×

„Teljesen élni éltemet”

Sorok Nagy Gábor munkásságáról

Márkus Béla

2015 // 12
Ha a szerző eredendően költőnek tudta s tudja is magát – ami világosan kiderül Nagy Borbála Réka vele készített beszélgetéséből (Héthatáron innen és túl, Helikon, 2014. szeptember 25.) –, jelenleg, emberélete útjának vagy pályája futásának felén sokműfajúsága, benne irodalomtörténeti munkálkodása érdemelhet annyi elismerést, mint például egy-egy korai verseskötete, amelyekkel most, a Magyar Naplónál megjelenő könyve, a Kijátszott holnap válogatásakor, úgymond, megpróbált „nagyon szigorúan bánni”. „Olykor meglepő és mulatságos, olykor lehangoló az embernek szembenéznie egykori önmagával, különböző énjeivel” – a hang kíméletlenebb az indokoltnál, hiszen nincs költészetének elemzője Babus Antaltól, Ekler Andreán, Lehóczky Ágnesen, Mezey Katalinon, Molnár Krisztinán, Pécsi Györgyin és Léka Gézán, Papp Endrén, Soltész Mártonon át Szentmártoni Jánosig, aki, hogy úgy mondjuk, az önismeretnek ennyire tövises útjára terelte volna. Fanyalgó hang is alig, annál több a méltató. És akad lelkendező, mindjárt a második kötet olvastán. Koppány Zsolt írja a Lélekvesztő (Széphalom – Magyar Napló, 1999) huszonnyolc éves szerzőjéről: „Abszolút érett, mindent tud, ha tetszik, mind a mesterségről, mind a világról, Istenről és hiányáról, a szerelemről és a szeretetről, vagyis mindarról, amit hírül adni egyáltalán érdemes” (A múzsa feltámadása, Magyar Nemzet, 2000. februát 17.). Mások szerint is költőnek született – a versbeszéd az anyanyelve, ő állítja, hogy a verstant hamarabb sajátította el, mint a nyelvtant.

Mindennek ellenére, öt kötet után mégis elszánta magát a szigorú szórásra, ne akadékoskodjunk hát, hanem próbáljuk megérteni, mi mozgatja rostáló kezét. Talán azt sokallja, ami eleinte igen laudabilisnak mutatta: azt az elméleti fölkészültségből fakadó formai virtuozitást, ami kezdetben Pécsi Györgyit is szkeptikussá tette, a „megszenvedettséget”, sőt valahogy az életet magát hiányolva, kevesellve mögüle, mellőle. Utólag mintha a költő is elfogadná: „tökéletesen mindegy a műfaj”, mindegy, hogy – Babus Antallal szólva – a magyar szerepjátszó líra megújítójának, máskülönben mesterének, Baka Istvánnak elméleti megalapozottságában és eltökéltségében is méltó követője. Munkássága talán leglaudabilisabb darabjában, a Bakáról írt „…legyek versedben asszonánc” című monográfiájában (Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001) fejtegeti Gottfried Benn-nek abból a szentenciájából kiindulva, miszerint „a vers: az énre vonatkozó kérdés”, hogy az énre talán a szerepversek kérdeznek rá a legszokatlanabbul, miközben már a szerep felvételének puszta ténye az én válságára, az önazonosság kétséges voltára utalhat.

Az első verseskönyv mindennek tanúsítója. Máskülönben a Farkasveremnek (Széphalom Könyvműhely, 1996) éppúgy nincs köze Wass Albert azonos című regényéhez, ahogy a hideggel, nyomorral „a szabadok vagyunk!” büszkeségét szembeszegező Petőfi-vershez, A farkasok dalához sincs, de a következő kötet is véletlenül idézi Kacsó Sándor második bécsi döntés után játszódó erdélyi regényét (Lélekvesztőn). Ha Petőfi, akkor már a Mi volt nekem a szerelem? metaforája: itt az „aggodalmak erdősége” sűrű közepében „Farkasoknak orditása, / Denevérek vijjogása” hangzik. Felidéződik a nyitó vers, az Elkésett levél sötétségképzete: a vadkan agyarára döfi az éjt, bizonyos, hogy „Megvirradni / sosem fog már”, és az útra kelőnek semmi más poggyászt nem adhat az első személyű beszélő, „csak könnyeket”. Ez a morc és mord kedély, ez a rosszkedvet árasztó hangulat kérdezteti vele a kötetcímhez tartozó versében, A farkaskölyök könyörgésében: „Anyám, ha fogantál, mért nem szültél te mást?”, s könyörögteti: „kérlek, anyám, varrd újra a köldökzsinórt”. A rég felcseperedett állat, A pusztai farkas panasza kevésbé az otthontalanság, az idő s a kór miatt keserű, nyugalmát jobban marja a kétség, holott saját törvénye volt: „küzdj magadban, megvetve e részeg, / céltalan világ vak bűneit”. A Pókháló-vers már e küzdelem végét láttatja, ahogy a hálót szövő, ezzel – nyilván a rabság jelképeként – „tökéletes harmóniát” varázsoló, prédájára leső pók maga esik áldozatul, s a hold fényében utoljára felfénylik még „az ott feledt kör üres közepe”. A Macsigenga ima célratörőbb beszéd a céltalanságról: a „világra fújt” embernek nincs más mozgástere, mint hogy „a kör-labirintuson / szünetlen csak körbe oson”.

E labirintusos, zsákutcás tévelygést könnyű szívvel szerepeltethetjük annak a lírai énnek az életrajzában, akinek a sorsában – Nagy Gábor, az irodalomtörténész Baka Istvánra vonatkoztatott szavaival – még haloványan sem sejlik át a tapasztalati én. „Elherdáltam a sorsom, / sikátorokba botlom” – jajongja a Virágszirom, miközben a kötet borítója az egyetemi, magyar–német szakos diplomáról értesít, s a doktoranduszi tanulmányokról. A költő valós énje tehát takarásban, az ábrázolt tárgyiasságoktól messze, de az elvontak helyett is inkább a kivontak, a műveltségből lepároltak a közelebbiek. Szó szerint értve, ezek jutnak szerephez, s hogy milyen maszkokat tesz magára a lírai személyiség, élvezettel sorolják a kritikák. Belőlük is tudhatjuk, a macsigenga verset Vargas Llosa ihlette A beszélővel, hozzá, pontosabban a Julia néni és a tollnok című regényéhez később többször fordul még, mindenekelőtt a pajzánság, az ölelés őrülete vonzza, miként Márquez regényei, a Száz év magány és A pátriárka alkonya világához is. Hasonlóképpen a Bibliához: ha a ma a Hősök tere oszlopáról alig, a német megszállási emlékműről annál ismerősebb Gábriel angyal emlékezik, akkor „buja lány-csöcsü domb / s hónalj-lomb” világlik előtte, kinek ma – szellemesen sikamlós a hasonlat – úgy recseg a szárnya, ahogy a „vadalma-leány” dereka ropogott. A „csatakos vérbe” „Éva ölelte” Ádámra gondolva pedig a „bűn-e a kéj?” kérdését teszi fel az angyal, mintegy osztozván egy korábbi vers, az Ádám és Éva beszélőjének dogmatikai kétségeiben: „Felmentés-e a bűn alól, hogy / azt az Isten teremté eleve?”

Nagyon is feltűnhet itt a versek beszélőinek jellegzetes nézőpontja: a Julia-regény esetében, hogy a cselekmény két főszálából csak a nagynéni és Mario, tizennégy évvel ifjabb unkaöccse szerelmi csatározásairól szólót sodorják újra, a másikat, a rádiójátékszerző Pedro Camachot karrierjének fonalát elejtik. Ily módon mellékessé lesz, ami pedig később több költemény – például A tollnok jegyzeteiből – témája: az alkotó feladata, a költő hitvallása. Ugyancsak sajátos a bibliai történeteknek ha nem is a profanizálása, ám spirituális, anyagtalan voltától való megfosztása, földivé tétele. Az édenkertből való kiűzetés oka nem az első emberpár szembeszegülése Isten akaratával, nem a tudás fájáról szakított gyümölcs, hanem a testi gyönyör keresése és szerzése, mintha ez volna az eredendő bűn, Isten és az emberiség eltávolodásának eredete.

A második kötet új szerepjátékot kínál, a hajósét, aki ugyan az Urat szólítja meg mint „a vágyak vérszomjas kalózát” (A hajós naplójából), ám ez a heves kívánság az egyre szaporodó vallomástevő, szerelmes verseket is áthatja, mint például a Rózsalángot: „Szürcsölni vágylak fulladásig, / szárnyaszegett kifulladásig”. Különös kettősség bontakozik ki, sőt Pécsi Györgyi szerint az egész kötet „merő paradoxon”, amennyiben az abszolút kötött forma szemben áll a posztmodern töredékes, befejezetlen „üzeneteivel” (A gyöngeség teremtő ereje, Hitel, 2000/5). Miközben az udvarló hang gyakran a népköltészet szókincsét, ritmusát és tónusát kölcsönzi, addig a kötet a középkori provanszál költészet bonyolult versszerkezetére, az alcím kiemelte sestinára épül. A kompozíció méltatói nemcsak e hat, egyenként hat rímtelen sorú strófából és a háromsoros függelékből (úgynevezett commiatóból vagy tornadóból – lásd Babus) álló szerkezet rafinált voltát emelik ki. És nem is csak azt, hogy a hatszor hat meg három, azaz harminckilenc a sorokén túl a versek számát is jelöli, hanem hogy a költő áthágja a szabályokat: bár a sestinák rímtelenek voltak, nála nagyon is összecsengenek a sorvégek. A szabályszegés kedve, ugyancsak a kritikusai szerint, megnyilvánul még az írásjelek elhagyásától kezdve a soráthajlításokon át a szóalkotásokig: a holtomiglan-holtodiglan mintáját követő hozzámiglan-hozzádiglan főnévig s az igéig: eléjszakátlanodtam. Az olyan fordulatok azonban, mint a „hozzád-el s tőled-ig – csüggök: / csókjaim füzérén függött / ékszer-köldököd” (Hozzádiglan), többek szóleleményeknél, szemléletessé is teszik a szerelmi kapcsolat, érzéki függés örömét. Nem a tárgy, hanem a tónus, az áhítatból a nyíltan erotikusba váltó, buja beszéd különbözteti meg a Pantaleón levele a Titicaca partjáról beszámolóját. Az ismét Vargas Llosától, a Pantaleón és a hölgyvendégekből vett történet az ablakpárkányon hágással, a hullámzó far dinnyéi közé dugott vipera-nyelvvel, a vágy markolatával és más egyébbel példálózik, míg el nem jut annak felismeréséig, hogy „nincs sátánibb bájital, mint a tinta, / nincs ördögibb varázs”. A szexualitás bűvöletéhez így kapcsolódik az írásé, s hozzájuk az elmúlás sejtelme, s ennél is szorosabban a tapasztalaton túli világ küldötte kétségek. Az egzisztencia gondjai, a nem is a létbe, nem is a verembe vetettség, hanem a lélekvesztőre kényszerítettség gyötrető kérdéseivel. „percnyi kis rovarok / hibbant rajában morzsa- / lét a létem léket / kapott lélekvesztőn / merülök hozzád- / e vagy polip-sátán / karjaiba” – az Úrral társalkodó hang felelősségre vonó, mintsem könyörgő volna. Azzal a versek világát a közélet, a politika felé nyitó állítással együtt – „lassan mindent / mindent áthat / a fanyar rothadásszag” (A hajós naplójából) –, amelyik Baka István aforisztikus gondolatát – „hiába vágjuk a holdfényt hagymakarikákra: / nem nyomja el a rothadás szagot” – idézi fel. A Lázongó énekben megszólított Úrnak ugyancsak a szemére hányja, bár tudatja, betölti önnön száműzettetését: „élni, és nem tudni, mivégre / élni itt. Kisurranni egy résen, // elmállani, mint a homokkő / jégverésben, szárnyam fölcsatolni / egy idegen hátra”. Szentmártoni János a kötet egyik legtalányosabb versének nevezte a lázongás énekét („Kételyekre ütött billog”, Új Forrás, 2001/8), s az a három jelentés, amit elemzése során kibontott, a lírikusi pálya későbbi szakaszait is meghatározza. A halál félelme, a „kisurranni egy résen” elűzhetetlen gondolata az egyik, a testbe zárt lélek panasza a másik („arról hallgattál, hogy a testem / puszta váz, lelkem kiadtad bérbe”), végül a harmadik: a földi küldetés értelmetlenségét felrovó panasz eredendően Isten lényegének része. A kötet központi szimbóluma, az óceán hullámain hánykódó ladik vagy sajka Lehóczky Ágnes leírta archetipikus képe (Az önértelmezés lehetőségei, Magyar Napló, 2002/1) az elemzők szerint ennek a belső létállapotnak, a lélek hányattatásainak a kifejezője és hitelesítője.

A transzcendens és metafizikai élmények mellett jobbára továbbra is elzárva maradtak azok az ihletforrások, amelyek a tapasztalati én magánvilágában fakadtak volna, noha az olyan költemények, mint a Holtak balladája, a Számvetés a férfikor küszöbén vagy a Nagyapám diófái, életrajzi tárgyiasságukkal és önironikus, szelíden szomorkás kifejezésmódjukkal változatosabbá tették e líra hangszínét és jellegét. A harmadik kötet, az Átok, balzsam (Kortárs, 2003) mintha felismerte volna a személyes élmények és emlékek, az önéletrajz megszólaltatásában és megalkotásában rejlő, az olyan példák, mint Oravecz Imre Halászóembere által is ösztönzött lehetőségeket, és már szokatlan alcímével – napló, 2000–2002 – jelezte a szemléletben bekövetkezett változást. Majd a negyedik kötet, az Angyalaid mind repülni tudnak (Magyar Napló, 2011) „rusztikus blokkját” elemezve Soltész Márton kissé talán túlzott jelentőséget tulajdonít a „lokalizálható falusi tematikának”, az elégikus odüsszeáknak és nosztalgikus visszatérés-verseknek, „a hatvanas évek korhatag dongáit” tárgyiasító A háznak, aztán a Kerekes kútnak és A pajtának („Belülről fogy aki énekel”, Szépirodalmi Figyelő, 2011/3) – amit viszont a biográfiai emlékek helyét átvevő műalkotások lírai énje által elbeszélt múltról mond, az már az Átok, balzsamra is érvényes, először ott rajzolódtak ki élesen a nyomai, határozott körvonalai. A kötet öt ciklusából az első, az Ördögszikla nyitó darabja, a Pistának – nyilván Baka Istvánnak – küldött Képeslap, odaátra még alig árul el valami személyeset a költő barát halála óta eltelt idő eseményeiből, s a következőek sem életképi vagy helyzetrajzi elevenségükkel tűnnek ki. És nem is emelkedett stílusukkal, magasztos hangulatukkal. Mint aki a verset még az igen szeretett nagyapa emlékének is szánni tudja csupán, nem pedig szentelni, s mint aki fél a fennkölt szavaktól, a Dominóban köznapi módon tudatja: „Nem járok ki a sírhoz. Nem / viszek mécsest, virágot. / Esetleges, mikor gondolok / rá”, hogy ebből a szinte rideg tárgyilagosságból a metafizika távlatába emeljen a strófákon átívelő kérdés: „Amerre én járok, // járhat-e ott?”. S aztán ugyanez a síkváltás a záró szakaszban: „Jobb így. Emléke homályos / és nem fáj. Hajnalonta / arra ébredek néha, hogy / néz rám s a kezem fogja”. A bérházak meséje, a Más ég alatt, végül a hat részre tagolt Ördögszikla hasonló kettősséget mutat, túl a mind a ritmikájában, mind a rímtechnikájában igen változatossá formált strófákon. Egyfelől prózai kijelentésként hangzik, hogy a szülőföldet jelképező folyó, a Rába „belevész a homályba”, másrészt „mindeneknek dacára / úgy épül újra bennünk a százszor lerontott / szülőföld mint fordított Déva vára / mint gyermek titkos álma”. Aztán A folyó meséje árnnyá rejtelmesíti a homályt, hogy az érzékek varázslatos játékával és az érzések kábulatával jelenítse meg a kedvesnek hol egy sellő formájában, a csillámló hal uszonyán felvillanó, hol szarvasünőként szügyig a vízbe merülő alakját, de hallja mint „sodrásban / kotyogó csónakból fölszálló dallamot” is. „Mióta látlak, te a / folyó vagy. Én a víz / hátán sodródó emlék” – e kettős szimbólummal nemcsak az (ős)elemi ráutaltság tudatát és az újjászületés reményét összegzi, hanem a Freud kifejtette tudattalanságot, az ősi ösztönvilágot is. Ennek előtte azonban az udvarló versek hagyományát követve mintegy magyarázatképpen mondja szerelmének: „s a látás maga a tapintás, / az ujjbegyeken, a pórusokon / úgy fut át a kép az idegek / sürgönydrótjain, mint a nyilallás, / ha felhevült testtel a vízbe/ siklasz”.

Ez a költemény, aztán a cikluscímadó Gyertyaláng korma vagy a Míg álmában a kedves is bizonyság arra, amit a portréfestő Babus Antal állít: a szerepjátszó szerelmes versek erotikus hangját felváltotta „a révbe ért, otthonra talált, a családi tűzhely melegét, a hitvesi szeretet meghittségét megbecsülő érett férfi komoly hangja”. A vágy, mert érzi a beszéd elégtelen voltát: „valahogy szavak nélkül mondani: szeretlek”. Az olyan gyerekversek, mint a Kamillavirágok, a Pocaklakó kis pocok vagy épp a Régimódi imádság midőn gyermeke született, szintén ennek a derűsre, sőt mókásra váltott hangnak a megszólaltatói. A létszemléleti váltásnak, a „Teljesen élni éltemet” belső parancsa kiadásának és követésének.

Ehhez a parancshoz és igényhez hozzátartozik a társadalmi, történelmi változások alakította közérzet tüneteinek rögzítése, a haza, a világ sorsának kórisméje s a diagnózisra adott reflexió, a poétai töprengés, válasz. Az indulatosabbak közül: „Újra a hej, bunkócska, te drága / s a nemzetközivééé lesz az egész világ: / a Szózat, a Himnusz, a Nemzeti dal / jaja bolsevikok vasalt csizmatalpa alatt / beledöngölve a sárba” (Magyar nóta). A Szózattal feleselő kiemelt tényközlés, a „Költő vagyok, kinek is prédikálnék?” kérdésére feleletet nem váró Új prédikátor-énekből: „Itt rég nem halni, itt túlélni kell”. Ekler Andrea érzékeny észrevétele („Útjelzők”, Bárka, 2004/5), hogy az idekapcsolható költeményekben, miként Thomas Mann műveiben, szembekerül egymással a „történésre”, szenvedélyre vágyó „művész” és a harmóniát, otthont kereső „polgár”, mintegy jelezve a költői lét átkát és balzsamát, s hogy mindkét létformában ott él a másik beteljesíthetetlen vágya. A Nem írok naplót fejezi ki eme életérzékelés bonyolultságát, a Régimódi levél, megkésve pedig arról ad hírt, hogy a művészi alkotás feltételeként felfogott carpe diem elvét, az élmény- és élvezethajszolásét a feladó elveti: „Ha költősors, erről lemondunk.” Az pedig Papp Endre okos meglátása, hogy az elődök hatása a motívumkincs használatában és a képi látásmódban éppúgy érezhető, mint a poétaszerep bemutatásában (Átok is, balzsam is, Életünk, 2004/4). Többeket felsorol, Kányádi Sándortól Petrin és Bakán át Csoóri Sándorig, s talán csak az „égre írj” Radnótiját hagyja ki az igazán ösztönzőek sorából, Ady, aztán a szófordulataival, összetett kifejezéseivel máig ható József Attila, valamint az „éhenkórász”, a „semmirekellő” poéta sorsán kesergő Csokonai mellől. A Füredi etűdök kérdésére: „Ez bízatott rám? / Ez a fonák látás” mintha a Poéta verse válaszolna: „Az is bolond, aki csak ír, / de nem szegődik el / s szabódik és nem kicsikar / s nem szerepel: figyel.”

Hogy a teljes élet vágya s a tapasztalati világban való megmártózás igyekezete sem szakította ki a szorongató, nyomasztó létélmények, a transzcendencia vonzásából, arra az Átok, balzsam mint címadó költemény Istenhez intézett szavai a bizonyságok: A lét mint „muló evilági / árny-fény-piruett keseríti” a beszélő szívét, ezért is furcsa a fohásza: „Azt akarom / csak, fordulj el tőlem. Mint a barom, / hadd éljek én az esengő hit, // a remény nélkül szabadon.” Oda a derű, a játékosság, a Pocaklakó… önfeledtsége, hogy „Apu dörmög hülyeséget, / nyihog, röfög” és béget. A Csoóri Sándornak ajánlott Megjelölt tereptárgyak újra az emberi s költői lét komor hiábavalóságának kifejezője: „tinta kékjével festi át / saját maga szabta tágas terét, / mégsem találja otthonát / sehol”. Sebhelyek az életen – írhatnánk át a vers varaira való utalást, csakhogy ami szándékos szabálysértés az utóbbi esetben, akaratlan sérülés, sérelem lehet az előbbiben. A kötet mint verses napló lapjainak összekeverése, a keltezések szerinti időrend megbolygatása nem bír akkora téttel, mint a magánélet rendjének felborítása.

De erről már a negyedik kötet nagy erejű verse, a közvetlen tanúságtevést az önmegszólítás áttételességébe váltó Gyertya beszél. A címbeli jelkép jelentéstartalmának gazdagsága okán egyszerre fejezheti ki az élet bizonytalanságát és a tisztánlátás igényét, a fény harcát a homállyal szemben, de a magaemésztés gyötrelmét s áldozatát is. „Egy szál gyertya a világ” – a nyitány mintha allegóriává avatná a tárgyat, azt a kettős magányt jelenítve meg, amely a halál képzetétől terhes: a magában beszélő üveges tekintettel mered maga elé, elfeledve a kihunyó csikket, s az „utolsó füstgomolyokban” szeretné a gyerekeit látni. „A lányod, a kisfiad, a kislányod. / A lányod a kisfiad a kislányod” – jelöli meg, bravúrosan, a hiányt a második sorbeli központozás hiánya. A tagolatlan fájdalom, amire szintén nincsenek szavai, mint ahogy azokat a szavakat is mormolná csupán, azaz hosszan, egyhangúan, mintegy meggyőződés nélkül mondaná, amelyek „egyszer / választ adnak kimondatlan kérdéseikre, / de olyan, olyan cserepes a szád!” A jelző úgy utalhat itt a szomjúságra és a kiszáradásra, mint megmásíthatatlan s megválthatatlan élethelyzetre, ami addig tart, „amíg végső nekibuzdulásod / csonkig ég”. Az Angyalaid mind repülni tudnak ily módon aligha teljesítheti a „teljesen élni éltemet” programját – a költői teljesítmény mégis sokszínűbb és szerteágazóbb a korábbiaknál. Új formákkal, kifejezésmódokkal kísérletezik, az alanyi, személyes-vallomásos líra mellett nemcsak a tárgyias-objektív fér meg, de még a szójátékok, roncsolt szavak „szövegköltészete” is.

A virtuozitás, a mesteri hozzáértés, a tökéletes formai-technikai tudás nemcsak az Anagrammák olyan példáiban (alcíme: magánkamra, 2006) csillan meg, mint a Demokrácia („Deci-aromák. / Arc-e, mi okád?”) vagy mint az Őszi roncsderbi a Nagy Szavak körútján, hanem azokban a nagy kompozíciókban is, mint Az éjszakai hangjai, aztán az I. szimfónia alcímű Litániás levél a Parnasszusra, illetve a II. szimfónia, valamint az Oláh Jánosnak ajánlott A költő birtoka, III. szimfónia megjelöléssel. Az olyan paratextuális elemek, amelyek arra figyeltetnek, hogy valamelyik költőtárs, barát – például Bella István, Szécsi Margit, Ratkó József, Határ Győző, Márai Sándor – „hangjegyeire” íródott a költemény, még nyilvánvalóbbá teszik a zenei ihletettséget. A tételcímek alatt szereplő zenei jelzések, így az ’ugratva’ jelentésű spiccato is, komolyan veendők – mintha valóban várná a szerző, hogy ha nem is az előadás-, de az olvasásmódban kövessék az utasításait. Ugyanígy, ha a jelleget cím jelöli: Karneváli szimfonietta, Kaszinó kuplé, Tavasz-szonáta. Mindezek ellenére vagy mindezekkel együtt bizonyára szakavatott zeneértőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki – mint a kötetet méltató Léka Géza (Kortárs, 2012/9) – érzékelni és élvezni tudja, amint a költő gondolatai a „szavak által is képesek hangokat generálni”. A kritikus kivételes, mert mint írja, megérzi a verssorok hangulata által modulált finom hajlításokat, a „meg-megiramodó, majd földbe gyökerező akusztikus energiákat”, bár tisztában van vele, hogy a könyv egésze majdnem „reménytelen vállalkozás” a tekintetben, hogy a muzsikát, a szimfóniák egyes tételeit, sőt azok összhangzatát kettős élményként kínálja.

Reménytelibb az a vállalkozás, amelyik zenei műveltség helyett irodalmit kíván meg, 20. századit jobbára, de kortársit is. Itt ugyancsak szembetűnő a bonyolultabb kompozíciók kedvelése, akár Lucien Chardon kallódó szonettjeiből ad ízelítőt, akár a hattételes Ady Endre ébresztésével áll elő, vagy Egy szonettciklus cserepeit nyújtja át – nem szólva az újra felvett szerepekről, Julia néni siralmáról vagy arról, hogy Mario színt vall, A tollnok ágál. Ami hangoltságukban összeköti, szemléletmódjukban rokonítja a kötet darabjait, annak lényegét a címadó vers így fogalmazza meg: „Tanulom még a létezést. / Zúdulok csöbörből vödörbe. / Lélegzem jambust, spondeust. // És mégis: fuldoklom a versben.” A vágyak kergetésének kockázata és tétje viszont Julia néni szerint: „Ábránd voltál, de valódi, / akiben megéri csalódni.” A csalódás más színezetet kap a Litániás levél… kegyetlenül ironikus soraiban, megerősítve Nagy Gáspár zord ítéletét, hogy „velünk farsangolnak a békebeli kannibálok”. És hogy „minden, ami nagyszabású: ócska és piti”, s „minden, ami szent: ideiglenes”, és eljöhet az idő, amikor „meg fogjuk tanulni a rap-ritmushoz / igazított hiszekegyet is”. „Egyszerűbb lenne / kihurcolkodni az időből…” – íródik a szonett cserepeire, oknak vagy magyarázatnak hozva fel: „Szíved s agyad, mint a sav, erodálja / a hiábavalóság.” Válasz ez egy másik címzettnek is: a Levél grafikus barátomnak részletezi, „mért adom át magam / a tehetetlenség pánikbetegségének”.

Az ötödik verseskönyv eleven cáfolata, hogy a költő bármiféle betegségnek átadta volna magát. Sőt, a Héthatár (Tipp Cult Kft., é. n.) minden korábbinál egységesebb, célratörőbb, az emberi teljesség jegyében fogant kötet. Jellemzéséül érdemes volna a kötetborítóról Jánosi Zoltán ihletett írását egészében idézni. Az ajánlás szerint a „kesergő szerelem” egyik kivételesen jelentős könyve ez a mű, benépesített világa a költő „szerelemérzésének gyönyörű birodalmát adja”, ahol „nemcsak a személyes sorsa pokoljárásáról, hanem a másik ember pótolhatatlan értékeiről is” látleletet készít, a szerelmet a legfontosabb emberi tartalommá avatva. A kisesszé Szabó Lőrinc lélekelemző erejére hivatkozik, A huszonhatodik év megnevezése nélkül: itt is egy olyan kapcsolat és egy olyan nem múló szenvedély sejlik föl, amely annál titkosabb volt, lesz és marad, minél világosabbak a határai. A kötetcím épp azért telitalálat, mert a versekben kifejeződik a határ mind a valóságos, a hétköznapi értelemben vett, az országokat elválasztó szerepe, jellege, mind a spirituális, a lelkeket és – szerelmi költészetről lévén szó – bizony a testeket egymástól távol tartó hatalma, de még a „mesebeli” volta is, mint a hős útjában álló akadályok sora, amelyeken átjutva nyerheti el méltó jutalmát. Itt a (szerelmi) kalandok vállalkozójának nem kell legyőznie a hétfejű sárkányt, a hétágú fa tetejére sem kell feljutnia, mégis beavatást nyer, mégis a tudás birtokába jut. Csakhogy ez a tudás a korábbi szimfóniákat folytató IV. (Kolozsvári) szimfónia IV. tétele, a (Héthatár) legutolsó, egyben kötetzáró szavai-hangjai szerint nem más, mint annak a tudomásulvétele, hogy „a hetedik határ nincs- / s azon túl: a semmi”, miután „az ötödik határ a másik, / aki hiányzik”, s akiért immár nincs hova menni. „a határ tesz otthontalanná. / Szüntelenül a határon időzöm, / testedtől elhatárolódva végleg. / Mégis beleborzong a bőröm, / hogy a térképpel együtt – összetéplek” – beszéli el a Topográfia, mintha a lírai hős maga is semmissé akarná tenni a szerelmet. S ez bizony a csalódás szava, nem a „győzelem nyugalma” mondatja vele, hanem a veszteség s a becsapottság érzése. „Minden tét híján hazárdul játszol velem” (Torkomban érzem). „Átkot mondanék: semmiért egészen”; „Nagy veszteség, hogy játszottál velem, / s híved vagyok mégis, bár kitaszított. / Hamva annak, ami lángolni szított” (Sörkerti elégia), „Győzelem / ha van, hát ennyi csak: a messzeség / egyszerre választott szét, kapcsolt össze” (Caorlei etűdök) – szólnak a szemrehányás szavai. „Mi lehettem más: kocsmai kaland, / söntés-sóvárgás” (Búgócsiga), „Mi vagy? Szirén, tapasztalt // csábító” (Most veszem birtokba) – feleselnek egymással a versek. „Bábjátékodat én, a báb, meguntam” (Kamaraszínház) – merül föl a szerepjátszás réme-esélye is, a rabságba ejtő vágy múlhatatlanságának, illetve a mulandóság egyetlen esélyének, a halálnak a gondolatával együtt. A szív helyén vallomástevőjének dilemmája: „Azt kell még tisztáznom, az emlék / világosítja meg az elmét / jobban, vagy a sistergő képzelet. / Nem mintha leszámolhatnék veled. / Úgy vibrálsz bennem, mint a nem-lét.”

Ettől a közvetlen vallomásos formától, a személyes, igazából a képi, metaforikus beszédet is kerülő megszólalástól erősen különbözik a lírai én számvetése, amikor a másik veszteséget teszi mérlegre, az otthontalanságát, a Vigaszágon emlegette földönfutó, sőt futóbolond létét. Legfájóbb, legmardosóbb érzéseit igyekszik tárgyiasítani, olyan tárgyakba vetíteni, mint a „tizenkét év fölrúgott papírkosara”, ami fölött térdelve keserű iróniával mondja az ellenkezőjét annak, amit hisz: „tulajdonképpen luxus a papírkosár / luxus a feleség luxus a gyerek / szívátültetéssel eltüntethetők / az emlékek tűszúrásai / nem rögösödnek tovább az erek” (Papírkosár). Ugyanez a vers az ivás cselekvéssorát, az objektív korrelatív elioti értelmében az események láncát használja fel az egyedüllét érzékeltetésére, a magányos órák kupicáiba gyűlt könnyek felhörpintéséről mint az undor legyőzéséről beszélve. Szintén itt ingadozik, mintha az ital hatására, személyes és személytelen megszólalás között: „tizenkét tizenhat! év seprűje / aszúja valahol útközben kicsordult / hivatalossá lettem saját toromra / megiszom hát a legsavanyúbb házi lőrét / koccintok mennyre koccintok pokolra”. Másutt az „elhangolt zongorabillentyűk” az érzelmek, érzések közvetítői, megint másutt pedig a redőny, az önmagába össze- és önmagából szétálló, végül az ablaktábla, ahogy a perspektívát keretezi, s ahogy „nyikorogtatja a szél”. A legkeserűbb és a legreménytelenebb hangulat nem is azért lepi el s tartja foglyul, mert „Emlékeidből kilakoltatva / koslatsz ide-oda mint egy kóbor / kutya” (Emlékeidből kilakoltatva), vagy mert mintha kültelkek azonosíthatatlan tereptárgyai között támolyogna (Körkörös) – a leggyötrőbb a gyermekek hiánya. Reménye: Lesz egy szobám, „Ahonnan csillagokra, vagy egy / graffitis tűzfalra látok. / Ahonnan gyerekeim égkő / szemeibe embrió-álmaimban / talán még egyszer hazatalálok.” S a József Attila-átvételektől és -áthallásoktól terhes, a „Köztetek lettem én földönfutó” nyitányára építő Vigaszágon keserve: „Költő volnék, és férfi meg apa. / S nem ölel, csak a polip-éjszaka.” A korábbi kötetből ismerős és itt új környezetbe állított Gyertya is e sötét kilátástalanság jelzéseként, illetve ellentéteként jut szerephez. A szintén említett költemény, a Körkörös visz a pokol legmélyebb bugyrába, ahol „józanul megfontoltan / már magamban magammal sem tudok / beszélgetni minden második gondolatom / szégyen szitok káromlás átok / s minden léptem ugyanabba a gödörbe / vezet”.

A Héthatár azért nem marad meg az árnyék világában, a komor, nyomasztó hangulatok között. A kompozíciót tekintve nyomatéka s a jelentéstulajdonítás szempontjából fontossága van annak, hogy az utolsó két fejezet (számmal jelölt ciklus) egyrészt Banális történeteket ad elő, másrészt a záró rész Topográfiája többnyire mulatókat, bárokat, kocsmákat jelöl (Spricc, Buena Vista, Café Vis Major, Démon Tanya stb.), a mulatozás, de legalábbis a derűs időtöltés helyszíneit. „Almaborhoz még három cent metaxa: / nem emberes adag, de arra jó, / hogy a kijózanodást elhalassza” (Patent 46) – érzékelteti a rím játékossága is a könnyedebb, fesztelenebb magatartást, a két oldalról szorongató csalódások elviselését. Erre céloz két cím is: az egyik: Két kocsmai bagatell, a másik pedig: Terápia. Íme a gyógymód: „Ez csak egy közhelyes panaszdal, / de túlteng benne az ambíció, / hogy dalban siránkozni jó, / hogy minden ócska rím vigasztal, / hogy minden pohár újabb stáció, / s tovább taszít vagy egy arasszal.” Villonos hetykeség, már-már kihívó, fölényes és magabiztos viselkedés – a gesztus a két szerelem között vigasztalást és örömöt a „kis női csukáknál” találó Ady Endrére emlékeztet. Így érthető, ha az „egyetlen átkaroló hadmozdulattal hódoló” Don Juannak tünteti fel magát a lírai én, így, ha eljátszik azzal a gondolattal, hogy „hány húrja van egy örömre felhangolt lánynak, / s hány oktávot fog át hiánya”, s így a büszkeség: „Ó, mennyi lány, aki csak néha képzelődött / rólam és merengett egy délelőttöt!” (Mennyi dallam). Ezek után is gyanítható ugyan, ki a Démon Tanya slágeres üzenetének címzettje – „Hogy kétségbe ne vonj, / még írok és iszom és játszom, / bár tudom, hogy neked régóta nem hiányzom” –, mégse zárható ki, többen hiszik magukat megszólítottnak. Írok, iszom és játszom: a lírai én a tapasztalatival együtt felülemelkedett a kudarcain. Tudá­lékoskodónak hasson bár, de a „hogyan”-ra keresve a választ Ricoeur gondolatát hívjuk segítségül. Ő mondja valahol: „Önmagunk megértésének feladata […], hogy az esetlegest a saját sorsunk részévé formáljuk át”, és Nagy Gábornak ez sikerült: sorsa részévé avatta azt is, hogy otthontalanná lett s azt is, hogy csalódott a szerelmében. Ráadásul Jánosi Zoltán lírai futamához térnénk vissza. A sebek könyvének nevezve a Héthatárt, a szerzőről mondja: úgy küld „a pokolból is felfénylő üzeneteket az olvasóhoz, hogy az odaszáradt vérnyomok fölé virágszirmokat helyez el könyvjelzőnek”.

Ha a poétai mező után a szépíróéra tévedünk, a lelkesedés kissé alábbhagy, és már nem iparkodik annyira tájékozódni, körültekinteni, felmérni a terepet. Az első regény, az Álmatlanok és álmodozók (Írott Szó Alapítvány – Magyar Napló, 2008) esetében már megkísérelte ezt: az újabb magyar irodalom úgynevezett spionprózájáról elmélkedve – utólag restellheti – elég kurtára fogta a mondandóját, lényegében azt vetve föl, hogy Bata, a pártállami diktatúra fenyegetései, kínzásai és megaláztatásai nyomán besúgóvá lett alak karakterét érdemesebb és érdekesebb lett volna tán az irónia nézőpontjából megformálni és láttatni, fölhasználva a tisztátalanság és a büdösség más alkotásokban is feltűnő jelképét, a poloskát. Arra azonban, hogy miként épül fel, milyen szerkezeti elemekre alapozódik és támaszkodik a regény, nem tért ki. Arra sem, hogy a két idősíkban, a jelenben, azaz 2005-ben és a múltban, azaz 1986-ban játszódó történet szálai hogyan fonódnak össze, hogyan a Budapesten induló, egy Munkácsy-díjas szobrász és festő, Göre hanyatlástörténetéhez, válásához és rendőri megfigyeléséhez kapcsolódó história a nyugat-magyarországi kisvárosban végbevitt rejtélyes állatgyilkosság-sorozathoz, a vörös selyemzsinórral megfojtott macskák, kutyák teteme a cím jelölte álmatlanság-kórhoz. A postán küldött kézirat mint a titkok őrzője s mint az elbeszélés, továbbá a reflexió tárgyiasult epikai eleme is több figyelmet érdemelhetett volna, hasonlóan a tanulságokhoz, a régi értelemben vett mondanivaló vállaltan didaktikus, tanító jellegéhez. Eszerint a két időmetszet egymás mellé állítása és egymással való szembesítése azt sugallja, hogy a rendszerváltoztatás az állam működésén és gondolkodásán nem változtatott semmit. Ahogy a regényről szigorú, ám igazságos bírálatot fogalmazó Darvasi Ferenc idézi (Kortárs, 2009/2): a „szolgálatos fülek nem vágattak le… ugyanúgy, mint Kádár apánk idején, folyamatos kiküldetésben vannak, kihegyezve”, és íródnak „az alázatosan jó szándékú kis jelentések”. „Egyetlen kiutat látok: műveket csinálni” – fogalmazza meg magának az antiszemitizmussal vádolt, a nemzeti hagyományok továbbörökítéséhez ragaszkodó művész hős.

Hogy a másik, második regény, a Ki a konkolyt vetette (Magyar Napló, 2009) mennyit nyom a latban, mekkora a súlya az önértékelés mérlegén, azt a könyv titkosnak talán nem tartható dedikációja sejtetheti: e sorok szerzőjének „elnéző figyelmébe” ajánlja. Akinek erről Ady egyik szomorúan szép verse jut eszébe, az Üdvözlet a győzőnek, s nem azért a fölmerülő párhuzamért, mintha Nagy Gábornak sikerült volna győzedelmeskednie a regényanyag fölött, hanem a költemény két könyörgő sora miatt: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon”. Legyünk tehát könyörületesek, megértőek, kevésbé a történetformálás s még kevésbé az atmoszférateremtés, inkább a téma miatt, amit egy hírlapi cikk címe így jelöl meg: Rejtélyes papgyilkosságok a Kádár-rendszerben. Arról beszél itt a szerző, hogy mintegy két tucat olyan ügyről tudni ezekből az időkből, amikor papokat öltek meg tisztázatlan körülmények között. Hivatkozik Kahler Frigyes kutatásaira, aki Brenner János rábakéthelyi és Szekuli Pál ösküi segédlelkész ügyét dolgozta fel, s kimutatta, hogy az utóbbi esetben meghamísították a dokumentumokat, valójában az ÁVH által elkövettetett gyilkosságról volt szó. Egy másik interjúban azt hangsúlyozza az író, hogy regénye teljesen fiktív történet, fiktív szereplőkkel, noha néhány motívum megtörtént esetekből származik, és azért vállalkozott a megírására, mert a mai társadalom alapproblémájának látja a kibeszéletlenséget.

A fiktív események valószerűvé tételét, hitelesítését fontosnak tartja, ezért mottóként idéz a Belügyminisztérium II/5-c alosztályának 1959-es jelentéséből: „Munkánk során arra törekszünk, hogy az egyház vezetőit érintő olyan belső problémákat hozzunk felszínre, amely soraikat megzavarja, figyelmüket a hitélet mélyítését célzó tevékenységüktől elvonja, és energiájukat a keletkezett helyzet tisztázására és rendezésére összpontosítsák.” E stiláris remeklés káprázatában eljátsz­hatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lehetett volna e gyilkossági tragédia paródiában előadva. A szentségtörő felvetésre mindennél előbb a cím indít, ahogy akarva-akaratlanul ráemlékezik egy stílusparódiára: Petőfi A helység kalapácsára, abban is széles tenyerű Fejenagy nagymonológjára, amely okulásul adja elő, „Hogy kell konkolyt hinteni / Két szerető szívnek / Tisztabuzája köze!”

És bármi furcsa, a regény e várakozást javarészt be is teljesíti. Van konkolyhintés két szerető szív, a papgyilkossággal vádolt ifjú Kovács Mihály és a pap szeretőjének híresztelt Kereki Borbála tiszta búzája közé, a hintők a kétbalkezes, tehetségtelen nyomozók, akiknek a vallatási módszereik, kiváltképp a szintén gyanúsított Sztojka cigány esetében, aki „csendőr elvtársnak” szólítja őket, mulattatóan nevetségesek. De karikatúra-alanyként jelenik meg Hajnal elvtárs, a tanácselnök is, mindenekelőtt a beszédmódja, az „Ugyanakkor a párt új irányvonala, a nagyszabású gazdasági fejlődés, vagy mi, most mindennél fontosabb; erre kell helyezni a hangsúlyt, vagy mi” és az ehhez hasonló stílusa, pártzsargonja miatt. S ott van még a boszorkány hírében álló Sulyok Vilma panoptikumi figurája is, hogy Ferencz atya tragédiájáról a komikum irányába terelje a figyelmet. Ezek miatt helytálló Darvasi Ferenc megjegyzése erre a regényre is: az elbeszélő felsorakoztatta sok köteg papír, különböző jegyzőkönyvek, levelek, a pap töredékes naplója és egyéb iratok szerepe „kissé el van bliccelve, akár a krimiszál: nincs valódi nyomozás”. Itt sem derül ki, milyen okból, kiknek a megbízásából öltek. És az sem, hogy már a rendszerváltozás után kinek az érdeke a tanúk elhallgattatása, az egykor Olaszországba disszidált doktor ottani megfigyelése s láb alól eltétele. A cselekményszövés romantikus végletei lehetetlenné teszik, hogy megteremtődjön annak a fenyegetettségnek, kiszolgáltatottságnak a légköre, amely mintegy magától értetődővé tenné az állami segédlettel elkövetett bűnökről való hallgatást – tegnap és ma és holnap.

Úgy látszik tehát, a regények esztétikai értékállósága labilis. Laudabilisabbnak mutatkoznak viszont a szerző irodalomtörténeti munkái, mindenekelőtt a már érintett Baka-monográfia, amelyik egy valamikori Nagy Gábor-monográfiához nélkülözhetetlen segédanyagként szolgálhatna. Elemzési módszerei és lét- és életszemléleti szempontjai a költő Nagy ars poeticájának megalapozásaként tűnhetnének fel, lehetőséget adva összehasonlítani mester és tanítványa költészetét. Hasonló összevetésre nyújtana alkalmat az eddig megjelent két tanulmánykötet, Az olvasás tétje (Magyar Napló, 2003), valamint Az értelmezésig és tovább is (Felsőmagyarország, 2009) – másik mestere, Görömbei András vonatkozásában, akire nem egy helyen mint élete (Baka és Nagy Gáspár mellett) „egyik legfontosabb emberére” hivatkozik. Hogy a debreceni egyetem igen nagy tekintélyű és hatású professzoráról, doktori témavezetőjéről miként vélekedett, idézhető mindkét kötetből, tanára Létértelmezések című könyvéről Távlat és küldetés címmel írott méltatásából éppúgy, mint a Csoóri Sándorról, illetve Nagy Gáspárról szóló monográfiája elemzéséből. Amit a tanulmánykötet legnagyobb érdemének mond, az ő kritikáinak, esszéinek is érdeme, jellegzetessége. Tanáráról írja: „az irodalmat esztétikai létdokumentumnak és létértelmezésnek tekinti, ezért nem zár ki belőle semmiféle egyéni vagy közösségi élményt, léttapasztalatot, ha az esztétikai értékként jelenik meg a műben”. Saját gyűjteményét, az elsőt pedig így ajánlja: „Valójában az olvasás elsődleges tétje sem önmagunk megismerése: először és elsősorban ráismerés a nemzetre, a közösségre, a társadalomra, az emberiségre – s csak aztán önmegismerés. […] Azért olvasunk, hogy a holt papír ólombetűi közt újraéljük elveszettnek hitt emberi: közösségi, nemzeti és szellemi mivoltunkat.” Az esztétikai-irodalomtörténeti ítéletek aranyfedezeteként szolgáló széles tájékozottság vagy a magyar irodalomnak a politikai-állami határoktól függetlenül való együttlátása, a gondolkodás plaszticitása, a stílus páratlan világossága – büszkébb óráiban magamagáról is állíthatná, ahogy Görömbei András esetében önvallomása helyett Czine Mihályt idézi, aki szerint a jó irodalom nemcsak szórakoztat, hanem „ébreszt, tudatot formál, közösségbe fog, segít megvalósítani az emberben rejlő lehetőségeket”. Nincs kétség: Nagy Gábor irodalomeszménye ebben a szerepfelfogásban gyökerezik, innen sarjad és erősödik. S ha nem is kivont karddal, de mer hadakozni azon kortársak és kartársak ellen, akik irodalomelméleti stúdiumaik során arra a „nagy horderejű” következtetésre jutottak, hogy a posztmodern ember „pusztán a maga teremtette nyelv foglya és tárgya, belülről (félre)irányított és atomjaira hullt létező”. A csatához, vitához persze kevés a bátorság. Ahogy Bereti Gábor jelezte (Az értelmezés értelme, Bárka, 2011/2), nyitott, teoretikusan érzékeny irodalomtörténésznek is kell lennie. Olyannak, aki meggyőzően tud érvelni, s képes bizonyítani, hogy ami a szöveg stilisztikai, retorikai és narratív elemzése során feltárul, „nem csupán az Én sajátja, hanem azé a közösségé is, amely a mű számára nemzeti, nyelvi, történelmi, kulturális stb. megelőzöttségként tételeződött”. A nyitottságot, egyfelől a nemzet hagyományvilágába történő kapcsolódást, másfelől a posztmodern technikák „konglomerátumából” való profitálást a Nagy Borbála Réka készítette beszélgetésben maga hangsúlyozza. Figyelemre méltó, hogy Baka Istvánhoz hasonlóan ő is „az irodalom senkiföldjéről” jöttnek tartja magát, olyannak, aki „se nem népi, se nem urbánus, hanem nemzeti költő”.

Lehetne még ismételni a kritikus, a tanulmányíró szavait. Nem is a hely szűkössége késztet abbahagyni az egyre terjengősebb dicséreteket. A kisördög motoszkál, furkál: mivel a szerző mindkét gyűjteményében szót vesztegetett, arcpirítóan méltatót, egy-két munkámra, nem hatna-e öndicséretként, ha folytatnám az ő dicséretét. Mintha együtt laudálnánk, két szólamban, ám kánonban, azt hisszük, Karinthy Frigyest vagy Heltai Jenőt, pedig Kozma Andort idézve, hogy: „– Uram, lángész lobog önben. / – Uram, önben / nemkülönben.” Ha a laudált mégis megtörné a csendet, panaszolván, hogy lator módjára huncutkodtam – de hisz mindössze három betű, hang a különbség laudator és lator között –, elvárnám, hogy a már többször idézett verse, a Körkörös soraival védekezzen, jellemezze önmagát: „oly fából faragtak hogy a magam / iránti gyanakvásban hajlíthatatlan / vagyok s ez nem válik dicséretemre / hasznomra legalábbis semmiképp sem”.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben