Jánosi Zoltán: Vállamon bárányos éggel

Nagy László születésének 90. évfordulójára Jánosi Zoltán egy több mint hatvan szerzőt felvonultató antológiát állított össze. A változatos műfajokba sorolható mintegy hetven írás között találunk a költő előtt tisztelgő verset, néhány művész barát visszaemlékezését, hosszabb-rövidebb cikkeket és tanulmányrészleteket. Jánosi pályaértelmező szemléjének szinte kivétel nélkül minden darabja utánközlés. Ez azonban egy gyűjteményes válogatásnak természetesen nem róható fel, főként annak tükrében, hogy még az egyes Nagy László-monográfiák is lényegében változatlanul – az újabb kutatási eredmények bedolgozása nélkül – jelenhetnek meg akár egy-két évtized elteltével is.

Kettős célt valósít meg a könyv: egyrészt maga is részese a kultuszalakításnak, másrészt a költő lírapoétikájával és kánonban betöltött helyének újraértékelésével foglalkozik. A szerkesztés arányosságát illetően támadhatnak aggályaink. Amíg ugyanis sikerült egyensúlyba hozni a kultusz tanúsító-emlékező perspektívájából értelmezhető, a személyes érintettség hangján szóló írásokat és az irodalomesztétikai szempontokat érvényesítő kritikai vizsgá­lódásokat, addig hiányolhatjuk az életmű befogadástörténetében vég­be­menő hangsúlyeltolódások és dilemmák teljesebb körű bemutatását. Véleményem szerint a válogatás lehetett volna nyitottabb, ha tetszik, provokatívabb is, és hely(e)t adhatott volna a kultuszépítésbe nem illeszkedő, sőt akár a pikírt megjegyzésektől sem tartózkodó véleményeknek is. Annál is inkább, mivel maguk a beválogatott szövegek részletesen kitérnek ezekre.

Korántsem biztos tehát, hogy szétfeszítették volna az antológia egységességét, az egyes feje­zetek kérdésfelvetéseit az olyan markáns fenntartásokat megfogalmazó tanulmányok, mint például Hekerle Lászlótól az „Ördög már veletek”. Kísérlet Nagy László kései költészetéről (1986), Kálmán C. György­­től a Mi a bajom Nagy Lászlóval (1989), Nyi­lasy Balázstól a Kritikus töprengések egy jelentős költőről (1986) vagy szintén tőle A sorsvállaló én kétféle poétikája. Dsida Jenő: Nagycsütörtök, Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet (2011). A könyv egységes szemléletét ad absurdum még Odorics Ferencnek A nagy szerelmi átvitel. Ki viszi át fogában tartva Nagy Lászlót a túlsó partra? (1997) című, meglehetősen dekonstruktív, szoros versolvasata is tovább tudta volna árnyalni, mivel éppen azt példázza, hogy Nagy László költészete mennyire sokrétű és termékeny értelmezési lehetőségeket rejt magában.

A befogadástörténet íve pontosabban kiraj­zolódna, ha Jánosi mindegyik monográfiából – a teljesség igényével – közöl egy-egy tematikusan kapcsolódó részletet. Gondolok itt Tüskés Tibor Nagy László pályaképe (1983) vagy Kiss Ferenc Írások Nagy Lászlóról (1993) című, a kötetből kimaradt munkájára. Vasy Gézától – egy iszkázi emléknapon elhangzott beszéden túl – lehetett volna valamit Nagy László-könyvéből (1995) is idézni. Tarján Tamástól is talán szerencsésebb lett volna a Nagy László tekintete (1994) című tanulmánygyűjteményből kölcsönözni, mint csupán kéziratból közölni egy kritikailag kevésbé érdekes, bár kétségkívül nóvumot jelentő elemzést a Hét vers Kondor Béla képeihez ciklusról.

Fenti észrevételeimet részben magyarázza a tény, hogy az óriási szakirodalom adekvát megrostálása eleve lehetetlennek tűnő vállalkozás. Az utószóból tudjuk, hogy a költő életművéről – a többszerzős tanulmányköteteket is számítva – eddig 16 könyv látott napvilágot, amely önmagában több mint négyezer oldalt tesz ki. Jánosi a 2000-ben Havon delelő szivárvány címmel szintén a Nap Kiadó jóvoltából megjelent pályaértelmező kötetből kiindulva, az azóta eltelt tizenöt éves hiányt pótolandó szemelvényez. Választásai zömmel a kilencvenes évektől egészen 2015-ig terjednek. Ez összhangban áll a szerkesztés vállalt célkitűzésével, hogy reprezentálja az életmű lezárulása után fellépő fiatalabb irodalmárnemzedéket is: Ekler Andrea, Falusi Márton, Nagy Gábor, Szentmártoni János és kiemelten Soltész Márton valóban izgalmasan érvel Nagy László korszerűségének megítélésében. Csak sajnálhatjuk, hogy az Írószövetség Nagy László-évének záró eseményeként 2015 novemberében tartott konferencia – jelesül Falusi Mártonnak A nyitott mű esztétikája Nagy László lírájában című írása – már nem képezhette a válogatás tárgyát.

A kötet számos írása tanúsítja, hogy Nagy László költői örökségének kritikai értékelése napjainkban is teljesen ellentétes nézetek kereszttüzében áll, a tárgyszerűségre törekvő, konstruktív szakmai vita azonban még várat magára. Még ha Jánosi a profetikus hangoltságú küldetéses-képviseleti lírát elutasító, egyszersmind a termékeny bizonytalanságot és többértelműséget hiányoló interpretációk közlésétől eltekintett is, kétségtelen, hogy biztos kézzel választott egy majdani számvetéshez nélkülözhetetlen szövegeket Görömbei András (1992) nagy-, illetve Tolcsvay Nagy Gábor kismonográfiájából (1998).

A monográfiaszerzők közül Tolcsvay Nagy kritikát is megfogalmaz, például amikor „Nagy László költészetének 19. századiságáról” beszél, vagy arról, hogy „hiányzik belőle a reflektáltság”. N. Pál József dolgozata viszont nagyon is reflektáltnak, a kort néven nevezőnek tartja ezt a lírát, sőt a pálya utolsó évtizedében „egyáltalán nem a megkérdőjelezhetetlen magabiztosságot” érzékeli.

Alapvetően más dimenzióba helyezheti Nagy László-képünket Jánosi Zoltán saját, nagyszabású tanulmánya, amely szerint a költő életműve példaszerű szervességgel kapcsolódik a Latin-Amerikából kiinduló posztkoloniális irodalmi vonulathoz. Ez az okfejtés túlmutat(ni látszik) már a vita keretein, egyúttal pedig hozzájárul ahhoz, hogy – bár nem teljes körű, de – átfogóbb betekintést nyerjünk a Nagy László-recepció jelenlegi kérdésirányaiba.