×

Vigyázzam; Hiányuk vigasztal; Túl sok a fény?

Serfőző Simon

2015 // 11

Vigyázzam


Sorsom, jó-rossz ruhám
még apám szabta rám.
Szemével méregette:
magamra öltve hogy áll?

Vigyázzam: nincs másik,
foltot ne ejtsek rajta.
Viseljem most már,
ha Isten is úgy akarja.

Hiányuk vigasztal



Milyen időt áhítanánk mi,
amilyenre nem intenénk lemondóan,
mint Nap felé a fa:
odáig úgyse ér föl soha?

Milyen időt vágynánk?
Amilyen nincsen is,
az elérhetetlenben csak?
Amilyennek nyomát se láttuk,
a kanyarjait követhettük volna?

Nézünk a kedvetlen időbe,
s a magasság mintha nem is akarna már
föntebb jutni,
a távolság se messzebb.

Pedig hogy hittük:
ami járhatatlan is – járható lesz.
A szelet gyorsuló üzemmódra állítjuk,
hadd pörögnének
a motollák, kerekek!

Amikor kiegyenesedve a karó,
magát rátartin kihúzza.
S felkéklik a nyugalom ege:
elő az ünnepi fazekakkal!

De maradt, ami volt,
a rossz azóta se javult meg.
A lapát már arra is büszke,
legalább dolgozni mehet.

Aztán elmegy az országból is,
nem bízik naposabb időben,
a holnap se abban, holnapja
élhetőbb lesz.

Lemond róla,
akárcsak utódjairól az ember.
Mire, minek születnének?
Bajnak az ország nyakára?
Nyűgnek?

Pedig ha nem bennük,
kiben, miben higgyünk?
Hitet a jövőben – vizet a kútból –
honnan merítsünk?

Mert nincsenek,
hiányuk vigasztal,
hogy amit nekünk,
ez embert kicsináló kort,
nekik nem kell megélniük.

Hogy nem látjuk
az örökös küzdelmektől kidülledt
verőerüket nyakukra rászorulni,
mint a kötelet,
súlyos pajtatetővel vállukat megroskadni,
beszakadni szájukat üres vermekké,
amelyekből messziről érezni
a testükből szivárgó
fáradt leheletüket.

Hogy nem látjuk,
amint a reggel felragyog,
indítják ők is, ahogy mi indítottuk
a malterkeverő Napot.
Nem látjuk belefásulni őket
hajszákba, bajba,
az elvetett reményeiket kiszáradni:
itt-ott kalászolják csak termésüket.

Akiknek a világot
kellene kitanulniuk,
jó irányba fordíthatnák.
S ha nekik se sikerülne,
lenne megnyugvásukra:
legalább megpróbálhatták.

Túl sok a fény?


Mi volt az?
A föl-le út járkál
odakint,
annak a lépteire riadtam?
Vagy egy szökevény villám
surrant el az eresznél,
az zörrentette meg a tetőt?

Majd mintha
egy arcot láttam volna megvillanni,
szeme vaspuskacsövét,
háború rémképét
besütni az ablakon,
amitől a félelem összerettent,
s a ballagó kő is az úton.

Mit akart itt?
Csak benézni hozzám?
Nem inkább már
rám szakítani falat, ajtót?
Nem inkább utat, utcákat meneteltetnie,
elhajtani embert, állatot füstbe,
dögvészbe?

Sok neki a tiszta vízárok,
a zajfogó fal?
Túl sok a fény, a csend?
Több sötét kellene, több korom,
fölrobbanó por?
Életek roncstelepéből is több?
Több koplaló fazék,
éhező lábas kellene,
amiben nem fő semmi,
mert nincsen is már kinek?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben