×

Kard, korona, törvény; Mongol hímzések télen

Kiss Anna

2016 // 02

 

Kard, korona, törvény

(A Dativus ciklusból)

Fenn a szélben,

szeles tetőn, fű
hullámai fölött – a
szirmok már fakulnak,
kerek temploma
messze világol nagy
ürességben, szélben.
Átfúj csontjainkon a
szél, átjár suhogva,
mint a kardél, az
idő, a magyarok ideje,

felségeké,

amilyen te felséged,

havakból világló

természete szerint,

Perkő vén helyének
hatalma ránk virul,
valamit tud az Úr, hogy
tereli szélkabátos népünk,
bebuktat küszöbén,
László, vajki István, Imre
hármas felsége elé.

Elevenűl idő előtti, rejtett
idő nagy hármassága
korommal, föld-vörössel,
sárig földdel, elevenülnek
kezeik kardhoz, almához,
ítélet könyvéhöz: hogy mi
változott, így változatlan.
(Kőoltár mögötti szekkón.)
Hogy még alattunk, mi
fenn, fölöttünk, egymásba
nőtt minden időnk,

magyarok ideje,

felszínére bukó égett
cserepekkel.


Téblábolunk fentről
világló fényben, mint füst
nyílásából néz ránk
az ég, nézi övéit,
lefogott kendőm – mint
imádság, lobban a
lennjáró nap színarannyal.

Örök fű, örök ég,

örök múlttá-lesz jelen,

széttolja a levegőt ez a
kerekded gyönyörűség,
régi, törvénylátó helyen,
itt, hunén, szkítáén.
Fal és tető. Nem a jövő
rohanó káosza másféle
rendbe. Egyszerűsége
mégis rámutat,

ránk e bíbor levél-pár.

Cipőben rekedt
kavics a bánat, szél a
kabát zsebében,
szedett bokrok kísérnek,
látod-e a hegyeket fényleni
szeles nap-aranyban,
botoddal érintgetve
ösvényük?,

hogy a remény

mint kigöngyölt,

egymásra fordított

kenyér.

Úti batyu – míg a

kárpáti szél –


Nem lelek szavakat rá,
nem, ahogy vár
fénye, köde, Gyimes
emberi, embert
próbáló világa, a
körbe kieresztett tetők,
mi sosem volt
házunk fölött védi a
felrakott rönköket,
fülgyógyító fű nő rá,
kiskorom tetőire,
kémények jelzik, hogy
élet van benn, s a tehén
felrúgja a sajtárt ravaszul.

Az Úr sem lakik
Perkőn mostanában,
tányér előtte, káposztalével
felöntött leves, jó
kásaféle. Lélegzetét is
hallom, láz ver, láz,
valódi, be kell fejezzem itt.

Mongol hímzések télen

Buddhand emlékére

Ölti, még ölti,
szóval is hajnalát a
széthulló időnek,
volt valónak,
hogy a színek
semmivé múlnak,
jégzöld, napsárga,
holdfehér,

elvillan,

hó s a szél,

Buddhand
szót szóba öltve,
álmatlanul egy
holvolt lámpánál
negyven éje –
mint szivárvány
íve fenn,
álmatlan tűje
tartja az eget,
széthulló
hímzése felett,
szavai derengő
gyöngyét szeded,

szót szóba öltve
járja a fű-
végtelenséget,
homályok
hajnalába téved,
szót szóba öltve
jégzöldek,
holdfehérek,
láss szabadnak
élőt, holtakat,
az ablakot
rázza a szél,

végére sosem
ér, világ!, ki
változásaid
öltöd így egybe
élő ereinkkel,
s nem kímélsz,
még múlásod
is veszély!,

regél, deríti
gyöngy-szóval a
homályt,
gyöngy-szóval,
álmatlan tűjével
tart eget hímzett
fű-végtelen
felett, hol
napsárgán a szél,
sörény és
vadliliomok,

ölti homályos
hajnalát a
múltnak, hogy
már a színek is
kihunynak,
jégzöld, napsárga,
holdfehér,

elvillan,

hó s a szél,

szót szóba öltve,
múlt homályát
gyöngyözve,
hogy veled
megossza, lehet
nem lehet,
a holdak, már
fakulnak,

átérnek füves
végtelenjén,
átérnek jégzöldek,
holdfehérek,
öltve szabadnak
élőt, holtakat,
az ablakot
rázza a szél,
végére sosem ér,

Buddhand szót
szóba öltve,
jégzöld, napsárga,
holdfehér,
álmatlan tűjével,
gyöngy-szavával
tart eget hímzett
végtelen felett, hol
napsárgán a
szél, sörény és

vadliliomok –

negyven napja
halott.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben