×

Bertók László: Firkák a szalmaszálra

Magvető, 2015

Sturm László

2016 // 04

 

Bizonyos, hogy Bertók László egyik Múzsája a formaihlet. A nyolcvanas évek második felétől „három az ötödiken” szonettel véglegesítette helyét a kortárs költészet élvonalában. Volt később egy haikus korszaka is. És mindkét pályaszakasz tanúsította, nemcsak a hagyományos versalak elevenítette meg a költő alkotóerejét, hanem az alkotóerő is a versformát: a szonettsorokat rövidebbre, „magyarosabbra” vágta, a haikut pedig megrímelte, összefűzte. Jöttek aztán (újra) a strófabontás nélkül egybefolyó versek. A Pénteken vasárnap (2010) kötet végig három versszakos, jambizáló költeményeket tartalmaz, ezekből jut még egy ciklusnyi a 2014-es Ott mi van? kötetbe. Az Ott mi van? utolsó harmadát viszont már a Firkák a szalmaszálra darabjai töltik ki (ugyanezzel a címmel). Ezek egészültek most ki, és váltak önálló kötetté.

A Firkák a szalmaszálra új formaötlete a kétsoros vers. A cím két sort fog össze (a szótagszám nyolc és tizenkettő között váltakozik – egy versen belül mindig azonos –, és mindig értelmezhető ütemhangsúlyosként, például gyakori a felező tizenkettes). Kilenc ilyen kis szösszenet kap egy összefogó címet, tizenöt kilences egység pedig egy még átfogóbbat (mondjuk, cikluscímet). Három ciklus van.

Többnyire nehéz lenne eldönteni, miért épp azt a kilenc kétsorost fűzte egybe a költő, és miért pont abban az egymásutánban. Legalább annyira talányos a kapcsolatuk, mint amennyire értelmezik egymást. A talány, a rejtvényszerűség már eleve a választott formából is adódik. Mit lehet elmondani két sorban? Na persze, itt már vigyázni kell, mert minimum kétfelé ágaznak a lehetőségek. Bizonyos kérdéseket ilyen terjedelemben csak sejtetni, felvillantani lehet. Másrészt azonban kínálkozik az epigrammaszerű véglegesség is. Bertók él mind a két eséllyel. Ugyan a kihagyás, a sejtetés az uralkodó, de fel-felbukkannak aforizmaszerű életbölcsességek, megfigyelések.

Az ilyen rövid forma (lásd még például a haikut) fokozottan ki van téve a sablon, az irodalom alattiság veszélyének. Hogy nincs elég tere költészetté emelkedni. Hogy túl nagy szerepet játszik az olvasó hangulata: mi képes éppen megérinteni. A versikék egybeszerkesztésének mindenesetre megvan az a lélektani hatása, hogy vonzóbb a szemnek, mintha halmazként szembesülne a darabokkal, könnyebben túllép az ember az őt kevésbé megérintő (olykor: tényleg kevésbé sikerült) darabokon, és inkább előbb, mint utóbb biztos talál magának valót.

A versek alaphelyzete az öregség (a kötet Bertók nyolcvanadik életévében jelent meg), a szenvedés és az emlékezés. Jelentéktelen apróságok keverednek életbölcsességekkel, remény és reménytelenség, lemondás és „csakazértis” űzi egymást. Az emlékekben pedig két korszak elevenedik meg leginkább, a boldog gyerekkor és az ÁVH börtönében töltött idő.

A kétsoros nem mindig tud költészetté emelkedni, írtam, de néha még csak jelentésig sem, teszem hozzá. És többnyire még ezekről a darabokról se mondana le az olvasó, hiszen néminemű közlés eleven marad még így is. A sóhajszerűség. És minden „őszikéknek” talán ez a lényege. Az erőtlenség, a kiüresedés belátása, elfogadása: „Ami volt röptető felesleg, / felkelésre, lefekvésre elmegy” (Felesleg). A rezignáció nyelve uralkodik, pont, hármaspont, kérdőjel zárja a mondatokat, fehér holló a felkiáltójel .

A sorsalakítás imperatívuszát felváltja a kénytelen-kelletlen megadás (Helyett: „Dráma, eposz, regény, önéletrajz helyett / két sorra teszed föl végül mindenedet?”). Legföljebb a megadás mikéntje, mibenléte lehet még kérdéses. A veszteség válik alapélménnyé. Ám mögötte föl-földereng valamiféle értelem: hátha van távlata a múlásnak is, sőt, talán az elmúlásban nyílik meg a lényeg. Mindent vagy semmit? Hiteget vagy biztat a reménység? „Egész-ség? Fele-ség? Semmi-ség? / Vereség? Nyereség? Mi a vég?” (Mi a vég?)

Visszatérő motívum a rész és az egész, a minden és a semmi. Az egész a szenvedésben részeire szűkül, és sodródik a semmibe (Pártosodnak: „Ahogy pártosodnak testedben a részek, / részenként veszted el lassan az egészet”). Vagy átlényegül a mindenbe? Bertók őrzi a reményt, legalábbis így értelmezhető, hogy a semmi erősebbnek bizonyulhat a valaminél, illetve a minden és a semmi sokszor átfedi egymást: „Ha megpróbáltad már, hogy mi a semmi, / tanulhatod a valamit feledni” (Fejlődés); „Betemeti a tudatot a semmi. / Minden van. Nincs mire emlékezni” (Minden van); „Fekszik. Égig lát az ablakon át. / Boldog. A semmiben érzi magát” (Boldog); „Kifelé az időből, befelé a térbe… / Lehet, hogy egyszer csak rálátsz az egészre?” (Lehet, hogy?).

Bertók a maga módján búcsúzik az életét meghatározó irodalmi hagyománytól is. A kötet végén külön kiemeli a szövegeibe épített idézetek szerzőit. Dante, Villon és Shakespeare kivételével mind magyar. Vörösmarty hiánya – akiről könyvet írt – jelzi, nem teljes a névsor, de azért körülbelül kiadja a legsajátabbnak érzett tradíciót. Talán az se véletlen, hogy leggyakrabban Adyt és József Attilát idézi. Hátul nem jegyzi, de szintén nagy szerepet kap még a Biblia. Főleg a Prédikátor könyve, amely, tudjuk, a hiábavalóságok hiábavalóságaként mutatja az életet, ám az kevésbé köztudott, hogy a hívő értelmezés – természetesen – túllép ezen, és csak egyfajta életre vonatkoztatja a sommás ítéletet. Tehát a Biblia által is remény és reménytelenség egyszerre válik jelenvalóvá.

A költő saját helyzetét, életét értelmezve nemcsak öregségre, testi szenvedésre lát, hanem a környezet, a társadalom, a politika állapotaira is. És az sem túl szívderítő, ha akarjuk, akár párhuzamot is állíthatunk föl egyén és környezete között. A társadalmi látlelet ugyancsak lehangoló. „Nem boldog a magyar” – foglalhatnánk össze Krúdy szavaival. Sőt, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”, mehetnénk tovább Tompával. Bertók nem fogalmaz meg ilyen sommás ítéleteket, inkább csak egy-egy tünetet mutat be, összességük azonban megengedi akár a fentebbi következtetéseket. A köznapi és politikai marakodások, csalások, frázisok, a nyers önérdek mögött fölsejlik a bírálat alapjául szolgáló eszmény: a közösség és a kipróbált értékekre alapozó kultúra igénye. A közösség helyét azonban átvette a szerkezet (Frakció: „Együtt vannak, ahogy a szerkezet / egyben tartja az alkatrészeket”). Közösségi háttér nélkül nincs érett személyiség sem, csak alkalmazkodó bizonytalanság: „Szaporáz a lázas döntésképtelenség, / a mindent vagy semmit, s a jaj, hogy mi lesz még” (Lázas). (Pedig: „A kitárt ajtón-e? Vagy át a tű fokán? / Választani tudni a legfőbb adomány [Merre?].) A pénz veszi át az irányítást, a dogma (Vaksi: „Hiába mondod meg neki az igazságot, / ha azt sem hiszi el, amit maga látott”), az élvezet, a rövid távú érdek hazárdsága. A jelenre, a sablonra, a könnyebb útra szűkülő világban elvész a távlat: az otthonos valóság. És véle veszik az önismeret (Turista: „– És a kannibálok? Vannak még? Sokan? / – Ó, mind megettük őket már, uram”), vele veszik a kultúra (Utca: „Könyvesboltból kocsma… Jazzklub, bár, sörözők… / Itt vannak a spájzban… S nem orosz, nem török”).

A modern világ jelképévé (és tudjuk: valóságává) válik a mindent elárasztó zaj, amely több vers visszatérő témája. Például: „Hajnali négyig zsibongnak, hahotáznak. / Jaj azoknak, akik csak aludnának” (Kocsma melletti); „Azoké csak, akik más utcában laknak? / Meg azoké, akik engedélyt kiadnak?” (Kié az utca?, 3). A szerkezet logikája fölébe kerekedik az alapvető emberi szükségleteknek, norma­litásnak. Az emberi közösség az esetenkénti udvariasságra és a magánéleti szerencsére korlátozódik: „Nem érdekel már, hogy a járdán megelőznek, / de ha tudsz, kitérsz még a szembejövő nőknek” (A járdán); „Vénülést nem lehet visszafordítani, / de lassul, ha fékez melletted valaki” (Forma X). Ám még ez is elég lehet, hogy megmentsük a lelkünket: „Aki megmozdulhat, sírhat valakiért, / az ne kiabáljon, hogy hiába élt” (Dünnyögő).

Öregség, Európa, magyarság egyszerre jelzi, közelít a vég: „ Szeleket táncoltató sétatéri fák, / vége a bálnak? Döndül? Bezár a világ?” (Döndül?). De a végben talán a kezdet: „Európa, te vén spiné, de jó volna, / ha egy tüzes bika megint elrabolna” (Európa). Majd eldől, miben áll a cél. Addig is marad az út: „Ne azon filózz, hogy megérte, nem érte… / Megszelídítetted. Felelős vagy érte” (A tanulság); „Amikor látja, hogy hiába keresi, / döbben rá, hogy ez, a keresés élteti” (A keresés). Persze, az irány az fontos, a legfontosabb: „Nem az a kérdés, van-e tengerünk, / csak az, hogy akkor miért süllyedünk?” (A kérdés).

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben