×

Keleti aknák

Cseres Tibor: Zöld Péter levelei a pápához (1971); Foksányi szoros (1984); Őszi beszélgetés Klézsén (1982)

Iancu Laura

2015 // 12
A háborút, az aknákkal tűzdelt terepet „járó” „magyar írónak – vallja Cseres Tibor – nem lehet más feladata, mint az, hogy az aknákat ne megkerülje, hanem szétszedje, felrobbantsa. Ha az aknákat csak megkerüli, s mellettük elhalad, mintha nem volnának ott – folytatja –, akkor a következő nemzedék ezekbe az aknákba belebotlik. Sőt: a mai nemzedék alatt véletlenül is felrobbanhatnak […] ha az irodalom eszközeivel nem szedjük fel, nem semmisítjük meg őket.”1 Talán nem tévedünk túlságosan nagyot, ha azt feltételezzük, hogy Cseres Tibor a Kárpát-medencén kívülre került moldvai magyarokkal kapcsolatos írásaiban is efféle aknák „felszedésére”, „megsemmisítésére” vállalkozik. Az is feltételezhető, hogy a magyar kisebbségek ügye iránt egyébként is érzékeny író figyelmét a „keleti magyarokra”, valamint a népcsoport történetével kapcsolatos forrásokra Domokos Pál Péter kelthette fel.2

E tárgykörbe tartozó műveinek (Zöld Péter levelei a pápához, Foksányi szoros) szereplője papi személy. De nem tekinthetők kisebb jelentőségűnek a művek – feltehetően fiktív – hősei, a nők sem, akiknek az alakját egyébként sem a (közösségről szóló) tudományos, sem pedig a szépirodalmi művekben nem szokás ábrázolni. Mindkét papi szereplő történeti személy. Zöld Péter mint regényhős első ízben Nyirő József Madéfalvi veszedelem (1939) című művében jelenik meg,3 Petrás Jánosé a Foksányi szorosban. A regényben ábrázolt orosz–török háború (1877–78) moldvai áldozatait és a plevnai csata emlékét néhány évvel a regény megjelenése előtt (1977) Beke György idézte fel egyik publicisztikájában.4 Zöld Péter és Petrás János alakja, munkássága napjainkban is szűk körben, leginkább nyelvészeti, folklorisztikai és történeti szakemberek előtt ismert. Irodalmi művek főhő­sévé alakításával az író bizonyára azt kívánhatta elérni, hogy a – helytállásukkal, nemzeti ügyet szolgáló munkásságukkal – kimagasló példát tanúsító papok tágabb közönség előtt is ismertté váljanak. Az sem kétséges, hogy a két pap példáján túl a szerző valójában azt a közösséget is „láttatni” kívánta, amelynek körében a hősök maradandót alkottak: a Moldvában élő magyarokat. Ugyanakkor véleményem szerint a – moldvai magyar közösség történelmi eseményei felett töprengő – történelmi regény vagy regényesített történelem nem a magyar história egészét kíséreli meg értelmezni, ahogyan azt egynémely kritikus megfogalmazta. A mű művészi érvényessége nem állhat vagy bukhat azon, hogy ezt a – feltételezett – vállalkozást az író sikerre vitte-e vagy sem. Úgy vélem, ezekben a művekben mindenekelőtt „aknagyűjtéseknek” és bizonyos eszmék újrafogalmazásának lehetünk a tanúi.

Zöld Péter (1727–1795)

Zöld Péter madéfalvi lófő família fia, nevét az 1764-es madéfalvi veszedelem eseményei kapcsán írta be a székely történelembe. Lázítás és összeesküvés bűnével több ízben börtönbe zárták, ahonnan mindannyiszor megszökött, és – rejtőzve – a madéfalvi vérengzéskor Moldvába menekült székelyek nyomába eredt, nem mellesleg azért, mert büntetett előélete miatt papi tevékenységet szülőföldjén nem végezhetett volna. Zöld Péter ellenezte a székelyek elvándorlását. Rövid moldvai tartózkodása után ő maga meg is kísérelt visszatérni, ám újból elfogták és börtönbe zárták. Ismét megszökött, s bujdosása helyszínéül másodjára is Moldvát választotta, ahol néhány (3-4-5?) esztendőt töltött el (1765–1768/70).5 Több mint tíz évvel később vetette papírra moldvai élményeit, emlékeit, a katolikusok állapotát püspöke, gróf Batthyány Ignác kérésére. Ekkor már Csíkdelne plébánosa. Ezt a jelentést idézi fel közel két évszázaddal később, 1971-ben Cseres Tibor Zöld Péter levelei a pápához című prózájában (Kortárs, 1971/12). Zöld Péter latin nyelven írt – életrajzi és egyháztörténeti adatokat tartalmazó – jelentésének több változata van.6 A magyar szakirodalomban az 1870-ben megjelent latin változat terjedt el,7 amit Domokos Pál Péter fordított le és adott közre magyar nyelven.8 Minden bizonnyal ezt a forrást ismerte és használta Cseres Tibor is. Ahogy említettem, a szóban forgó forrás, Zöld Péter jelentésének címzettje nem a pápa, hanem Erdély püspöke, Batthyány Ignácz.9 Batthyány (csak) hat esztendővel később, 1787-ben tolmácsolja VI. Piusz római pápának a moldvai katolikusok sanyarú állapotát Zöld Péter jelentése alapján. Levelében azt kéri a Szentszéktől, hogy a hanyatló és sorra megszűnő moldvai (milkói, szereti, bákói) püspökségekhez tartozó katolikus közösségek csatoltassanak „az erdélyi püspöki megyéhez”.10 Cseres két részből álló prózájában vannak az eredeti jelentésben megfogalmazottakkal megegyező szövegek, és vannak fiktív elemek is, ami azt mutatja, hogy az irodalmi műben a hangsúly nem az események hű rekonstrukciójára, hanem a történeti téma aktualizálására esett. Zöld Péter jelentése apropóján az író mást is fontosnak tartott elmondani. Hogy mi lehet ez a más, mi lehetett az író célja, egyedül ő tudná elárulni. A vitathatatlan pusztán csak az, hogy az eredeti jelentés szerzője Zöld Péter, címzettje Batthyány Ignácz (illetve III. Kelemen pápa), a prózai mű szerzője pedig az író, címzettje – olvasatomban – az éppen trónoló pápa (VI. Pál). Az 1780-ban rögzített állapot kétszáz esztendő alatt változott, de nem javult, vélhetően ezt a tényt tolmácsolni kellett az érintetteknek, erre a helyzetre emlékeztetni kellett a közvéleményt. Zöld Péterek hiányában az írónak.

Ahogyan arról a Foksányi szoros kapcsán is szó lesz, mindkét Cseres-prózában feltűnik a bevezetőben említett női alak (Brigitta, Czikó Anna), az asszony s vele együtt a szerelem, amely a nyomort, a hontalanságot elviselhetővé, sőt kívánatossá teszi (Zöld Péter), és amely a kiüresedett, céltalanná vált életet képes megújítani (Domahidy Ákos). Aligha kérdés, hogy a csöbörcsöki magyarok között élő „égi lény”, Brigitta szerepet játszott abban, hogy a szülőföldjüket hűtlenül elhagyó csíkiakat ostorozó Zöld Péter váratlan fordulattal magától a pápától kéri: „Parancsoljon engemet eme Csöbörcsökre.” Ennél is árulkodóbb a levél hétsoros utóirata, amely felett oly egyszerű volna elsiklani, holott a szöveg egyik fontos, ha nem a legfontosabb eleme. A mű hőse az utóiratban egy újabb kérést fogalmaz meg. Azt kéri a pápától, a leveléhez csatoltak névsorában feltüntetett özvegyeknek adja meg a feloldozást a házasság szentsége alól, uraikat pedig nyilvánítsa holtaknak. Ez a szerelmet sejtető – vajon valóban fiktív? – betét, azaz a megcsonkított és félkegyelmű életállapot éppúgy „akna” a XVIII–XIX. században Moldvában, mint az összes többi, amely a nemzeti létet és az egyház működését veszélyezteti. A hétköznapok, a kisemberek életét – hogy a boldogságát/boldogulását ne is említsük – veszélyeztető, nyomorító aknák ezek, amelyeket egyedül az írói fantázia – s tegyük hozzá: a népköltészet – képes észrevenni, megsemmisíteni.

A Cseres-féle második Zöld Péter-levél huszonkét évvel később keletkezett, s nemcsak tartalmában, de stílusában is különbözik az elsőtől. A pápai engedélyre majd negyed évszázadon át várakozó székely pap a tilalmak ellenére ellátogat Csöbörcsökre. Európa legkeletibb római katolikus plébániáját teljes pusztulásban találja. A csalódott pap már áldozatnak sem kívánkozik Brigitta falujába, akit a felismerhetetlenségig nyomorított a sors. Második levelében Zöld a „szentséges atya lábánál” heverő kérések megsemmisítését kéri a pápától. A levél végi jegyzet itt is tartogat meglepetéseket. Ennek értelmében ezt a második levelet Zöld végül nem küldte el a pápának, legalábbis „a Vatikáni Levéltárban nincsen nyoma”.11 A nemzeti és az egyetemes között tátongó mérhetetlen, emberi ésszel fel nem fogható szakadék felismerése rejtőzhet a döntés mögött? Jobbnak találta tán a fiókban őrizni a levelet? Révbe éréskor még szüksége lehet rá Zöld Péternek. S ki tudhatja, talán még Cseres Tibornak is.

Petrás Incze János (1813–1886)

Voltaképpen semmi rendkívüli nincs abban, hogy Petrás Incze János alakja elnyerte Cseres figyelmét. A forrófalvi születésű ferences pap élete és munkássága megtermékenyítőleg hatott a magyar művelődés egészére. Petrás és életművének felfedezése Domokos Pál Péter érdeme, aki 1979-ben kiadta a száz éven át az Akadémia Kézirattárában rejtőzködő Petrás-kéziratokat.

Az 1877–78 között, az orosz–török háború idején játszódó Cseres-regény második részének helyszíne Moldva. A regény főhőse, Domahidy Ákos kísérőivel (Ugron Gábor, Orbán Balázs) az oroszok elleni magyar légió megszervezése céljából terepszemlét, expedíciót tart Moldvában. Együttműködés és a közös fellépés reményében felkeresik a Klézsén székelő Petrást, aki – miután részletes tájékoztatást nyújt a moldvai magyarok állapotáról – a haditerveket szövő uraktól megtagadja a segítségnyújtást, mi több, a támadás következményeire és valódi áldozataira hívja fel figyelmüket. „Mi volnánk minden vesztes avagy győzelmes szenvedéseik [ti. a románoké] bűnbakja” – fogalmaz Petrás. A drámai szituáció lényege: ha a magyarországi urak nem mondanak le tervükről, az oroszok oldalán harcoló moldvai magyarok a törökök oldalán harcoló székely társaikkal kényszerülnek szembeszállni. A Petrással folytatott beszélgetés hatására a látogatók lemondanak haditerveik továbbfűzéséről és megvalósításáról. Az orosz–török ütközetben (plevnai csata) elhunyt moldvai magyarok halálát így – vélhetően – nem nemzettársaik okozzák. Hogy van-e történeti magja a magyarországi urak klézsei látogatásának, nem tudom, de aligha. Ugron Gábor életrajzírói a székelyek toborozásáról szóló események részleteit éppen a Foksányi szorosból merítik, ám a moldvai expedícióról a politikus biográfiájában már nem esik szó. Az 1877–78-as háború emlékezetéről Beke György tudósít. A temetőkből hiányzó kereszteket a falvak központjában felállított emlékoszlopok helyettesítik. A hosszú évtizedeken át hűséggel újrafestett betűket végül a halál eltulajdonította, a plevnai csata magyar halottainak nyughelye ismeretlen maradt. A gyászolók ma is választ várnak kérdéseikre: „Hol süthette el a puskáját először Farkas János gyalogos? Plevna sáncánál, a dombos bulgáriai tájakon, amelyek hasonlítnak a Szeret jobb partjához? Védekezés közben vagy támadásban érte-e a gyilkos golyó? Meghalt-e azonnal, vagy tábori ispotályba került előbb? […] Az őrségben fagyott meg […] a rettenetes télben? […] Mi lehetett […] utolsó gondolata, ha ugyan maradt ideje hozzá?” Egyvalamire biztosan nem gondolt – teszi hozzá Beke –, hogy „az lett az öröksége, ami eszébe sem jutott: hősi halálával egy bizonytalan jövőt próbált megváltani”.12 Petrás személyiségéről egyébként sokat elmond, hogy „a Plevna siralmát”, azaz a plevnai csatáról szóló román (nép)dal részletét elsőként jegyezte fel 1880-ban, két évvel megelőzve a román folklórgyűjtők által közre­adott variáns megjelenését.13

A korabeli források ismeretében az bizonyos, hogy a Foksányi szorosban feldolgozott történet egy-egy jelenete, de leginkább a környezet ábrázolása „valós”. Ugyan nincs rá adatunk, ám maga a látogatás is elképzelhető, hiszen valamennyi Moldvába látogató magyarországi méltóság, budapesti úr valóban felkereste Petrást, aki – a regényben betöltött szerepének megfelelően – ismeretekkel és tanácsokkal látta el a látogatókat. A Petrás feljegyzéseiben, leveleiben, valamint a Cseres-regényben ábrázolt társadalmi állapot, történelmi körülmény sok tekintetben megegyezik, ami arra utal, hogy az író támaszkodott a 19. századból származó forrásokra. A moldvai epizód a regény rövidebbik részét teszi ki, és akár önálló egységnek is tekinthető. Ebben a részben a regény főhősét érintő szerelmi szál az egyetlen olyan motívum, ami – a hitelességet bizonyító források hiányában – egészében írói fikciónak tekinthető.14 Cseres azt vallotta: „a magára adó írónak kötelessége, hogy a népe sorsáról írjon és törődjék vele”.15 Talán túlzás volna azt feltételezni, hogy a regény magja/apropója a moldvai epizód, az azonban valószínűsíthető, hogy Petrás alakjának felidézésével az író a moldvai magyarokra kívánta felhívni a figyelmet. A regényben felelevenített korszakban „Magyarország, ill. Erdély határain kívül magyarok nagyobb számban egyedül Moldva földjén éltek”. 16 Ez a helyzet a regény keletkezésének időpontjára lényegesen megváltozott. Nem meglepő, hogy a 19. századi moldvai magyarok állapotát ismertető író valójában kora körülményeire kívánja felhívni a figyelmet, illetve általában a Magyarország határain kívül élő magyarságra.17 A pislákoló mécses metafora azonban egy rejtett üzenetet is hordoz. A Foksányi szoros egésze egy őszinte vallomás, a tehetetlenség bevallása. A magyar nép egy veszélyeztetett csoportja védelemre szorul(t), és ezt a védelmet nem lehet(ett) biztosítani a számára.18 Ezt a tehetetlenséget az író – feltételezem – fontosnak tartotta bevallani nyilvánosan, 1984-ben a Foksányi szorosban. A moldvai magyarok védelmét célzó kezdeményezések, ha csak az író által is megidézett Zöld Péter/Batthyány Ignác, Petrás Incze János/Szent László Társulat stb. ténykedéseire gondolunk, mind-mind kudarcba fulladtak. Mi több, a Foksányi szoros főhőse még azt a kérdést is felteszi magában, vajon nem vette-e ki a részét Petrás rejtélyes körülmények között bekövetkezett halálából azzal, hogy a légió szervezésére szánt pénz egy részét Petrásnak, s rajta keresztül a moldvai katolikusoknak adományozta. A magyarországi adományokat őrző papot több ízben kirabolták, életétől is megfosztották. Amikor az író bevallja, hogy a tehetetlenséget tartozik megvallani, ezzel azt is „állítja”, hogy a megoldást mástól várja, de elvárja.

Az 1982-ben írt Őszi beszélgetés Klézsén című próza (Mozgó Világ, 1982/10)szinte szerves folytatása a Foksányi szorosnak. A mű egyik szereplője közel száz esztendővel a török–orosz háborút követően ellátogat a néhai Petrás Incze János parókiájára, Klézsére. Az események kibontását a szerző három, különböző időpontban, különböző szerzőktől és különböző témában írt újságcikkekből vett rövid idézettel indítja. A citátumok közül itt most a legutolsót tartom fontosnak kiemelni. Szerzője egy bizonyos V. M. Ungureanu. 1981-ben, Bukarestben közölt cikkében egyebek mellett azt írja: „A csángó kifejezést, ránk való vonatkoztatását, ezt az álnevet végérvényesen ki kell iktatni a tudományos terminológiából, minden származékával együtt, mivel velünk kapcsolatban nem jelent etnikai valóságot.” Hogy mi volt a szerző szándéka az idézettel, azt nehéz volna megfejteni, azt azonban nem szükséges bizonyítani, hogy a magyar közvélemény ingerküszöbét nem érte el az idézetben rejlő üzenet, miszerint a csángó kifejezés mind a magyarok, mind pedig az asszimilálódott réteg körében elutasított, nem elfogadott. Különös, hogy az elrománosodott újságíró mondataival szinte egészében egyező megállapítást fogalmaz meg 2015-ben Péntek János nyelvészprofesszor is,19 ám az üzenet ezúttal sem talált befogadókra, értő fülekre.

Az Őszi beszélgetés Klézsén a Foksányi szorosból vett szövegrésszel indít, ami ismét csak azt üzeni, hogy a külső körülmények (továbbra is) változatlanok. Mintha Moldvában megállt volna az idő, a történet elbeszélése száz esztendővel később is folytatható. Más állapotok uralkodnak viszont a lényeget (pontosabban a magyarságot közelebbről) érintő belső körülmények terén. Zöld Péter második leveléhez hasonlóan a klézsei beszélgetés is egy látlelet a regényben előrevételezett pusztulásról. Az író a valóság ábrázolása révén, a figyelemfelkeltésen túl a figyelmeztetésre is vállalkozik. Ez a történet is a pusztulásba torkollik. Zöld Péter, Petrás Incze megtoldotta a pusztulás idejét, és ez nem éppen kis tett. A klézsei pappal a 20. században folytatott dialógus elejtett szavai azonban nem egészen a pusztulásról árulkodnak, hiszen a nyolcvanas években van pap, van mise, a románul nem beszélő asszonyok kézzel-lábbal, de mégiscsak vallomást tesznek vétkeikről a (magyarul nem tudó) pap gyóntatószékében, és iskola is van a magyar falvakban. Minden adott, ami Zöld Péter és Petrás Incze János korában hiányzott. Ez nem lehet a pusztulás. A papot „gyóntató” író egy új világ kibontakozásának körülményeit világítja meg. A dialógusból egy olyan világ rajzolódik ki, ahol Bartók Béla román zeneszerző, a lengyel pap román nyelven prédikál magyar híveinek. Soknyelvű, multietnikus, multikulturális világra, valójában látszatvilágra kel fel a nap, hiszen az Őszi beszélgetés egésze a homogenizáció, asszimiláció félreérthetetlen bevallása. A dialógus tükröt állít a papnak, és egyben kemény kritika az egyház működésében tapasztalható ellentmondásosságról. Ennek a világnak az előjelei, csírái már Zöld Péter és Petrás korában is jócskán felismerhetőek voltak. A pap elődökhöz hasonlóan az író Cseres maga is megírja a világok vetélkedésének történetet.

Mi lehet a szűkebb tárgya ezeknek a prózai alkotásoknak? Vajon szigorúan csak etnikai kérdésről értekezik a szerző? Okunk van arra gondolni, hogy (az etnikai szempontokat előtérbe helyező) nemzet, valamint (az egyetemességre törekvő) egyház ütközőzónáján állunk akkor, amikor a moldvai magyarokról gondolkodunk. Egyik – talán nem is egymással szemben meghatározható – féltől (nemzet, egyház) sem vitatható el, hogy jó szándék vezérli tetteit. A tettek gyakorlati következményei alapján mégis az a tanulság szűrődik le, hogy – ezek szerint – a jó és a jóhoz vezető út sokféle! Ez esetben felmerül a (költői) kérdés: ilyen körülmények között mi jóra számíthat az emberiség?!

A moldvai magyarokról szóló Cseres-művek értelmezésének egyik kulcsa az Őszi beszélgetés Klézsén című írásban hangzik el, s így szól: „A földi és az égi boldogság mezsgyéjére való eljutás.” A kérdés az, hogy az embert ebbéli törekvésében az egyház és a nemzet a Teremtőtől kapott (elidegeníthetetlen) méltóságához méltó módon engedi-e botladozni, vándorolni s végül megérkezni.

Jegyzetek

1 Domokos Mátyás, A pályatárs szemével. Válaszol: Cseres Tibor, Kortárs, 1979/5, 813.

2 A Foksányi szoros című regény végén az író köszönetet mond mások mellett Domokos Pál Péternek is „adataiért”. Az író a Lőcsei Gabriella által készített interjúban is megemlíti Domokos Pál Péter hatását. Cseres Tibor, Perbeszédek és párbeszédek, Szépirodalmi, Budapest, 1986, 642.

3 Később Imets Dénes Veszedelem című drámájában is szerepel.

4 Beke György, Csángó passió, Európa, Budapest, 1988, 244–249.

5 Szőcs János, Zöld Péter élete és munkássága. Pater Zöld. Bibliotheca Moldaviensis. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2002, 21.

6 A jelentés 1781-ben készülhetett. Írásban két évvel később, 1783-ban jelent meg a pozsonyi Magyar Könyv-Ház III. kötetében. Ugyanekkor, ugyanitt az Ungarisches Magazin is közli a jelentés német változatát, amely a hozzácsatolt jegyzetekkel együtt több információt tartalmaz a latin verzióhoz képest, ugyanakkor a latin nyelvű szöveg is tartalmaz olyan részeket, amelyeket a német fordítás nem vett át. Mikecs László álláspontja az volt, hogy a levél egyik változata sem teljes. Erről lásd Szőcs, i. m., 34. A szövegváltozatok keletkezéstörténetét Domokos Mária rekonstruálta. Domokos Mária, Zöld Péter moldvai jelentései, Ethnographia, 1998/1, 267–284.

7 Kovács Ferencz Úti-Naplója. Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonban. 1868. Maros-Vásárhelyt, 1870, 57–66. Domokos Mária hívta fel a figyelmet arra is, hogy „a Molnár János által közölt (1783) szöveg első része a forrás jelzése nélkül megjelent egy 1791-es kalendáriumban […] mint egy Erdélyről szóló ismertetés függeléke. A szöveg Csöbörcsökről szóló részét közölte Gegő 1838: 109–113.” Domokos Mária, i. m., 269.

8 Domokos Pál Péter, A moldvai magyarság, 6. kiad., Fekete Sas, Budapest, 2001, 86–93. Első közlés: 1931.

9 „Íme, ezek, Nagyméltóságú Elöljáró Úr, miket Excellenciádnak kérdéseire rövid, de őszinte tollal előadni szükségesnek találtam.” Szőcs, i. m., 64. Zöld Péter a püspök kérésére tér vissza Székelyföldre. Domokos, i. m., 85.

10 Kovács, i. m., 86.

11 A második levél „a delnei plébánia iratai” közül került elő.

12 Beke, i. m., 248–249.

13 Balajthy Katalin, Petrás Incéről, ismeretlen levelei kapcsán, Ethnographia, 1995/2, 990; Domokos Mátyás, i. m.

14 Nem fiktív motívumnak tekinthető a regényben ábrázolt társadalmi állapot, valamint a történelmi körülmény.

15 Olasz Sándor, Cseres Tibor: Foksányi szoros, Alföld, 1985/11, 82.

16 Spira György, A magyar negyvennyolc és a csángók = A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára, szerk. Glatz ferenc, MTA Tudománytörténeti Intézete, Budapest, 1993, 305.

17 Cseres, Perbeszédek…, i. m., 640.

18 Uo.

19 Péntek János, A moldvai magyarokról és a csángó névről a nyelvföldrajz bizonyságai alapján = Certamen II. Előadások a magyar tudomány napján az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. szakosztályában, szerk. Egyed Emese, Bogdándi Zsolt, Weisz Attila, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2015, 15–25.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben