyan, költőileg „szép” és folyóiratközlésre, talán korabeli könyvkiadásra is méltatható, ám tartalmában kevés súlyú. A végeredmény szempontjából tekintve: nem az effélék kedvéért olvas az ember Marsallt.

A világba ágazó ember kötet versei az utolsó, A „Pókhálófüggvények” függvényei címet viselő cik­lus elvetélt darabjainak kivételével tehát nem „igazi” Marsall-versek, a bennük leképzett valóságdarabok nem igazán Marsall-élmények kicsapódásai. Ahhoz túlságosan konkrétum nélküliek az egyes témák. Szinte mindegyikükből hiányzik a meglepetést okozó szövegbéli „sziporka”, a Mar­sall-költészet sajátos, kaleidoszkópszerű csillogása, a jelentésben egymástól nagyon távol eső as­szociációs témaváltások ördögi játéka, a valóságbejátszások apró átvillanásainak szinte gyermekies, ám valójában kegyetle­nül őszinte különössé lényegülése, groteszk grimasza, az igazmondás kitárul­kozása.

Nemcsak képletesen, hanem valóságosan is a „selejtben”, a műhely padlójára hullott forgácsok között turkálunk, amikor A világba ágazó embert lapozgatjuk. Van ebben is izgalom. Ha más nem, hát anyagismereti. Mint amikor a még összesöpretlen, lefaragott márványdarabokból kívánná valaki összerak­ni egy elkészült szobor negatívját. Láthatni belőle a költői indulás vargabetűit, vakvágánya­it, a vak­vágányok reménytelenbe futó párhuzamosait. Hogy bármivé válni nem egysze­rű. Még zseniális költővé sem.

Meglehet, hogy mindez így van. S hiába világítanak vakítón a Szélketrec kötetbe – és ekképpen a vállalva hitelesített életműbe – felvett korai versek leszállópályájának lámpái (A Híradó mozinál, Nyári tekergés, Szakács háborúban stb.), a megnehezített pályakezdés ködében nagyon közel kellett volna hajolni fényeikhez, hogy valóban a maga egyedülvalóságában legyen látható a költő-ösztön kije­lölte út.

Lám, ezért voltak az útváltozatok, a szonett korai megkísértései, az olyan verspróza-nekirugasz­kodás, mint az 56 részből állóKarósor a látóhatáron. Versprózát – igaz, nem sokat – később is ír Marsall, köztük a magyar versprózatermés egyik legnagyobbját, a Beszámoló a röplabda leütésé­nek pillanatáról című zen-költeményt. A Karósor… azonban a maga próza felé elbillenő megszilár­dulásában éppen úgy ham­vába holt vállalkozás, mint a többi eddigiek.

Egészen más képet mutat a költőről és versépítkezési módszereiről A „Pókhálófüggvények” függvényei címet viselő ciklus. Ez az a helyzet, amikor valóban tetten érhetjük az alkotót munka közben, bepillanthatunk műhelyébe. Marsall is, miképpen Weöres, sarkig kitárt „műhelyajtó” mel­lett dolgozott. Mindketten tehették, hiszen amúgy se lett volna képes őket senki büntetlenül utánoz­ni. Marsallt is, Weörest is számtalanszor azon lehetett rajtakapni, hogy beszélgetés címén éppen ké­szülő versét mondja. Arról a módszerről tájékoztatja hallgatóját, aminek segítségével a művet meg fogja formálni, azokat a képi kifejezéseket használja, amik valamilyen formában be fognak épülni az új műbe. Így esett, hogy például a Pókhálófüggvények kötet (1998) nyersanyagát előbb ismerhettem, mint hogy magukat az elkészült verseket olvastam volna.

Marsallék sohasem tartottak állatot a Schwar­t­zer Ferenc utcában. A macska mint kilencéletű, mélyen gondolkozó, öntörvényű varázslény a költő negyedik házasságával lép a léttapasztalatba. Pontosabban mondva: Queneau ikonikus regénye hősnőjeként engedi az embert a maga világának határvidékére. Ha macskáról esik szó, minden irodalmárnak T. S. Eliot Macskák könyve versei jut­nak eszébe. Természetes, hogy a Marsall-ihlet is ebben a könyvben talál először kapaszkodót. Az ih­let természetére, folyamatának kezdeteire A világba ágazó ember macskavers-„vázlataiból” ponto­san követ­kez­tethe­tünk.

A macskaverseknek tehát hármas forrása van. Az egyik – a macska neve – Marsall egyik ked­venc olvasmányából, Queneau Zazie a metrón című re­gényéből származik (a Marsall-képzet szerint Queneau központi figurája valóságos macskalény); a költemény megformá­lásának indító lökete T. S. Eliot­tól. Ám mivel az Eliot-féle ihlettel és gondolatvilággal az alkat- és fantáziabeli különbségek miatt nem sokat kezdhet: a Pókhálófüggvenyek­ nek A macs­ka jegyzője ciklusa macska-Marsall-világ­gá metafori­zá­lódik.

A Marsall-költészetnek egyetlen, halálig tartó plátói szerelme volt, ez a matematika. Pedig tudta, hogy sohasem „kaphatja meg”: „Nagy matematikus sohasem lesz belőlem, bármennyit tanulok, hiá­ba feszíteném meg az akaraterőmet, mert van egy határ, amelyen felül már csak a tehetség érvénye­sül. Ezek mellett – enyhén szólva – nem érzem magamat eljegyezve a matematikával” –írja szerelmé­nek, későbbi feleségének, Barth Mártának 1954 őszén az akkor katonáskodó költő.

Életének álma volt a nyelvet, a költészetet valamiképpen összeházasítani a matematikával, azaz megkísérteni a lehetetlent. A nyelvnek ugyanis két „kromoszómája” van: denotátuma (elsődleges je­lentése) és konnotátuma (másodlagos, többedik stb. jelentése). A matematikából – és például a zenéből – a „denotátum kromoszóma” hiányzik. Pusztán konnotátumot tartalmazó nyelvi megnyilvánulás pe­dig nem létezhet. A „modern”, számítógépes technikák ugyan rendszeresen – és kudarcosan – kísér­leteznek a denotátum eltüntetésével, de eddig még egyetlen efféle megvalósulásból sem lett költe­mény…

A Marsall-féle kísérlet mindenesetre izgalmas. A világba ágazó ember közli a Görcsbe kötött szonettek minden bizonnyal első, mindössze hét „mester­szo­net­tig” eljutott (a Pókhálófüggvényekben tizennégy Görcsbe kötött szonettet hoz le), megoldatlanságba fulladt változatát, amelyben a költő a Fibo­na­cci-féle számtani sor (minden, a sorban következő szám egyenlő az előző két szám összegével) alapján épített fel egy szonett­koszorú­szerű versszerkezetet, természetesen és a lehetetlen vállalko­zás könnyítéséül: rímtelent, létrehozva így – Marsall saját elnevezésével élve – az aleatorikus (aleato­ria: a hangok véletlenszerű egymásutánjára épülő modern zenei szerkesztésmód; aleatorikus: az aleatoria alapján szerkesztett zenemű) szürrealizmust.

Kétségtelen, hogy egy posztumusz mű nyilvánosságra kerülése egyenlő a költőt s művét bebur­koló intimitáshártya feltörésével. A világba ágazó ember ennél a tapintatlannak látszó gesztusnál még tovább lép, egészen a pályaképig hatolva. Az elő­szót író Marsall László Dávid – a költő kiseb­bik fia – nagyszerű esszében mutatja fel a cseppet sem hibátlan, öntörvényű embert és a gyengéd apát. Első feleségével, Barth Mártával folytatott levelezése az önmagával, kétségeivel, művészi am­bícióival küzdő szerelmes férfi acképét láttatja.

Weöres Sándor nagy, A4-es – ha jól emlékszem, vonalas – füzetlapokra írta le verstanát a hoz­zá forduló Marsallnak. Tény, hogy Horváth János Rendszeres magyar verstan című munkáját 1951-ben kiadták ugyan, de valószínűleg olyan kis példányszámban, hogy lehetőleg hozzáfér­hetetlen legyen. Meglehet, hogy a költőpályától távolról induló röplabdás-matematikus sem ve­hette kézbe. Meg­jegyzem, mások sem, én se, mindmáig.

Weöres és Marsall levélváltása minden kétséget kizáróan igen fontos irodalomtörténeti adalék. Közlésük egyben illusztrációja annak, hogy nem feltétlenül szükséges, hogy az egyes nemzedékek között áthidalhatatlan legyen a szakadék. (Széphalom Könyvműhely, 2015)