Keszthelyi Rezső: Emlék Kert

Keszthelyi Rezsőnek az idei könyvhétre megjelent Emlék Kert című gyűjteményes kötete a költő válogatott és legújabb verseit, köztük korábbi költeményeinek átiratait tartalmazza. Fellapozva a vékonyka könyvet óhatatlanul az a benyomásunk támad, hogy az életmű összegzését, számvetést tartunk a kezünkben. Akár a véletlen műve, akár a tudatos szerkesztés eredménye, jelentésesnek tűnik, hogy a mintegy kilencven darab közül az utolsó éppen a századik, az utolsó számozott oldalon található.

A leghosszabb versek harminc-egynéhány, a legrövidebbek – és ezekből van több – két-három sorosak. Az 1994-es Magánbeszéd kötet Bíborka ciklusától eltekintve Keszthelyi szűkszavúsága közismert. Ez a ritkán megszólaló, de annál igényesebb, csak a lényeg jelzésére szorítkozó költészet leginkább a hetvenes évek előtti Pilinszky mértéktartásával rokonítható. Stilárisan annyira egységes a kötet, hogy oda nem illő darabot keresve sem találunk benne.

A címben szereplő nagybetűs Kert nem csupán a könyv központi motívuma, hanem egyszersmind visszautalás, emlékezés az 1969-es első kötetre, a Vonalak kertjére. A versek élményanyaga egy nemcsak keresett, hanem megtalált idill köré szerveződik, amelynek része a természet csendje és a mulandóság is. A legmarkánsabb szövegszervező erő kétségtelenül a verseket átszövő egységes motívumhálózat, amely a költészet ősi, elemi toposzaiból építkezik. Az ember által megművelt természet és a Paradicsom szimbólumaként is felfogható kert gazdag témavilága mellett meghatározóak a nyelvi-fogalmi gondolkodáson túlmutató – kiemelten a látvány és képiség körébe tartozó – érzékszervi tapasztalatok. Keszthelyi lírája arra tesz kísérletet, hogy az érzékek nyelven túli dimenzióit nyissa meg. A nyelv által. Ilyen értelemben nyíltan vállalja a vers mint nyelvi kifejezés biztos kudarcát: „A sok befejezett érzésem / siralmas közhelyem, // a többi sok befejezetlen / addig tart, / ameddig az életem” (Sorok).

A nyelvi megformáltság elégtelenségének ténye Keszthelyi lírapoétikájában azonban nem a kortárs költészetre oly gyakran jellemző nyelvkritikus túlírás, hanem a szavak érvénytelenségébe vetett „természetes bizalom” formájában nyilvánul meg. A versek mögött e látszólagos önellentmondás mint metafizikus, transzcendens alaphang húzódik meg, és sosem tolakszik előre tanító célzattal. „Az őrült nyelvet lengeti a lét” (Mozdulatlan eltűnés). A költemények tárgya tehát nem elsősorban a nyelv maga, a közlések azonban kivétel nélkül a legszükségesebbre korlátozódnak. A versek beszélője ugyanakkor mind az írás aktusára, mind saját én-érzetére folyamatosan reflektál: „aligha éli meg az én, mi az, ami én” (Véletlen terzinák). Ha mégoly tudatosan is tehát, de ezen a ponton ütközik ez a líra saját korlátaiba: „sose jut odáig, / hová iparkodik” (A költészet dalnoka).

Keszthelyi költészete ott a legletisztultabb, ahol gnóma- vagy koanszerű sűrítéssel túllép a duális gondolkodás keretein („a térnélküli súly ígérete”, „ami szikla a szóban”, „én pedig megmúlhatom, / ami belőlem benned lakozik”). A legjobb példa erre az emlékezés és a jelen pillanat paradox időbeli viszonyára érzékenyen rátapintó Távozó idő: „arra int minduntalan, / abban legyek jelen, / miben emlékét észleli a pillanat”. A versek legtöbbjét azonban egy kettősségeket tételező, közös időszemlélet fűzi össze, amely mindig egyenes vonalú, de olykor nem előre, hanem visszafelé haladó mozgást eredményez, mint például a Szópillanatok sorozat Serény alcímű második darabjában is: „Gyűjti belőlem / pillanatait, / ami végeszakadatlan”.

Rengeteg egyedi szóalkotás, ún. hapax – a költő saját megfogalmazásában „szópillanat” – irányul részint a képiség és láttatás, részint a kézzelfoghatóság hiányának, pontosabban a megfoghatatlanság érzésének kifejezésére: „árnyfehér”, „zöldsötét”, „remetefényelés”, „fénykék”, „színillanás”, „színteher”, „színbeszéd”, „színvirág”, „színgyümölcs”, „só­fény”, „szűrtfény” – „légmenny”, „légszem”, „áglélegzet”, „levegősóhaj”, „levegőfűkert”, „levegőszív”. Az egyedi szóösszetételek némelyike olyannyira telitalálat, hogy önmagában is megállná a helyét Weöres egyszavas verseinek műfajában: „anyagszép”, „lélekszünet”, „életárva”, „hiányöröm”, „csöndszív”.

A soráthajlások már nem az egyes szavak, hanem a mondatok szintjén eredményeznek többértelműséget. A nemtelenség bája című kétsoros például – a művi megalkotottság tényét kiemelendő – az elütő hangzás és íráskép révén teremt feszültséget: „a Mindenható / embernek markában”.

Tüzetesebb értelmezői munkát követel meg az olvasótól az a „kényelmetlenség”, hogy lépten-nyomon olyan vonzatokba kell botlania, amelyek a hétköznapi beszéd szabályai szerint nem tekinthetők jól formáltnak. Ezek a klasszikus retorika által antiptó­zisnak nevezett tudatos tévesztések, nyelvi szabályszegések igencsak meg tudják növelni a versek kifejezőértékét: „fekete evezők csobbanják árnyukat”; „csodát szenvedek”. Azonban a tárgyatlan igék tárgyasítása vagy az egyedi vonzatkapcsolás helyenként túlontúl modorosnak, sőt egyenesen hatásvadásznak hat: „lepkeszárnyak bóklásznak levegőt”, „lény eseményem pompát csepereg”, „apránként ezt tétovázom”, „aki világra érés”. Nem ennyire meghatározó, de jellegzetes szövegszervező alakzat a figura etymologica is, amelynek célja itt nem annyira a fokozó vagy kiemelő jelentéstöbblet, hanem sokkal inkább a hagyományos mondatszerkezet megbontása: „létezi létét a lét”, „formákra bontják formáikat a formák”, „virágot virágzó virág”.

Ez a líra megengedheti magának az archaizáló szóválasztás patetikus komolyságát. A régiesen csengő szavak sosem ironikusak, és legtöbbször nem is tudnak szervesen illeszkedni az egyébként feszesen koherens versszövegekbe („nékem”, „véle”, „alant”, „legott”, „be furcsa”, „hisz’”, „eladdig”, „hallga”, „ó”). Ám Keszthelyi költészete elbírja az olykor zsengeszerű, sőt giccsbe hajló darabokat is: „A tartós golgota / tébollyal babusgatott / sugallatot / adományozott” (Pszt!).

Olyan remekművek, mint a fény és árnyék ellenjátékát feloldó Észrevétlen történet vagy a kereszthalált tematizáló Stádium teszik végül is megkérdőjelezhetetlenné Keszthelyi lírájának érvényességét. Mindazonáltal továbbra is maradnak kételyeink, de már csak azért, hogy a kötet újraolvasására sarkalljanak. (Kalligram, 2015)