×
Tovább a kapcsolódó galériához

A Magyar Festők Társaságának húsz éve

Kováts Albert

2015 // 12

Épp a „szezon végén” 1989-ben lettem a Szövetség tagja. Amikor kértem, még fontosnak tűnt a dolog, elsősorban hogy a kollégákkal, „a szakmával” valahogy megismerkedjek, mert mint autodidakta erősen nélkülöztem a velem egyívásúak ismeretségét. Végül is nem sok történt; a tagkönyv szerint ’94-ben fizettem utoljára tagdíjat. Egyetlen szövetségi akcióra emlékszem, a Gerzson Pál által levezényelt Petőfi Csarnok-béli tárlatra. Nem sok öröm volt benne, a képek repülőgépek közt lógtak a falakon. Ekkoriban még „a székhely” a Vörösmarty téri Elizélt-palotában volt; nyomasztó, félhomályos folyosók és rideg irodák összevisszaságában. A falak közt a pártállami idők hivatali levegője terjengett. Butak Andrással egy használaton kívüli tanácsterem poros bútorai közt ismerkedtem meg. Megnyerő volt az aktivitása, célratörése és a viszonyok feletti áttekintése. Ez már a grafikusok függetlenedési törekvésének időszaka, de én, aki évtizedekig csak kívülről szemléltem „a művészeti élet” folyását, csak fokozatosan kezdtem érteni a dolgok mögöttesét és látni a szemben álló frontokat. Látnom kellett, hogy a művészek többsége közönyös, a legtöbben nem élik meg az én rendszerváltozási élményemet: a felismerést, hogy amit elgondolok, kitalálok, az nem marad szükségszerűen ábránd. Azt meg is lehet valósítani. Mindenfélét lehet csinálni. Olyat is, amit más még soha nem, vagy hasonlót is, csak másképp. Nemcsak a festészetben. És nem szólnak bele. Beleegyeznek, ha én vetem fel. Sőt, néha fölkérnek. A legkülönbözőbb területeken és különféle műfajokban. És lehet. És szabad. A Szövetség irodája éppen a beleszólásról leszoktatás, a tiltás gyakorlatánál ragadt meg. A festés mellett rengeteg mindent csináltam akkoriban az új idők lázában. Volt két év, amikor hetente jelent meg írásom, olykor több is különböző lapokban. Televízióztam, interjúztam, hol mint szerkesztő, hol mint riporter. Természetesen politizáltam is. Nagy segítséget jelentett a tájékozódásban és az új ismeretségek létrejöttében Simsay Ildikó barátsága, aki a progresszív változások egyik motorja volt.

Látszott, hogy meg kell újulnia a Szövetségnek. Németh Lajos művészettörténész professzor (egy személyben a Szövetség elnöke a rendszerváltozáskor) volt az első, aki fölvetette, hogy a szakosztá­lyoknak önálló egyesületekké kellene válniuk, az iroda pedig maradjon meg szolgáltató központként. Ez a korszerű forma tehetné lehetővé az új csoportok jogi, művészeti és anyagi függetlenséget. Meg is indultak az előkészületek, de a professzor halálát követő új kurzus, az új elnök, Gerzson Pál kis idő után (hallgatva a visszahúzó pártállami hangokra) mindent megtett a folyamat visszavetésére, az átalakulás megakadályozására. Az 1989. évi II. egyesülési törvény lehetővé tette új egyesületek megalakítását, de az irodaiak ragaszkodtak a Szövetség előjogaihoz, kivételezett helyzetéhez, és nem óhajtottak versenytársakat sem a művészeti életben, sem a pályázati pénzek elosztásánál. A fordulatot az a közgyűlés hozta el, ahol a régi struktúra híveinek sikerült olyan alapszabályt megszavaztatniuk, ami kizárta, hogy a Szövetségen belül jogi személyek létezzenek. Ezzel voltaképpen az újítók működése lehetetlenné vált a Szövetség keretein belül. Az addigra már de facto és jogilag is létező egyesületek, csoportosulások, valamint az ezután megalakuló társaságok ekkor hozták létre a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetségét mint ernyőszervezetet.

A tizennégy egyesület között ott volt a frissen megszületett Magyar Festők Társasága is (1995). Harminchárman írtuk alá a nyilatkozatot. A tízéves jubileumi kiállításon említették többen is, mennyire sajnálják, hogy nem voltak, nem lehettek jelen ezen az akkor már történelminek érzett eseményen, de ugyanúgy alapító tagnak tartják magukat, mint a többiek. A tagsághoz természetesen kellett elnök is. Az elnökválasztásról Karátson Gábor így írt a tízéves kiállításhoz kiadott kis katalógusban: „…az egybegyűltek azon a szép és izgatott napon először nem engemet választottak elnökükké, hanem Bikácsi Danielát; én, ezek szerint, a második legtöbb szavazatot kaptam, ami szintén megtisztelő eredmény. […] Daniela az elnökséget nem vállalta, se ideje, se kedve, már bocsánat, nem tudom, hogy fejezte ki magát, de ez volt a dolog lényege, nevettünk, s átcsúsztatta a megpróbáltatást nekem, ki aztán, némi kapacitálás után – azt hiszem, Kováts Albert és Szemadám György kezdték magyarázni, hogy így meg úgy – fejet hajtottam a Társaság létesülési vágya előtt: könnyen belátható, hogy elnök nélkül nincs társaság sem.”Ha jól emlékszem, alelnököket is akkor (június 17-én) választott a kis társaság, magától értetődően Bikácsi Danielát, aztán Simsay Ildikót, Kovács Pétert és engem. Ildikó nagyon korai halála után a helyét Mayer Berta vette át.

Már működő, bejegyzett egyesület voltunk, amikor a „visszarendezők” még mindig nem tudtak beletörődni a változásokba. Gerzsont különösen a Társaságok Szövetsége irritálta. Több ízben intézett hírlapi támadást ellene – ellenünk. Az „ernyőszervezet” kifejezést nem sikerült beillesztenie a szótárába, néhányszor esernyőkről cikkezett, és a Szövetséget a Főiskola s a Műcsarnok létrehozójaként aposztrofálta. Nem ez nyugtalanított minket. Butak Andrásnak ekkor már – több egyesület világra segítése után – számunkra, fennkölt és elvont festők számára elképesztő ismeretei voltak a bürokratikus teendőkről, friss értesülései voltak a törvényekről, rendeletekről. Ő mondta el nekünk is, hogy melyek a szükséges adminisztratív tennivalók, ezek – bíróság, bank mint a legfontosabbak – merőben új és nyugtalanító ügyek voltak számunkra. Vonakodott is mindenki ebbe belefogni. Végül én vállaltam az ügyintézést azzal a gondolattal, hogy ennyi, és semmi több, aztán folytassa más, például a megválasztott elnök. (Bár fogalmam sem volt róla, mi is lehetne az a folytatás.) Hamarosan kiderült azonban, hogy innen nincs kiút. Ha elkezdtem, folytatni kell. Karátson semmit sem csinál, csak aláír; az aláírásáért fel kell keresni a lakásán. Márpedig mindenhez aláírás, pecsét kell; így mennek a dolgok. Aztán a pénzügyek. A pályázatok, a pályázás. Ez az első években semmiség volt a későbbiekhez képest. Akkor még nem voltunk mi, művészek potenciális csalók, a gyanú folyamatos tárgyai, akik az elnyert pályadíjat bizonyára francia krémesre és Johnny Walkerre költjük.

A gyanakvást kezdetben máshol tapasztaltam. Többféle helyről, más-más irányból. Az egyik irány, amivel szembesülnöm kellett, a múzeumi, művészettörténészi gyanakvás volt, bár ha meggondolom, több volt ez annál. Mert a gyanakvást el lehet oszlatni; ám itt megrögzött nézettel ütköztem, amivel kívülállóként nem tudhattam megküzdeni. A ki nem mondott vélemény ez volt: Kik ezek? Mit akarnak? Festők? Művészek ab ovo alkalmatlanok szakszerű, színvonalas tárlat koncipiálására, megrendezésére. Nem szabad a Múzeum megszentelt terét afféle amatőr, bizonytalan kifutású rendezvény rendelkezésére bocsátani. A legrosszabb ebben a „ki nem mondottság” volt; az tudniillik, hogy ezzel a nézettel sohasem szembesítettek; hosszú, adott esetben évekig elhúzott hazudozással kerülték meg az egyenes beszédet. Hátha a delikvens elunja, vagy rájön, hogy nemkívánatos ügyfél. Így aztán sohasem lett a Magyar Festők Társaságának kiállítása Székesfehérváron, és a Magyar Kollázst sem a Nemzeti Galériában rendeztük meg. Sajnos a pártállami „nyet” visszhangját érzékeltük ebben. Nemcsak szakmai dölyf vagy pozícióféltés játszhatott itt szerepet. De az is, hogy a spontán önszerveződés fogalma és a polgári érdekképviselet jelentőségének ismerete a demokrácia nélküli évtizedek alatt kiveszett a társadalom tudatából. Évekbe telt megszerezni a bizalmat, s odáig jutni, hogy például ma már válogat­hatunk a kiállítóhelyek között, olykor felkérnek, és hogy bizonyos presztízse van a Magyar Festők Társaságának. Szerencsére nemcsak az idő múlása, hanem az új iránt fogékony és a vaskalapot nem ismerő vidéki és budapesti intézményvezetők vállalkozó kedve is számos alkalmat teremtett aztán művészeink népszerűsítésére. Azok a művészettörténészek, művészeti írók, akik jobban megismertek, idősebbek és fiatalabbak, megkedveltek, és sokat segítettek. A sokat hivatkozott Magyar Kollázs e tekintetben is kiemelendő példa. Kopócsy Anna, Szeifert Judit és persze N. Mészáros Júlia nélkül sem könyv, sem négyszáz műtárgyat bemutató kiállítás nem lett volna. De már kezdetben mellénk állt Pogány Gábor, és munkatársunk lett Koplik Judit. Passuth Krisztinára, P. Szabó Ernőre, Pataki Gáborra is mindig számíthattunk megnyitónál vagy zsűriben.

Több esetben a rosszhiszemű gyanakvás volt az alapja annak is, hogy egyes művészek távol tartották magukat tőlünk s a kiállításainktól. A valódi okot ők is elhallgatták. Egy jeles festőnk egyenesen megdöbbent a feltételezésen, hogy képet adhatna nekünk, és egymást kizáró okokat sorolt, hogy miért nem teheti. Egy másik kiválóság évekig húzta a válaszadást. Az ilyen festő úgy gondolja, hogy a „plebs” közé keveredve a kollektív kiállítás képei „lehúzzák” az ő munkáját. Holott lehet, hogy éppenséggel az ő ragyogó műve emelné meg a tárlat összképét. (E típustól megkülönböztetendő az úgynevezett „magának való” művész, aki egyszerűen csak magában tud megmaradni, minden közösség idegen tőle.) Kellett egy kis idő, mire eloszlott a naivitásom, és pontosan megítélhettem, hogy kihez nem érdemes fordulnom. Egy-egy kiállítás sikere amúgy sem a „nagy neveken” múlik, noha legkiválóbbjaink közül sokan tagjaink és állandó szereplőink. Az évek során kiderült, hogy az ötletes hívószó, a festők habitusába és az idők levegőjébe beletrafáló kiállításcím a döntő. Fontos, hogy az alapgondolat ösztönző legyen a többség számára, ugyanakkor eléggé tág lehetőséget nyújtson az alkotó fantáziának. Ilyen példa a Fekete képek, az egyik legsikeresebb tárlatunk. Sikere volt mindenekelőtt a művészek körében, amit a résztvevők százon felüli száma igazolt. Fontosabb ennél, hogy a mennyiség minőségbe csapott át, a színvonalra sem lehetett panasz. De kellett hozzá egy remek kiállítóhely: a Csepel Galéria is.

A Csepel Galéria épülete korábban óvodaként szolgált; európai uniós pénzből vált korszerű, tágas kiállítótérré, amelyben előnyösen lehetett nagyszabású csoportos kiállítást és egyéni bemutatkozást rendezni, akár párhuzamosan is. Az intézménynek ez már a negyedik otthona volt; vezetője, Sárkány István szívesen fogadta egyesületünk programjait. Ez a sztori szívfájdító külön történet a húszéves histórián belül. Épp csak annyi ideig dolgozhattunk ott, amíg elterjedt a híre, hogy érdemes egy jó kiállítás kedvéért Csepelre utazni. Megéri a HÉV-utazást és a tízperces sétát. Egy galéria megbízható, előre tervezett, várhatóan rangos programmal. Mígnem 2011 őszén egy váratlan és indokolatlan önkormányzati ukáz egy csapásra eltörölte a galériát. Iskolapélda arra, hogyan söpörjünk el értelmetlenül egy jól működő, sikeres művelődési intézményt, és miként tegyük semmivé egy civil önszerveződés többéves eredményes munkáját. Sárkány Pistának sokat köszönhettünk, néhány évig volt otthona az egyesületünknek (2005–2011).

A törzshelyet ugyanis, azt a fix pontot, ahonnan kiindulnak és ahová visszatérnek az egyesület tagjai, általában nélkülöztük. Az alkalmankénti pénzhiányon kívül ez volt, amit az évek során a leginkább hiányolnunk kellett. Begyűjtés, zsűrizés, tárolás… és így tovább, a megoldás olykor reménytelennek látszott. Úgy kellett bekönyörögni magunkat valahová a szükséges időre. A meghívásos tárlat és az elektronikus képküldés, a monitoros zsűri ugyan áthidaló megoldás, de nem az igazi. Különben is, az ideális törzshely nemcsak a szükséges munkák elvégzésének terepe, de találkozások, megbeszélések helyszíne, netán még kiállítóhely is.

A megszokott és bevált kiállítóhely elvesztését máskor is, többször is megéltük. A Vigadó Galéria a korai éveinkben, ’97 és 2003 között Feledy Balázs jóvoltából majdnem minden évben helyet adott az egyesületünknek. Színtere volt olyan, ma már legendás (és szerencsére felvételen látható) tárlatoknak, mint a Fehér Képek, a Körképek és a Hajó. Társegyesületeinkkel közösen rendeztük meg a Kollázs ’98-at, a későbbi kollázs-kutatások első állomását. És az utolsó vigadóbeli kiállításunk, a Szeifert Judit által koncipiált A töredék metaforái című tárlat rendezésekor már tudtuk, hogy hamarosan bezár a Vigadó. Valóban, 2004 januárjában a teljes intézmény beszüntette működését. A Vigadó és a vele összeépült egykori Vörösmarty téri irodaház, az Elizélt-palota teljes jogú kezelője úgy döntött, hogy az elavult irodaház helyébe újat építtet. A két épületet azonban összekapcsolták a gépészeti berendezések, ezért a bontás megkezdésekor a Vigadó teljes épületét is be kellett zárni. Hosszú-hosszú idő után felépült az új irodaház, de a Vigadóval évekig semmi sem történt. Ma már működik a Vigadó, szebb és korszerűbb, mint valaha, de aligha fog a Magyar Festők Társasága rendelkezésére állni. Mindenesetre az éppen időben megkezdődött csepeli időszak busásan kárpótolt az elvesztett Vigadóért.

Hasonló az élményünk a városligeti Olof Palme-házzal is, amelyben az utolsó kiállításunk a Fekete képek 2. volt 2010-ben, ugyancsak az elmúlás, az enyészet hangulatában. Ha még emlékszik valaki, az épületet komoly harc árán szerezte meg a művésztársadalom a jogtalanul benne ülő bérlőtől, hogy aztán elveszítse az egykori MAOÉ-vel és MAK-kal együtt. Búsan omladozik azóta is mint a valamikori Millennium legutolsó emléke.

Veszteségeink sorában elsőként a szekszárdi Művészetek Házáról kellett volna megemlékeznem, hiszen a legkorábbi önálló szereplése volt ott az egyesületnek Baky Péter meghívására 1996-ban, 1956-ra emlékezve. A veszteség csak a miénk, hiszen a ház áll, sőt néhány éve felújították. De addigra már nyugdíjba ment a vezetője, Baky Péter, és elmaradtak a Szekszárdi Festészeti Triennále rendszerint ragyogó őszi időben megnyíló emlékezetes, baráti hangulatú megnyitói. Az utolsó triennálét, a VI.-at épp az átépítés miatt a régi Vármegyeházán, egy évvel elcsúszva rendeztük meg a búcsú és Rippl-Rónai József jegyében. A rendezéssel együtt járó társas buszutak, a Szekszárdon töltött idők, hangulatos baráti borozások tartós emlékek.

Kaposvár említése sem maradhat el, ahová sok szál fűzi az egyesületet, és kapcsol engem is. Rendezések, megnyitók, mély szakmai barátságok és találkozások. Az itteni veszteségek elsősorban emberi veszteségek. Ungvári Károly, Karcsi bácsi, egy jelentős művész „felfedezése”, tagsága, halála és budapesti emlékkiállítása (2000). És Dakos Rózsa, a valaha volt Vaszary Képtár egykori kitűnő vezetője. Sok közös munka Halmos Klárival, például a Kapos ART és a mi egyesületünk együttes kiállítása Ungvári Károly emlékére (2007).

Szigetszentmiklós és egy nagyvonalú művészetbarát: Kőszegi János. Ez is egy külön történet a Nagy Történetben: hogyan fog össze a művészekkel, és hogyan teremt pezsgő művészeti életet egy kisvárosban a festészetet és a festőket értő és szerető üzletember. Éveken átnyúló szakmai barátság, kapcsolat és kölcsönös segítségnyújtás a Patak Egyesülettel, remek pályázatok és kiállítások a Patak Galériában és a Sárga Házban.

A dunaszerdahelyi ismeretség néhai Luzsicza Lajosnak, a szlovákiai magyar művészeti kapcsolatokat szívén viselő festőművésznek köszönhető. Ő kért meg, hogy az egyesületünk képviseletében legyek kuratóriumi tagja a Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria Alapítványnak. Ebből fakadt, hogy többször zsűriztem a szaporodó Kárpát-medencei gyűjteménynek felajánlott anyagot, nyitottam meg ottani kiállítást, sőt egy alkalommal a Magyar Festők Társasága is kiállított a kitűnő és barátságos hangulatú Vermes-villában, és többször delegált résztvevőket a KMG nyári alkotótáborába.

Ezek az utazások, képszállítások, megnyitók mind-mind sok pénzbe kerültek és kerülnek. A leg­nagyobb kiadást a katalógusok költsége jelenti. Jobb időkben még hajókirándulásra is tellett; voltunk Visegrádon és Vácott; egy ízben a közgyűlés helyszíne is hajófedélzet volt. Itt mondott le Karátson Gábor az elnökségről a sok környezetvédő munkájára hivatkozva, s itt választottak meg engem (2002). Az egyesületi munka kevésbé látványos, de gyakran izzasztó része a pályázatok elkészítése, adminisztrálása, az elnyert támogatással való elszámolás, egyáltalán: a pénzügyi gazdálkodás. Sok a gond ezzel, főleg azért, mert semmi sem rendszeres, előre számítani semmire sem lehet, a pénzügyi rendelkezések hektikusak, és a változásoknál mindig a civil egyesületek járnak pórul. Volt év, amikor a minisztériumi támogatást egyszerűen megszüntették anélkül, hogy erről értesítést küldtek volna. (Idén nem szüntették meg, csak éppen szeptemberben derült ki, hogy kevesebb lesz, mint legutóbb volt.) Az az összeg, ami fölött a Nemzeti Kulturális Alap rendelkezik, évről évre változik (többnyire csökken), de gyakran módosul a szervezeti rendje is. A kezdeti jól kitalált rendszerhez képest mostanra már teljesen eltorzult; költségvetési intézményeket támogat például, ahelyett hogy a teljes összeg művészeknek, kulturális egyesületeknek juthatna. Változnak évről évre a pénzügyi szabályok is, méghozzá szigorodnak. Ami annyit jelent, hogy az igazolás igazolására is szükség van, de az is csak egy hónapig érvényes. És aztán az elszámolás! A nehézségek fokozatosan, évről évre nőttek. Márpedig a művészeti civil egyesületnek nincs önálló vagyona, amivel gazdálkodhatna; rákényszerül a pályázásra, ha fenn akar maradni. Húsz év alatt sokat változott a világ, a technika óriásit haladt. Írógéppel kezdtük, és ma számítógépet és más csodaszerkentyűt használunk. Újszerű ismeretekkel kellett megbirkózni (folyamatosan birkózunk), de törzshelyet és titkárnőt nélkülözve, csak családi segítséggel dolgozva: ma már internet, e-mail és honlap nélkül még nehezebb és időigényesebb lenne a munkánk. A honlap: „cégünk reklámja”, ezt böngészve minden megtudható az egyesületünkről, és tudósít többek közt a legfrissebb kiállításokról. Húsz év katalógusait lapozhatja az irántunk érdeklődő (www.magyarfesteszet.hu).

Húsz év tartalmának, történéseinek épp csak jelzésére elég ez a néhány sor. Ha a lényeget, a legfontosabbat keresem, akkor elsőként az idők során született szakmai-emberi kapcsolatokat, a művészbarátságokat találom, a jól sikerült kiállítások közvetlen hangulatú megnyitóinak közös élményét. És idevág, hogy az új ismeretségeknek egyesületünkhöz kapcsolható formája az is, ahogyan a szabad beadású kiállításaink nem egy rejtőzködő tehetséget hoztak napvilágra. Az egyébként csak szubjektív alapon megítélhető művészeti eredményeket, a sokak által méltatott kiállításokat, a hívószavak-kiállítástémák által életre hívott új műveket, az időre megjelenő katalógusokat is csak második helyre tenném, noha az elsődleges céljaink mégis csak ezek volnának.

Talán művészetszociológusokra tartozna annak vizsgálata és körvonalazása, hogy milyen helyet foglal is el, s milyen szerepet tölt be napjainkban a Magyar Festők Társasága művészeti életünkben. Belülről meglehetősen nehéz ezt megítélni. De ahogy látom, néhány más művésztársasággal együtt bizonyos hiánypótló szerep az övé. Nem létezik ugyanis a kortárs magyar képzőművészetet nagy léptékben megjelenítő koncepciózus művészetpolitika, de művészetünket itthon és külföldön reprezentáló következetes kiállítási gyakorlat sincs. Csupán a hivatásos galériák üzleti és trend­követő, némiképp kánonteremtésre ácsingózó világára maradna a kortárs festészetünk gondja, a széles festőművész-társadalom kiállítási igényének kielégítése. Erre viszont képtelen, de ez nem is célja. Amilyen mértékben egy szerényen dotált, „társadalmi munkával” fenntartott, minőséget követő és semmilyen irányzatot, tekintélyt nem preferáló nonprofit társadalmi egyesület képes erre, olyan mértékben a Magyar Festők Társasága felel meg ennek a feladatnak.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben