×

Filip Tamás: Album

Udvardy Zoltán

2016 // 06

 

 

 

„Valaki önéletrajzot ír öt perccel a halála előtt.” Nem sokat rágcsálja a tollat. Filip Tamás határozott mozdulatokkal vázol föl gyermekkort, élő és képzelt állatokat, padláson lakó szellemet, átélt és az apától, nagyapától megörökölt történelmi pillanatokat. Miközben új verseskötetén át összeáll a költői életművet is összegző curriculum vitae, megtudjuk: a fent idézett versben (Elveszett visszavágó) szereplő, sajátos helyzetben önéletrajzot író valaki „állásinterjúra készül”, és „az állást meg fogja kapni”.

A gyűjteményes kötet mindig egyfajta számvetés. Rögtön bele is fut egy tisztázandó történetbe. Az „Ábel-ügyet” Káin szemszögéből írja le, a végzetszerűségnek azzal a már-már derűs szemléletével, amely gyakran Kemény István sorait is jellemzi. Neki is ajánlja a verset. A Szentírásból ismert tájak otthonosak Filip lírájában, ám ezek a természeti képek hátborzongató kirándulások háttereként jelennek meg. Kanyonok végtelene invitál kirándulásra. „Ideges táj ez”, kevés állattal. Paul Celan és József Attila vizes síkságai ötlenek föl, ám itt minden út törmelékes, „és sokáig tart minden baleset”. Az ember viszont makacs társa, pusztulásában is része ennek a haldokló természetnek: „Fuldokló lavinában csúsztam együtt egy egész fenyőerdővel” (A közeledő jelen). Az is előfordulhat, hogy „megtalálja Waldenét”, ahol a Teremtő tervét szolgálja az „erdőzaj, vadak szerelme”. Ahol „maga­sütötte kenyerét emészti lassan”, és „szobájából tisztaság tódul kifelé, az éjbe”.

A helyzet nem reménytelen, „vannak Zágonok mindenki életében” (Saját Zágon). Ám ezek a tájak az „egyre szűkebb főutcával / egyre porosabb jegenyékkel / egyre üresebb templomi padsorokkal” egyre reménytelenebb vágyakat fejeznek ki az egykori bujdosóéhoz képest is. A Mikes-parafrázisban az emlékezőknek „csak álmukban zúg / a fenyves”. Saját Zágon, saját Walden. Egyértelmű, hogy Filip a „vándor és a bujdosó” közül (Prohászka) melyik szerepet választja.

A magyar bujdosó elődei a belső kiüresedés vagy a társadalom meg nem értése, esetleg üldözése miatt keresték a természetet. Most a mind átvitt értelemben, mind valósan is elpusztított környezet elől menekül a költő a belső, dús vadonba. Filip alanyi költő egy végletekig tárgyiasult világban.

Szívesen oldja ezt a kontrasztot némi hátborzongató derűvel: „Szeretem ezt a vágóhidat” (Megváltás kicsiben). Utóbbi sort a nyolcvanas évek derekán írta le. A diktatúra speciális helyzeteket teremt: tegeződést a „fővágásmesterrel”, hallgatást. A kádári, puhának mondott diktatúrát jellemzi a költő másik emlékképe is, hogy egy férfi, aki „civilben őrnagy”, a forrongó Lengyelországról kérdezget a buszon, a fiatalokat provokálva. Szintén erre az időszakra kanyarodik vissza az a vers, amelynek címben is megjelölt időpontja (Mephisto Nyírmadán, 1981. szeptember 8.) nyilván összefüggésben áll a költeményben egy regénye címével is megidézett Hajnóczy Péter halálával, amely 1981. augusztus 8-án következett be. A vers mégis a Mephistóról szól, a film befogadásának élményéről és a két diktatúra közötti párhuzamról. Meghalt valaki, de egy filmélményről beszélünk.

Ahogy Filipnél ennek fordítottja is megtörténhet: nagyapja halála megzavarta őt az olvasásban (1969). Gyermek volt még, „a férfiaknak is csó­ko­lommal köszöntem”, ám a közeli rokon elhunytának hírére való extrém reagálás így is kifejezi a halállal kapcsolatos emberi tehetetlenséget. Filip markáns apa- és nagyapaképe a történelem folyamatában való megértését, megélésének lehetőségeit is felvillantja. A diktatúrákban, a közelmúlt agylágyulást előidéző elnyomatásában a költőt az emberi rejtvény érdekli, „megszállókat / üdvözlő beszédeik (amelyek idővel tananyaggá is /válhatnak)” (Az emberi rejtvény érdekel bennük).

Az időt ennél is tágabb perspektívákban szemlélő költő figurái néha Hamvas Karneválját idézik fel, a monumentális magyar nagyregény több száz éven keresztül más néven, más szerepben, de mégis azonos tulajdonságokkal fel-felbukkanó szereplőivel. Danaidák mossák szennyesüket a patakban, ahol egy felborult csónak utasai közül egy fiú vízbe fullad (Egy függőhíd) – és aki átkel mindefölött, a hídon, örül, hogy a fák közé átjutva vizelhet végre. A függőhíd, korábbi kötetének címeként is, jellemző motívum Filip lírájában. Nem bevezet vagy beavat, hanem átkel a többnyire túlvilági, hideglelős tájak felett. Nem guru, hanem idegenvezető.

A függőhíd alatt mintegy mellékesen megesett halálozás Brueghel Ikarusát is felidézi (a szárnyas mondahős egy szépen megfestett idill egyik sarkában, szinte észrevétlenül vész vízbe), a valós történés mintegy mellékszálon fedezhető fel. Filip költészetének fontos, visszatérő motívuma a festmények, közelebbről a műgyűjtés, műpártolás világa (Egy Galimberti-vászon, Szájjal és lábbal, Egy fiók). Megint csak kérdéses, hogy a versben vajon véletlenül alkuszik-e a költő éppen a tragikus sorsú, a magyar 20. századot maga és felesége végzete által oly plasztikusan megjelenítő Galimberti Sándor egyik művére.

Mint egy korábbi kritikusa is leírta már, nem könnyű prédák Filip versei. Olyanok, mint a morcos utazó, aki ritkán beszél, pedig sokat tud. Nem idegen, hanem hazatérne, nem vándor, hanem bujdosó:

„Köszönsz. Nem hallja meg. Megint / köszönsz. Kicsit hangosabban. Meghallja, de / nem viszonozza. […] kapukon zörgetsz, szóba sem / állnak veled, rendőrrel fenyegetnek […] Aztán innen is / menekül, hátán batyujával, / s mintha pontonhídon szaladna, / iszamos bálnahátakon tapos” (A horror vakui). Nyomasztó, mégis izgalmas költői látomás, mondhatnánk. Valaki visszatér a városába, ahol nem akarják megismerni, visszafogadni. A település mellett húzódik meg egy öböl, teli bálnahullákkal. Fölötte kávéház terasza. A hazatért, majd otthonról is távozni kényszerült menekülő kínjában a bálnatesteken kezd el futni az öböl belseje felé, halott cetek hátán. A bálnák is menekülnek, az ő menekülésük rendeltetésszerűen vezet a pusztulásba – mint Galimberti Sándor és felesége, a szintén híres festő, Dénes Valéria futása Franciországból. Profanizálás lenne a kontinenst a tenger felől ostromló menekülteket emlegetni, mégis, a civilizációs csapdahelyzet és az egyén egyre determináltabb, beszűkültebb menekülési útvonala ismerősnek tűnik.

Egy haikujában írja: végül mégis hazatér. „Sólymoktól gilisztákhoz / Rozsdás repülőn.” És a vásznakra majd vitorlákat fest. Annyian írnak mostanában csapnivaló haikukat, hogy az ember gyanakodva veszi kezébe, ha ezzel az alcímmel látja el néhánysorosait az alkotó. A kötetben található, Gyöngykavics című huszonkét kis műremek üdítő kivételként szolgál. Találkozunk más, a kötöttebb formát próbáló kísérlettel is a szinte kizárólag prózaversekből álló gyűjteményben. Ilyenkor tűnik fel, hogy a többi vers elvileg szabadon éli világát. Mégis, líraiságuk, a témához való kötöttségük, a fegyelmezett szűkszavúság a klasszikus szerzőket idézi. (Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, 2015)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben