Tóth Erzsébet: A szálló por, a hulló csillagok

Mintha sorsrokonaiért sorolná Tóth Erzsébet (szinte esendőségük érvéül) azokat az ellentmondásokat, amelyekből csaknem hiánytalan lírai rajz kerekedik ki arról a figuráról, aki nemhogy elnyomná lénye kettősségét, ellenkezőleg: megunhatatlanul tüzeli. Már vagy jó pár ezer éve a légi semmi és lelke nyersanyagának faragásából és alakítgatásából él. Ő a poéta. Ráadásul Tóth Erzsébet művében megszorozva. Tessék: Költők, szegények – tessék: az örök versenymagatartás dacára a céh értékskálájáról nem hiányzik mégsem az empátia! Látjuk a másként (lírai átélés híján) lerajzolhatatlan, dadogó definíciókkal körbelövöldözött, de ilyen módon soha el nem talált szerzetről: kiféle, miféle.

Kétségkívül kivételes, amellett egyszeri lélek. Melyik költőkre ismerhetni rá az auxészisz-portré alapján? Csak ő maga az, Tóth Erzsébet? Egy típus? Valószínűleg hiába a többes szám, a Költők, szegények haragos szomorúsága nem mond, nem is mondhat mást: a költő név alatt (állítólag) egyéniségek (tehát testetlen titkos életek) tobzódnak. Emez egy maroknyi port, a másik univerzumokat rakna helyre. Világos, hogy e tobzódást összefogni, értelmezni egyetlen képben bajos. „hiszen ki játszik bennünk legtöbbet a legszebben? / költő, angyal, színész, ember / ő játszik, él, szeret, táncol és fáj / isteni vegyületekben” (Visszament angyalnak).

Éltek és nyilván élnek is érdekes költők. De a típusukon túl az, ami fontosságra jut, még a legrokonabb lelkű költőkben is különlévő dolog. A mű számít. Az akarat, amely folyton dolgozik, s minduntalan paradoxonokat és analógiákat vet fel. A Költők, szegények is efféle, kissé ideges gesztussal zárul: „Szabadság, szerelem. / A többit vihetitek.” Csodálatos, példaszerű, távlatos, de egyúttal nem elomló ideál-e a közös viaskodás a gyönyörű álmokért a nagy Petőfivel? Ma, a valóság fényénél a tetemes összegű maradék, a szabadság, szerelem is egy komplexum és a világ is, és külső összefüggésükben (mivel emezt a túlcsorduló érdek, amazt annyi szeszély és szabad érzelem jellemzi) aligha bizonyos, hogy egységbe hozhatók. „A többit vihetitek” – ez pedig úgy dekadens, ahogy van. Akármit jelentsen a többi, Tóth Erzsébet túlságosan nagylelkű. Ha ugyanis vihetik (bármiféle érdekek, lélek fölötti hatalmak) azt, ami élet, vagy értéket óv, előbb-utóbb a szabadság sem marad csonkítatlan; ráerőltetik, hogy jobban fest térdepelve, a szerelem pedig arra jó, hogy megcsalják.

Egyébiránt a szabadság, szerelem ismerős allúziója azt is elárulja, hogy a mai Tóth Erzsébet milyen élénk párbeszédben áll a pályakezdő Tóth Erzsébettel. Emlékszünk az Üzenetek jó harminc évvel ezelőtti kifakadására? „Eljön ide Jane Fonda és Angela Davis, / de Petőfi csizmáját nem húzta föl senki.” A lázadókra, egykori lázadói énjére rezonál az érett lírikus? Önhűsége nyilatkozik? Vagy a lankadatlan álmodozó kapaszkodik foggal-körömmel egy okvetlenül megtartandó nosztalgiába?

Úgy látszik, a sorsdöntő, igazán életbevágó lelki tények (szabadság, lázadás, szerelem, a lehetetlennel való konspiráció) túlérésére nem a nemes fájdalom az egyetlen válasz. Tóth Erzsébetnél az egykori rajongás („Imádkozni a hegyek lábamhoz térdelnek”) helyébe, mivel A szálló por, a hulló csillagok ideje jött el, egy sajátságos erőfeszítés lép; valami egyéni fazonú, a szenvedélyeit továbbörökítő, de a sztoicizmushoz közeli magatartás, amely keserves derűvel és gyötrelmes nosztalgiával szuggerálja, hogy ami volt, az van is („átfújja testem legtitkosabb zugait is / biztosan lesz tartalék levegője” – Szalad, szalad a nyár). S ha van, ki tudja, mert nincs kizárva, valóságából tán újra igazságot lehet csinálni. A hit – nemde – a halhatatlanságra irányuló fogadás.

Halhatatlanság. Határozottabb hely ez, semhogy gúnyosan lemosolyoghatnánk. Meghaladni az időszerű, éppeni végest: nem valahol ebben rejlik a cselekvés (emelkedettebben mondta: az alkotás) el­érendő minősége?

Hogyne éreznénk a nem okvetlenül akkurátus nyelvművész Tóth Erzsébet szavai mögül, micsoda belső tusával igyekszik fönntartani a jogot érzelmek, gondolatok és elbagatellizálhatatlan értékek szentségére. És annak a rém egyszerű, de alig hatástalanítható ténynek a drámaivá tételére (a dráma az erősek műfaja!), hogy az élet a külsőségeken bukik. Az érzelemvesztett, gondolattalan, szentségtelen külső sivárságon. A pszeudón, amely fájdalomnélküliséget ígér. „isten veletek szépségeim / lazac, hamvas rózsaszín púderek / bronzosítók és napvédők / sápasztók és élénkítők / kendőzők és kiemelők / pá, varázsszavak / dior, loreál, max factor / szempillaspirálok / […] nem kell már természetes fény” (Utolsó kendőzés). Ez a személyes valóságrajz egy korérzés aktképe. Persze: zavaró, hogy hátterében a nyitott, kitárt tér nem annyira a szabadságot, mint inkább a mértéktelenséget idézi; lepapírozva minden, és „tiéd minden / a puszták népe / a puszta ország / a pusztába kiáltott szó / a puszta, puszta szó / puszta szó vagyunk / még titokban őrzünk” – kántálja A puszta szó. S mennyire jelképes, hogy éppen egy régi (itt újra közölt) verséből hangzik vissza: „abban a belső hangban jobban bízik” (Megszületik augusztusban).

Hasonlóan e műhöz, A szálló por, a hulló csillagok jó egyharmada újrázás; az Aliz már nem lakik itt című kötetből átemelve, kevés híján egy teljes fejezet bővíti az új verseket. S amennyire valószínű, hogy nem véletlen az ismétlés, olyan pompásan összekovácsolódik a minapi hang, a dacos képviseleti líra, a megkapó érzelmesség, a használatba venni merészelt pátosz a valóban friss költemények kimódolt, tarkabarka felszínességet csúfoló tónusával. Ugyanígy: aligha véletlen például József Attila, Camus, Nagy László, Csoóri, Nagy Gáspár, Görömbei András szellemi jelenléte – név szerint, egyszersmind szó és szolgálat szabadsággal összefüggő szimbólumaiként. Nevük teret és időt is asszociál: „ami ott és akkor termett, / azóta mindenhonnan hiányzik” (Nagymama pirítósa).

E roppant hiányérzet egy darabig magával sodorja az embert. De méltatlan lenne, ha egész létezését hiányain búsongó nosztalgiákba illesztené. Hatalma a költőé, aki egyidejűleg igenli s perli is az életet; továbbá („Szent István intelmei sem segítenek eldönteni / holnap kedd lesz-e vagy szombat / megint összecserélték a napokat”; „jöjjön a sportos, a laza / a fekete, a szürke / fesztiválokra jó lesz / kolbászfesztivál, lecsókarnevál / Mária-pörkölt”) újból és újból rádöbben korunk szörnyű ideiglenességére. A groteszk, az abszurd kalandorainak fölényével szemléli a kort, amelynek talán egyetlen újonnan nyert misztériuma a kétkulacsosság. E kor, miközben folyvást haladásról és fejlődésről papol, oly csodálatosan képes elleplezni reális perspektíváihoz való viszonyát, amely abban merül ki: megéri-e a másnapot.

Tóth Erzsébet nagyszerű költői trouvaille-ja, hogy ezt a nyers, alakoskodó valóságot szembesíti annak színesre pingált attribútumaival. Nyers verseket ír. Stilizálásának (mert minden alkotó stilizál) voltaképpen a nyersesség, a közvetlen beszéd az egyetlen titka. S ami – túl már a stíluson – a vers mélyén zajlik, vagyis tisztán a kvalitás hozadéka, az ad még egy titkot. Lendületes természetűnek ismert költőről lévén szó, az ő misztériuma a titkot fonákjáról vevő szerepforma. S lám, nem is olyan nagy kár A szálló por, a hulló csillagok fanyar, ironikus, imitt-amott társalgásszerű beszédmódjáért, mivel e sajátságos orációban a metafizika megszakítatlan feszültsége vibrál. Megszoktuk, hogy Tóth Erzsébetet többnyire vagy nagy végokok, vagy köznapi tárgyak állítják meg; most azonban mintha egyre erősebben távolodnék például a köznapival polárisan együvé tartozó szemléletformától. Másképp válogatja, forgatja, szublimálja kifejezéseit? Nem igazán. Az, ami legfrissebb verseiben történik, nem egy értelmileg ripsz-ropsz levezethető költői eljárás, nem ennek nyomán fordul át a vers a tapasztalati határokon. A költő számára a metafizika nem akart alkotói aktus eredménye, hanem már az élményben adva van. „elég lenne valami friss levegő / ami hamvas / gyöngéd barackossá / varázsolná arcunkat […] csak a korom, a füst van… / kínokból horgolt ráncok az arcon / fürödjünk hát, amíg lehet / amíg nem kapcsolják ki a fűtést / a meleg vizet / és meghagyják a kádat is / erősen be van építve a falba / csak akkor vihetik, ha a házat is viszik” (Illatok emlékében). Nem rebben fel itt a szavak eresztékeiből némi kafkai szorongás?

Meg kell értenünk e metafizikát. Tudniillik valahonnan, a teremtésből származtatott közös értékekre vonatkozik. Sőt: fura rebelliót mér ki rájuk. Az élménylíra, a kollektív egység hangjától sem idegenkedő költészet mestere, akire legjobban végtére mégiscsak a szeretet igéje illik, s aki olyan romantikusan volt kifelé energikus, élményeivel immár egyre beljebb, a szellem zónáiba húzódik. Legmélyebb iróniája éppen az, hogy többnyire átfutó életpillanatokat feszít az élet legmagasabb határértékeiig.

Szabadság, szerelem – meglepő-e, ha e kettőről idekint olykor úgy érezhetni, a kétség láncoltjai? De bent, mintegy szívbéli elismertetés által, mindkettő, külön-külön is, még mindig: kifogyhatatlan ősgazdagság.