×

Halmai Tamás: Rezervátum; A tengerszelídítő

Pro Pannonia; Stádium, 2015

Bartusz-Dobosi László

2016 // 04

 

Kihalófélben van a tiszta irodalom. S bár talán soha annyi könyvkiadó s pláne „író” nem volt még, mint manapság, mégis úgy érzem, „felvágatlan” könyveink száma egyre csak gyarapodik. Pályázatok s kemény piaci viszonyok fogadják a felkészületlen alkotót, aki erre a területre téved, s a talpon maradás kényszere sokakat formabontó magatartásra, önnön stílusának megerőszakolására sarkall. Védett terület, rezervátum alig-alig akad az irodalom frontvonalán. Ezért örvendetes minden olyan próbálkozás, amely függetlenítve magát e fent vázolt viszonyoktól, a gyógyító lírára összpontosítva igyekszik az irodalmi mesevilág derűs és biza­lomteli légkörét átörökíteni, megóvni.

Halmai Tamás immáron tízéves költői életművének építésénél az első perctől fogva az erre való eltökéltségben megnyilvánuló rend­kívüli tudatosságot figyelhetjük meg. Így fogalmazott erről ő maga: „a fény kultúrtörténetéből bőséggel merítő motivika, a nyelvi reflexiók és metareflexiók szövegszervező ereje, a biblikus horizontokra füg­gesz­tett tekintet, a bölcseleti szándékok és a dalszerű széphangzás összeigazítása: mind olyan sajátosságok, amelyek jellegadóan határozzák meg a szerző poétikai ambícióját.”

S mi ezt csak alátámasztani tudjuk. Halmainál szinte mindegy, hogy milyen műfajjal próbálkozik. Verseiben, esszéiben vagy éppen monografikus vénával megalkotott recenzióiban formailag ugyanaz a nyelvi igényesség s tartalmilag az alkotót láthatóan legjobban érdeklő metafizikus témavilág simul egymás mellé. Az újholdas hagyományokat folytatva a költészetet hivatásként felfogó szerző a világ történéseire adott reflexióiban a személyiségépítés erkölcsi előfeltételeire igyekszik választ találni. Filozofikus mélységeket érintő versrezervátumaiban nem pusztán az élményeit próbálja a benyomásai alapján s az érzések szintjén rögzíteni, hanem ennél valami sokkal többet, a tapasztalások mögött rejlő valóságot akarja feltárni. Tárgyiasít. Szimbolikája olyan magyar költészeti hagyományokhoz kanyarodik vissza, mint Pilinszky, Rába György vagy éppen Nemes Nagy Ágnes.

Ezekre kapunk példát mindkét, 2015-ben megjelent kötetében, a Pro Pannonia Kiadónál napvilágot látott Rezervátumcímű verseskötetében és a Stádium Kiadónál megjelent „gyógyító történeteiben”, A tengerszelídítőben.

Halmai ezekben a kötetekben azt a nyelven túli nyelvet keresi, amelyet a tárgyak nyugalmában és csendjében, a növények érzelem nélküli pompájában és akaratlan harmóniájában, a kristályok tömörségében és minőségük magabiztos állandóságában, a víz időtlen fenségében vél megtalálni. Hasonlatai, metaforái s minden központozást mellőző gondolatközlései a teljesen lecsupaszított lényegre összpontosítanak, annak könnyebb befogadását szolgálják. A Rezervátumhátsó borítójának szövege szerint „a határtalant keríti körbe, a mondhatatlant fogja vallatóra, a múlhatatlan közelében időz”.

Aki ismeri Halmai eddigi munkásságát, be fogja látni, hogy a fenti sorok nem valamiféle recen­zensi nagyotmondással kívánják felkelteni az olvasó érdeklődését e kortárs magyar költészetben szokatlannak látszó líra iránt, hanem annak a költői életművön kimutatható sajátos fejlődéslélektannak a határköveit rakja le, amelyben a Rezervátumvalóban valami egészen különlegesre vállalkozik. Amúgy Halmai a kötet elején – még cikluson kívül – magát az olvasót is erre a különleges kalandra hívja: „aki nincs az leszel / s tiéd lesz ami van / ha olvasol a nyelv / gondolataiban” (Az olvasóhoz).

Az ugyancsak a Pro Pannonia Kiadónál megjelent korábbi verseskötetekhez képest (Kalligráfia, 2010; Szilencium, 2012) a lírai trilógia harmadik darabja, a Rezervátum az eddigi teológiai érdeklődésen messze túllépve már a metafizikán túli valóságot óhajtja látóhatárába fogni, s a megtalálni vágyott Megnevezhetetlen misztériumába próbálja bevonni az olvasót. Ebben a relációban Halmai olyan szerepet tulajdonít a verseknek, amelyek egy vallás fölötti spiritualitás kulcskompetenciáiként értelmezhetőek: „s mielőtt mindenek okát / a Mozgató felfedné / a világ végén a világ / visszaváltozik verssé”(A szeretet kalandja).

Spirituális lírájában „az anyag nyűgé(t) levetkőzve”(Az éneklő tenger) olyan felismerést tesz, amely az egész kötet s talán az egész életmű mottójaként is felfogható: „a szeretet az Isten / halmazállapota” (Szeretők). Ez az a metafizikán túli s nem paradox módon a metafizikán inneni nyelv, amely gyógyít: a nagybetűvel írt Szeretet. Maga az Isten. S úgy érezzük, hogy Halmai felfogásában ez a költészettel azonos: „imára kulcsolt mondatokkal / áll a vers a világ tövében” (Angyaloknak nyelvén), vagy a fentebb idézett sorokban: „a világ végén a világ / visszaváltozik verssé”.

Ezekre a felismerésekre rímelnek A tengerszelídítő gyógyító történetei is. Úgy érezzük, hogy nemcsak az azonos című írásban megszólított Ray Bradbury, hanem maga a szerző is „akcentus nélkül beszél(i) az óceánok nyelvét”(A tengerszelídítő). Sőt, a tengerek, óceánok mellett érti és használja a tündérek, az angyalok, a kutyák, a gyermekek, egyszóval a bibliai szelídek és kicsinyek, azaz „a körhinták népe, a homokvárak mérnökei, a karon ülő pitypangkertészek”(Az ébredés éve) nyelvét. Igazi nyelv­tehetség, tündérmeseíró, ahogy magát nevezi: „Gyermekkorában annyi minden szeretett volna lenni – s most tündérmeseíró. (Vajon ha tündérmeseírónak készül, most annyi minden lenne?) Különös ismertetőjele, hogy én vagyok” (Pára).

Az Edward Burne-Jones alkotásaival gazdagon díszített, keményborítós kötet több mint százhúsz története egységes és egyedi prózai zsoltárszövet hatását kelti, amely mint valami „csillaglift”(Másvilágok) repít fel minket az isteni transzcendenciához. A szerző gyémánt keménységű és atom sűrűségű, blogba illő tömörséggel megfogalmazott írásaiban felhőpostásként közvetíti számunkra az általa felismerni vélt legfontosabb üzenetet: „Nem szeretni istenkísértés” (Pára). Ez teljes mértékben összecseng a Rezervátumban megfogalmazott isteni halmazállapottal, amelyet Halmai itt is a poézis gyógyító erejével hoz összhangba: „a poézis elsőrendűen oázis (hiszen istenesszencia)”(Herceg nélkül), vagy máshol: „Isten gondolataiban olvas, aki vers fölé hajol” (A fehér szoba).

Olyan képzeletbeli tájakra, harmadik, negyedik dimenziós mélységekbe és távlatokba kalauzol írásaival, amelyekben „az idő ideiglenes”(Hölderlin naplójába), ahol „embermesékkel múlatják […] az időt a tündérek”(De nem erről), s amelyet teológiai nyelven valamiféle „apokrif éden”-ként(Monteverdi második élete) aposztrofálhatnánk. Ezen a képzeletbeli tájon „sok hallgatásra van szükség, hogy bizalmukba fogadjanak [minket] a szavak”(Ékszer a lótusz szívében). Ezen a lírai tájon barangolva válik érthetővé a fent már említett poétikai trilógia három kötetének címe: a Kalligráfia,a Szilenciumés a Rezervátum. Halmainál a szépírás, a csend és a szeretet „a kiterjesztett bizalom mentális védőbástyái”(Bizalom) lesznek.

E fenti találgatásra utal egyik történetében is, amelyben önnönmaga mint valami dimenzióvándor igyekszik „a sorok közé, kalligrafikus gonddal és kétségbeesett derűvel, bejegyezni saját narratí­vá­­ját”(A dimenzióvándor), azaz létre igézni az igazi valóságot, a Megragadhatatlant. Vajon meddő próbálkozás olyanról írni, amiről nem lehet? Halmai szerint nem, sőt: „Ha Isten a minden, minden szavunk Istent szólítja meg” (A könyvtár).

Így olvassuk írásait, s ezzel a felelősséggel bánjunk magunk is a szavakkal!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben