×

Weöres Sándor: Füves könyv

Alföldy Jenő

2015 // 12
A füves könyv eredetileg gyógynövények, „fűszerszámok” növényhatározószerű gyűjteménye volt. A név idővel kiterjedt mindenféle hasznos tudnivalóra, életbölcseleti, önismereti és tanítómesteri jó tanácsra, intelemre, még olvasmányok jegyzékére is. Sok ilyen mű született már magán- és közhasználatra külföldön és itthon. Ha zseniális szerzőtől származik, mint például Márai Sándor Füves könyve is, akkor a magánhasználatra vonatkozó életvezetési jegyzetek esztétikai és etikai szempontból is közhasznúak. Sokkötetes Naplójában vagy Írói gondok című esszésorozatában Illyés Gyula olykor csak egy-két mondatot idéz valamelyik olvasmányából, beszélgetéséből, röviden kommentálva, miért időszerű, hogy folytonos töprengéseinek füzérébe illessze. A füves könyv műfaji párja az álmoskönyv – e műfaj szerzőjének nem mindegy, milyen képek merülnek föl a mélytudat vagy kényszerképzetek kamrájából. Egyik-másik följegyzés idővel verset, novellát csírázhat, mint Nagy László Naplója, amely álmoskönyvnek indult, de – régiesen mondva – alagyás (elegyes) naplóvá, emlékeztetővé terebélyesedett. Ha az álmoskönyv az író álmait gyűjti csűrbe, akkor a modern füves könyv a megőrzésre érdemes gondolatok tárolására való.

Folytathatnám a műfaj rokonságát a rövid esszék, aforizmák, tanulságok, naplóbejegyzések, arany­mondások, novellisztikus futamok, etűdök köteteivel. Az előttem levő könyv, Weöres Sándor ves könyve a breviáriumokhoz hasonlít legjobban. A breviárium egy nevezetes mű, például a Biblia vezérgondolatait sorakoztatja föl. A lelkészek a tömör kinyilatkoztatásokból szentbeszédeket, prédikációkat kerekíthetnek miséiken és istentiszteleteiken. Egész írói életművekből is gyakran készülnek kivonatok – a kivételes ember- és életismerettel megáldott Honoré de Balzac negyvenvalahány regényének láttam már kétszáz-egynéhány oldalas breviáriumát. A mi irodalmunkban tudtommal legutóbb Vasy Géza szemelgetésével készült breviárium Csoóri Sándor, „A nemzet rebellise” gondolataiból.

Maradjak azonban Weöres Sándor Füves könyvénél. Márai Sándor azonos című könyvétől ez annyiban tér el, hogy a rövid elmefuttatások sorozatát Márai maga írta és komponálta kötetbe életbölcseleti és társadalmi észrevételeiről, a helyes s a helytelen viselkedésről. Weöres Sándor könyve viszont a költő halála után készült. Az életművét évtizedek óta gondozó Steiner Ágota válogatatta össze a filozófiai fölkészültségéről, intuitív képességéről és formaművészetéről egyaránt nevezetes szerző verseiből – miniatűrökből, epigrammákból, szonettekből és hosszabb versek részleteiből –, továbbá gnómáiból, szentenciáiból vagy A teljesség felé című, próféciákhoz hasonlítható esszékönyv idézeteiből. A karcsú, ritka-szép küllemű zsebkönyv Orosz István grafikáival illusztrálva jelent meg.

Érdemes megemlítenem, hogy költő és képzőművész között ritkán áll fenn olyan koncepcionális rokonság, mint Weöres Sándor és Orosz István között. Észjárásuk, látásmódjuk és ötleteik a szokásosan értelmezett valóságból származnak, de élesen el is térnek tőle: új valóságot teremtenek, ahol a nehézkedés, a geometria, a mértékazonosság vagy akár a fény viselkedésének törvényei felborulnak és tótágast állnak, s a világnak egy ismerős, mégis „képtelen” arculatát mutatják meg. A dolgoknak ez a nézete abszurd, ám a két művész megmutatja, hogy mégsem lehetetlen: artisztikum formájában igenis lehetséges. (A képtelen képek önellentmondásával érzékeltethetem Orosz István legtöbb művét.) Nonszensznek is nevezhetjük számos leleményüket. Weöres Sándor lakásában járva még a hatvanas években találkoztam a 20. századi holland képzőművész, Esher különös nyomatainak és rajzainak albumával. Ámultam az olyasféle ábráin, mint amelyiken egy férfi fölfelé halad a lépcsőn, mégis a pincébe jut, ám az alagsor egyúttal a ház tetőterasza vagy padlása is a földszinten. Ilyesféle képi paradoxonokban, boszorkányságokban, gondolati és vizuális útvesztőkben, szóképekben mindig is bővelkedett Weöres Sándor, a nyelv varázslója és játékosa, noha volt még ezeken kívül sok-sok más, fontos mondandója is a láthatóban rejlő láthatatlanról, egy negyedik dimenzió létezéséről. Orosz Istvánról is szívesen beszélnék még; reménykedem, hogy ha egyszer előáll egy új verseskönyvvel – merthogy ő is kiváló költő! –, lírájával együtt méltathatom magukkal ragadó grafikai munkáit. Bárcsak láthatnék tőle egy ilyen két műfajú (pontosabban két műnemű) kötetet.

Most azonban, minden hasonlóságuk és együttrezdülésük ellenére, meg kell mondanom, hogy Weöres ennek a Füves könyvnek a szövegeiben nem a játékos oldaláról és nem elsősorban a formaművészeti-bűvészeti trükkjeiről mutatkozik meg nekünk, bár mindenkori műgondja itt is érvényesül. Ám úgy érzem, az Orosz István grafikáival párosított versei, aforizmái, bölcseleti futamai és maximái egy másféle gyűjtésbe kívánkoznak. Orosz István művészetével főként Weöres költészetének groteszk tartományában találunk megfeleléseket – erre jócskán kínálkozna lehetőség, hiszen Weöres életműve bővelkedik a nonszenszet, a paradoxont, az ezzel rokon oximoront és a humort sem nélkülöző groteszkekben. E válogatás viszont elsősorban a költő komoly, sokszor kérlelhetetlenül ítélkező moralista, filozófiai jellegű gondolatait, figyelmeztetéseit, sőt jövendöléseit vonultatja föl. A szerkesztő jegyzete szerint ezek az életmű három lelőhelyéről származnak: Egybegyűjtött költemények, Egybegyűjtött prózai írások és Elhagyott versek. Van némi műfajkeveredés vers és próza között, ám ez a breviáriumszerű könyvekben régóta megengedett. Az ellenben már vitatható, hogy (valószínűleg könyvészeti okokból) a kötött formájú versek – főként a széles sorokból álló, disztichonos epigrammák – prózaszerű vagy szabad versre emlékeztető formát öltve vonulnak föl a miniatűr filozófiai versek és a különböző versrészletek között. Az olvasók nem mindegyike ismeri föl a disztichont, ha három sorba tördelik, s a kurta töredék sort a bal margóhoz húzzák a tervezők. Úgy gondolom, a formákat meg kell becsülni, s azokat a tipográfiának híven kellene éreztetnie.

Szép és tartalmas könyvről lévén szó, mégis elsősorban elismerésemet fejezem ki az iránt, hogy a szerkesztő igényesen válogatott aranymondásokat a nagymester verseiből és prózáiból. Képet kapunk Weöres kora ifjúságától haláláig következetes, sztoikus-humánus világnézetéről, a létezés szépségéről és rútságáról, az emberben rejlő, nagy lelki lehetőségekről és gyarlóságokról. Sötét próféciákat olvashatunk a könyvben, de a sátáni minőséggel szemben álló, himnikusan elragadtatott vallomásokat is találunk az isteni tökéletességről. Kétségtelen, hogy néhány ironikus felhangú epigramma és aforizma is szolgálja gyönyörködésünket – főként ezekhez illenek jól a képek –, de a válogatás uralkodó elve mégiscsak a Lao Cét, Montaigne-t, Pascalt és más nagy gondolkodókat követő bölcselet.

A kétezres években gyönyörű sorozatban adták ki a költő életművét. Immár egységes köntösben szemlélhetjük ezt a hatalmas építményt a gyermekversektől a drámákig, a teremtés orpheuszi himnuszaitól és a középkori canzonéktól, a kortársi portréktól és pastiche-októl (beleérzésektől) a műfordításokig és a Psyché csodálatos verses re­gényéig. A humoreszkektől és groteszkektől, a poétikai bravúrokban bővelkedő gyerekversektől a mal­lar­méi, rilkei vagy babitsi szonettekig és az erotikus vagy éppen a pornográf versekig, a tréfás rögtönzésektől a régi magyar irodalom érdekességeinek antológiájáig és a korai novellakísérletekig, a kortársakról írt könyvkritikákig mindent láthatunk. Úgy vélem, jó néhány bujkáló posztumusz vers mellett már „csak” a weöresi élet termésének legne­hezebben összekeresgélhető része, a vélhetően hatalmas terjedelmű levelezés van hátra, hogy az életműsorozat teljessé váljon. (A Weöres-recepciót nem markolnám egybe a költő műveivel, de Domokos Mátyásnak köszönhetően nagyjából már annak a java is együtt van különböző kiadványokban.)

A Füves könyv csupán zsebkönyvnyi válogatás, és inkább ízelítő a költő gondolati verseiből, mint átfogó szemle, de vitathatatlanul kisebb-nagyobb gyöngyszemek füzére. Megtanulhatjuk belőle, hogy az érzelmeket nem helyettesítheti a giccsekből áradó érzelgősség, hogy Isten mindig jobban ismeri az embert, mint viszont, hogy az ember legfontosabb képessége nem a technikai csodákban rejlik, hanem a szeretet, a szépségre való fogékonyság és az őszinte ítélet az, mindenekelőtt önmagunkról. Megtanulhatjuk a nagy sztoikustól és epikureistától, hogy szeressük sorsunkat. A boldogság – amellyel a filozófia nemigen boldogul – nem csupán állapot, nemcsak szerelmi beteljesülés – bár az is –, hanem ráhangolódás a külső és belső világ folytonosan mozgó és változó természetére. Annak tudatosítása, hogy mi érdemes a figyelmünkre és mi nem, s hogy milyen dolgot ad nekünk ez a folytonos külső-belső változás. A fontoskodásnál „fontosabb” a nyugalom és a béke.

Semmi kedvem ahhoz, hogy a válogatónak, a mindig odaadó munkát végző Steiner Ágotának benyújtsak holmi hiánylistát, csak elmondom zárszóul, hogy már nagyon régóta vannak kedvenc Weöres-mondásaim, amelyek ítélkezésem vezérfonalaiként szolgálnak évtizedek óta. Sokat örömmel meg is találtam a kötetben, de némelyiket hiába kerestem benne. A politikáról is gyakran véleményt mondó költőtől egyik kedvencem az, hogy háromféle vezetőtípust ismer az emberiség. Az egyik Napóleon, aki halálba vezényli népét, a másik Samu bácsi, aki úgy gurítja felénk dollárjait, hogy azok megsokszorozva guruljanak vissza hozzá, a harmadik pedig Szólón, aki bölcs és szigorú jóságával a boldogság felé tereli népét, a jót jutalmazza, és a rosszat bünteti. Őt kívánom mindnyájunknak ezzel a könyvecskével együtt. (Helikon, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben