×

Simeon éneke

Kulcsár Ferenc

2016 // 03

 

 

T. S. Eliot emlékének

És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az Izrael vigasztalását.
Lukács 2,25-26

Párát fújnak Ofel dombján Heródes lovai.
Sion hegyén a fagy elől dérlepte róka menekül,
s a hideg csöndben egy hópihe öreg szememre ül.
Hosszan éltem Jeruzsálem városában, s láttam,
le vannak, mint szögek, verve a bölcsesség szavai:
az Istent féljed, s megtartsad
parancsolatit,
mert ezek az embernek legfőbb dolgai.
Elűztem hát szívemből a haragot,
ne sötétüljenek el számban a szavak,
amikor majd megremegnek a háznak őrizői,
és megrogynak az erős férfiak.

Ó, ki emlékszik majdan a házamra,
amikor az ajtókon elfordulnak a zárak,
amikor a malmok halkabbakká válnak,
és csendesebbé az éneklő leányok?
A mandulafa megvirágzik akkor,
és kipattan a szegfű meg kapor,
s az imádkozó sáska vonszolódik reggel,
s elmegy az ő örökös házába az ember.

Ha eltörik a korsó a forrásnál,
s belehull a kerék a vén kútba,
ki emlékszik akkor majd házamra,
hol gyermekeim gyermekei laknak,
s bujdoklása jön el a szavaknak:
a szent igék a zerge ösvényére bújnak,
a prémes róka otthonába odalent,
s a bánat és a halál szurdokában
senki nem érti, énekem mit jelent.

Mert jön kora a kötélnek, az ostornak, a könnynek,
jön ideje rothadásnak, tébolynak és sírásnak,
átkozott lesz kosarunk és teknőnk,
s átkozottak lesznek imái a szánknak –
add meg, Uram, a te békéd nékünk mindörökké.

A csüggedés hegyének stációi jönnek,
kiisszák a népek a harag poharát,
égről földre szakad ékességük, díszük,
s kitépetvén szájukból a hűség, eszik a föld sarát és porát.
Ó, romlásuk nagy lesz, nagyobb, mint a tenger –
add meg, Uram, a te békéd most és mindörökké.

A kárhozat s a bűn stációi jönnek,
világunknak verme mélyén
szunyókál a nagy kígyó vemhesen,
fel-felriad, éhes, falásra készül,
miközben a vén Babilon fala égig épül –
a te békéd, Uram, add meg mindörökké.

A halál és az ítélet stációi jönnek,
századokat szennyez majd lázas rémület,
ajtók alatt, kulcslyukon át árad,
éhező varjú károgja neved,
feszülten vár bokrok közt a hiéna,
majom tapsol, grimaszt vág, bólogat is néha,
s a föld mélysége, menny magasa felfakad,
elmosván a szerteszét szórt holtakat –
a te békéd add meg mindörökké, Uram.

A megváltás hegyének stációi jönnek.
Beteltek ím a régiek, s most újakat hirdetsz,
emeljétek szavatokat, kősziklák és puszták,
tengerek és szigetek, cipruserdők, fűzfák,
mossátok meg orcátokat, hegytetők,
daloljatok új éneket, vaddal teli legelők –
a te békéd add meg, Uram, most és mindörökké.

A láthatatlan fény stációi jönnek.
Dicsőséged hirdeti majd az is, ki megtagad,
hisz nem bírnának megtagadni, ha Te nem léteznél,
szomjúhozván elrejtett fényednél.
Szövétneked lángjáért most hálát adok néked,
a földnek minden népe híván hívjon téged,
még akik egykoron általszegeztek is.

Párát fújnak Ofel dombján Heródes lovai.
Sion hegyén a fagy elől dérlepte róka menekül,
s a hideg csöndben egy hópihe öreg szememre ül.
Ó, add meg most, Uram, az Izrael vigaszát
annak, aki távozik és akinek
tudtul adtad minden beszédedet.

Esküvő

Réges-régen készül már, de nem bír
elkezdődni e vers. A szobám falán függő,
múlt nélküli, jövőtlen fotó a tárgya,
melyet átfon, körbeleng
az elmúlás botránya. 1945-ben
készült a kép, apa s anya esküvőjén,
épp amikor fejük fölé égő

glóriát rajzolt az ég. Az elvonuló háború
hiénaarca teszi tán, hogy a húszéves mátka a képen
kissé riadt Mona Lisa-mosollyal néz
a lencsébe, akárha puskacsőbe, mint aki túlélt
valami esztelen ragyogást,
gyalázatot és megaláztatást. Mégis olyan,
mint a sötétkamra mélyén kinyíló liliom,
aki tudja, hogy a szerelemnek lángjai
az Istennek lángjai: orcái, akár a galambok,

alabástrom nyaka, mint a templom tornya,
s szemében az ifjúság tengermélye ragyog.
Mellette a fiatal férfinak a haja
mint hollóé, fekete, s orcája, mint a Gileád
szőleje. A menyasszony s a vőlegény mögött

egy tébolyult kéz országhatárokat tologat,
miközben a füstszínű ég alatt
élők és holtak és mindenek
tűzben fürdenek: Európa vadlányarca
lángok közt zokog, városok égnek, szentek
és templomok. A boldog és riadt esküvői kép mögött,

a történelem krétafehér tengerén
megölt katonák fekszenek,
s miután az ifjú pár arcára
reá ütik a bélyeget,
megszüli a nádszál asszony – Édentől keletre –
az első gyermeket. Ekkor már a holtak
újra énekelnek, s világra jön egy újabb

fiúgyermek, akit aztán bepólyál az Angyal
a fagyos téli éjbe. A Szudétákra zakatoló vagonok
elcsitulnak végre, s a halott leányok kirándulása idején,
október lángoló, hamvas tetején
megszületik – verset írni – még egy fiúgyermek,
koloncnak, tehernek. S az ifjú asszony,
az ifjú férfi a rög fölé görnyed, veríték a világ,
viselős az élet: bogáncskóró mind az ünnep,
mind a sírbatétel, hadakozás minden a halállal,

fáradozás a fénnyel. Esküvő. 1945. A réges-régi fotón
az ifjú mátka jó illatú nád, nárdus és sáfrány,
s tudja, hogy a szeretet erős, mint a halál,
és kemény, mint a sír, a szerelem. A fiatal férfi hajkoronája,
mint kecskéknek nyája, feje, mint drága,
megtisztított arany a meghűsülő napban,
a múló alkonyatban, mialatt a Volga–Duna–Elba–Szajna–Temze
habos vizén zúg alá az idő, s a civódó mindenséget,

mint roppant madárfészket, felpántlikázott szavakkal
bélelik ki a fémszirének. Cibálja-tépi
az ifjú mátka s vőlegény ősz haját a szél,
olvasván a Jelenéseket: Isten népe örömmel
jő majd elő s békességben lépeget. S a megtört asszony,
megtört férfi szívében
szétomolnak csendben a nagy hegyek,
kiszáradnak szemükben a tengerek. Átöleli őket
az őszelői-télutói fény, s forognak e megszületett versben,
forognak a téridő
elgörbült gyémánttengelyén.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben