A döntetlen pillanat

Kemény István: Kesztyű

Jöttek, kíméletlenül sorakoztak a versek, és senki sem tagadhatta, hogy egyik vagy másik ne teremtett volna kivételes helyzetet, sőt csodálatos pillanatot az életünkben. De ez a vers, Kemény István Kesztyűje nemcsak kirívó pillanatot teremtett, hanem arról a pillanatról szól, amelyben valami leplezetlenné válik. Aki nem barátságtalan az ókorhoz, ismerheti a régiség örök anakreóni húrjait: a mámor, a jókedv dallamait, a rövid sorokba szorított önszabadítás lírai jelzéseit. Mert az anakreóni alakzat a saját kötelékeitől szabaduló utcai művész mutatványára emlékeztet: minden sor – negyedfeles jambust járunk – nőrímmel végződik, de a rövidséggel is a szabadság fele lüktet, kinyílik a sorvégen, és folytatásért sóvárog. Ha volna olyan, hogy formák rögzült lélektana, az anakreóni az izzó magnéziumra utalhatna, s megeleveníthetné a kirobbanó energiákat mozgósító érzelmi ámokfutás vagy a súlyos gátlásokat mérlegelő megszólalás alaphelyzeteit. Érdekes forma ez, hiszen ha csupán ez az egyetlen tépelődő, alkati feszélyezettséget modelláló vers lehetséges ebben a formában, akkor az azt jelenti, hogy az anakreóni forma is tágítható, és – a köztes hangulati sávok mellett – megérinthető benne az érzelmi végtelenségnek akármely határpontja is. Noha nem rímképzéssel bomlik ki, az idő előtti tördeltség benyomását kelti, s talán ezért is telitalálat, hogy Kemény ehhez a témához ezt a formát választotta. A formák szellemtörténete – itt a bizonyíték – nem lezárt, azaz minden kor, minden egyes költő kikeverheti az egyes rögzítvény új, meggyőző árnyalatait, és számtalan tónusvilágnak, tartalmi mezőnek adhat új, váratlan medret. Ebben a versben a habozó építkezésnek, rejtelmes indulati háttérnek szinte leplezésére (vagy legalábbis: késleltetésére) szolgál ez a kurta, szaggatott ismétlődést sorakoztató beszédtechnika. Az anakreóni negyedfeles itt a ki is mondom, nem is mondom ki érzet tartálya, lélegeztetőgépe mintegy, s az az érzésünk, hogy a verbális bukdácsolást, a halványodásban is erősödő szeretetszerelem (melyik is a kettő közül?) vallomását másképp nem is lehetett volna megformálni.

A költemény címe eleve nyugtalanító – nem is tudom, miért. Lehet, azért, mert a főnév elől hiányzik a határozott névelő? Bizonyos, hogy ez a cím, A kesztyű, növelné a korai tartalmi elköteleződést, túl hamar elárulná, hogy a kesztyű-tárgy itt a lényeg, a dolog szimbolikus vonzata, s a költő csak szemünk magasába emeli a szót, hogy eltakarhassa vele a fontosabb, rejtett tartalmat. A határozott névelő elhagyása olyan helyzetben, amely kiírása sem volna helytelen, a magyar költészetnek Balassi–Zrínyi óta alkalmazott fogása, és a főnevek tartalmi-jelentőségbeli súlyosbítását célozza. Kemény István verse már pőre címével jelzi, hogy a kesztyűről – és még valami másról is szólhat majd. Már a társ­talan szó, kesztyű, maga elővételezi az elveszettség ízét, már a hanyag odavetettség mozzanata ex­ponálja a szakadást nem kívánó, de az elválást sejtő energiák izgalmas, baljóslatú mozgásirányát. A banális tárgy mintha azt jelezné: minden dolog a világon elérheti létezésének döntő pillanatát, s ez a pillanat még akkor is döntő marad, ha nem jár ítélettel, választással. Nevezzük ezt az időegységet döntetlen pillanatnak. Mert legjellemzőbb vonása az, hogy ekkor, itt és most igen és nem irányában egyenrangú, egyenértékű döntést hozhatna az ember. Lehet, hogy életünk zömmel ilyen pillanatokból áll – s a valóban döntő pillanatok csak elenyésző kisebbségét alkotják.

De mielőtt lépnénk, olvassuk el a verset.

Kesztyű

Te, aki tudsz vezetni,
fékeznél, ha egy kesztyű
volna az útra dobva
eléd, ahol a zebrát
közlekedési lámpa
világítja be zölden,
pirosan, sárgán, vagy ha
későre jár, csak sárgán,
elhinnéd azt, hogy sün, vagy
egyéb elütött állat;
mondjuk, hogy időd volna,
kedved is lenne élni
és élni hagyni mást is,
megállni és kiszállni
a hülye sünt szapulva,
vagy észrevenni rögtön,
hogy az egy kesztyű ott csak,
mégse lépni a gázra,
ha már nem tetted addig,
hanem kiszállni, és úgy
konstatálni, hogy kesztyű,
kesztyű az útra vetve,
és mivel te állsz itt csak,
nyilván eléd vetették,
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
rájönni, hogy nem is fog,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni?
Megmondom, miért kérdem,
mert nem tudok vezetni,
és egy zebrára esve
heverek, mint egy kesztyű,
pirosan, sárgán, zölden,
ilyenkor már csak sárgán
villódzik rám a lámpa,
el is vagyok veszítve,
meg is vagyok találva,
van is párom meg nincs is,
egyedül, mint az ujjam,
akármelyik az ötből,
mert nem jelentek semmit,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni.

A vers: két mondat a kölcsönös tapintatról, a magányról, a visszahőkölés formájában születő lelkiismeretről. Az első szó – „Te” – megszólítani látszik valakit, de az efféle fordulatok jelenthetnek önmegszólítást vagy formai fogást is. Egyelőre csak annyi sejlik, hogy a „Te, aki” kezdet szemrehányást fog kibontani, aggodalmat részletezni, együttérzést gerjeszteni. Hiszen a köznapi beszéd is így alakul sokszor: te, aki szereted a húst, most miért nem eszel? Te, aki tudsz úszni, most miért nem ugrasz? Önmagával beszél a költő? Párjához vagy a barátjához szól? A kérdés a vers harmadik harmadában derül csak ki, a kérdőjel, a „Megmondom” után. Ez a lebegtető technika előnnyel és hátránnyal is jár, mindenképpen erős olvasási lassulást, találgatni kényszerülő figyelmet követel az olvasótól – mondhatnám: helyi, rögtöni értelmezésért kiált. Előnye, hogy bizonyos fokig azonnal objektiválja a szöveget, minthogy az egyértelműség biztosítéka mindig növeli a költő és olvasó közti feltétlen lélegzetközelséget. Előnye az is, hogy már a felrakás módjában, verbális szinten hátráltatja a kifejlet drámaiságát, és pótlólagos feszültséget kölcsönöz a versnek. Szerénység álarcában mozog a szöveg, sőt néha még arra is gondolhatunk: a költő színleg keresi a szavakat, nem is kívánja a tüstént megragadhatóság látszatát közvetíteni, s ezzel mintegy a technika eszközeivel is sugallja a bizonytalan léthelyzet szorongató gyötrelmeit. Hátránynak tekintem ugyanakkor azt, hogy a katartikus hatást csökkenti ez az elméleti többalanyúság, hiszen az olvasó egy versben szívesen azonosul a beszélő sorskérdéseivel és érzelmi útkeresése közben adódó viszontagságaival. Az a tény, hogy a vers dialogikus jellege csak a harmadik harmadban válik egyértelművé, inkább izgalmunkat fokozza, mintsem megrendülésünket alapozza meg. Nincs idő kibogozni, ki is a vers címzettje (esetleg az olvasó maga?), s már véget is ért egy hitetlenkedő mozzanattal („mégse lehet mindent / a véletlenre fogni”).

Az első egység a „hanem kiszállni, és úgy” sorig húzódik, ott zökken át a második periódusba, ott nyer egyre súlyosabb jelentést. Látható, hogy a költő valakit faggat, miközben ábrázolja az autós helyzetet: a megszólított személy vezet, s hirtelen felbukkan az úton egy tárgy (vagy egy élőlény)… És mit tesz akkor? A kesztyű főnév választása és megjelenése (hiszen gondoljuk meg: bármiféle tárgy heverhetne az úttesten) ellenmozgást kever a szövegbe: azt jelzi, mintha valaki „párbajra”, harcba hívná a sofőrt, színvallásra késztetné azt, aki valamilyen vétket követett el. A kesztyű csakugyan töredékes szimbolumértéket kap itt, szembenállást jelez, önvizsgálatra kényszerít. De mivel a szöveg a faggatózás és a feltételezés közötti beszédmódban hangzik el, aprólékosan nem tudjuk, felelősségre vonásra gondoljunk-e, vagy tárgyszerű leírásra, amely már előzményt követ. Az epikus mag, amely egy rövid – feltételes módban előadott – történetet idéz, titkolja, hogy megtörtént esetről, példabeszédről vagy fiktív ellenőrzésről van-e szó. De egy dolog kétségtelen: a szöveg a finom figyelemről, a lelkiismeretességről szól. Azt a kérdést feszegeti: mit tennénk abban a helyzetben, amelyben ugyan figyelmetlenül sem okoznánk kárt (hiszen élettelen tárgyak, egy kesztyű, egy elütött sün heverne előttünk), s a világ mégis választ, törődést, sőt külön gondosságot várna tőlünk. Hallottunk már efféle eseményekről, kísérletekről, huncutságokról. Kosztolányi például harsány derűvel meséli, milyen kajánul nézték Karinthyval a negyedikről, vajon megtorpannak-e az emberek a vékonyka cérnán leeresztett százpengős láttán… Ha valaki lehajolt érte, ők megrántották fenn a vékony cérnát.

Versünk is – a tapintatnak ez a bámulatosan találékony elégiája – az emberi részvét mechanizmusát vizsgálja és ábrázolja egy fiktív kérdezz-felelek játék formájában. Nem sugall mást, mint ezt: működésünkben ne legyünk tekintet nélküliek. Álljunk meg egy pillanatra, lassítsuk menetünket, lépjünk közelebb a dolgokhoz akkor is, ha már nem változtathatunk a körülményeken. Mint Kemény István egész költészete, ez a verse is afféle metaforikus kísérleti példázat: vajon mi rezdül meg bennünk a világ furcsa anomáliái láttán? Képesek vagyunk-e még észlelni a sérülést, a vétkes tettet, és tudunk-e még jobbítani a világ folyásán? Be akarunk-e avatkozni? Vagy egyszerűen elfordítjuk a fejünket, s örvendünk, hogy kisebb-nagyobb, észrevétlen bicsaklásainkkal megválthatjuk a bűntelen- és büntetlenséget? A költemény, úgy tűnik eleinte, inkább erkölcsi kíváncsiságunk és önfegyelmünk mértékére összpontosít. Benső éberségünk és erkölcsi készségeink elevenségére és rugalmasságára. Kötve hinném, hogy egy „eldobott” kesztyű láttán akár a legderekasabb ember megállna – felvenné a földről, kitűzné egy útjelző póznára, vagy keresni indulna a tulajdonost. De figyeljük a fokozást… mert a lelkiismereti mérce emelése szinte észrevétlen történik meg a versben.

És ha lassítjuk az olvasást, belátjuk, hogy a szöveg felépítése igazi mesterteljesítmény. A kesztyű-tárgy (egyetlen kesztyű, nem egy kesztyűpár) véletlenül is az úttestre pottyanhatott, de a dob ige rejtett módon szándékkal ruházza fel: üzenetet feltételez; a zebrán történik mindez, a lámpafényben, amely tiltást, óvatosságot és megengedést továbbít a vezetőnek, tehát ismét szabályok képzetét tűzi a sorokba; aztán fokozódik a szabályelvűség: a villogó sárga fény a regulák enyhítésével az önfegyelem, a fokozódó saját felelősség képzetével itatja át a verset; s még csak ekkor jelenik meg a sün („vagy / egyéb elütött állat”) figurája, tehát egy élőlény, amely sejteti már az életelv (élni és élni hagyni) közeledtét, és hamarosan a párkapcsolati síkra tereli a költemény fonódó eszméletét. Külön találat, hogy egyetlen kesztyűt említ a költő, egy zebra (tehát egy külső szabályzati tényező) környezetében, már itt szóba hozza az idő szerepét a szabályváltozások hátterében, s végül az, hogy az állati tetem említésével eléri a lelkiismereti felcsigázás fiktív csúcspontját. A versanyag gördülésének apró, aggodalmas pontossággal sorolt kapaszkodói – mint valami fogaskerekű vasúton – vezérlik, sőt „lendítik” a figyelmet egyre magasabbra, egyre komolyabb erkölcsi számonkérés keretében. Pillantsuk át hamar az elemeket, kicsit előrefutva az egész szerkezeten: kesztyű, állat, eléd vetették, neked vetették, aki vetette, a Véletlen, én vagyok a kesztyű, elveszítve-megtalálva, elveszettség­érzet, jelentés- és jelentéktelenség.

De az igazi remeklés az, ahogyan a szenvtelenül elsóhajtott bevezető rész átolvad az emberikapcsolat-elemzés régióiba, és a hűvös helyzetábrázolástól valami kis fojtott strindbergi haláltánc-kettős drámája felé tolja el az érdeklődést. Az elején megszólított (vagy megszólítottsága ellenére közömbösen mustrált) személy itt hirtelen életmeghatározó tényezővé válik, aki maga is „élni akar és élni hagyhatna mást is” (hiszen hatalmában áll). A szöveg kissé erőszakolt forgópontján, az „időd volna” fordulattal, a versbe érkezik az a személy, az az életfontosságú személy (esetleg társ), akit az eddigi aggodalmak megillettek. Furcsa ugyan, hogy ez az ismeretlen épp a kiszállással, a kesztyű vagy a halott állat megtekintésével kellene bizonyítsa életkedvét, sőt azt, hogy mást is szívesen élni hagy, de hát tudjuk, a költészetben általában észre se vesszük azt a pontot, ahol egy szöveg hirtelen megváltoztatja elvontsági szintjét, és közvetlenül kezd beszélni, megilletődött és késleltetett objektivitással. A költő lassan maga is belebújik saját szövegébe, fellebbenti eddig rejtett érdekeinek fátylát, és szorongását szorongatással próbálja gyógyítani. A kiszállás egyszerre az emberségi méretkezés kísérleti léggömbje immár, sőt a feltételezett kíméletlenség az eltaposott emberi kapcsolat érzékeltetésének első akkordjait hallatja. Betűről betűre érzékeljük, ahogy felfűtődik a lírai hang, ahogyan kiönti fájdalmát a lírai alany, és az eddig ecsetelgetett kis jelenet egy vita- és veszekedéssorozat egyik epizódja csupán. A megpendített képzetsor hirtelen az emberi életgyakorlat fontos, közönségesen emlegetett fogalmait adagolja, s időről, életről, más életéről kezd beszélni. A „hülye sün” jelzős szerkezet elárulja a főhős tüzesedő ingerültségét, úgyhogy az említett tényezők egzisztenciális árnyalatot kapnak, és a robbanás hangneme felé kanyarítják a szöveget.

Külön élvezet, ahogyan a költő az eleinte hűvösen ábrázolt tárgyi birtokviszonyt, azaz alá-fölérendeltségi viszonyt (tárgy és ember közötti köteléket) a mellérendeltség sávjába emeli, ember-ember viszonyává erősíti, és nyilvánvalóan egy szerelmi-érzelmi tényállás jellemzésére használja. Nem tudjuk, hogyan cselekedne a megszólított útitárs a bemutatott helyzetben, de elég gyanúkészletet gyűjtünk róla az első sorokban, hogy feltételezzük: nem fogja megállni költeményes helyét a következőkben sem. A feltételes módban, színleg kérdezés formájában előadott szellemi tartalmak sorról sorra kijelentő állapotmeghatározássá keményednek, drámai értéket nyernek, és valamely élesedő konfliktus szókincsét keresik. Az átgázolt kesztyű és a hanyagolt elütött állat – kiderül lassan – a kicsiny embertelenség magzati emblémája a költemény elején, és csupán előkészíti a vers komolycél-szándékát. Mintha a költő megvizsgálná, hogy képesek vagyunk-e még egy kapcsolat adottságai közt embernek maradni. Vagy: képesek vagyunk-e hűek maradni kezdeti eszményeinkhez, amelyek között első rangon álltak ezek: részvét, hűség, kölcsönös figyelem, a viszonos szabadság megadása mindkét félnek (egyéb reményekről, amelyek kihívássá és kelepcévé válhatnak egy kapcsolat folyamán, most nem ejtenék szót). Az epikus bemelegedés után megszólal az elhidegülést sejtető lírai hang, s ami egy darabig monológnak rémlett, most egy néma másik, egy hibáztatott partner jelenlétében szövődik tovább. Egy mondat (nem, nem igaz: kettő) a magányról, mondhatnánk, az egymondatos versek lírai hagyományát felemlegetve (Babits Esti kérdésétől Illyés Gyula zsarnokság-jeremiádjáig ér az ív).

De milyen ügyes érzékkel választódik ki a szövegben a költemény nyelvi nyersanyaga. A kesztyű-tárgy maga eleve sokrétű, mellékjelentések sokasága súlyosbítja, és ellentétes jegyek teszik vonzalmassá. A kesztyű intim darab, finom testi járulék, kóbor és mégis hűséges adalék – kezünk társa, kezünk bőre egyszersmind egy ideig. Ha ez a szó bukkan fel, megidézzük a kezet is netán, amely viselte, és most már elszakadt tőle. A kéz képzete pedig jelentések egész raját rebbenti fel – az anyai, óvó, gondoskodó kéz alakjában, és ellenkezőleg: a vétkes, fojtogató, bűnt végrehajtó kéz formájában is. Egy fenyegetés is feltartott kezet, intő ujjakat kíván. Egy segítséget kérő kéz is elszórhat egy kesztyűt viszontagságai közt. És általában: egy gazdátlan tárgy többnyire előtörténetet követel, s az ember legalább képzeletének mozaikjaival hajlandó kiegészíteni a kesztyű-tárgy életrajzát, megszakadt pártörténetét. Az úttesten magára hagyott darab életének végállomását éli át, utolsó perceit tapasztalja meg, éppen egy válás következtében. Lehet a hatalom és méltóság jelvénye, vagy – mint például Friedrich Schiller versében, A kesztyűben (Der Handschuh) – a lovagi, férfiúi büszkeség szimbóluma. Auguste Rodin egyik leggyakoribb motívuma a kéz (la main), amely lehet Isten keze (tehát a Teremtés eszköze és érzékszerve) vagy az emberé, amely valahogy a teremtés középpontját is képes megtapintani. De a láthatatlan, kar nélküli kéz, amely ezt a baljóslatú kesztyűt a versbe ejtette, meglehet, azonos azzal, amelyik Dániel 5. Könyvében, az Ószövetségben felírja a falra a rejtelmes értelmű szavakat: „Méné tekel ufarszin”. A vers olvastán mindez a motívumkincs feldereng az olvasó tudatában, s fontos előzmények vagy következmények láncolatára utal.

Már említettem, hogy a Kesztyű az elkallódás, elemésztődés, létsorvadás verse is. De érdekes járulékos tartalma itt az, hogy a tárgyias intelem – a párhuzamos, két személyhez szóló kihívás – alapszövege is. Mintha mindkét szereplő arcába (vagy orra elé) dobta volna a sors ezt a kesztyűt; mintha mindkettőjüket valamilyen erőfeszítésre kívánta volna sarkallni (ezért nem a szakítás dokumentuma ez, hanem a párkapcsolati esélyek latolgatásának lírai jegyzőkönyve). Még érdekesebb az a tény, hogy a vers számtalan sora mintegy másodlagos-harmadlagos jelentést is görget, úgyhogy az érzelmi görbe nem rajzolható fel egyértelműen. A kesztyű-tárgy kint és bent szimbóluma is lehet – van is tartalma, meg nincs is. A vers tartalma – tárgya – voltaképpen egy kapcsolat adott fázisának részletezése és szimbolikus segédeszközökkel történő felrajzolása. A kesztyű most éppen üres… de egykor, tegnap, még kéz melgedett benne. Most itt hever… de megeshet, hogy valaki felveszi, és újra céljához rendeli (célt talál ki számára). A cselekvés rokon értelmű szava itt a felelősség, és csakugyan: mintha az egész szöveg a lazán szerteúszó dolgok, érzelmek és személyek egybeterelésének elégiája volna, a maga töredezett, aszályos szavazatával. Mintha a felelősségi vonalak, kötelékek, területek és viszonylatok aprólékos számbavétele zajlana a versben – annak az illúziónak a kíséretében, hogy még minden (újra?) együvé tartozhat. Ki kiért és miért felel? Ki kitől válhat meg és milyen áron? Tartozik-e valaki helyreállítani a világ rendjét saját életviszonyai közt és azokon kívül? Milyen mértékben tükröz és merevít meg minket az életünkben elkövetett, szinte mérhetetlenül apró tévesztések bűntudata (vagy éppen a legfontosabb megbicsaklások, hűtlenségek, parttöredezések súlya)? Lehet-e rossz az ember közelről, egy vers közelítő fókuszában? Ugyanis ez a vers azzal is kiválik a többiek közül, hogy hallgatólagos korholásával is ragaszkodik a másik személyhez, és megpróbálja szavakkal „visszateremteni” az elveszettnek tűnő létminőséget.

Vásott fordulatokra, göcsörtös forgókra utaltam az imént, verbális vetemedésekre. Bárhol tépem fel a szövetet, furcsa képzettársításokra találok alkalmat. Nézzük például ezt: „mondjuk, hogy időd volna, / kedved is lenne élni / és élni hagyni mást is”. (Tekintsünk most el a volna-lenne tőszomszédságban halmozódó sutaságától.) Azt hiszem, ez a vers nemcsak a felelősségről szól, hanem arról az érzelmi gubancról is, amely egy magányosan utazó embert ragadhat meg egy pillanatban. A lélektan csak az utóbbi időben kezdte boncolni az egyedül utazó ember benső állapotait, indokolatlan kegyetlenségre hajlamos késztetéseit, azt a kérdést: milyen a lélek útközben? Nyilván mindenki olyan útközben, amilyen útja előtt és után – de nem mindegy, mit hoz magával a mozgás fázisaiba… A sebesség embertelenné tesz, a vágtatás, a céltalan ámokfutás vadállattá teszi az embert, és mozgásban gyakran más lélek lappang bőrünk alatt, mint a jármű nélküli életmozzanatokban. (Legfőbb ideje volna nálunki is megismertetni Paul Virilio életművét.) A versben is látjuk, s a közepe táján még ezt is gondolhatnánk: a figyelemhez idő kellene. Ahhoz, hogy ne öljünk meg egy kis állatot (vagy ha már megöltük, vagy mások megölték, lássuk gondját), idő kellene. Hogy ne fordítsunk hátára egy páncélos bogarat, vagy ne lopjuk el a szomszéd lábtörlőjét, vagy ne írjuk hibásan más nevét, mindehhez idő kellene. Se szeri, se száma a forró kis emberi kegyetlenségeknek. A vers mintha azt is ünnepelné, ha magunknak is volna kedvünk élni, és mást is élni hagynánk… De meg is kérdezhetnénk (hiszen a szöveg ezt az értelmezést is megengedi): a magányos autóvezető, ha nem akar élni, öl? Vagy gázol irgalmatlanul, nem törődve sem a maga, sem a mások életével? Ez az emberi indulatokról és szokásokról kiállított, rejtett rosszemberi prognózis is ott lappang a sorok alján (gondoljunk az ún. kiterjesztett öngyilkosságra). Igen, semmi kétség, a Kesztyű az emberben lakozó vadállat moccanásainak finom pillanatképe és szabatos elemzése. Másutt, egy másik versben (Fel és alá az érdligeti állomáson) ilyen szavakat talál ez a gondolat: „egy pontatlan érzés a szívben…” Igen, ennek a gondolatnak ehhez a vershez is köze van.

A második rész (a „hanem kiszállni”-tól a „véletlenre fogni” sorig) a rábeszélő betét: a lírai alany megpróbálja képzeletben rávenni a megszólítottat, lépjen ki kocsijából, és győződjön meg arról, mi került a szeme elé. A lelkiismereti alagút egyik sötétebb hajlata ez, hiszen továbbvezeti a szöveget a tárgyi szemlélet szférájából a személyesen sértett indulat szakadéka felé. Ha a szavakat kivermeljük a költői termőtalajból, némi értetlenséggel állapítjuk meg (mint a lírai beszédmód hallatán általában), hogy a vádpont súlyossága a ténybeli említések szintjén alig alapozza meg a zúgolódás komolyságát. Az olvasó érzi, ez csupán előjáték, készület a nagy kirobbanásra. A kesztyű-tárgy funkciójának személyes jelentősége erősödik, hiszen a szöveg úgy fordul, hogy célirányossága téveszthetetlen immár: „eléd vetették”. A beszélő akár részleges bosszúra is gondolhat, elővételezett, sorsszerű és személyre szabott fenyítésre, fenyegetésre. A fordulatok mániásan ismételt alakzatai, a ziháló szóejtés kialakulása, a hátrány mindenképpeni kilátásba helyezése (nyilván… megvárni… megvárni… rájönni) mind-mind energikus lírai elem, amely szinte erőt ad majd a beszélőnek, hogy igazi, lelke mélyén és alján fortyogó neheztelését a vers harmadik harmadában kimondhassa. A megszólított lírai szereplő eddig uralmi helyzetben volt a világ tárgyaival és embereivel szemben, most azonban ráhökkenhet, hogy egy másik ember ítéletének hordozójává válhat, és nem-tevésben álló hanyagsága folytán mintegy az erkölcsi világrend színe elé kerül. Kemény István fogalmazásmódja nélkülözi az igazságbirtoklás fensőbbséggel gyötrő magabiztosságát, és a vers számos pontján érzékelteti, hogy ő is csak amolyan mondjuk, így is lehetne pozícióból beszél. A második rész zárlatát is inkább a kérdőjel felhorgadása teszi nyomatákossá, nem is annyira a megfogalmazott háborgás tartalmi anyaga. Az persze szembeszökő, hogy az eddig aggodalmasan elkerült személyfeletti vonatkozás szókincse megkérgesedik, s hirtelen egy felettes instancia jelenlétének körvonalai sejlenek fel a szövegben („megvárni, aki dobta…”, „a véletlenre fogni”).

A mesteri formálásnak hála észre se vesszük a szöveg felrakásának archaikus, kevés szó ismétlésével ható, rituálisan-verbálisan döngölő, a monotonság elemi erejével kibontakozó költői potenciálját. Három – hasonló eredményt garantáló – fogás azonban külön pillantást érdemel: a jelentéktelenítés folyamatának hosszúsága, a főnévi igenév gyakorítása és az anakreóni sorforma végén kötelező ti-tá-tá ritmusú paenultima ritkítása.

Az első Kemény István eszköztárának csakugyan egyedi találmánya. Nem tudjuk, gátlás-e ez, a szókincskereső szegénység értékének újrafelfedezése-e, vagy tudatosan hasznosított fogyaték. A vers hatásmechanizmusa az egyszerű kesztyű-tárgy („egy kesztyű ott csak”) emlegetésével hosszú ideig megmarad a mérsékelt lelkiismereti horzsoltság szintjén, és önmagában nem alkalmas arra, hogy a verset katartikus biztosítékkal lássa el. Egészen apró, leheletnyi mozdulások történnek csupán az első kétharmadban, s mégis érzékeljük a váderő élesedését, a zokon vett élet-sérelem felgyülemlését, a méltatlanság gyarapodását.

A második elem, a főnévi igenév halmozása a személytelenség benyomását kelti, a mértéken túli sokasodás azonban mégis ellenkező hatást kelt. Mintha lassan telne be a pohár, s voltaképpen nem is személy ellen irányuló duhogásról volna szó, hanem valamely általános, tárgyatlan, megnevezhetetlen bántalomról, amely „Prügelknabét” keres magának, miközben forog-forog, mint a radar, s bízik abban, hogy motozása nem marad eredménytelen. A költeménynek ez az igenevesítése a verbális eszköztár találékony bővítése, és ilyen mértékben nem is igen fordul elő a kortárs lírai kínálatban.

A harmadik, ugyancsak apoétikus, töprengésre bíró, a lassú eszmélkedést kamatoztató vonás a sorvégek komótos formálása, a paenultimák ritmusa. A kötelező ti-tá-tá ritmus számtalan sorban hosszú szótagokra változik, s ezzel is erősíti a panasz tónusát. Mondhatnánk: a fájdalom ritmikája nem azonos a derű ütemrendjével, több idővel, több ólommal jár, csak lassan, hosszú szótagokban lehet érzékeltetni. A boldogságnak nincs gondolata, nincs nyomatéka, nincs nehézkedési ereje – márpedig csak azt vesszük észre a földön, ami a talaj felé húz, és megteremti földi anyanyelvét. A fájdalom azonban (hát még az egzisztenciális sérelem) mindent nyújtani képes, amire vágyunk: kulcsot ad melankóliánk összes árnyalatához, üresen maradt hétköznapjainkhoz, magány hasította szakadékainkhoz. Sőt eltol minket ahhoz a nagy kapuhoz, ahol majdnem átpillanthatunk a mélyvilágba, ahol „el is vagyok veszítve”, de „meg is vagyok találva”. A Kemény-vers igazolja azt a líralélektani nehézkedési törvényt, hogy a boldogság szövegei épp csak megjelennek szemünk előtt, s máris fellibbennek a levegőbe, mint egy véletlen idetévedt pillangó, senki sem emlékszik jelenlétükre (a boldogság kevésbé emlékképes a költészetben, mint a fájdalom). Mert az – minden melankólia, minden akédia – ugyan a földre hajolni kényszerít, mégis sötét, súlyos szárnyaival, nehéz paenultimáival magasan az élet síkjai fölé lendít, ahol valaki megtalálja majd az embert. Kemény verse minden hasító melankóliája, fekete súlyossága ellenére bizalommal tölti el az embert, ami, meglehet, csupán a katarzis trükkje, származékos furfangja és mellékhatása. Bizonyos azonban, hogy a ritmikai súlyosbítás is hozzájárul a vers jelentésének és jelentőségének felismeréséhez.

A harmadik harmadban a költő megmondja, miért kérdezte mindazt, amit előtte felvázolt. Ő maga hever egy zebrára esve, mint egy kesztyű. Elgondolhatnánk (hiszen a líra olvasója sokszor ösztönösen az élet személyes forrását, a művészet életrajzi segédanyagait is szeretné kitapogatni a modellált műtermékben): meglehet, a szerző elesett az úttesten vagy a zebrán, s rögtön arra kellett gondolnia, nem gázolja-e el egy autó, s vajon pirosat vagy zöldet jelez-e a közlekedési lámpa, és kinek. A földön heverve nem vagyunk többek, mint egy kesztyű. Nyilvánosan lappangunk az időben, a sors (vagy barátunk, szeretőnk) kénye-kedvére, mint valami „odavetett kihívás” vagy közömbös tárgy. A vers egyébként az összegyűjtött versek kötetében (Állástalan táncosnő) 2003. január–márciusi keletkezési dátummal jelent meg. Ez utalhat személyes eseményekre, de arra is, hogy a szöveg hosszabb ideig fogalmazódott, több „sok kis kevés időben”, ahogy a Fel s alá az érdligeti állomáson mondja.

Hiszen a vers elejét idéző keretszöveg világos kijelentésbe torkoll: „heverek”. Így, jelen időben, körülmények megjelölése nélkül, most már lerántva a szimbólum leplét. A kesztyű-tárgy, amelyet eddig kívülről, az autóvezető szemszögéből láttunk (s aki, tudjuk, nemigen figyelmes és megállásra kész), hirtelen kesztyűemberré válik, sőt egyes szám első személyű emberré, aki a költemény szemérmes, mégis lényeges panaszát most már megfogalmazza. A heverés tényét két másik állítás árnyalja a harmadik részben: „el is vagyok veszítve, / meg is vagyok találva”, valamint ez: „nem jelentek semmit”. Megdöbbentő sorok, kertelés nélküli állítások, egyenes beszéd. Azt mondja, elüthető voltam, elüthető vagyok. Elveszett, megtalálható, páratlan, egyedülálló. A sorok magyarázzák tehát a kesztyű múltját, sőt mintegy lélektörténeti hátteret adnak a tényállásnak (nem véletlenül került oda ez a kesztyű, ahová nem való): kizökkent a helyéről a világ, a belső és a külső, és tenni kellene valamit. Amit eddig észbelileg hitetlenkedve furcsállottunk (hogy miért kellene megállni egy kesztyű miatt a sofőrnek), az most mély indoklást nyer, hiszen emberi tényezővé vált. S mivel párkapcsolatról van szó, megállni kötelesség volna. Döbbenetesnek találom ezt az elveszítás–megtalálás párt, mert jelzi: néha az elveszítés azonos lehet a megtalálással, vagyis: csak az találhat meg, aki elveszített. Továbbá azért is, mert úgy tűnik, az elveszítés mozzanata szinte egybeeshet a megtalálás eseményével, vagyis nem esnek egymástól távol, sőt személyesen összefüggenek.

Sokunk élménye lehet, hogy a világnak, bizonyos embernek, egyetlen embernek már nem jelentek semmit, s ez létem végének kezdete. A verssel kapcsolatban azt mondanám (mivel a szöveg nem ölti a de profundisi alakzatot, mint pl. József Attila Nagyon fáj verse, nincsen utolsó kiáltás jellege): roppant erővel vetíti fel annak az érzésnek első fázisát, amelyben megsejted: jelentés és jelentéstelenség (a jelentéktelenség rokona) tölti el napjaidat, és létedben átitatja egymást a senki-dolga és a gondoskodás iránti sóvárgás indulata, s nem tudod megkülönböztetni többé az emelkedés és a zuhanás sejtelmeit. Feltehetnénk itt, elemzésünk végén a kérdést: lehet-e elveszett az, aki ilyen verset ír?

Azt hiszem, e költemény nagysága abban is megmutatkozik, hogy a semmiség- és a felelősségérzetet egymás tükrében, egymásra fonódott állapotban ábrázolja, s ezzel mégis megőrzi valamiféle maradék humánum vagy megoldás képzetét. Úgy is kérdezhetném: mennyiben csökkenti, mennyiben módosítja a világban – párunkban, bárkiben – való csalódás ténye az ember felelősségtudatát? A választ Emily Dickinson adja meg. Egyik levelében, 1886 márciusa táján ezt írja Louise és Frances Norcrossnak (megközelítőleg fordítom, Dickinsont nem lehet máshogy): „I scarcely know where to begin, but love is always a safe place.” (Alig-alig tudom elkezdeni, de a szeretet mindig biztonságos, sértetlen hely.) Miután a pink and russet hope-ról beszél (rózsaszín és rozsdás reményről), azt kérdezi: „Was your winter a tender shelter – perhaps like Keats’s bird, »and hops and hops in little journeys«?” (Enyhe oltalmat adott-e, mondjátok, a tél – olyan volt talán, mint Keats madara, „és hopp és hopp, kis utazásokban haladt”?)

Kemény István költeménye – szemérmes titokzatossággal – mindhármat ismeri és ismerteti: a szeretet jó helyét, a rozsdarózsás reményt és a pici madárléptekben megvalósuló utazások tapasztalatát. Igaz, mindezt annak a szem gyümölcsnek a nyelvén mondja el, amely – mivel túl nehéz volt – leesett az ágról.