×

Vörös István: Százötven zsoltár

Pataky Adrienn

2016 // 02

A különböző műnemű Vörös István-kötetek sorra váltják egymást 1988 óta, amikor a szerző első verseskötetével debütált, de talán máig a vers Vörös igazi műfaja. A Rilkén, Celanon és Pilinszkyn szocializálódott szerzőt a műfajok és formák közötti ugrálás jellemzi: a versek mellett írt regényt, verses regényt, drámát, vígjátékot, bábjátékot, elbeszé­léseket, novellákat, tanulmányokat vagy kritikákat. A Százötven zsoltár beleilleszkedik eddigi, termékeny életművébe, amely korábban sem mellőzte a versformákkal, műfajokkal való játékot és az átiratokat, Vörös István ugyanis szeret kísérletezni a kötött verssel. A Lackfi Jánossal közösen kiadott Apám kakasa című, gyerekverseket átíró kötete (2009) s még inkább a Saját tao című ciklusa (amely a Tao Te King egyfajta átirata) e kötet előzményeinek tekinthetők, hiszen ezek módszere is a parafrazeálás volt. Az eredetileg Vörös István gép zsoltárai munkacímen futott, tárgyalt könyv a Vörös István gép vándoréveiből című kötet 2009-ben elejtett fonalát veszi tehát fel, amely három versciklusának egyike volt az említett Saját tao. A 2009-es kötet alcíme szerint fejlődésregény, címével utal Goethére, aki e könyv olvasása során is eszünkbe juthat, ez a kötet ugyanis szintén magában foglal egy fejlődésregényt, a keresésről szól, tele van megtaláltnak vélt utakkal, ösvényekkel, felfedezésekkel, tévesztésekkel és bírálatokkal.

A kötet százötven zsoltárátiratot tartalmaz, Vörös már a címmel pozícionálja tervét: egy legalább kétezer éves intertextuális hagyományba lép be. A versek legtöbbje csak számozott, de jó néhánynak van alcíme is, ilyen A lazac zsoltára (LVI.) vagyA butaságról (CII.) című, de külön csoportba he­lyezhetők az omázs jellegű zsoltárok is: Pilinszky Jánosnak (CXXIV.), Kertész Imrének (CXXV.), Liu Cung-jüan-fraktál (CXXVII.), Günter Grass ellen (CXXIX.) és Ady-fraktál is (CXLIX.). Noha talán sokakban az él, hogy a zsoltárok dicsőítő énekek, ha a Biblia Ószövetségének százötven zsoltárát végignézzük, akkor láthatjuk, hogy azok mennyire sokféle témájú éneket magukban foglalnak: találhatók köztük a dicsőítő mellett például hálaadó, nemzeti, királyi, panaszkodó, bűnbánati vagy tanító zsoltárok. Vörös István a Károli által fordított Biblia korszerűsített változatát használta átiratai alapjául, véleménye szerint ezek „intenzív tolvaji és újraértelmező, tehát adományozó” viszonyban állnak az eredeti zsoltárokkal. A könyvet záró CL. zsoltár például úgy fordítja ki az eredeti „Dicsérjétek az Urat!” kezdetű bibliai verset, hogy „Dicsérjétek a Szolgát”, kijátszva a főnevek fölé-alárendelt pozíciójából fakadó ellentétet. Míg az eredeti hangos éneklésre és hangszeres dicséretre buzdít, Vörös azt írja: „3. Rójátok meg az Urat / kereplők és sípok hangjával, / autóberregéssel és repülőmorgással. / 4. Káromoljátok vonatcsattogással és buldózerbőgéssel”, s hasonlóképp folytatódik az utolsó részig, miszerint „7. Fulladjatok káromolva / mindennél bujább, gyönyörűbb, igazabb, hűségesebb, valóságosabb / távollétébe. Ámen. / Ne legyen szavatok se.” Ahogy ez a vers építkezik, az jellemző az egész kötetre, tükröt tart és ironizál, a zsoltárok hol az arcunkba vágják a vélt igazságot, hol kételkednek, hol küzdenek, hol sajnálkoznak, megrónak, bűntudatot kelteknek, de szinte mindig kérdez(tet)nek. S nemcsak a tartalom alakult át (redukálódott bűnbánati-tanító jellegű zsoltárokra), hanem az elbeszélő is: ezek a zsoltárok már nem egy választott nép nevében születtek, itt egy egyéni hang artikulálódik, a lírai én talán ugyanaz a Vörös István gép, mint az előző verseskötetben. A nyelvi és költői játék folyamatos, amikor már épp komolyan vennénk az intelmeket, mindig jön egy-egy valóságtól elrugaszkodottabb vers, ilyen például a Szürrealista zsoltár, amelyben egy orwelli világ jelenik meg a folyamatos tagadás és nemakarás mellett. Ez az ironizálás jellemzi a CXXXVI. zsoltárt is: „9. A teremtés felszámolása / nehéz, sok papírmunkával / jár. Az ördög-hivatalnokok / a nemlétre csak nehezen adnak engedélyt. / 10. Mért legyen inkább / a semmi, mint a valami, / kérdezik.” Vörösnél az Isten már „Nem hisz a fejlődésben. / De fönn akarja tartani” (CXXVIII.), a teremtés pedig létrehozott egy láncolatot: „1. Isten a saját képére és hasonlatosságára / teremtette az embert, ahogy az ember / a saját képére és hasonlatosságára / teremtette a buta és az okos gépeket. / 2. Egyszer majd a gépek is / zsoltárokat fognak zengeni / hozzánk. Vitatkoznak, hogy egyetlen / ember van, vagy több, bebizonyítják, / hogy a számítógép évmilliók alatt / önmagától is létrejöhetett. / 3. Ember, a cybertér tetejéig ér / a te kegyelmességed!” (XXXVI.). A gépek és a mai valóságunk eszközei több zsoltárban helyet kapnak, de Vörös nemcsak tematikailag korszerűsítette a zsoltárokat, profanizálta és finomította is azokat: amelyek negatívabb hangneműek voltak, azokat átformálta, de ennek az ellentéte is megesik. A 140. bibliai zsoltár például eredetileg nyugodtabb hangvételű, Vörösnél dühödtté, kiábrándulttá válik: „Szabadíts meg engem, Uram, / a gonosz embertől. / A gonosz férfit / védd meg tőlem, mielőtt egy vers vagy / zsoltár éles szarvára nem tűzöm, / olyan vagyok, mint a kecskebak, / nekiszaladok és felnyársalom, / vagy csak nem szólok rá a zsoltárra, / amikor lehajtott fejjel feléje rohan” (CXL.) – a lírai én egy védekező állathoz hasonlítja magát, s a zsoltárt is megszemélyesíti, úgy ír róla, mintha a zsoltárnak önálló élete és akarata lenne, amely nélküle is képes létezni és cselekedni, de ha megfegyelmezi, akkor képes kordában tartani. Ez sokat elárul Vörös íráshoz való viszonyáról: az írás tehát csak árad, önmagától keletkezik, szinte megállíthatatlanul, s csupán akkor torpan meg, amikor egy-egy ponton az író tudatosan megálljt parancsol, ekkor viszont alaposan visszatekint a szöveg önmagára, nemegyszer meta­tex­tussá válva. A líra az ars poétikus LIX. zsoltárban is kulcsfontosságú:„A költészet ellenségei / ellepik a világot. / Kérlek, Uram, szabadíts / meg tőlük” – szól az első versszak, aztán a folytatásban már kevésbé finomkodik. „Járja egy angyal / karddal a földet, / és akinek a könyvtárában / nem talál verseket, / vágja le! / Akinek nincs könyvtára, / vágja le!”, a zsoltár haragszik a semmitmondóakra, nagyhangúakra, ócskaságkedvelőkre, gondolkodásképtelenekre és botlelkűekre (a botfülűek mintájára) – nehéz eldönteni, hogy itt az irónia vagy a düh kerekedik-e felül. Egy másik ars poétikus zsoltár, a CI., Ars poetica alcímű nem a szokásos pozitív egész számsorral dolgozik, hanem mínusz háromtól indul a pozitív (tört)számok felé; e vers szerint az igazi, szabad művészet a sci-fi, a fantasy és a krimi. A versben Isten is megszólítottá válik: „Te féltékeny vagy / saját nemlétedre.” Másutt pedig egy szürreális világ végtelenül naiv figurája: „A mennyei vérnyomásmérő, / a Tejút, úgy lóg le kezedből, / mintha géppuskát / készülnél betölteni. / 3. Telelövöldözöd / a tájat jóságoddal, / körülöttem hol itt, / hol ott rogy össze valaki / örömében” (XXVI.). Vörös sokszor profanizálja az Istent, aki ezáltal olyan átlagem­berré válik, aki köztünk él: „Mutasd meg, melyik turistaúton / jársz! Hadd utazzam kedvenc / villa­mos­vonaladon! / Melyik metróállomáson / szoktál üldögélni egy / utcalakó maszkjában?” (XXV.), ám a vers mégsem felejteti el velünk az Isten emberek felettiségét: „9. És hadd bocsássak meg / neked én is mindent, / nagymamám halálát / és a világháborút.” A rokonok és a háborúk másutt is megjelennek, kirajzolódik egy kép például a nagyapáról, aki „[a]mikor visszajött / a Don-kanyarból, olyanok voltunk, / mint az álmodók. […] Amikor nagyapa nem jött / vissza Dachauból, olyanok / voltunk, mint aki felébred” (CXXVI.), és akinek egykoron „ládapakolástól / kérges keze női térdeket simogat” (CXLVII.). Hogy származásunk, létünk által válunk-e meghatározhatóvá, vagy tetteink pozícionálnak-e inkább, kik vagyunk valójában, és kik lehetnénk: ez a zsoltárok visszatérő témája. A CXXXI. zsoltár fel is teszi a kérdést: ki az a mi, hová soroljuk magunkat, amikor többes számot használunk: „1. Itt mindenki több akar lenni / annál, amire hivatott. Na de mi az / az itt? A szobában csak én vagyok, / és néha többes számban szólok.” Az önreflexió, a régi szlogenek és dogmák megkérdőjelezése végig jellemző a kötetre, például ekképp: „Vezesd ki lelkem – / de honnan is?” (CXLII.). Az evangélikusok jelmondata így fordul át itt: „Erős vár a hit hiánya bennem, / hiába ostromoljátok!” (CXLIV. Szürrealista zsoltár) – hallhatjuk az „Erős vár a mi Istenünk!” helyett. Szűz Mária nénivé degradálódik, akit nem szeretett senki: „Mária nénit mindenki utálta, / én például biztos. Egyszer, / mikor hozzánk jött, és egyedül / voltam, nem nyitottam / neki ajtót, mondván, hogy nem / szabad beengednem senkit” – e sorokban egy gyerekhang szól hozzánk, amely folyamatosan váltakozik egy felnőtt gondolataival: „Énekeljetek / az Úrnak új éneket, mert a régit / már rohadtul unja. Ne / szavakkal dicsérjétek, / de összeszorított foggal inkább / tegyétek a jót”, szól a CXLIX. zsoltár (és Ady-fraktál is), amely a rasszizmus és homofóbizmus ellen is felszólal. Másutt hasonlóan tettekre buzdít a lírai én szavak helyett: „most már ne dicsérjétek őt! / Belefáradt. Vagy ne szavakkal / dicsérjétek. Hanem tettekkel. / Tapintatos hallgatással” (CXI.). Mindez – a „tegyétek a jót” – éppoly üres és hamis taktus egy kritizáló szájából, mint egy kritizáltéból, hiszen ezek is csak szavak, a társadalom- és valláskritika erőszakos hangoztatását általában az önreflexív irónia oldja fel: „Leteremtés könyve, / harmadik nap, 149. oldal.” A lírai alany ezekben a zsoltárokban azt az intellektust képviseli, aki szerint a régi vallásos dogmák, berozsdásodott erkölcsi elvek és unalomig szajkózott üres szavak helyett valódi változásra, tettekre van szükség, ám sokszor ő maga is szűklátókörűen csak saját igazát véli az egyetlen igazságnak, s ő maga is csupán a bíráló szavakig és az általánosságok ismétléséig jut. Azért hozzáteszi: akkor vagyunk képesek felülemelkedni mindezen, ha időről időre megkérdő­jelezzük önnön pozíciónkat, cselekedeteinket, céljainkat, mert csak a folyamatos rákérdezéssel tudunk önkritikusak és fejlődőképe­sek lenni, maradni. Alapjaiban nem sokkal másabb az itt kirajzolódó felfogás, mint amire a Biblia buzdít: jócselekedetre és folyamatos lélekvizsgálatra, a probléma inkább a megvalósulás módja, vagyis annak hiánya és a hiány okai, mindkét ponton.

Vörös könyvéből megismerhetjük a lírai alany vallásossághoz és a világhoz való viszonyát vagy családjának történetét, de legfontosabb üzenete talán az, hogy „a nyelv nem tűri a hallgatást”, ezért, ha másra nem is vagyunk képesek, ha cselekedni még nem is tudunk a javulás érdekében, legalább tegyük szóvá szándékunkat: „mást nem is vár el, mint hogy még / álmunkban is, a koporsóban is beszéljünk”. (Jelenkor, 2015)

Az írás az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák (TKI01241) projektjének keretében jött létre.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben