×

Napló múltidőben

1956. január

Szigethy Gábor

2016 // 01

Január 1.

Az év első napján, egy évvel korábban, a Fővárosi Villamosvasút Főműhely tervosztályán aktagyártó hivatalnokként fillérekért robotoló, magyar–francia–német szakos középiskolai tanár édesanyám este az operába készült. Mindentudó, nagyszájú kamasz voltam, édesanyámtól búcsúzva az előszobában nyeglén azt találtam mondani: Ez a cipő ronda, miért ebben mész a színházba?

Édesapámat fiatalon eltemetett édesanyám rám nézett, és halkan annyit mondott: Mert ez maradt, kisfiam.

Ma fejemet verem a falba, de akkor nem értettem a pontosan fogalmazott, keserű mondatot. Lánykorában, a harmincas években viselte édesanyám ezt az akkor még elegáns, de 1955-ben már „divatjamúlt” fekete antilopcipőt.

Ez maradt…

Nem tudom, milyen cipőt viselt édesanyám 1956. január 1-jén. Időközben férjhez ment, vidékre költözött, én kettesben nagymamámmal Budapesten éltem. Újév napján megvettem a Művelt Népet, de feltehetően nem olvastam a szószátyár vezércikket. Nem tudom, mit gondoltam volna akkor, ha elolvasom; ma elborzaszt a kétségbeejtően ostoba, semmitmondó szöveg. „Sokkal határozottabb eszmei-ideológiai harcra van szükség a kulturális élet minden területén. Használják ki képzőművészeink a minap megnyílt és nagy fejlődésről tanúskodó VI. képzőművészeti kiállítás tanulságait. Vitassák meg, mi az oka az előrehaladásnak, és milyen a mértéke. A zeneművészek közelgő plénuma fóruma lehet a helytelen művészeti elméletek elleni küzdelemnek, és az lehet a kiadói konferencia is. Tisztázni az egyetlen helyes, marxista-leninista álláspontot, leleplezni a kártékony elméleteket, megérteni, hogy mit kíván művészeitől a nép…”

Művelt, okos, intelligens, a szellemi létből kitaszított édesanyám – ha egyáltalán olvasta – vajon hogyan vélekedett, mit gondolt e tartalmatlan, buta hablatyolásról? Az Alkotó újesztendőt! című írásnak nincs szerzője, az a szerkesztőség – Darvas József főszerkesztő és társai – közös szellemi terméke.

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége alig fél éve, 1955. április 14-én határozott úgy, hogy a tegnapi egyetlen helyes marxista-leninista álláspont nem azonos a holnapi egyetlen helyes marxista-leninista állásponttal. Hithű igyekvők, sunyi megalkuvók, okos karrieristák, buta pártkatonák, gerinctelen politikusok – ki így, ki úgy – igyekeztek azonosulni az éppen időszerű egyetlen helyes marxista-leninista állásponttal. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem. A Csillag januári számában a ma már okkal elfelejtett Kossuth-díjas író, Urbán Ernő próbálta megmagyarázni magának és a világnak – Gondolatok a Központi Vezetőség határozata után –, hogy az új helyzetben mit is kell gondolnia a haladó magyar értelmiséginek a közelmúltról és a közeljövőről: „…arról a nyilvánvaló igazságról és gyakorlatról, mely szerint a szocializmus építésének ütemét és formáit a mindenkori párthatározatok szabják meg, s hogy kongresszusi megbízatása alapján azt igenis a párt Központi Vezetősége felelősen irá­nyítja.”

Ha akkor olvasta (volna) vidéki otthonában sok gyermekét nevelő nagynéni-keresztanyám Urbán Ernő tántoríthatatlanul párthű szövegét, ötödik gyermeke pelenkázása közben biztosan elmosolyodik, s eszébe jut a múlt. A harmincas évek derekán tíz hónapig Pannonhalmán novícius, ezt követően magyar–francia szakos bölcsészhallgató, 1945-ben már kommunista járási párttitkár Urbán Ernő 1939-ben, az Eötvös Kollégium farsangi bálján, kicsit talán már ittasan, tánc közben térdre rogyott az izgalmasan vonzó ifjú lány, későbbi keresztanyám előtt, és megkérte a kezét. Mindenki hangosan kacagott. Amikor 1955 őszén az MDP budapesti aktiváján Urbán Ernő tekervényesen körülményes beszédben hitet tett a tegnapi helyett a holnapi egyetlen helyes marxista-leninista álláspont mellett – e beszéd részletét közölte januárban a Csillag –, senki nem kacagott.

Lehet, hogy aki olyan vak és tehetségtelen, hogy néhány pohár ital elfogyasztása után, a báli forgatagban, tánc közben, térden állva feleségül kéri azt a nőt, aki addig őt észre sem vette, s aki természetesen kacagva kikosarazza a hirtelen támadt kérőt, az mindezért úgy áll bosszút, hogy kommunista lesz, s az egyetlen helyes marxista-leninista álláspont harcos képviselőjeként szerez magának a nőkkel s a világgal szemben elégtételt s mellesleg Kossuth-díjat, SZOT-díjat, József Attila-díjat?

Szegény Urbán Ernő! Hitt Rákosinak, hitt Nagy Imrének, újra hitt Rákosinak, szót fogadott Gerőnek, végül Kádárnak. Tudta, hitte, írta: „a szocializmus építésének ütemét és formáit a mindenkori párthatározatok szabják meg, s hogy kongresszusi megbízatása alapján azt igenis a párt Központi Vezetősége felelősen irányítja…”

Ez így volt, amíg építettük a szocializmust. De – hála Istennek! – már huszonöt éve nem építjük. Urbán Ernő Kossuth-díjas magyar író műveit sem olvassa ma már senki.

Január 4.

Két tömör mondat Márai Sándor naplójából: „Ahogy múlnak az évek, úgy hoznak valamit. Egyféle bizonyosságot; de ezt nem tudom meghatározni.”

1956. január 4-én sejtette valaki, hogy mit hoz az 1956-os év? Egy év múlva, 1957. január 4-én tudta valaki pontosan: mit hozott az 1956-os év?

Január 15.

A Művelt Nép első oldalán háromhasábos cím: Írók munkaterve 1956-ra. Huszonnyolc magyar író tömören válaszol: mit fog írni, milyen műve jelenik meg ebben az évben. Találomra néhány magyar író neve jut eszembe, akiket a lap névtelen munkatársa – talán éppen Lukács Imre – elfelejtett megkérdezni: Illyés Gyula, Németh László, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Déry Tibor, Kassák Lajos, Tamási Áron, Weöres Sándor…

A hajdani szabósegéd, Rákosi elvtárs kedvenc költője, börtönviselt kommunista író „Lukács Imrének elkészült »Különös emberek« című regénye, amelyen több mint négy évig dolgozott. Most egy új szocialista városban játszódó regényt ír, s még ebben az évben szeretné befejezni a munkát.” A holnap elébe című regénye 1956-ban még megjelent, de az új szocialista városban játszódó mű nem készült el, vagy ha igen, kéziratban maradt. Lukács Imre 1981-ben halt meg Budapesten. Az 1956-tól haláláig eltelt huszonöt év alatt új könyve már nem jelent meg. Elapadt az írói véna? Vaskalapos kommunista maradt, vagy ellenkezőleg: kiábrándult ifjúkori tévhiteiből, és Kádáréknak sem a vaskalapos, sem a csalódott kommunista íróra nem volt szüksége? Mit csinált huszonöt évig Lukács Imre?

Lehet, hogy csak tehetségtelen, megkeseredett kommunista volt – akkoriban ebből is meg lehetett élni.

Január 19.

Ezen a napon láthatta először Keleti Márton háromszoros (1951, 1953, 1954) Kossuth-díjas filmrendező új, szocialista realista hitbuzgalommal átitatott filmjét a közönség. A budai Köbölkút utcai általános iskola nyolcadik osztályos tanulója voltam, kötelező volt iskolai keretek között megtekinteni Az élet hídja című új magyar filmet.

Megtekintettem. Nem emlékszem semmire.

Hat évtized múltán megnéztem, kétszer!, újra. Rettenetesen rossz film. Annyira rossz, hogy az elvű kommunistáknak sem tetszett. 1956-ban Halasi Mária „kritikájában” így kesereg a Színház és Mozi január 27-én megjelent számában: „E téma nagyságának lehetőségeivel a rendező: Keleti Márton csak helyenként tud élni. […] A film nem érzékelteti kellőképpen, hogy csak egy törpe kisebbség áll szemben a hídépítéssel. A kelleténél nagyobb súlyt kap az ábrázolásban a »kérlekalássan« világ. […] Nem érezzük kielégítőnek a film jellemábrázolását.”

A téma nagysága: a Duna két partját összekötő Kossuth híd hősies építése. A jeges árral sűrűsödő télen, 1945 decemberében Budapest számára valóban élet-halál kérdése volt, hogy Pest és Buda között szilárd, a torlódó jégtábláknak ellenálló, mindenki számára használható híd épüljön. Csak hát a filmben az egyik oldalon született gonoszokat, megátalkodott ronda reakciósokat látunk kiváló színészek (Somló István, Berky Lili, Mezei Mária) emberileg hiteles megformálásában, s velük szemben az eljátszhatatlan, hiteltelen szerepeikben vergődő elvtársakat és haladókat: jelszavakat böfögő kommunisták, bambán a mézesmadzag jövőbe bámuló munkások, öntudatlanul öntudatos munkásfeleség…

A film főhőse, a kommunista hídépítő ács (Görbe János) rádöbben, hogy felesége és gyermeke éhezik, ezért elhatározza, hogy otthagyja a hídépítést, és a „reakciós”, ám az elvégzett munkáért rendesen fizető „nagyságos” úrékhoz szegődik. A kommunista főember (Rajczy Lajos, aki 1955-ben a budapesti Nemzeti Színházban Bánk bánt játszotta, s aki megkeseredve, hitét s életkedvét veszítve 1957 májusában, Kanadában öngyilkos lett) csupán annyit mond: „Mihály, mást vártam tőled!” Ez a néhány szó az elvhű, becsületes, buta kommunista munkásnak elegendő, hogy megértse: bár kicsi fia és szomorú szemű asszonya (Mészáros Ági) éhezik, fázik, de ha mi – értsd: kommunisták! – felépítjük az élet hídját, akkor egy pillanat alatt tejjel-mézzel folyó Kánaánba csöppenünk. Éhezve, fázva, jelszavakat szónokolva Mihály a hídon marad, s hívó szavára éhezve, fázva újra dolgozni kezdenek a munkások.

Rosszkedvűen, de okkal írja a témáért hivatalból lelkesedő – A dolgozó népet szolgálom! – újságírónő, hogy a film „jellemábrázolása” elhibázott. Emberek helyett valójában két lábon járó ideológiai hitvallások jönnek, mennek, ágálnak a filmvásznon.

Ma már nehéz eldönteni: forgatás közben az alkotók közül ki mit gondolt a készülő szocreál giccsről. Illés György – nagy tehetségű, kiváló operatőr! – minden kültéri jelenetet ködben fényképezett. Tudta: tisztázatlan helyzetekben, politika vezérelte rémtörténetekben nemcsak a tartalom, de a látvány is zavaros – ködös.

Hatvan év múltán újranézve e silány mozidarabot, nyugtalanít a gondolat: Keleti Márton – mielőtt az embertelen és szégyenteljes „zsidótörvények” 1938 és 1944 között eltiltották a filmkészítéstől – remek vígjátékokat (A harapós férj, 1937; Borcsa Amerikában, 1938), 1945 után tisztességes ( A tanítónő, 1945), ezt követően egy pompásan szórakoztató filmet (Beszterce ostroma, 1948) rendezett. 1965-ben elkészítette a magyar filmművészet egyik (talán) legsikeresebb, mind a mai napig kö­zönségkedvenc filmjét, a Butaságom történetét. Költői kérdés: Keleti Márton miért csinált időnként szocreál giccset (Kiskrajcár, 1953) vagy hazug kommunista reklámfilmeket (Tegnap, 1959; Virrad, 1960)?

És ha „valamiért” úgy gondolta 1955-ben, hogy a Háy Gyula rossz színdarabjából írt pocsék forgatókönyvből filmet készít (mert az elvtársak ezt akarják, sőt követelik!), hogy tudta elintézni, miért akarta elintézni, hogy a harmincas évek népszerű filmszínésze és dizőze, a kommunisták által a vendéglátó-ipari semmilétbe kényszerített Rácz Vali egy jelenetben újra szerepelhessen a filmvásznon?

1956 első hónapjaiban Rácz Vali, a harmincas évek ünnepelt sztárja énekelt a magyar mozikban. Kinek mi jutott akkor erről eszébe?

Ma, 2016 januárjában a hatvan éve bemutatott film számomra legelgondolkodtatóbb képsora. Egy fiatal, éhség gyötörte ács a folyó fölött átívelő pallón elveszti egyensúlyát, a jeges Dunába zuhan, elnyeli az ár, eltűnik, meghal. Amit ezt követően látunk, finoman fogalmazva is ócska filmes közhely: a felsorakozó munkások előtt lassan balra húz a felvevőgép, és az emberek sorban, a gépmozgás ritmusát követve veszik le fejükről a sapkát, kalapot, usankát – és a sor végén egy hídépítő, kopott ruhás munkásasszony rejtve, a mozdulatot is titkolva, keresztet vet.

1945-ben a hívő katolikusok nem féltek keresztet vetni.

1955-ben csak a hívő katolikusok mertek keresztet vetni.

Az élet hídja című szocreál giccs 1955-ben készült. A filmben szereplő hívő munkásasszony sem 1945-ben, sem 1955-ben nem létezett.

Az asszonyok 1945-ben, szembesülve a halállal, keresztet vetettek.

A kommunista munkásasszonyok a halállal szembesülve 1955-ben nem vetettek keresztet.

Az élet hídja című filmben a neve nincs statiszta óvatos mozdulata Keleti Márton (rutinos alkotó – írta róla még életében, 1971-ben az Új Filmlexikon) rossz lelkiismeretének filmszalagon rögzített lenyomata.

Tanulság: ami volt, soha nem múlik el.

Január 28.

„Azért élek itt – írta e napon naplójába hatvan évvel ezelőtt Amerikában Márai Sándor –, mert csak itt van módom reá, hogy magyar író maradjak.”

Mezei Mária – volt egy rövid pillanat kettejük életében, amikor a körülrajongott filmsztár és a rangos író, M. M. és M. S. szerelmes érzelmei egymásba gabalyodtak –, a Magyarországon élő színésznő nem olvashatta az író naplóját. Fellépni, magyar szóval, dallal az ott élők lelkében mosolyt fakasztani 1968 hideg áprilisában Mezei Mária Amerikába repült; hazatérése után, örökre elbúcsúzva New York felhőkarcolóitól és árnyaitól, így jajdult fel: „Szegény legnagyobb, legszomorúbb Rokonom – a szép arányok ismerője, hirdetője –, Te Európai! – Hogy is tudtál 15 évig New York iszonyatában megmaradni?! S vajon be tudod-e végezni a dolgod Európában – az otthonod nélkül?… Szerencsés magyarok, akik, mint a hűséges fecskék, már minden évben visszaszállhatnak a megbocsátó hazába.”

Akkoriban már volt olyan hazájától távol élő magyar, akinek a hivatalos haza „megbocsátott”. Márai Sándornak szeretett volna megbocsátani. Márai Sándor soha nem bocsátott meg a hivatalos hazának. 1956. november 4-ét követően megmásíthatatlan életelvvé szilárdult benne a keserű felismerés: szovjetek megszállta, kommunisták uralta hazájába számára nincs visszatérés! New Yorkban, San Diegóban maradt örökre magyar író.

Mezei Mária 1983. április 20-án csendben elaludt Budakeszin.

Márai Sándor Amerikában halt meg, saját akaratából, 1989. február 21-én. Regényei, versei, naplói – „hűséges fecskék” – azóta hazaszálltak: sok ezer magyar olvasó szívében-lelkében-emlékeze-té­ben találtak otthonra.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben