×

Juhász Ferenc: A végtelen tükre

Sturm László

2015 // 12
Versprózák, 2007–2015, szól az alcím. A néha csak egy, legföljebb négy oldal terjedelmű kiállítás­megnyitók, köszöntők, halotti búcsúztatók úgy szólnak művésztársakról, hogy valóban verssé hevül a próza. Képszerűvé, váratlanná, megnevezés erejűvé leginkább a Juhász Ferenc-i életmű fémjelévé vált metaforazuhatagok teszik. A kötetnyitó írásban például egyedül Radnóti megnevezésére a következő lelemények vonulnak föl (többek között!): „Költő, a Hűség Hűsége, a Hűség Szivárványa, a Hűség Halálraítélt Forradalmára, a Megértés Költészet-Álma, a Megbocsájtás Szigorú Forradalmi Szabálya, a Remény Magáthurcoló Vánszorgó Magánya!” Az ilyen fogalmi jellegű metaforák mellett bőven vannak „igazi”, láttató erejű szóképek is: „csillagpikkely-fényű hal”, „érzet-csomagok, fölismerés-csomók”, „látomáslövedékek”, „világegyetem-semmi-üst”, „ős­föld­kori páncélgigász-gyíkhattyú”, „virágméh-torlasz­tengerből horgolt csillag-suba” stb., stb.

A fogalmak (hűség, tisztaság, szigor, mámor, remény, költészet, forradalom, küldetés, látomás) folyton visszatérnek, mintegy változatlan keretbe rendezik az elszabadult képzelet és az aprólékosan részletező megfigyelés tajtékzó, mindig eredetien új szóösszetételeit. Az erkölcsi szemlélet elvont pátosza az egyik, a kozmosz és atom között pulzáló, mindent érzékletessé figyelő, egyben dinamizmusként megragadó tárgyilagosság a másik pólus, amelyek együt­tes deleje a Juhász Ferenc-i költészet döbbenetes távlatait, feszültsé­geit, horderejét galvanizálja. Lélektanilag is boncolgathatnánk: miért éppen ezek? A könnyen ernyedő modern erkölcsiséget kell folytonos szólávázással hihetővé izzadni? Vagy a megtalált, épp egy­szerűségében hiteles etika szabadítja föl a teremtőerőt? Ám az ilyen találgatások jobban jellemeznék a találgatót, mint a költőt.

Szigorúan végiggondolt, bár írásról írásra gazdagodó, árnyalódó világkép bontakozik ki a fogalmak segítségével. „Mert azt is tudom, hogy e bódulat, remény-hit és mámor alatt mérhetetlen szakadék tátong, üres végtelen a hiányból, szenvedésből és magányból, s a lehetetlen mély és lehetetlen-széles szakadékban a versíró úgy lebeg, mint egy leszállni, megpihenni nem tudó madár” – foglalja össze a költő az alaphelyzetet (Szerelem, isten-keresés, bódulat). A mámor és hit, másrészt az üresség és kétségbeesés közt emelkedő-zuhanó ember az alkotásban lelhet fogódzóra (egyben újabb két magnetikus mezőre). Az alkotás ugyanis behatol a világegyetem (teremtmény? vagy maga a – spinozai – Isten?) magjába, részesévé válik a vigasztaló titoknak. A „Lét-Egész” egységének törvénye értelmében minden lét egy, és minden lét szülő-temető, teremtő-pusztító örvénylés, ám a teremtés (eleve adott mennyiségű vagy folyton gyarapodó, esetleg tőlünk függően növő-apadó?) fölvillanyzó többletével: „az Isten-Világegyetem Lét-Egész, a megbonthatatlan egység, nem tudjuk fölszeletelni […] ő a Van létezése, a Halhatatlan Mégis-halál, a Kiterjedés és Beszűkülés.”

Ha helyesen ragadjuk meg a létet, minden szinten sűrű és pontos, és egyensúlyban van. Az atommagnak, a kozmosznak, a műalkotásnak és az élőlényeknek ugyanazok a törvényei. A költő szóképeiben rendre egymásra vetülnek: „József Attila 1937-ben írt szonett-lánca, a Hazám a XX. századi Magyarország első harmadának elemi részecske-pontos, nano-sűrűségű lenyomata volt”; „műve sejtelmes fátyolként terül ránk és lobo­gástalanul fehéren lobog, mint egy fehér tejút”; „olyan elképesztő pontossággal és zsúfolt egyensúllyal és lét-tudással megfestve, ahogy a természeti lét-akarat megalkotta biológiai lényeit”. A sűrűség (az emberben talán a szenvedélynek felel meg) nem engedi be az űr kétségbeesését, és talán maga a teremtéskényszer: „atomrobbanás-méhű” hirtelenséggel bár, vagy „fölfelé táguló ritkulás”-sal.

Az alkotásban tapogatható tehát a lét értelme. Ezért a legfőbb erkölcs az alkotás etikája. Az alkotó embernek látomása van a világról. Az ehhez való hűség „a legszebb virág, amit Isten teremtett”. Az tud hű maradni, aki képes lemondani az elkényel­mesítő, félrevezető tévutakról. „Az önlegyőzés tántorgó szigora”, szorgalom, konok kitartás kell a lényegszemlélet és -kifejezés ébren tartásához. Mind­ez azonban nem lehet rosszkedvű, közönyös. Meg kell őrizni az érzékenységet, az öröm képességét. A vágyott tisztaság derűt, reményt ad: „Mert Petőfi Sándor élethitének és jövőhitének tisztaságához csak Radnóti Miklós élethitének és jövőhitének tisztasága hasonlítható” (máshol „a mindig-remény tisztasága és türelmé”-ről beszél). A valóság fátylát föllibbentő látomás megmutatja a jelenségek örök egyediségét és végtelen azonosíthatóságát, végtelen kapcsolódási készségét. A költészet újraéleszti a kapcsolatokat, az egyetemes összefüggések hálózatába segíti vissza a dolgokat. A szűken vett stílusban: az elkoptatott szavakat metaforák, hasonlatok ihletőjeként éleszti újra. A tárgy megtisztítása a termékenység fölszabadulását jelenti, ezért reményt és jövőt: „arról az anyagról /…/ amelynek minden atomjában apró hűség-csomag, zárt élet-robbanás, vagy mint egy tiszta-szűz atombombában, Isten világot szülő szívének egy porszemnyi porcikája, a hit és hűség jövővé szerveződött diadalma”. Amikor forradalmat említ, úgy tűnik, ez a tisztaság nála az igazi forradalom.

Kinek adatik meg a látomás? Valamennyire mindenkinek. Igazi teremtőerővé azonban a zseniben válik. Ki lesz zseni? „Isten kiválasztottja.” A titokzatos kegyelem küldötte. A látomás pedig, amit a kegyelem-érte ember magával hoz – és ami önmagának eléggé, épp ezért szükségszerűen magányossá teszi –, a láthatatlanból, a megismerhetetlenből ragad át valamennyit a látható, átélhető világába: „többet akart a láthatónál, másként akarta a láthatót. A lét-felület alatt, a belső isteni kimutatkozás titkos rendszerét és titokzatos mélységeit akarta tudni, megmutatni és kimutatni. A héj alatt a benti mélységet, láthatóvá tenni a rejtőzködő, így örök láthatatlant. A külső alatt a belső mélységet” (Konok Tamás, a titkot kereső). (Hogy életmód- és hagyományfüggő is a kegyelem elnyerése, jelzi egy ugyanitt szereplő mondata: „Hiszed-e, Barátom, hogy a földművelő parasztemberek tudnak leg­többet a megvalósultság végpontjáról, a halálról?”) A világot szigorú szeretettel művelő ember (legyen az művész, paraszt vagy bárki) érezheti leginkább a világot egységesen értelmesnek, vigasztalónak.

Az Ifjúkorom mesterei című kis emlékezésben olvashatjuk: „Dante művének és époszi vállalkozásának nagysága igézett meg a legjobban, buzdított (és buzdít ma is, még-inkább, mint költő-kamasz koromban) az összefoglalásra, a tervezés világot-újraépítő bátorságára.” Vajon sikerült-e (sikerül-e) dantei művet létrehoznia? Megvan-e hozzá a transz­cendencia- és politikaszemlélet nemessége, élessége? Ott van-e nála a sodró dinamika mögött az átgondolt hierarchia, illetve a dinamizmus helyettesítheti-e a dantei hierarchiát? Nem mernék válaszolni ezekre a kérdésekre. Mutatja azonban a Juhász Ferenc-i költészet rangját, hogy egyáltalán komolyan vehető a dantei párhuzam. (Kossuth, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben