×

Tandori Dezső: Galambocskám

Papp Máté

2016 // 02

 

„Természetes hely a világban az,
amit elfogysz belőle.”
(T. D.?)

Ahogy fogynak Tandori Dezső új könyvének itt-ott (mint később kiderült, a szerzői intencióhoz hűen) találomra fellapozott oldalai, úgy telt el e sorok írója azzal az egyszerre semleges és felszabadító érzettel, amelyet a kellő időben csillapított éhség utáni megnyugvás adhat. Tandori mindennapi kenyere – ahogy azt a hatvanas évek végétől közölt, végeláthatatlan művek sora is bizonyítja – nyilvánvalóan az írás, amely kedvelt elfoglaltságaival, többek közt a lóversenyre járással párhuzamosan olyan létjogot követel magának, amely természeténél fogva ugyanúgy táplálja, mint fogyasztja az író ún. életét. De érinti-e annak lényegét? (Lásd még: „Mivel azonban lényeginek is sokfélét tekintünk, nem érdemes hadakozni ezen. Hanem arra kell törekedni, hogy a magunk számára magunk által igazinak felismert belső létezéshez minél közelebb jussunk, az élet nagyszerűségéhez. Én még csak úton vagyok, kezdő vagyok ebben, ezért nevezem »úgynevezett«-nek az életemet [az úgynevezett életemet]” – Domokos Mátyás, A pályatárs szemével. Beszélgetés Tandori Dezsővel, Magvető, Budapest, 1982.)

A 2002 és 2004 között keletkezett szövegekből – Tóth Ákos által – összeállított Galambocskám írásai Dusko Gavrilovicsként nevezik meg a szóban forgó íróféleséget, akinek „orosz származású” alteregója mögött nem a szerepjátszás attitűdje, inkább valamifajta alkati megfeleltetés húzódik. A magát egy televíziós műsorban csehovi alakként jellemző Tandori kötetbeli figurájában valóban van valami az orosz antihősök vonásaiból: főleg az otthon gubbasztó, a szerző által is fel-felemlegetett Oblomov juthat eszünkbe. Ezen túl az orosz drámairodalom csehovi vonulatának esemény nélküli dramaturgiája is ott működik a fejezetekben: „semmi sem történt! semmi drámai!” – olvashatjuk az egyik jegyzetben. A közélettől visszahúzódó és a társas érintkezés külső formáit minimálisra redukáló (ez alól csak pár íróbarát, a bejárónő, a Közelimnek hívott feleség, annak kutyája és mindenekelőtt Totyi-madár a kivétel), időről időre fogyókúrába kezdő Dusko naphordalékaiban ehhez mérten ritkán találkozunk váratlan fordulatokkal, kiélezett konfliktusokkal, egyáltalán bármilyen létfontosságú döntéshelyzettel. Hacsak a csőtörés utáni rezsóbeszerzés fáradalmaiban vagy a kénytelen-kelletlen megtett borbeszerző körutak zegzugaiban fel nem fedezünk valamit a nagy emberi tragikomédia jeleneteinek örök érvényű mondanivalójából.

Tandori persze esélyt sem ad erre az ilyen és ehhez hasonló kitételekkel: „ó, téma! mely ódivatú fogalom!” Vagy: „Olvasóm, semmi közölnivalóm veled most, mindezt csak azért írom, hogy lásd: »hogyan készül« (az írás). Ne legyenek számodra, előtted, neked tőlem titkok.” Az olvasó tehát – azonkívül, hogy bepillanthat az írói műhelymunkába – lehetőséget kap arra, hogy kedvére kalandozhasson a lényegtelenben; ami természetesen számtalan titkot, befejezésre váró félmondatot, ki nem tett idézőjelet, elhagyott betoldást, lába kelt lábjegyzetet, sejtetett tartalmat, kijátszatlan formát stb. tartogat. Még akkor is, ha a bizonyos szempontból agyonreflektáltnak is tartható Tandori-féle prózapoétika látszólag nem hagy ki egyetlen ziccert sem, jelen esetben úgy lényegtelenít vagy kalandozik el, hogy közben észre sem vesszük: magunkra hagyott bennünket. Pedig a „Magam” mottóval kezdődő futamok középpontba helyezett (vagy onnan kiragadott) elbeszélője minduntalan csak mondja és mondja a magáét. „Már megint itt vagyok az önkifejezésben” – kapja rajta magát, hogy aztán ismét belekezdjen… Bár a naplóformától elzárkózik, nehéz úgy olvasni a sorait, hogy a helyszínül szolgáló királyi kormányzóság keretei szétfeszítsék az egyik budai kerület (plusz a vonzáskörzet) határait.

„Rendszerünk (amit a fogyás érint) tágul” – szól egy másik helyen Gavrilovics, látensen utalva az általa létrehozott szövegtérre, amelynek szerkezete csak azért nem hagy kivetnivalót (értsd: fölösleges részletet, fejezetet) maga után, mert majd minden nélkülözhetetlennek tűnő, szépprózába illő szerkezeti elemet kivet magából. Legalábbis úgy csűri-csavarja azokat, hogy visszájukra forduljanak, esetleg ott fejtsék ki hatásukat, ahol nem funkciójuknál, hanem a dezintegráció (mellék)hatásfokánál fogva képesek újjászervezni magukat (vö.: „Aki elveszti egészét, / megleli részeit. // Őrzöd pár töredékét, / idegen egészeit” – Egy sem = Töredék Hamletnek). Az avantgárd kötetszerkezet rész-egész viszonyaiban vajon az elhanyagolhatónak tűnő töredékek (tőrmellékek) hézagkitöltő vagy a lényegiséghez tartozó képződmények? És vajon hogyan képződhet meg bennük a lélek Integrálja? A kialakuló(félben hagyott), kollázsszerű kontextus egyik véletlen­szerű szervezőeleme a már említett fogyókúra is. „A fogyás története nem jelképes történet, hanem konkrétan a fogyás története…” – írja valahol Tandori, hogy aztán önmagát is megcáfolva (netán ironikusan) ilyesféle heideggeri szókapcsolatot hozzon létre: világból-megint-elfogyó-súly, illetve hogy olyan jelképes képzettársítások mentén beszéljen a súlyfelesleg leadásának metódusairól, amelyek körülbelül (körül? belül?) megfelelhetnek saját, külsődleges életkörülményeinek, valamint belső, feddhetetlen-feledhető létezésének.

„Szerintem a próza szerkezete az, amin ma a prózaíró méretik.” Mégis, milyen mérlegen mérhető meg Tandori Dezső műve és egyáltalán életműve? Az ún. életéről nem is beszélve. „A könyvnek itt, de mindennek bárhol, ami igaz, ez a kettőssége: hogy épp a nagyon-nagyon-meglétére ráterül nemlété­nek árnya, a meglét árnya, az alakulásával elmúló valami-legfölfoghatatlanabbnak a tűnő-leheletnyi nyersessége, irgalmatlanul.” Dusko Gavrilovics meg­van: a konkrét vagy képletes fogyókúrán innen és túl, természetes helyet foglalva el a világban, amelynek történései – ha egyre érdektelenebbnek tetszenek is a szemében, mégiscsak – írásra késztetik, és nem mellesleg készre írják magukat a szerző tüsténkedő közreműködése nélkül is. Hiszen Tandorinál az íráskészség (avagy az írásra való felkészültség) olyan alapvetés, amely még csak nem is az alapanyagtól függ. A Galambocskám lényegtelenségeit a nagy tendenciák nagy hívei akár irodalmon kívüli szöveghalmaznak is tekinthetik, pedig a mindennapi kenyér morzsái nem csupán a madarak elé hullhatnak táplálékul. Bárki csipegethet belőle, aki elég könnyűnek találtatik ahhoz, hogy nyomhasson valamit a latban – pontosabban abban a bizonyos örökös hamleti latolgatásban, amit már le se kell írni. Nem is kérdés már? Egy biztos: „A többi néma, csend.”

Tandori elvonulása, rejtőzködő, szinte csak telefonon vagy leveleken keresztül kommunikáló életmódja is felvetheti az előzőekben elhallgatott „Lenni vagy nem lenni?” kérdéskörét. A Galambocskám leginkább a vagyra helyezi a hangsúlyt (ami eleve létige, ugye…). E sorok írója saját szemmel bizonyosodhatott meg – mikor Dusko Gavrilovicsot az egyik budai vásárcsarnokban látta nemrégiben borért csoszogni –, hogy még nem fogyott el teljesen… (Tiszatáj Könyvek, 2014)

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben