×

Albert Zsuzsa: Odaát esik; Gömöri György: Rózsalovaglás

Baán Tibor

2015 // 12
A mai magyar lírában a csöndes és visszafogott, ám épp ezért hiteles szónak különleges akusztikája van. Annál inkább, mert a kultúra, ki merné ezt manapság tagadni, szép lassan elment az önismeret mélységeit kerülő felszínesség irányába. Albert Zsuzsa azonban rádiószerkesztői és riporteri munkájával is bizonyíthatóan (s itt épp csak utalok a szerző népszerű, a rádiós műsorokból készített könyveire: Miért szép? [1974]; Legendás irodalom [1997]; Irodalmi legendák, legendás irodalom I–III. [1999–2003]) nem ezen az úton jár, mi több, bizonyítja, hogy a gondolati igényességre egyre nagyobb igény van. Enélkül az irodalom és különösképpen a líra, amely a belső én előhívásának esélyét kínálja, folyamatosan veszti el olvasóit. Azokat, akik a „fecsegő” felszínnél mélyebbre kívánnak látni. Albert Zsuzsa életműve A szőlőinda vitorlái című válogatással (Kortárs, 2005) is bizonyíthatóan a gondolati és érzelmi mélység tekintetében fontos szempontokat kínál a költői hitelesség megóvására és megteremtésére.

Az új könyv (Odaát esik) – organikus egységben A szőlőinda vitorlái című életműösszegző válogatott kötettel, ám hangsúlyaiban attól mégis eltérő módon – fontos és kikerülhetetlen tanulságokkal szolgál, amit csak most, az idő szorításában lehetett így, ilyen kikezdhetetlen evidenciával megfogalmazni. A versek, illetve versfüzérek – ez is mennyire jellemző a költőre – a maguk egyéni és egyedi világlátásukkal az életútra reflektálnak, a tanulságra, amelyben rész és egész, múlt és jelen megmásíthatatlan ötvözetet képez. Maga a versfüzér mint forma, jóllehet egyetlen gondolatkör ábrája, de mégsem egyetlen lineáris logikájú szövegtest. Annak leképezése, hogy gondolati és érzelmi életünk, mint a fa ágai egy adott törzs mentén, jobbra-balra elágaznak. A képzelet kecses játéka folytán a gondolat térbeli plaszticitást kap. Van ebben, hogyne volna, játékosság is, okos csel, a téma különböző szemszögből történő meglátása, lírai ritmus, amely mindig valami új szempontot kínál. A cél alighanem az, hogy a személyiség érzelmi élete mozgásélményként rögzüljön. Ebben pedig az a lélektani felfedezés nyer visszhangot, hogy érzelmi életünk folytonos mozgásban, hullámzásban van.

A kötet mottóverse („Várd meg a tiszta órát / várj te a tiszta időre, / tiszta lapra. / Mikor eláll a szél, a virradatra”) még azok számára is pontos eligazítást ad e líra karakterére, a költő emberi tartására vonatkozólag, akik Albert Zsuzsa lírai világát nem ismerik. Mert miről is vallanak ezek e sorok? Nem többről és nem kevesebbről, mint a vershez, kicsit tágabban: a költészethez való viszonyulásról. Egyfajta ars poeticának is felfogható módszerről, amely megköveteli művelőjétől, hogy kivárja az alkalmas helyet és időt, mikor elmondható és kimondható a vers-én igazsága. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a szó megértése (olvasói befogadása) is megkövetel hasonló feltételeket. Vagyis a kimondásnak és a megértésnek (újraalkotás) létezik va­lamiféle optimális ideje. Különösképpen igaz ez Albert Zsuzsa mikrohangsúlyokra fogékony, csend­érzékeny költészetére, ahol a finom aláfogalmazás a lírai hitel megteremtésének fontos eszköze. Nagy szavak helyett a kisvilág pontos, lényeglátó szavairól beszélhetünk, áttetsző mélységről, mely hitelesen szól a létezés nagy kalandjáról, örömről és bánatról, a dolgok végső, emberi ésszel megragadhatatlan értelméről.

Az öt ciklusra tagolt kötet a létmegértés különböző színtjeiről tudósít. A kötetnyitó Harc az angyallal című anyasirató füzérvers mindjárt egy jól érthető bibliai panorámát vázol fel. Ebbe az összefüggésrendszerbe helyezi el anyját és gyermeki önmagát a költő: „És akkor elgondolta az Úr, / jó lesz gyermeknek megtartania. / Bocsátott alá jeges vizet / ónos esőt és jégpáncéllal borított minden utat / azt is, amelyen hazamenned lehetett volna…” Az életfilm különböző jelenetei az anya–gyerek kapcsolat alakulását, fejlődését mutatják: „Őrzök egy gyönyörű / öregasszonyt, / egykor édesanyám volt, / és néha most is az. / Gyerekkor hársfaillata / tombol, míg róla / egyre hull az élet, / mindennap megtagad engem. / Köröttem önmegtagadása / kerítései, tányér, függöny, / terítő, szőnyeg, / lába alá simul, amíg / megy, megy a lejtőn, / aztán elindul fölfelé.” A drámai veszteség a lezárásban megenyhülni látszik: „De már szépséges termeted / újraszületett életed / legkisebb dédunokád / őrzi a tekinteted / anyám anyám.” A lírai módszer alkalmas arra, hogy érzelmet, életeseményeket, tehát epikus mozzanatokat, a Gondviselésbe vetett hitet, élettanulságot szőjön egybe, s ily módon a külső időt a lélek benső idejeként ábrázolja, ahol a konkrét tények jelképes jelentéssel, mitikus kisugárzással bírnak.

Az Odaát esik, Ebben a hűlő évszakban és az Autóval, gyalogosan című ciklusok darabjai az én, a te és az ő névmásaival jellemezhető kapcsolatrendszer nyomába szegődve az életmérleg elkészítéséhez kínálnak fontos összefüggéseket. Természetesen nehéz műfaj ez. Biológiai és lélektani hardverünk úgy van szerkesztve, hogy a megélt életet – amelynek igazi átélésére a történés idején alig volt módunk, hiszen előbb történtek velünk a dolgok, mint azok igazi megértése – többnyire csak utólag, a múlttá vált idő összefüggésrendszerébe helyezve tudjuk a megfelelő módon értelmezni. Ez az értelmezés Albert Zsuzsa esetében az én bensővé élt tájemlékein keresztül történik. A pillanatképek (Búcsúzó február, Egy fenyőfára, Ősszel, Jácint, Pilis – Hétvályús forrás, Hellasz) alkalmasak arra, hogy az idő építő és rontó hatalmát értelmezzék. Az Ősszel című vers zárásában így: „Kopog és zörög és zuhog, / tél közelít, / érik a szőlő, naspolya növekedik, / szívemben is a halál. / Egy-két virágot talál, / pirosat, sárgát, / nem gólyahírt, / a gólya elköltözött örökre. / Sötét az ég már, / alkonyodik, / ott lehasal az ég a földre. / Odaát esik.”

Ha ezidáig a természet színeváltozása mögött fedezhettük fel a vers-ént, úgy a már emlegetett Ebben a hűlő évszakban című ciklus verseiben és mindjárt a De én mindenkor veled maradok füzérversében az én–te kapcsolat bomlik ki előttünk, mintegy visszajátszva letelt éveket és évtizedeket: „Túl hegyeken, túl ifjúságunk / édes erdein, / túl a vénségnek / ösvényein / megtalálsz a hideg űr / egyetlen zöld buborékának / alján. // Viselj rám gondot, / elveszek, ha / nem figyelsz rám…”

A személyiséget az eleven élet, a kapcsolatok tartják fent. Az a figyelemből, megértésből és szeretetből font háló, amelybe szükség esetén kapaszkodni lehet. A verscímek fel-felvillanó nevei (Morvay Juditra, Az őrült festőnő…, Kovács Pirkó, Lieber Éva szólítása, Kovács Éva) és a Rába György emlékét idéző Isten megáldja a szeretet mélységeibe kalauzolják az olvasót. Abba a szeretetbe, amely örök jelen, még akkor is, ha látszólag múlt. Valahogy úgy, ahogyan az utoljára említett vers zárása fogalmaz: „Isten áldja, Isten megáldja, / ahogy elköszönni szoktunk / egy-egy beszélgetés / végén, ami soha sincs / úgy lezárva, Mesterem, / hogy ne kívánnám felhívni / újra – meg újra.”

A kötetzáró Emlékirat helyszíne Bukarest, ideje „Ötvenhat után tán ötvennyolcban”, a cselekmény valójában egy élethelyzet, egy korszakra jellemző életérzés leírása, valóságos versnovella: „…Bukarestben / hivatalosan a Rádióban / mert / nem ismerek senkit / veszélytelen vagyok / teljesítik a tervet. / Először külföldön / először kell egész nap / franciául beszélnem / hullafáradtan fekszem le / minden este.” A következő időpont és helyszín: „Hatvannyolc után Prága”. A besúgókat és rokonszenvezőket s ki tudja, kiféle, miféle érdeklődőket felvonultató rádiós munka emlékeivel zárul a verskötet. Egy olyan költő hitvallása, aki tud és mer hiteles lenni. A versek hátteréből kiemelkedő részletek mint vigasztalás jelennek meg. A sűrűsödő idő, a „tömörítő emlékezet” (Rába György) ösvényein haladva fokozatosan jutunk el a létbelátás olyan kilátópontjára, ahol az erkölcsi érték és a kultúra összekapcsolódik.



Ma sem érdektelen kérdés, hogy a nyugati magyar irodalom milyen súllyal van jelen hazai irodalmunkban. Alighanem fokozódó súllyal és jelentőséggel, hiszen a rendszerváltással ledőltek a tiltó korlátok. Gömöri György neve sem ismeretlen a hazai versolvasók előtt, hiszen a rendszerváltás óta számos könyve jelent meg, elsőnek a Búcsú a romantikától (1990), s azóta az életmű, többek közt az 1997-ben megjelent gyűjteményes kötettel is bizonyíthatóan, hazatért.

A költő nyolcvanadik születésnapját köszöntő (fogjuk fel így) Rózsalovaglás bevezető tanulmányát Szirtes Gábor írta. Nem tévesztendő össze George Szirtessel, akivel Gömöri György, a tudós költő, egyetemi tanár, a lengyel és magyar irodalom egykori oktatója közösen szerkesztette az emigráció fontos művét, a 20. századi magyar költők antológiáját, amely átlépve a kirekesztő szemléleteken, a terjedelmi korlátok ellenére is teljes szellemi képet ad (a nyugati és az erdélyi alkotókat is felvonultatva) a magyar líra rendszerváltás előtti állapotáról és legfőbb tendenciáiról.

Az új kötet, miközben visszautal a Száműzetés kertje (Komp-Press, Kolozsvár, 2009) című kötet anyagára, tovább szélesíti a költő szellemi horizontját. Pontosan mire is gondolok? Arra, hogy az „ötvenhatos fiatal” Nyugatra kerülve „belakta” a világot, elvégezte az oxfordi egyetemet, azaz bejárta azt a tipikus utat, amelyben a magyarnak lenni és megmaradni a nyelvben életre szóló küzdelmet és feladatot jelent. A költészet ebben a küzdelemben valósággal dokumentálja, hogy mit jelent nyugati magyarnak lenni. Nos, táguló horizontot, a korábbi világkép folyamatos átértékelését s ezzel szinkronban a személyiség átformálódását. A múlt és a jelen övezetei közt egyedül a magyar nyelv törékeny hídja teremt kapcsolatot. Ezen a hídon kell átkelnie az olvasónak, hogy megértse azt, és ezen nem utolsósorban érzelmi azonosulást értek, amit a verskötet közöl.

A négy ciklust (Óda az emberi talphoz, Tavasz Firenzében, Magyarok Deventerben, Hírek és sorsok) tartalmazó kötet nyitó verse, A reggeli zajok a konkrétumokból építkező, az itt és most eseményeire reflektáló ént mutatja: „Reggel van. Fejem fölött ilyenkor / ógörög mondák szilaj kancái dobognak – / herkulesi munka lenne / megzabolázni őket! / Közben kinn a kertben / aki a domborművön kezét emelve áll, az / egy akháj vagy trójai harcos…” A versépítés módszere, hogy összeilleszti a jelent és a múltat, ami csak nevében múlt, a tudatban folyamatos jelen. A különböző időhorizontok összefényképezése e lírában egy öngyújtó csattintáshoz hasonló gyorsasággal kivitelezhető. Így: „Szeretem az ilyen száraz, / napfényes napokat, amikor / nincsenek kocsiversenyek / a stadionban, rituális gyilkosságok / sem történnek, csak színes mesék / röpködnek a mágikus képernyőn, szemhunyásig.” A vers kifutása, az időhorizontok összemosása szükségképp növeli az olvasó bizonytalanságát. Hol vagyok? Kicsit a múltban és kicsit a jelenben, mert az, ami rég volt, az ma is történik, legfeljebb más neve van az eseménynek, de a lényeg, az emberi természetből következő ingerválasz, érzelmi és értelmi reakció sok szempontból ugyanaz. Hogy ezt belássa bárki, ahhoz sokat kell élni, hiszen épp ez a fejlemény, a létezés mint ismétlődés, mátrix, „mintázat”, mint ezt Marsall László és Weöres Sándor ismételgette, az egyik legfontosabb tanulsága az életnek, amely határokat szab, de az emberi tudásvágy újra meg újra átszökik ezeken a határokon.

Gömöri György verseinek fokozatosan táguló értelmezési tartományában a meghalt első feleség emléke a Pas de deux-ban így jelenik meg: „Szélzúgásos éjszakákon / simogatom a hátadat. / Helikopter kering az égen, / róka surran a kert alatt // Szélzúgásos éjszakákon / szorongatom a kezedet. / Ajtót csapkodnak, láb dobog, / zene szól fejünk felett. / Szélzúgásos éjszakákon / kislánykorodra gondolunk: / budai fenyőt ráz az orkán. / De aztán csönd lesz, jó meleg.” A dallamos vers, az ismétlésekkel, az ellentétezéssel, ahogy a benti idillt („simogatom a hátadat”) a kinti világ történéseivel ütközteti, pontosan mutatja e líra klasszikus gyökérzetét, amely az értékfolytonosság jegyében alakult. Ennek említése azért is fontos, mert Gömöri György költészete számos hangfekvésben szól. A lírai hangnem mellett az irónia is jelen van mint a tudat önreflexiós képessége, amely képes magára kívülről és felülről nézni. Az Óda az emberi talphoz (már a cím is ironikus!) kicsit Berda Józsefet idéző módon, ódai hevülettel szól a költőietlen témáról: „– Legmunkásabb minden testrész közül, / ó, talp! – valahogy így kezdeném, ha régi / költő lennék…” A harmadik beszédmód az emlékezés, a családtörténet, a történetmondás (Nagyapám utazásai, Nagynéném története, Percek gyerekkoromból stb.), ahol a vers a lehető legközelebb kerül az epikához, a novella sűrűségű életanyaghoz. Az utoljára említett versben így: „Talán az első fényképig ér az emlékezet / kerek szemekkel állok rövid gyereknadrágban / könyvvel hónom alatt (anyám tette oda nem én ) / de egy életre meghatároz e tény / meg az is hogy beteges ez a kisgyerek / akit svábhegyi szanatóriumba küldenek…”

A szívközeli életesemények, a magánélet történései mellett fontos szerephez jutnak az utazási emlékek. Nem egyszerűen földrajzi helyek, helyszínek felsorolásáról van szó, hanem lelki tájak bejárásáról, a régi élmények előhívásáról. A „Nyári hajnal a Tioga-tónál” vagy a Szegedy Róza-ház említése Badacsonyban az én lelki birtokaként kezelendő, mitikus távlatokat nyújtó vonatkozási pont. A helyszínek ugyanakkor a személyessé élt történelmi idővel való találkozás alkalmai (Vélszi emlék, Utazás Wittgensteinnel Izlandon, 1912, Érkezés Empoliba, Egy Robert Capa – fényképre). A kedves helyszínek és az ott megforduló hírességek (Tavasz Firenzében) többnyire azért is fontosak, mert a történéseknek bőségesen vannak magyar vonatkozásai. A Faludy György emlékét idéző, versben (Makasszár és Am­bon közt…) az egzotikus helyszín hívja elő a magyar tájakat: „Míg a déli tenger neszeit hallgatom, / miért gondolok távoli hazámra? / Ez itt az óceán, nem a Balaton. / Illatos szél támad, fürdetem benne az arcom, / s érzem, a sejtelmes hold mögött vár Ambon, / a holnapi Ambon.”

A nyugati magyar költészet az eddigiekből is kiolvashatóan lelki és földrajzi, és ezzel szoros összefüggésben művelődéstörténeti távlatokat nyit. Ez a táguló panoráma értelmezi a legdrágábbhoz, az anyanyelvhez ragaszkodó nyugati magyar költők sorsképletét. Lássuk be, nem könnyű helyzet ez. Ugyanakkor az összevetések, az idegenből látott hazai történelem összefüggései Gömöri György költészetében (Vihar a tengeren: Szepsi Csombor naplójából, Bethlen Gábor levele lovaskatonáihoz, Zrínyi Miklós Balassi Bálintra emlékezik, Egy protestáns magyar naplójából [1694] stb.) nem kevesebbet, mint újszerű nézőpontot kínálnak. A verscímek, szinkronban a költő történelmi kutatásaival, pontosan jelzik, hogy nem puszta fikcióról van szó. Érvényes ez a megállapítás a címadó RózsalovaglásBékássy Ferenc 1914-es jegyzeteiből című alkotásra is. Az egyes szám első személy használata érthető módon a múltba repíti az olvasót. „Pápán tanultam meg jól lovagolni / volt ott még néhány régi tiszt / aki értette dolgát… […] Most készülök utamra (szűz Octavian) / rózsákkal feldíszített paripán / hogy dulce et decorum? Ugyan már!”

A versek e rövid szemléje alapján már körvonalazódik, hogy Gömöri György költészete ezer szállal kapcsolódik a hazai irodalom fejleményeihez, így az égetően forró közelmúlt történéseihez is. Nézőpontja, mint eddig is, a megértés, a hűvös mérlegelés, a ráció fontosságára figyelmeztet. Paradox módon a költő, aki állítólag csupa érzelem, ezúttal az elszabadult és önkontroll nélküli érzelmi élet veszélyeire hívja fel a figyelmet. Nem a zabolátlan ösztönöket énekli, nem az esztelen szenvedély képeit hívja elő, amely amúgy is elárasztja a médiát, hanem a mérték fontosságára figyelmeztet. A megidézett jelenetek sokat elmondanak a korszakról, a Váróterem a Kádár-korszakban a kallódás lélektanát festi: „Ülsz egy dohszagú, kopott váróteremben, / soha-meg-nem-érkező vonatodra várva.” Abszurd élethelyzet ez. A záró megállapítás – „Ez van. Lehetne rosszabb” – nem sok jóval kecsegtet. Az Egy épületriasztóra évtizedes ugrással a civilizáció átokká vált áldását észleli: „…Elzárni / lehetetlen. Már csak pár hónapot kell várni, mondja / az ellenzék, akkor aztán / felrobbantják az egész épületet / és helyreáll a közcsend. (Vagy megszólal / egy új, még szörnyűbb hangú riasztó.)” A helyzet szó szerint: riasztó. A harmóniára törekvő költő azonban nem tehet mást, mint hisz a szellem erejében, abban, hogy független gondolataira szükség van.

Az Egy hajdani lázadó újra lázad ezt a lélektani helyzetet elemzi: „…Sohasem kellett, amit rám parancsolt / Vezér vagy Párt, divat vagy rossz közízlés…” Ez a fajta lázadás, de nevezzük inkább értéktudatnak, vitte a költőt túl a határon, ültette be a könyvtárszobák rejtekébe, ahol a tudás és tudomány forrásai találhatók. Volt ebben elemi életösztön. De manapság – a vers-én ezt pontosan érzékeli – a szellemi műhelyek is ostrom alatt állnak. Ezért írja, hogy minden elégedettsége dacára, hiszen kiküzdötte helyét a világban, tehát lehetne akár elégedett is, de lázadnia kell a történelmi egyensúlyvesztés nyilvánvaló tényei láttán: „Nincsen okom panaszra. Ha lázadok ma / azért teszem, mert elborzadva látom: / kerge eszmék hogyan tenyésznek friss fejekben.” A diagnózissal nem könnyű vitázni. A költő aligha tehet mást, mint legjobb lelkiismerete szerint figyelmeztet arra, ami holnap már történelem lesz. (Kortárs, 2014; Pannónia Könyvek, 2014)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben