×

Szigorúan tiltották, hogy bárki is emlékezzen

A Hideg napok és a Vérbosszú Bácskában történeti háttere

Mák Ferenc

2015 // 12
Cseres Tibor századik születésnapján, a jó számadó dicséretére végre elmondhatjuk: nem volt hiábavaló keserves ugartörése és a keserű kételyek vetése, a délvidéki magyarság a megtorlás után hét évtizeddel már szabadon és bátran szólhat a közösségét ért méltatlan sérelmekről, az 1944 őszén – és az azt követő esztendők során – elszenvedett megpróbáltatásokról, papjainak, tanítóinak, vezető értelmiségi jeleseinek, jó parasztjainak és kiváló iparosainak tömeges likvidálásáról, a haláltáborok borzalmairól, a kifosztottságról és a menekülni kényszerülők kínjairól. Talán még időben ahhoz, hogy az áldozatok fiai és unokái elégtételt nyerjenek abban a rettenetes perben, amelynek során korábban még nemzetünk civilizált történelmét is elvitatták volna tőlük. Talán még időben, mielőtt végérvényesen elhitetnék velük, magyarokkal, hogy apáik ezer éven át a jugoszláv népek elvetemült ellenségei voltak – ahogyan Edvard Kardelj fogalmazott 1945-ben a párizsi béketárgyaláson elmondott vádbeszédében –, hogy „a jugoszláv nemzetek hosszú évszázadokon át a magyar feudális urak és soviniszták áldozatai voltak, akiket áthatott a Szent István-i korona állama létrehozásának expanziós gondolata”, s hogy a második világháború éveiben sem történt egyéb a Délvidéken, mint hogy „a Horthy-Magyarország a magyar népet revizionista gondolatokkal fertőzve, a Szent István-i birodalom újjáélesztésének” szándékával véres terrort hozott a békés délszláv népek életébe.1 Hogy ma, hetven év múltán, a tömegsírok lényegének ismeretében végre eljutottunk a tisztánlátásnak és az önbecsülésnek arra a magaslatára, ahol már e végeláthatatlan perben a történelem is mellettünk szól, azt ügyünk legkiválóbb képviselői között Cseres Tibornak is megköszönhetjük, aki előbb a Hideg napok (1964), majd a Vérbosszú Bácskában (1991) című könyveivel példamutató bátorsággal sorakoztatta az érveket: elvetemült gazemberek 1942-ben elkövetett bűneiért 1944-ben az ártatlanok ezrei fizettek az életükkel, s hogy a titói partizánok mészárlása semmivel sem volt „erkölcsében magasztosabb”, mint a hírhedett razzia otromba mészárosainak méltán elítélt tobzódása. Megteheti ugyan az Új Magyar Életrajzi Lexikon, hogy 2001-ben sem vesz tudomást Cseres Tibor két történelemformáló művéről,2 a délvidéki magyarság személyében ügyének szószólóját, sorsának alakítóját tiszteli. Tanúsítja ezt az írók, újságírók, történészek és politikusok azon népes csoportja, akik az elmúlt huszonöt év során megszólaltak a délvidéki magyarok üldözésének ügyében.

Pedig milyen reménytelennek tűnt az előző – 1964-től, a Hideg napok megjelenésétől a kilencvenes évek elejéig, a Vérbosszú Bácskában című kötet megírásáig eltelt – több mint huszonöt esztendő! Pontosan tízszerese annak a két és fél esztendőnek, ami alatt a razzia után szárba szökkent a szerb gyűlölet, hogy megteremtse – „megalkossa” – az újabb kori idők egyik legsötétebb magyar mártíriumát. Az újvidéki razzia történetét feldolgozó Hideg napokban Cseres Tibor a hivatalos politika helyett vállalta a történelemmel való szembesülést. „El akartam mondani mindazt, amit a magyar nép nevében néhány véres képzeletű katonatiszt parancsára kegyetlenül elkövettek ártatlan szerb és zsidó emberek százai ellen – tekintett vissza az író negyed évszázaddal korábbi szándékára. – A Hideg napok a lelkiismeret regénye. Az író az egész nemzet helyett tart lelkiismeret-vizsgálatot – kegyetlenül felfedvén egy meghatározott időszakon belül saját népének más népek ellen elkövetett legnagyobb vétkét, és ezzel mintegy megváltja jogát ahhoz, hogy minden olyan bűnt is felfedhessen ezután, amelyeket az ő népe ellen követtek el a közeli vagy a távoli történelem folyamán.”3

A történet lényege: 1941 késő őszén és telén az Újvidékhez közeli Csajkás-vidéken egymást követték a magyar katonaság és csendőrség ellen elkövetett terrortámadások, a Tisza bánáti oldaláról átszivárgott partizáncsoportok sorra gyilkolták a magyar rendfenntartó alakulatok tagjait. Az események egyik résztvevőjének visszaemlékezése szerint: Zsablyán és Csúrogon a lövésekből is hallhatták, hogy a Tisza jegén átkelt partizánok „nem messze lappanganak tőlünk, az elhagyott tanyák között, s bármikor ránk csaphatnak. Emiatt éjjel-nappal halálos veszélyben van az életünk. […] az ő naptáruk, az óhitű naptár szerint, újévre virradóra minden magyar csendőrt és katonát ki kell nyírni. Erről még röpcédulákat is csináltak valami titkos nyomdában, és azt elszórták, elhintették riasztásul, rémítésül a katonák meg a nép között.”4 Ezek a röpcédulák és plakátok azzal fenyegetőztek, hogy „vérét veszik” minden gyáva honvédnek. A magyar katonai vezetés – hogy elejét vegye a partizánháborúnak – a város idegen elemektől való megtisztítását tűzte ki célul, és ezt a szándékát – a háromnapos kijárási tilalom meghirdetésével – plakátokon is közzétette a városban. Deák László ezredes – feltételezve, hogy a Fruskagórában komoly csetnik- és partizánkülönítmények rejtőzködnek – nagyarányú harcokra számított, és a katonákkal közölte, fölöslegesen ne lépjenek az utcára, hiszen a polgári lakosság számára teljes kijárási tilalom lépett életbe. Az első nap azonban semmilyen eredménnyel nem járt, ezért a késő éjszakai tiszti gyűlésen a város katonai parancsnoka határozottan közölte: „Nem vagyok megelégedve az eredménnyel! Az ellenség ide menekült a városba! Az ellenség itt rejtőzködik a város házaiban, és a szemünkbe röhög! Vagy ami még rosszabb ránk nézve, és még szégyenteljesebb: a markába röhög, amikor néhány soros, hamis igazolványát honvéd és csendőr közegünk orra elé tolja! Szégyen és gyalázat! Hát nincs, aki megtorolja a kiontott vért? Ez a lagymatag, katonátlan magatartás a harckiképzés teljes csődjét mutatja! Ezzel torkig vagyok! Ezt a tehetetlenséget, ezt a gyáva magatartást nem fogom tűrni! Harcot akarok! Célom a megtorlás! Az ellenség teljes megsemmisítése!”5 Ekkor szabadultak rá a város ártatlan lakosaira a Dorner tizedeshez hasonló vérszomjas, tébolyodott különítményesek csapatai. Mire Kormos vk. őrnagy a harmadik napon személyes közbelépésével leállította a vérengzést, a razziának 3390 – többségében szerb és zsidó – halálos áldozata lett. „Urak! Erről aztán egy szót se!” – adta parancsba a hadtestparancsnok úr még azon a héten, január utolsó napjaiban.6

A Hideg napok című kötet eseményei a börtön egyik cellájába összezárt négy tanú visszaemlékezéseiből állnak össze. Valamennyien – bár tanúi voltak a razzia három napjának – ártatlanok voltak, vér nem tapadt a kezükhöz. Az ő feladatuk, hogy az emlékezés mozaikkockáiból kirakják a tragikus történetet. Maga az író, Cseres Tibor évtizedekkel műve megjelenését követően úgy nyilatkozott: „ha van irodalmi alkotás, amely a tartalom elmondása által megközelíthetetlen, regényem feltétlenül ilyen. Ha mégis mondanom kell róla valamit, azzal kezdeném, hogy történelmi regény a Hideg napok.” Majd helyesbített, a mű „egy nem szokványos bűnügyi regény”.7 Bevallása szerint művének megírásával két dolgot szeretett volna elérni: egyrészt várta annak a szerb írótársnak a jelentkezését, aki a nemzete iránt gyakorolt, hasonlóan erőteljes kritikával megírta volna a délvidéki magyarságot 1944 őszén ért atrocitások történetét, másrészt a saját nemzetétől is elvárta, hogy kellő önkritikával elemezze és értékelje a közelmúlt tragikus eseményeit. Mindkét elvárásában csalódnia kellett. „A két és fél esztendő múlva bekövetkezett, minden képzeletet felülmúló megtorlást egy szerb írónak lenne hivatása és kötelessége összefoglalni, megírni” – jegyezte meg Cseres Tibor az 1991-ben megjelent Vérbosszú Bácskában című könyvében.8 Majd kifejtette: „kezdettől fogva reménykedtem, hogy az énáltalam szégyenkezve megírandó, megírt három kegyetlen nap felmutatása után akad lelkiismeretes szerb író, aki az 1944-es bácskai 45 nap véres bűneit műalkotásban megbánja népe nevében. Erre a bűnvallomásra azonban évtizedeken át hiába vártam, vártunk.” 1965-ben egy belgrádi találkozón szerb írók körében szóvá is tette az elvárását, ám a szerb írótársak partizános leleményességgel mentették ki – és mentették fel – magukat: „A második világháború táján Jugoszláviában háborús, polgárháborús körülmények között közel kétmillió embert öltek meg, pusztítottak el, végeztek ki. Ehhez a hullatömeghez (hősi halotthoz) képest a bácskai áldozatok száma csekélység – csepp a tengerben.” Ami egyébként már akkor sem volt igaz! „Hiába erősítettem – írta Cseres Tibor –, hogy az ártatlanul lemészárolt bácskai tízezrek vére nem csepp a jugoszláviai emberirtás vértengerében, hanem vérfolyam, amely nem torkollik soha a közös délszláv tengerbe, hanem alvadt vérként a hátramaradott magyarok emlékezetében súlyosul emberöltőkre.”9 Másutt azt nyilatkozta: „Vártam utána, hogy Jugoszláviában is elvégzik a lelkiismeretes önvizsgálatot, de nem született meg a Hideg napok ikerregénye.”10

Magyarországon sem kísérte társadalmi-közéleti vita a Hideg napok regény- és későbbi filmváltozatát, amit Cseres Tibor módfelett nehezményezett. Úgy ítélte meg, a vita alkalmas lett volna nagyon sok belülről feszítő kérdés megvitatására, például olyanokra: vajon hogyan vélekedjünk az olyan történelmi gaztettekről, amelyeket „nemzeti jelenlétünkben, de megkérdezésünk nélkül” követtek el.11 A nyilvános vita azonban elmaradt, az író reményteli várakozásaiból semmi sem teljesült. Sőt, egy interjúban Eszéki Erzsébetnek elpanaszolta: „Azt mondták: a horthysta tisztikar fasisztoid rétegét emelem ki.” Másutt arra a kérdésre, hogy a Hideg napok megírásakor „az ön lelkét nem nyomta a negyvenezernyi magyar vértanú emléke?” – azt válaszolta: „Dehogynem! A hozzám érkezett sikoltások egyre több terhet raktak lelkiismeretemre, utólag arra ösztönözve, hogy a magyarok nevében elkövetett több ezer gyilkosságot egyszerre kellett volna közhírré tenni a jugosz­lávok által ölt tízezres vérbosszúval. […] megígértem: amint lehetőség nyílik arra, hogy az 1944 őszének bácskai véres eseményei, magyar mészárlásai gonosz heteit világgá lehet kiáltani, erőmhöz képest megteszem.”12 Így született meg a kelet-európai kommunista hatalmak összeomlását követően, 1991-ben a Vérbosszú Bácskában című kötet.

Furkó Zoltán Cseres Tibor című tanulmányában a Hideg napok című regényt az európai irodalom egyedülálló fejezetének tekintette, amely a kezdeti félreértések után, a megjelenését követő húsz év alatt a tiszta elmékben megtalálta a helyét. Mint a jó műalkotás, ez is lerázta magáról a félreértelmezési kísérleteket és a félremagyarázási szándékokat, s ma már világos, hogy „több mint az újvidéki vérengzés krónikája”. Ez a mű a végletes emberi helyzetek ábrázolása: „közegében minden addigi társadalmi és emberi hiba bűnné, a rossz helyzetfelismerés tragédiává súlyosbodik”. Cseres a trianoni Magyarország félelmetes tablóját adja, ahol a felkészületlenség, a tisztánlátás hiánya torzulást okoz a lelkekben, és személyiségi zavarokat okoz. Cseres Tibor rámutatott: „hamis képekkel, bomlott hadsereggel, identitás nélküli emberekkel csak romlásba rohanhat egy nép, bármelyik is legyen az”.13 Az 1920 utáni két évtized kevés volt ahhoz, hogy a magyarság feldolgozza a történelme során elkövetett hibák következményeit, s hogy öntudatát és önismeretét a bölcs megfontolás erejével vértezze föl.

Alvadt vérrögként bénítja az idegrendszert

Családom történetének egy részletével szeretnék a tragédia mélyére világítani. Anyai nagyapám, az 1897-ben született Lakatos József 1944 novemberében a Tisza menti Moholon a partizánvérengzés áldozata lett. Özvegye, Lakatos – született Pesti – Rozália és öt, még kiskorú árva siratta a családjának paraszti gazdálkodással addig elviselhető életet biztosító férjet és apát. A történet, a kegyetlen gyilkosság emléke együtt élt a családdal, részletekről azonban sem nagyanyám, sem anyám, sem a többi Lakatos gyerek soha, évtizedek múltán sem beszélt. Akármikor érdeklődtem a gyilkosság körülményei iránt, előbb mély hallgatás, majd csöndes sírás volt a válasz. Márpedig ifjan sokszor kérdezősködtem afelől, mi történt azokban a napokban: a bevonuló partizánok erőszakkal gyűjtötték be a falu férfi lakosságát? Vagy mindenkinek a maga igazolására önként kellett bemenni a községházára? Háztól vitték el a betegségéből akkor éppen lábadozó nagyapámat? Volt-e a partizánok kegyetlenkedésében helyi indíttatás, személyes bosszú? Sok férfit öltek meg azon az őszön? Ilyen és ezekhez fogható kérdésekre kerestem volna a választ, egy idő után azonban be kellett látnom, anyám és a testvérei képtelenek elmondani a történteket. 2005. január 5-én újra hazamentem Óbecsére, anyám akkor már ágyban fekvő beteg volt. Leültem mellé, és a köszöntés után azonnal azt mondta: „mostanában sokat álmodom apámmal”. És abban a pillanatban valami átszakad a lelkében, és két órán keresztül a legapróbb részletekig elmesélte Lakatos József halálának körülményeit. Lélegzetet sem mertem venni, az asztalon lévő újság szélére jegyeztem a dátumokat, a napok egymást követő rendjét, a neveket, a történeteket, mígnem a maga teljes valóságában előttem állt a rettenetes történet. A beállt csöndben megkérdeztem anyámat, miért csak most mondja el mindezeket nekem. „Azért – felelte –, mert a múlt héten halt meg nagyapád gyilkosa.” Nagyanyám, anyám és valamennyi testvére hatvan évig mélyen magukba temetve őrizték a rettenetet – és mélységesen hallgattak.

A történetet napokkal később leírtam – amit anyám hitelesnek ítélt –, és megmutattam a testvérei közül az egyetlen élő tanúnak. Az idős asszony fejcsóválva olvasta a leírtakat, és egy egészen más történettel állt elő. Mások voltak az események szereplői, más volt a megnevezett indíték, máshogy zajlott nagyapám előállítása – lényegét tekintve azonkívül, hogy Lakatos József moholi lakost 1944 novemberében a szerb partizánok meggyilkolták, a két történetben semmi nem volt közös. Akkor jöttem rá, hogy a vérengzést követően a család tagjai egymás között sem beszéltek az eseményekről, hat évtizeden át szótlanul cipelték magukkal a kegyetlenkedés emlékét. Így azután nagyapám meggyilkolásának ma is két balladai változatát őrzöm, amitől a történet még megfoghatatlanabb, a titok még félelmetesebb.

Matuska Márton az Újvidéken 1991-ben megjelent A megtorlás napjai című, a délvidéki magyar mártíriumról írt könyvében ennek a titoknak, az eltitkolt borzalmaknak a mélységeiről beszélt: „Ezek azok a napok, amelyekről nem beszéltünk az elmúlt negyvenöt év alatt. Ha beszéltünk is, nem abban az értelemben, hogy akkor torolták meg mindmáig meg nem nevezett személyek a bácskai szláv és zsidó lakosságon harmadfél évvel korábban esett sérelmeket, melyek az akkori magyar hatóságokat, de itt-ott a helybeli magyarokat is terhelik. Ezeknek a napoknak az évfordulóján diákjainkat dísztribünre állítottuk, és szavaltattuk őket magasztos eszmékről; a politikusok alkalmi beszédekben a felszabadulásról és a felszabadítókról szónokoltak. Egyidejűleg a templomokban gyászmisét szolgáltattak az ünnepségen részt nem vevők, akiknek az unokája vagy gyermeke éppen szavalt. A gyászmisét névtelen eltűntért, ismeretlen áldozatért, elveszett édesapáért, halottnak mondott, de a hozzátartozók által rendületlenül hazavárt fiúért mondta a pap. És szállt a tömjénfüst a csendes gyászmisén, zavartalan volt a tömjénezés a felszabadulási ünnepségen. Nem lehetett szóvá tenni, hogy a fasizmus feletti győzelmet milyen foltok éktelenítik.”14 Tomán László néhány évvel később, 1994-ben A vajdasági magyarság sorsa: múlt és jelen című tanulmányában hasonlóan fogalmazott: „Ezt az ügyet a volt kommunista rendszer annyira titokban tartotta […], hogy egy szó, egy tény nem szivárgott ki, említeni sem volt szabad, aki – a sorok között vagy virágnyelven – szólt róla, annak számolnia kellett a terhes következményekkel. Még azok is hallgattak, akik valamilyen módon, szerencsével elkerülték a halált, habár ott voltak az elfogottak, letartóztatottak között.”15 Csorba Béla Mészáros Sándor Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944–45. I. Bácska (1995) című könyvéhez írt bevezetőjében ugyancsak kifejtette: „A véres titokról beszélni sem volt ajánlatos, s aki mégis megtette, nemegyszer meghurcoltatások áldozatává vált. A háború utáni nemzedékek úgy nőttek fel, hogy szinte semmit sem tudtak a magyarság elleni esztelen terrorról, vagy ha hallottak is valamit, sejtelmük sem volt annak méretéről, okáról és tényleges céljairól.”16

A Vérbosszú Bácskában története pedig ott folytatódik, ahol negyed százada a Hideg napok lapjain abbamaradt: az 1941. április 11-én felszabadult Bácskában a bevonulást követő napokban-hetekben szabotázsakciók – gyújtogatás és hatóság ellen elkövetett halálos végű merényletek – miatt statáriális úton mintegy 1435 embert végeztek ki, nagyobbrészt szerbeket, de mintegy 80 – kommunistának minősülő – magyart is. Az eljárások egyikében ítélték halálra az akkor már kommunista Híd folyóirat főszerkesztőjét, Mayer Ottmárt is, az akasztás általi kivégzést 1941. szeptember 18-án délután Szabadkán hajtották végre. A statáriális ítélet egyébként nem minden esetben jelentett bírói eljárást. „A lefolytatott nyomozások eredményeképpen a honvéd vezérkar bírósága elé 1941. október 13-tól november hó 24-ig terjedő időben 116 egyén álíttatott hűtlenség bűntettével terhelten, a bíróság ügyüket rögtönítélő úton tárgyalta. Az eljárások során 93 egyént kötél általi halálra ítéltek, 64 személyen az ítéletet végre is hajtották.”17 Ezt követően a partizánok által végrehajtott merényletek Bácska-szerte megszűntek, kivéve a Csajkás-körzetet, ahová a Tiszán átkelve, Bánságból érkeztek a fegyveres ellenállók. Ezért 1942. január 21-én hirdetményeket ragasztottak ki Újvidék utcáin, bejelentve az általános razziát, amelynek végrehajtását Grassy József vezérkari ezredesre bízták. Ezt követően 1942. január 21., 22. és 23-án három napon keresztül a szerb és zsidó lakosságot „ötletszerűen és a karhatalmakat fosztogatásra is szabadjára engedve, irtották”.18 A kegyetlenkedések híre már az első nap után elhallatszott Budapestre, a vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc megparancsolta az atrocitások beszüntetését – hasztalan; Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérőrnagy és Deák László ezredes a három nap során „példásan teljesített” Újvidéken. Ennek kapcsán kérdezte a Hideg napok egyik résztvevője, Nagy Kázmér honvéd: „Kinek lehet érdeke, hogy a viszony megromoljék magyarok és szerbek között? […] Képzeljétek el, mi lesz itt, ha a szerbek bevonulnak ide a háború végén!”19

1944 októberében Tito vezetésével a szovjet csapatok oldalán valóban bevonultak a partizánok Bácskába is, és következett a rettenetes megtorlás. A kiváló szegedi történész, A. Sajti Enikő a Tiszatáj 1991. februári számában megjelent Magyarok a Vajdaságban 1944 őszén című tanulmányában részletesen foglalkozott a történtekkel, felkutatott dokumentumok alapján rekonstruálta, nyomon követte az eseményeket. Tito és partizánalakulatai 1944. október elsején Fehértemplom mellett léptek a Vajdaság földjére, október 22-én Bácska, Baranya és a Bánát területére bevezették a katonai közigazgatást, amelynek létrehozásáról szóló rendeletet Tito marsall még október 17-én írta alá, s amelynek kifejezetten büntető funkciója volt. Az Újvidéken megjelenő Slobodna Vojvodina 1944. október 28-i számában közölték: „A Bánát, a Bácska és Baranya felszabadulása megköveteli e területeken a helyzet minél gyorsabb normalizálását és a népi demokratikus hatalom normális működésének megteremtését. Azok a rendkívüli körülmények, amelyek között e területek a megszállás idején éltek, valamint annak szükségessége, hogy minél gyorsabban és teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet népünknek okoztak a megszállók és az idetelepített idegen elemek, s a gazdaság teljes mobilizálása a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében legyen.” Még ugyanabban a lapszámban közölték Nikola Petrovićnak, a JKP Tartományi Bizottsága tagjának Történelmi határozat című cikkét, amelyben részletesen kifejtette a katonai közigazgatás bevezetésének célját és lényegét. „A német és magyar hódító hordákat ugyan szétvertük, illetve nyugatra vetettük, de az általuk széthintett mérges gyomot még nem irtottuk ki gyökeresen… Az idegen elemek tíz- és százezrei, akiket azokra a területekre telepítettek, ahol elődeink irtották ki az erdőket, csapolták le a mocsarakat, megteremtve a civilizált élethez szükséges feltételeket, még mindig lövöldöznek a sötétből harcosainkra s az orosz katonákra, és mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a helyzet normalizálását, arra készülve, hogy ebben a számunkra nehéz helyzetben a kellő pillanatban ismét hátunkba döfjék a kést. De lehet-e népünk álma békés, végezheti-e zavartalanul mindennapi munkáját, ha úgy érzi, körbe van véve olyan emberekkel, pontosabban szörnyetegekkel, akikkel örök időkre, életre-halálra szemben áll. Nézhette-e nyugodtan e szláv és délszláv területek lakossága azoknak a korcsfajzatoknak, árulóknak és renegátoknak a cselszövéseit, akik szabotálják a néphatalom intézkedéseit, és akik ügyetlenül álruhába bújva befurakodnak még a néphatalmi szervezetbe is? A nép érezte, hogy határozott lépésekre és energikus intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy biztosítsuk a nép jövőjét, valamint a Bánát, a Bácska és Baranya szláv és délszláv jellegét.”20 Ettől kezdve a megtorlás véres kimeneteléhez semmi kétség nem fért. A katonai közigazgatás élére kinevezett Ivan Rukovina vezérőrnagy talán még ennél is nyíltabban fogalmazott, amikor kijelentette: a katonai közigazgatásra „a nemzeti jövő és a területek délszláv jellegének megőrzése” miatt van szükség. A szláv lakosságnak pedig kötelessége, hogy „segítse a nemzeti jövő szempontjából szükséges intézkedések bevezetését”.21 1944. november 18-án azután elrendelték a németek internálását és teljes vagyonuk elkobzását, két nappal később, november 20-án megkezdődött a magyarok internálása is.22 1944. december 1-jén a jugoszláv katonai közigazgatás vezetősége rendelettel megszüntette a magyarok munkatáborokba történő kitelepítését, ugyanakkor elrendelte a hadköteles férfiak rendes katonai alakulatokba, illetve munkaszázadokba történő besorozását.23 A magyarság helyzetén azonban ez mit sem változtatott: Bácskában, Baranyában és a Bánságban továbbra is folytak a törvénytelen letartóztatások és a kivégzések.

Időközben a már fölszabadított Belgrádban, 1944. november 3-i keltezéssel Vasa Čubrilović szerb író-politikus – Gavrilo Princip egykori szarajevói merénylőtársa – átadta az új hatalom képviselőinek A kisebbségi kérdés az új Jugoszláviában című tanulmányát, amelyben a jugoszláviai német és magyar közösség radikális felszámolását sürgette. Úgy vélte: a szerb nép az elmúlt évtizedekben mindent megtett a kisebbségek jólétének, fejlődésének és prosperálásának biztosítása és szavatolása tekintetében, ám azok – az albánokkal (arnautákkal) együtt – hálátlan módon tőrt döftek a többségi nemzet hátába. „A kisebbségeknek minden polgári joguk megvolt, teljes oktatási auto­nómiát élveztek, és joguk volt a kulturális kapcsolatok ápolásához a nemzetükkel. […] Hogyan használták ki a jugoszláviai kisebbségek a mi nagylelkűségünket és türelmességünket? […] Minden kulturális és gazdasági kedvezményük arra szolgált, hogy felhasználják az előnyöket nyújtó ország szétrombolására.”24 A tanulmány írója hosszan sorolta a magyar hadsereg Bácskába történt bevonulását követő atrocitásokat, kiemelve: 1941 áprilisában „mészárlást” hajtottak végre Újvidéken, Zomborban és a titeli járásban, s a megszállás idején a vérengzéseknek Bácskában összesen húsz-huszonötezer szerb hazafi esett áldozatul, amiben óriási szerepe volt a bácskai magyar kisebbségnek is.25 Mindezek ismeretében az új jugoszláv hatalomnak nem lehet más a feladata, mint megtalálni annak módját, „hogyan lehet szétzúzni a kisebbségi tömböket a jelentős geopolitikai helyeken”. Hogy ne ismétlődhessen meg az a korábbi hiba, hogy az új jugoszláv hatalom megtűri az országban az ellenségeit, „a katonaságnak még a háborús tevékenység idején tervszerűen és könyörtelenül meg kell tisztítania a nemzeti kisebbségektől azokat a vidékeket, melyeket a mi népességünkkel szándékozunk betelepíteni”.26 Ha az új titói hatalom használhatónak ítéli Vasa Čubrilović „nemzetiségpolitikai” javaslatát, tiszta szívből, hazafiúi elkötelezettségből, boldogan ajánlja föl tudását és segítőkészségét a népfelszabadító hadsereg és a partizánegységek főparancsnokságának. Čubri­lović nem fogy ki az ötletekből, azt javasolja: a katonaság részéről történő tisztogatáson kívül egyéb eszközökkel is rá kell kényszeríteni a nemzeti kisebbségeket a szülőföldjük elhagyására. „A kisebbségek tisztogatásánál külön figyelmet kell fordítani az értelmiségre és a gazdagabb társadalmi rétegekre. Ezek voltak velünk szemben a legrosszabbak, a legodaadóbban szolgálták a megszállókat, s ezért veszélyes őket a helyükön hagyni.”27 A kisebbségi kérdés radikális megoldását azonnal el kell kezdeni, hiszen a világháború utolsó, fegyveres szakaszában ezt minden nagyobb feltűnés nélkül végre lehet hajtani. „Meglehet – írta az egykori szarajevói merénylő –, soha többé nem nyílik ilyen lehetőségünk, hogy etnikailag tiszta államot teremtsünk magunknak. Államunk minden nagyobb jelenlegi problémája, legyen az nemzeti-politikai, szociális vagy gazdasági, többé-kevésbé várhat egy későbbi megoldásra. A kisebbségi kérdést azonban, ha nem oldjuk meg most, soha többé nem fogjuk megoldani.”28 Hát megoldották – ha nem is egyedül Vasa Čubrilović ötletei alapján, de minden bizonnyal a titói hatalomgyakorlás elképzeléseinek megfelelően.

Összedrótozva, tömegesen lőtték agyon az embereket

Cseres Tibor könyve, a Vérbosszú Bácskában 1944 ősze eseményeinek történelmi távlatokba helyezett összefoglalója. Történelmi távlatokba, amennyiben könyve elején Közös múlt címmel röviden összefoglalta a magyar–szerb együttélés történetét is. Elegendő a hivatkozott történelmi forrás ahhoz, hogy a szláv térnyerés nemzeti szándéka határozottan mutatkozzon meg az 1944-es magyarirtásban is. „A vak gyűlölet anyja az előítélet – írta Cseres a szerb történelem lényegéről. – A tőlünk különböző nemzetiségű, fajtájú, viselkedésű emberekkel, embercsoportokkal szemben szerzett vagy öröklött ellenszenv.”29 És még csak nem is volt elfogult: Priszkosz rétor déli szlávokról alkotott véleményére hivatkozott. Titói értelmezésben a magyar faj likvidálása a háború utáni szlávságnak legelső feladata; tudta ezt valamennyi partizánalakulat, fegyveres különítmény vagy államvédelmi beosztott, amelynek tagjai Bezdántól Csúrogig és Zsablyáig, Martonostól Bajmokig és Zomborig, Óbecsétől Temerinig és Újvidékig végiggyilkolták Bácskát. Cseres a könyvében feldolgozta azokat a hozzá befutott leveleket, személyes vallomásokat és fellelt dokumentumokat, amelyek a Hideg napok megjelenését követően hozzá eljutottak. Műve vezérfonalát azonban két bácskai pap, Szűcs Márton bácsszöllősi esperesplébános és Kovács József martonosi plébános kéziratos műve, a Halottak hallgatása – requiem adja, amelyet a két bátor plébános egyházi látogatásai során titokban állított össze, semmivel sem pótolható dokumentumát adva az akkori véres eseményeknek.30 Ebből ered azután, hogy hibáikat is kritikátlanul átvette: Cseres túlságosan hisz adatközlőinek – jegyezte meg művének egyik méltatója, Szakolczay Lajos, mindenekelőtt arra utalva, hogy maga is elfogadta az áldozatokra vonatkozó negyvenezres számot.31 A Vérbosszú Bácskában már nem regény, még csak nem is történelmi riport: nem a történelmet szólaltatja meg, a könyv maga a történelem.32

Könyve megjelenésekor Cseres Tibor Hideg napok – nehéz évek címmel interjút adott a Magyar Nemzet című napilapnak, amelyben a délvidéki magyarság sorsáról szólva elmondta: „Úgy gondoltam, reméltem, […] hogy a Hideg napok rábírja majd a szerb, a horvát vagy bármely jugoszláv nemzetiség íróit arra, hogy elmondják a maguk népének véres cselekedeteit, amiket a délvidéki magyarság ellen elkövettek. Nemcsak 1944 őszén, de az egész elmúlt hetven évben. Magam, aki már a Hideg napok megírásakor tudtam egyet-mást, ha adatszerűen nem is, a ’44-es szerb partizánbosszúról, azt reméltem, hogy minderről majd szó lesz a szomszéd irodalomban. Nem így történt. […] Nagyon sok idő kell még ahhoz, hogy a régi sebek behegedjenek, és ne tetézzék újak a régieket. Az ember kívánja, hogy mielőbb úgy legyen, de megírni az igazságot kell. Nem azért, hogy a sebeket felszaggassuk, hanem azért, hogy megtisztítsuk. Ezért írtam meg a Hideg napok után a Vérbosszú Bácskában-t.” Majd hozzátette: „Az író a mi vidékünkön, Európának ebben a régiójában nem tekinthet el attól a ténytől, hogy fenyegetett nemzet tagjaként él. Ha ez az író munkáján nem látszik meg, akkor vagy hazug, vagy más érdekű.”33

Matuska Márton, az 1944-es délvidéki megtorlások eseményeinek legjelesebb kutatója, számos, a témával kapcsolatos kötet és tanulmány szerzője, legújabb, 2015-ben megjelent, Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944–45) című munkájában ugyancsak korabeli dokumentumok és vallomások alapján az 1942-es razziát megtorló bosszúhadjárat eseményeiről, a sokáig eltitkolt 1944–1945-ös megtorlásról szól. A dokumentumok bizonysága szerint 1944 őszén a titói kommunista hatalom fegyveresei az első pillanattól kezdve nem kizárólag a szerb nép ellen bűnt elkövetőket „vadászták le” és büntették meg, véres hadjáratukat a magyarság megtizedelésének szándéka, vezető szellemi, gazdasági és politikai értelmiségének likvidálása, a közösség életerejének megtörése vezérelte. Újvidékre Tito hordái október 23-án érkeztek, s az egyik megszólaltatott tanú, Iváncsinné Bartha Erzsébet vallomása szerint már megérkezésük másnapján, október 24-én „fegyveres partizánok mentek házról házra, és nem név szerint keresték az embereket, hanem csak azt kérdezték, ki a magyar”. Mások arról beszéltek, hogy a begyűjtött és kivégzett magyarok között sok képzett ember volt – „mondanám ma, hogy entellektüelek” –, hivatalnokok, ügyvédek, papok, tanítók váltak a terror áldozatává. De hullottak a vasutasok, a kereskedők és a parasztok is. Dobi Kálmánt azért végezték ki, mert a „megszállás idején” foglalkozása hentes volt, és „a megszálló magyar hadseregnek szállított”. Elsőként azokat likvidálták, akik 1941 után értelmiségiként valamelyik intézményben szerepet vállaltak, s velük egy időben azokat is, akiknek üzletük vagy üzemük, esetleg gazdasági udvaruk volt. Iváncsinné Bartha Erzsébet azt is elmondta, hogy partizánok az apja elhurcolását követően „az üzletet és a vagyonunkat elkobozták, még a bútort is elvitték a házból. Olyan gondatlanul, hogy a szekrények tartalma hullott ki az úton, a szomszédok, amit összeszedtek, hozták vissza.”34 Matuska Márton új könyvével arra hívta föl a figyelmet, hogy Újvidéken nem csak egy razzia volt, nem csak az a számon tartott, a magyar hadsereg és csendőrség által elkövetett „42-es”, de razzia volt az a féktelen mészárlás is, amellyel 1944 októberétől kezdődően a partizánok oly kegyetlenül torolták meg a két és fél évvel korábbi eseményeket. Az 1944-es népirtással a partizánok szinte legitimálták a jugoszláv kommunista „néphatalmat”, lefektették a titóizmus alapjait. Volt, létezett tehát egy másik razzia is, az a rettenetes „44-es” megtorlás, amelynek részleteit ma is többnyire sűrű homály fedi.

Matuska Márton, aki az újvidéki Magyar Szó című napilapban 1990. október 14-e és 1991. február 27-e között Negyvenöt nap ’44-ben címmel terjedelmes tárcasorozatával elsőként törte meg a partizánvérengzések körüli titkolózást,35 az elsők között ismerte el Cseres Tibor könyvének jelentőségét is. Egyik nyilatkozatában arról szólt, a szerző nagy érdeme, hogy Magyarországon „először irányíthatta szabadon” a közvélemény figyelmét az eseményre.36 Csorba Béla Mészáros Sándor Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944–45. I. Bácska című könyvéhez írt bevezetőjében kiemelte, Matuska Márton Magyar Szóban közreadott tárcasorozata után Cseres Tibor könyve, a Vérbosszú Bácskában is azt a szándékot erősítette, hogy a terrorral és megfélemlítéssel őrzött titkot többé ne lehessen elhallgatni. A példáját követő „Mészáros Sándor újvidéki történésznek nagy érdeme, hogy a magyarellenes megtorlásokra vonatkozó dokumentumok, elsősorban halotti anyakönyvek és a halottá nyilvánítási végzések adatai ebben a könyvben az olvasó és a tudományos szakma képviselőinek asztalára kerülhettek. A feltárt anyag egyértelműen bizonyítja, hogy a megtorlások idején elpusztított magyarok messze túlnyomó többsége ártatlan volt.”37 A több szerző által írt, A temerini razzia (2001) című kötet bevezető tanulmánya ugyancsak megemlékezett Cseres Tibor úttörő szerepéről, értékelve annak jelentőségét, hogy „összegyűjtötte, feldolgozta és közreadta a bácskai magyarirtásra vonatkozó elszórt publikációkat, olvasói leveleket, egyéb dokumentumokat”.38 2003 októberében Újvidéken Az 1944–45-ös délvidéki magyarellenes atrocitások feltárása címmel a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság szervezett tanácskozást, amelyen a társaság elnöke, Ribár Béla rámutatott: a szerb történetírás még mindig nem akar foglalkozni a témával, azóta sem, hogy Cseres Tibor megírta a Hideg napokat. Annak megfilmesítése után „az író maga is elvárta, hogy ennek nyomán szerb részről is történik ilyen lépés, de sajnos mind a mai napig ez várat magára. Ezért kell nekünk lépéseket tenni a történelmi tények mind szélesebb feltárására, és hiszem, hogy ez a tanácskozás is hozzá fog járulni, hogy majd idővel a szerb történészek is tegyenek valamit ezen a téren.”39 Szloboda János 2005-ben megjelent Zentán történt ’44-ben című könyvének előszavában hangsúlyozta: „Matuska Márton újvidéki újságíró elévülhetetlen érdeme, hogy megkezdte a rendszeres kutatómunkát a délvidéki magyarságot ért 1944/45-ös atrocitásokkal kapcsolatban, amelyeket – most már kétségtelenül bebizonyosodott – bátran minősíthetünk tervszerűen elkövetett genocídiumnak is.” Mellette Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című kötete volt az, amely a második világháború végén a Délvidéken a „felszabadítók” részéről elkövetett rémtettekre felhívta a figyelmet.40 Mindezek azt bizonyítják, Cseres már a Hideg napok megjelentetésekor sem végzett fölösleges munkát – bármennyire is érezhette az elhallgatás bántó szándékát –, 1991-ben megjelent „kiegészítő” kötetével pedig végérvényesen beemelte a köztudatba az 1944 őszén végrehajtott bácskai, bánsági és baranyai magyarirtás történetét. A két könyv először 2014-ben jelent meg közös kötetben, s pótolhatatlan mulasztás, hogy a szegedi kiadást nem vezeti be egy részletes, eligazító tanulmány.41

Miért tartott ilyen hosszú ideig a hallgatás? Egyszerű a válasz: a titói kommunista rendszer 1944–1945 során a partizánterrorral teremtette meg a maga legitimitását, s a gyilkosságok végrehajtói mindvégig a rendszer kegyeltjei voltak. 1991-ben Jugoszlávia területén ismét polgárháború dúlt, s a Magyar Televízió – „megrendülten követve a jugoszláv eseményeket” – Cseres Tibor személyes kérésére levette műsoráról a korábban beharangozott, Kovács András rendezésében készült Hideg napok című film (újbóli) vetítését. Ekkor nyilatkozta a sajtónak A. Sajti Enikő szegedi történész: „Korábban is voltak Jugoszláviában – kivált magyar – kísérletek, hogy kibeszéljék az 1944 őszén lefolyt megtorlást, a politika azonban letiltott minden olyan kutatómunkát, amely nem érzelmek, hanem konkrét korabeli dokumentumok alapján próbált volna ehhez az eseményhez közelíteni.” Feltételezése szerint a történeti kutatások igazolni fogják mindazt, amit Cseres Tibor szintén megírt, hogy a partizánok „ítélethirdetés nélkül, összedrótozva, tömegesen lőtték agyon az embereket. Anélkül, hogy megvizsgálták volna, akadtak-e egyáltalán közöttük olyanok, akik részt vettek az 1942-es razziában.”42 Berkes Erzsébet az esemény kapcsán a Magyar Nemzet hasábjain fogalmazta meg: „Úgy érzem, a nemzet hatalmasabb dolog annál, semhogy a nevében vétkezők bűneit ne tudná helyre tenni.”

Szétzúzni a polgári osztályt és a kisebbségi közösségeket

Az 1990 óta eltelt huszonöt év alatt félszáznál is több kötet jelent meg a délvidéki magyarság ellen 1944 őszén elkövetett atrocitásokról, írók, történészek és politikusok alkalmanként tudományos konferenciákon értékelik a tényfeltáró munka eredményeit, s a lapok is rendszeresen beszámolnak a kérdések tisztázása érdekében tett erőfeszítésekről. Negyed évszázad múltán ma már elmondható, a városok és települések többségében helytörténeti szinten – jószerével csak a helybéliek emlékezetére hagyatkozva – megszülettek az összefoglaló munkák. A történetírás azonban még adós a tudományos igényű tényfeltáró munkával. A politika többszöri ígérete ellenére még nem nyíltak meg a szigorúan őrzött levéltárak, még nem kutathatók az állambiztonsági szervek dokumentumai, holott a még mindig nyitott kérdésekre ott rejlenek a megfelelő válaszok. És ezzel nem kizárólag a délvidéki magyarságnak van gondja. Az archívumok anyagát csak a szerb történészekkel együtt lehet föltárni, hiszen a partizánakcióknak rengeteg volt a szerb áldozata is.

Prijezda Popović ügyvéd, az Apel 50 polgári egyesület elnöke 2001 decemberében Halál az ítéletre és a sírhelyre való jog nélkül – Százöt belgrádi likvidálásának 57. évfordulója kapcsán címmel cikket közölt a belgrádi Danas napilapban, amelyet az újvidéki Magyar Szó is átvett. Írásában a szerző emlékeztetett: 1944. november 27-én a napisajtóban megjelent egy 105 kivégzett ember nevét tartalmazó lista. Az áldozatokat bírósági ítélet és bűnösségük megállapítása nélkül, éjszaka végezték ki, titokban, és Szerbia fővárosának polgárait a rémület kerítette hatalmába. Köztük volt néhány egyetemi tanár, író, költő, színészek és újságírók, és tíz-egynéhány volt miniszter is. A kommunisták a megtévesztés szándékával a listát kibővítették a különleges rendőrség ügynökeivel és a megszállók besúgóival. „Tito proletár hadosztályai 1944 vörös októberét, novemberét és decemberét, valamint a tél első hónapjait a legvéresebb osztályleszámolássá tették – írta Prijezda Popović. – A 105 névből álló lista a kezdetét jelezte a kommunista terrornak a lefegyverzett és védtelen polgárok fölött.” Egy volt állambiztonsági őrnagy becslése szerint Belgrádban bírósági ítélet és a bűnösség megállapítása nélkül mintegy tízezer embert végeztek ki. „A tényleges szám valószínűleg mintegy harmincezer. Szerbia-szerte pedig még néhány tízezer. Az áldozatokat sebtében kiásott gödrökbe dobták, sok holttestet a belgrádi árterületek iszapjával fedtek be a topčideri, košutnjaki és avalai erdők alatt. […] Kivégzőosztag elé került a szerb iskolázott réteg, ismert városi kereskedők és alapítványtevők, haladó falusi gazdák. Meg kellett dönteni a polgári réteget. Ezzel kettőbe törik Szerbia gerincét, és eltörlik történelmét.” A kommunisták a megszerzett hatalom birtokosaiként 56 éven át titkolták a szerb polgári osztály ellen elkövetett genocídium tényét is, a 105 névből álló lista sem került többé szóba a kommunizmus fél évszázada alatt. „Egyetlen csontvázat sem ástak ki a lábunk alatt Belgrád-szerte szétszórt sírokból. Egyetlen család sem tudta meg, hol végezték ki és ásták el hozzátartozójukat. Az ártatlanok meggyilkolását elrendelők közül senki sem felelt a bűncselekményért. Egyetlen kivégzőhelyet sem jelöltek meg.”43 A titói Jugoszláviában így, ilyen eszközökkel győzött az osztályharc. Hasonló történetek sorát vette számba Matuska Márton 1998-ban a Magyar Szemle című folyóiratban közölt Színigazítás a Jugoszláv mozaikon című tanulmányában.44

Talán a hasonló leleplezések hatására időközben a szerb történetírás is megszólalt. 1996-ban jelent meg Újvidéken Aleksandar Kasaš Mađari u Vojvodini 1941–1946 című kötete, amelynek igazi nagy érdeme, hogy kimondta és alátámasztotta „az ártatlan magyar áldozatokra vonatkozó, a kérdés magyar kutatói által már megállapított tényeket”, ugyanakkor több, addig ismeretlen dokumentumot is közölt.45 A Szabadkán magyar és szerb nyelven megjelent Szabadka község II. világháborús áldozatainak névsora című kiadvány viszont határozottan megtévesztő, azzal, hogy – mellőzve a történelmi körülményeket – egybemossa az áldozatokat.46 2009-ben a Tartományi Képviselőház Tényfeltáró Bizottsága Na putu ka istini (Az igazság útján) címmel, Stradanje stanovništva Vojvodine 1941–1948 (Vajdaság lakosságának áldozatai 1941–1948) témamegjelöléssel tette közzé többéves kutatásainak eredményét, amelyből kiderült: „83 881 személyről, köztük 4624 magyarról tudják bizonyosan, hogy ártatlan áldozat” volt. Dragoljub Živković, a tényfeltáró bizottság elnöke, a kutatás vezetője ugyan hozzátette: „Egy jobb Vajdaságért kutattunk, és elkészült ez a hatalmas munka, amely megközelítőleg 80 százalékban feltárta és begyűjtötte az adatokat a tartományunkban ártatlanul áldozatul esett minden polgárról, vagyis minden nemzet áldozatáról.”47 Akik a történelmi kérdéssel korábban már foglalkoztak, az első pillanattól tudták, hogy a feltárt és közzétett tények messze nem fedik az igazságot, s ami történt, nem egyéb felelőtlen porhintésnél.

2010 januárjában azután megjelent a sajtóban a hír, miszerint Sólyom László és Boris Tadić találkozójukon megegyeztek abban, hogy országuk tudományos akadémiájának bevonásával az 1944–1945-ös népirtás körülményeinek kivizsgálására közös tényfeltáró bizottságot állítanak fel. A sajtó azt is tudni vélte, hogy „Sólyom László megfogalmazta és elküldte levelét a Magyar Tudományos Akadémiának, és ugyanezt megtette Boris Tadić is a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia irányában”.48 Nem sokkal ezután a háborús bűncselekmények kivizsgálására végre megalakult a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság. Srđan Cvetković történész, a tömegsírok megjelölésével és az áldozatok összeírásával foglalkozó állami tényfeltáró bizottság titkára a sajtónak elmondta, 1944. szeptember 12-étől, a kommunisták vérengzéseinek kezdetétől a szerbiai likvidáltak listáján már 36 000 áldozat neve található. A levéltári kutatások során az is kiderült, hogy „az áldozatok 90 százalékát bármiféle ítélet nélkül végezték ki”. Eddig 206 tömegsírról tudnak a történészek. Ezek közül 33 keletkezésének körülményeit felkutatták, de közülük mindössze kettőt hantoltak ki. S ami a vörösterrorban a legmegrendítőbb, az a gyermekáldozatok száma. „Több ezer gyereket végeztek ki a kommunisták Szerbiában – állítja a tömegsírok megjelölésével és az áldozatok összeírásával foglalkozó állami tényfeltáró bizottság titkára. – Sok gyermek osztozott Szerbiában, különösen pedig Vajdaságban a legjobb kragujevaci gimnazista, Živa Kovanović sorsában. Ő 15 éves volt, amikor 1945. március 31-én kivégezték, csak azért, mert nem tette magáévá a kommunista meggyőződést.”49

Egyéni és családi tragédiák, kivégzett ártatlanok és megfélemlített túlélők, marcona rablók és politikai komisszárok, nemzeti elfogultság és féktelen vagyonszerzési indulat, hatalmi erőszak és intézményes terror kavarog együtt abban a fél évszázadnyi történelemben, amely Bácskában és a Bánságban 1944 októberében, a partizánok megjelenésével vette kezdetét, és tartott évtizedeken át, mindaddig, amíg az intézményesült haszonélvezők táborának akarata érvényesült: tartott Ju­goszlávia összeomlásáig. Az események föltárásában vállalt meghatározó szerepet Cseres Tibor. A Hideg napok és a Vérbosszú Bácskában című könyveivel segítette a történelmi tisztánlátást. Szakolczay Lajos egyik, az íróval készült beszélgetése során megkérdezte: „Élet- és írói célod nem kevesebb, mint művekké formálni a magyarság helyét, szerepét, értékét, sorsát a Duna-medencében. Megírható mindez?” Az író erre azt válaszolta: „ez nemcsak az én feladatom, de minden magyar író feladata kell, hogy legyen!”50 Ő igazán tudta: amíg homály fedi közeli és távoli történelmünk tragikus eseményeit, kétségek gyötrik a lelkeket, és amíg kétségek gyötrik a lelkeket, addig nincs fölszabadult élet a magyar otthonokban.

Jegyzetek

1 Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában, Magvető, Budapest, 1991, 264.

2 Új Magyar Életrajzi Lexikon, I, főszerk. Markó László, Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 1131–1132.

3 Cseres, i. m., 86–87.

4 Cseres Tibor, Hideg napok. Regény és színmű, Magvető, Budapest, 1966, 47.

5 Uo., 61.

6 Uo., 148.

7 Cseres, Vérbosszú…, i. m., 86.

8 Uo., 17.

9 Uo., 24–25.

10 Az író legyen istenkísértő. Cseres Tibor = Eszéki Erzsébet, Kibeszéljük magunkat. Íróportrék, Múzsák, Budapest, 1990, 89.

11 Cseres, Vérbosszú…, i. m., 94.

12 Uo., 100.

13 Furkó Zoltán, Cseres Tibor, Kortárs, 1988/11, 137.

14 Matuska Márton, A megtorlás napjai, Forum, Magyar Szó, Újvidék, 1991, 11.

15 Tomán László, A vajdasági magyarság sorsa: múlt és jelen, Magyar Szemle, 1994/4, 414–415.

16 Csorba Béla, Előszó = Mészáros Sándor, Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944–45. I. Bácska; Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1995, 6.

17 Cseres, Vérbosszú…, i. m., 67.

18 Uo., 82.

19 Cseres, Hideg napok, i. m., 83.

20 A. Sajti Enikő, Magyarok a Vajdaságban 1944 őszén, Tiszatáj, 1991/2, 79.

21 A. Sajti Enikő, Impériumváltások, revízió, kisebbség – Magyarok a Délvidéken 1918–1947, Napvilág, Budapest, 2004, 320.

22 Uo., 322–323.

23 A. Sajti Enikő, Bűntudat és győztes fölény, Szegedi Tudományegyetem, Szeged, 2010, 113.

24 Čubrilović, Vasa, A kisebbségi kérdés az új Jugoszláviában, Híd, 1996/12, 1044.

25 Uo., 1047.

26 Uo., 1053.

27 Uo., 1054.

28 Uo., 1059.

29 Cseres, Vérbosszú…, i. m., 5.

30 Uo., 242. – Az Ötvenezer magyar vértanú – Tudósítás a jugoszláviai magyar holocaustról 1944–1992 című, Nyárádi István kiadásában év nélkül, de mindenképpen 1991 után megjelent kiadványban ez olvasható: „Szűcs Márton nyugalmazott esperesplébános és Kovács József nyugalmazott plébános, mindketten született bácskaiak, a római katolikus plébániák történeteit vizsgálgatták. Megkérdezték a falvak papjait. Ezután írták meg a kommunista rendszer fenyegetése miatt titokban az emlékeztetőjüket, a Halottak hallgatása címmel a 40 000 ártatlanul kivégzett bácskai-vajdasági magyarról. A gyilkosságok számát és hiteles történetét feljegyezni vakmerőség volt, de mivel a jugoszláv kommunista államban éltek, a feljegyzéseket nyilvánosságra hozni nem volt bátorságuk. A bizonyítékok csak haláluk után kerültek Cseres Tibor magyar író kezébe, aki dokumentumok alapján írta meg a Vérbosszú Bácskában című, 1991-ben kiadott kötetét.” Lásd Ötvenezer magyar vértanú – Tudósítás a jugoszláviai magyar holocaustról 1944–1992, h. n. – Nyárádi István kiadása, é. n. [1991 után] 8.

31 Uo., 248.

32 Szakolczay Lajos, Jugoszláviai vérengzés avagy a véletlen triptichonja. Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában; Matuska Márton: A megtorlás napjai; Illés Sándor: Akikért nem szólt a harang, Kortárs, 1991/12, 107.

33 Berkes Erzsébet, Hideg napok – nehéz évek. A délvidéki magyarságról, Magyar Nemzet, 1991. július 30., 5.

34 Matuska Márton, Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944–45), Keskenyúton Délvidéki Tragédiák 1944–45 Alapítvány, Budapest, 2015, 19.

35 Matuska Márton, Negyvenöt nap ’44-ben, Magyar Szó, 1990. október 14. – 1991. február 27. Munkája 1991-ben A megtorlás napjai címmel könyv formájában is megjelent.

36 Matuska Márton, Meddig jutottunk? = Rémuralom a Délvidéken, Atlantis, Újvidék, 2004, 20.

37 Csorba Béla, Előszó, i. m., 5.

38 Ádám István, Csorba Béla, Matuska Márton, Ternovácz István, A temerini razzia, A VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin, 2001, 9.

39 Friedrich Anna, Az elcsatoltak szenvedései – Tanácskozás Újvidéken az 1944–45-ös magyarellenes atrocitások feltárásáról, Családi Kör, 2003. október 30. 10–11.

40 Szloboda János, Zentán történt ’44-ben, Kráter, Pomáz, 2005, 5.

41 Cseres Tibor: Hideg napok. Vérbosszú Bácskában, Lazi, Szeged, 2014.

42 Egy betiltott film kitalálása. A bácskai bosszú. Összedrótozott magyarok. Interjú A. Sajti Enikővel, Napló (Szabadka), 1991. július 24., 27.

43 Popović, Prijezda, Halál az ítéletre és a sírhelyre való jog nélkül – Százöt belgrádi likvidálásának 57. évfordulója kapcsán, Magyar Szó, 2001. december 19.

44 Matuska Márton, Színigazítás a Jugoszláv mozaikon I–II., Magyar Szemle, 1993/2, 187–196. és 1993/3, 294–299.

45 A temerini razzia, i. m., 10.; Kasaš, Aleksandar, Mađari u Vojvodini 1941–1946, Filozofski Fakultet, Novi Sad, 1996, 245.

46 Grlica, Mirko, dr. Hegediš Antal, Dubajić, Milan, Merković, Lazar, Imenik žrtava drugog svetskog rata na području Subotičke opštine – Szabadka község II. világháborús áldozatainak névsora, Grafoprodukt, Subotica–Szabadka, 2000.

47 Stanyó Tóth Gizella, Szembenézéssel a megbékélésig – Az első hivatalos kutatás szerint tartományunkban 83.881 ártatlan civil áldozat volt, köztük 4624 magyar az 1941–1948 közötti időszakban, Magyar Szó, 2009. május 15.

48 Németh Zoltán, Hatvanöt éves szégyen – Szerbia nem lehet az Európai Unió része, ha nem tisztázza örökölt bűneit – Az 1944–1945-ben a vajdasági magyarok felett elkövetett atrocitást nem lehet kollektív bűnösségként kezelni – Magyarország és Szerbia államfői levelet intéztek a nemzeti akadémiáikhoz, Magyar Szó, 2010. február 6.

49 Ternovácz István, Több ezer gyereket végeztek ki a kommunisták Szerbiában! – állítja dr. Srđan Cvetković történész, a tömegsírok megjelölésével és az áldozatok összeírásával foglalkozó állami tényfeltáró bizottság titkára, Vajdaság MA, 2012. január 3.

50 Szakolczay Lajos, Aggodalom és gyónás, Kortárs, 1990/6, 133.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben