Scheibner Tamás: A magyar irodalomtudomány szovjetizálása

A szerző a magyar irodalomtörténetnek az 1945–1953 közötti időszakát elemzi és mutatja be, azt a félmúltat, amelyben (kényszerítő) követendő példa lett Magyarországon is a szovjet irodalom, a szovjet irodalmi modell, a szocialista realizmus. Bevezetőjének alapfeltevése, hogy a hatalomátvétel hosszas és tudatos előkészítő munka eredménye volt, s a rendszerváltozás már lényegében lezajlott, amikorra az állampolgár észrevette a veszélyt.

Könyvének első részében a szocialista realizmus fogalmát járja körül, a történelem, a művelődés, az irodalom, az antropológia, a társadalom és az avantgárd keretei között. Az ideológia (szocreál) mint alkalmazott nyelv alakította ki a kánont, az intézményesülést, Makszim Gorkij példaképpé állítását, a politika és irodalom viszonyának megteremtését. A szellemi-ideológiai egységesítés fontos eszköze volt a könyvkiadás. A koalíciós éveket elsősorban a Szikra Nyomdai, Irodalmi és Lapkiadó Vállalat tevékenységének ismertetésén keresztül mutatja be a szerző: szót ejt az infrastruktúráról, a papírkérdésről (papírhiányról), a szállításról, a terjesztésről, a kiadói programról és propagandáról. A kiadó működése Szegeden kezdődött a Vörös Hadsereg befolyása alatt, ebből elsősorban a kommunista párt profitált. A Szikra fontosságát mutatja, hogy a kiadó által megjelentetni tervezett kiadványok listáját Révai József állította össze, s „1945 nyarától maga Kádár János felügyelte a Szikra politikai és személyi ügyeit”.

Az új kulturális intézmények közül az 1945. június 9-én megalakult Magyar–Szovjet Művelődési Társaság létrehozásához már 1944 végén hozzákezdtek. Zilahy Lajos és Szent-Györgyi Albert Budapesten kezdte a szervezést, Zilahy még Vorosilov marsallal is találkozott, majd a Moszkvából hazaérkezett Háy Gyula folytatta ezt a munkát. A Szovjetunió kultúrájának, tudományának megismertetésére létrehozott társaságban, mint a döntésképes vezetők nevének változása is mutatja, kommunista dominancia érvényesült, „Háy rendszeresen beszámolt Rákosinak a Társasággal kapcsolatos fejleményekről”. Az MSZMT igen fontos feladatának tekintette az élelmiszer-beszerzést, már az alapító ülés előtt felmerült egy kollektív gazdaság és kísérleti telep létrehozása. Ahogy a szerző írja, az orosz mezőgazdaság kutatási eredményeinek bemutatása, a makarenkói szovjet pedagógiai modell itthoni gyakorlatba való átültetése „politikamentes célúak voltak, amelyek gyakorlati átültetése nem igazán valósult meg nálunk”. Másfelől azonban a szovjet eredmények bemutatása megvalósult a színpadon, a vetítővásznon vagy az olvasóközönség kezébe került propagandatanulmányokon, szovjet kulturális termékeken keresztül.

Az ideológiai és intézményi keretek mellett hangsúlyt fektettek a személyiség megváltoztatására is. Ez új jelenségeket teremtett, például az önbírálatot, a „balos” szektásságot, a magyar irodalom egységének kérdését, amelyek mind kirekesztő fogalmak voltak. Scheibner Tamás a Népszava 1948. áprilisi–májusi számaiban megjelent, a szerző által „utolsó nyílt vitának” nevezett cikksorozata alapján elemzi és fejti ki érveléseit. Az MDP 1948-as programnyilatkozata „már számos olyan utalást tartalmazott, mely nem sokkal később a kulturális politika meg­határozó tényezőjévé vált”. Meg­állapítása szerint a magyarországi beszédrend tudatos manipulálása, a megfélemlítés, az orosz hazafias diskurzus élénkítésének sürgetése a magyar irodalomtudomány átalakításának bonyolult, bár – mint írja – nem egyenes vonalú, ám egyirányú folyamata volt.

Érthetően jelentős helyet kap a kötetben Lu­kács György. A szerző Révai József róla szóló tanulmánya kapcsán áttekinti Lukácsnak az átmenet kérdéseivel kapcsolatos nézeteit. Hasonló részletességgel tárgyalja kultúrpolitikai álláspontját, annak változását, illetve állandóságát. A (szovjet) szellemi életben hagyományosan központi helyet foglaltak el a társadalmi átalakításokat megörökítő írók, a Magyar Írók I. kongresszusa (1951) tehát jelentős eseményként szerveződött. Scheibner Tamás részletesen ismer­teti az eseményeket: a kongresszus előkészületeit, az Írószövetségen belüli MDP-pártszervezet megalakulását, a Csillag szerkesztőbizottságának átalakítását, az Irodalmi Újság elindítását. Olyan témákkal is foglalkozik, mint az érzelmi hatáskeltés a kritikában, az írók/olvasók nevelése, a proletárhegemónia és népi szociográfia, az emberábrázolás vagy a kulturális forradalom. Tanulságosak az írói viták, például Déry Tibor Fehér pillangó című elbeszélése nyomán, amelyből kiderül, hogy az írók egységének fontossága, az egység retorikája volt a meghatározó, mert „azok az írók, akik nem állnak be a sorba, nem válnak szocialista realistává, ki lesznek zárva az irodalmi »egységfrontból«, vagyis a teljes magyar irodalmi életből”. A kor – természetesen az utókor szemével – nem nél­külözte a groteszk jelenségeket sem. Déry Tibor Felelet című regénye is vitákat váltott ki. Mások mellett Révai József is véleményt nyilvánított, s a Társadalmi Szemlében publikált Megjegyzések egy regényhez című tanulmánya után „fél évig a sajtó az önkritikáktól volt hangos”, ahogy a szerző meg­jegyzi.

A gyakorlat után az elméletet sem kerülte el az ideológiai szorítás. Ennek alátámasztására a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és az Irodalomtörténet folyóirat 1949–1953 közötti működése szolgál. A szerző bemutatja a Társaság új programját, Lukács György székfoglalóját, aki az újjáalakult Társaság elnöke lett. Részletesen ír a lapnak a kulturális forradalomban betöltött szerepéről, a kultúrpolitika irányítóiról, a Társaság káderképző tevékenységéről. A marxista–leninista átértékelés közösségi munkájáról szólva Komlós Aladár és Barta János hátráltató taktikájáról, majd az akadozó működésről és az 1952-es tisztújításról olvashatunk. Sztálin halála után a Társaság vezetősége kicserélődött, Barta János munkáját Baróti Dezső, Juhász Géza és Király István alelnökök segítették. „Az új elnökség pedig az »Új szakasz« politikájának szellemében kezdett szervezkedni” – írja a szerző.

Scheibner Tamás azt írja művének bevezetőjében, hogy könyvét nem korszak-monográfiának szánja, bár a magyar társadalomnak egy olyan, közeli korszakának eseményeit tárja az olvasók elé, amelynek eddig csak néhány részterületéről olvashattunk hiteles, korhű tanulmányokat. Kötetében a szerző az 1945–1953 közötti időszak hazai történelmének, valamint az irodalomtudománynak azt az részét tárja fel, amely a félmúlt történelmi, társadalmi, politikai kérdéseivel foglalkozó olvasóinak, kutatóinak érdeklődését is felkeltheti. Könyve segít eligazodni a korszak jelentősebb irodalmi eseményei között, megérteni az irodalmi kritika beszédrendjének átalakulását, a szocialista realista kritika és intézményeinek bemutatásával pedig a korszak eddig nem értett vagy félreértett történéseit. (Ráció, 2014)