×

Szekfű Gyula sorsfordító évei: 1945–1948

III. rész. Bibó éles kritikája. Szekfű Mindszentyék ellen

Monostori Imre

2015 // 11
Bibó István bírálatai Szekfű Gyuláról

Időben Németh László után Szekfű Gyula legjelentősebb – nem szaktörténész – bírálója 1945 és 1948 között Bibó István volt. Az ebben az időszakban írt nagy erejű történeti-politikai esszéi a gondolkodó magyar értelmiség egy másik meggyőződés, egy másik eszmény logikai útját mutatják be a Szekfűével szemben (jóllehet néhány – nem jelentéktelen – kérdésben hasonló a véleményük). Az érintett azonban néma marad: nem válaszol Bibó egyetlen fölvetésére sem (elvégre már jóval korábban elhatározta, hogy csak céhes történésszel hajlandó vitázni, másfelől mint moszkvai követ bizonyos korlátok közé volt szorítva).

Bibó István sem kapott előadói meghívást az 1945 nyarán lezajlott demokráciavitára, ám 1945 őszén az új, fiatal baloldali értelmiség folyóiratában, a Szabó Zoltán szerkesztette Valóságban megjelentette a magyar demokrácia válságáról szóló, drámai hangú írását1 (amelynek nyomán heves vita kerekedett2). Bibó többek között megállapítja, hogy „áthidalhatatlannak látszó ellentét áll fenn a demokrácia értelmezése s a forradalom szükségessége tekintetében”.3 Válságban van a „kommunista párttaktika”, de a kisgazdák ellenségképe úgyszintén. A demokráciát egymás kiiktatásával képzeli el mindkét fél. A nagy demokráciák kiindulópontja mindig a forradalom volt: a nyugati nagy demokráciákban a forradalom után „a többség uralma […] közös, demokratikus platformon álló ellenfelek megegyezésén nyugszik, és sohasem jelentheti már a demokrácia ellenfeleinek a többségre jutását […] Ez a változás Magyarországon nem zajlott le.”4 Következésképpen: „határolt és tervezett” forradalomra van szükség. A radikális változtatásokat (például a földosztást) folytatni kell, ugyanakkor ki kell jelölni a konszolidálandó területeket (közrend, gazdasági biztonság). Ami a nyugalmat meghozhatja az erős pártok rivalizálása körül: „ha a kisgazdapárt hidegre teszi a maga jobbszárnyát, a kommunista párt pedig a maga baloldali szektásait”.5 A Szovjetuniónak is érdeke egy olyan stabil, demokratikus berendezkedés Magyarországon, amelyet a nyugati nagyhatalmak is bizalommal szemlélnek.6 Nagy a veszélye azonban annak, hogy újból előtérbe kerül „az a jellegzetes, hamis politikai helyzetekben hamis formulákat kiagyaló, problémákat elkerülő, álmegoldásokkal megelégedő, következményeket le nem vonó, gyógyíthatatlanul beteg, adott helyzetben realizmust hangoztató: egyszóval hatvanhetes emberfajta, mely a kiegyezés óta tartó magyarországi politikai és közéleti kontraszelekció legvégzetesebb jelensége volt”. Itt hirdeti meg Bibó a magyar kül- és belpolitikára egyaránt érvényes doktrínáját, a politikai harmadik utat, amely mind a szovjet tagállamiságot, mind a Habsburg-restaurációt (a legitimizmust) elutasítja. Ez a politikai harmadik út („egyedül helyes út” – mondja Bibó) „a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független, szabad Magyarország lehetősége”.7 Nagyon is érthető, hogy Bibót vitára citálták e tanulmánya miatt, s az is jól látszik már ebből az 1945-ös gondolatmenetből, hogy történelmi és európai összefüggésekben s erős morális töltéssel („hazugság”, „hamis realizmus” ) gondolkodik; hevesen elutasítva az 1867-es kiegyezés szerinte hazug rendszerét, amely következményeiben a jelenig vezetett. S elutasítja azokat a „hatvanheteseket” – közöttük elég jól felismerhetően korábbi történeti munkái szemlélete miatt (bár még meg nem nevezve) Szekfű Gyulát –, akik a történelmi realitások örökös keresésével és igazolásával e tekintetben hamis világot rajzoltak a magyar politika és a magyar gondolkodás köré.

Az Új Magyarország közölte folytatásokban 1946 májusa és júliusa között A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című hosszú tanulmányát (amelyet a lap külön füzetben is megjelentetett). Történelmi vizsgálódás ez az esszé, amelyben újra a középpontba kerül a kiegyezés, „melynek lényege az volt, hogy Magyarország a maga történeti területének a megtartása érdekében lemondott a teljes függetlenségről. A második tanulság nyomán kezdődött az a vonal, mely Magyarországot eltérítette a demokratikus ideáloktól, mert az 1848–49. évi katasztrófa nyomában az a félelem rögződött meg a magyarokban, hogy a demokrácia összes következményeinek a vállalása a nemzetiségi területek elszakadásához fog vezetni.” Trianon után a revíziós törekvések már nem disztingváltak (a nemzetiségi szempontból) jogos és jogtalan területi csonkítás között, a teljes revízió érdekében minden kockázatot vállaltak, „egyenes úton haladva az 1944. évi katasztrófa felé”. Megjelenik Kelet- és Közép-Európában a politikusok egy sajátos típusa: a „hamis realista”, akinek fő tulajdonsága a demokrácia meghamisítása, a demokratikus formák közötti antidemokratikus politizálás. Ezáltal tesz szert a „nagy realista” renoméra, amely renomé sikeresen háttérbe szorítja a nyugati demokráciák „doktrinérjeit” és „idealistáit”. Ez a hamis realizmus jellemezte többek között a Tiszák s Bethlen István működését is.8

1946 őszén Bibó a párizsi béketárgyalások várható következményeiről gondolkodik.9 A felelősség – mondja – egyértelműen az 1944-be torkolló Horthy-rezsimé. Ez a Magyarország „megérdemelte” a várható büntetést. Ezt a békeszerződést mindenképpen el kell fogadnunk. Először is a határon túl rekedt magyarok miatt, másodszor: ennek nyomán területi stabilitás következik be a térségben, s harmadszor: a revizionizmus ideológiája terméketlen. Végül: „a békeszerződés minden keménysége sem lehet ok arra, hogy az ország feladja az európai emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való beilleszkedés politikáját”. (Érdemes megjegyezni, hogy a békeszerződés értelmezése és a történelmileg helyes magyar reagálások tekintetében Szekfű és Bibó hasonló álláspontot foglalt el.)

A „köztársaság elleni összeesküvés” ürügyén Bibó Németh László 1939-ben megjelent Kisebbségben című röpiratáról azt mondja, hogy annak igazi indítéka nem a zsidó asszimiláció kérdése volt, s nem is arról szól, hanem – s most következik az utalás Szekfű egykori nagy ideájára – „a germán–magyar viszonyról. Az az indulat mozgatta, hogy a német veszedelemmel szemben való magyar önvédelmet olyan szellemi erők kezében látta, melyeknek alig kétséges hátsó gondolatai a Habsburg-restauráció s a Szent István-i ország voltak, s amelyek csak a maguk céljának a veszedelme folytán fedezték fel az örök kuruc gondolatot.”10 (Németh Lászlóról szólva tehát újabb Szekfű-ideák úsznak be Bibónál a gondolatmenetbe.)

A magyar társadalomfejlődés „zsákutcás” jellegét és ennek kialakulását elemzi Bibó István – továbbra is a Válasz hasábjain – A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című – egyik legfontosabb – (1947-es) írásában.11 A magyar történelem társadalomtörténeti sorsfordulóinak nagy ívű felvázolása ez a tanulmány, fő célja pedig a magyar társadalomfejlődés zsákutcájának bemutatása és magyarázata. A katasztrófa – mondja Bibó – Mátyás király halálával kezdődött, s a Habsburg királysággal pecsételődött meg, amikor is – s innen kezdve végig szembemenetel a történész Szekfű felfogásával – „a magyar központi hatalom súlypontja a Habsburgoknak a magyar trónra emelésével külföldre, Bécsbe került”. S míg ez a Habsburg-politika Bécsben és Prágában a főnemesség visszaszorításával a polgári fejlődés támogatását eredményezte, Magyarország csak „külső védelmi vonal volt számukra, ahol nem intenzív társadalomszervező munkát, hanem merőben katonai és hatalmi politikát folytattak”.12 Ily módon és hosszú folyamat által került Magyarország a rideg kelet-európai fejlődés útjára, s (a jobbágyság 1514 utáni gúzsba kötése és a nemesség aránytalan megerősödése miatt is) vált lehetetlenné a normális polgári fejlődés. Illetőleg: a történelem folyamán a kritikus helyzetekben mindig működni kezdett a dinasztia, valamint a magyar főnemesség hatalmi egymásrautaltsága a kisnemesi, polgári és paraszti rétegekkel szemben. A forradalom és a szabadságharc után az 1867-es kiegyezés újból helyreállítja „azt a kompromisszumot, amely modernizált formák között, de tökéletesen megmerevített társadalmi erőviszonyok mellett tovább őrzi az immár több mint háromszáz esztendős egyensúlyt”. Sőt, a társadalmi feszültségek tovább növekedtek. Az 1918-as forradalom utáni ellenforradalmi korszakban az ország területi csonkulása miatti pánikban újra alakult a nagybirtok és a középosztály szolidaritása a többi osztályokkal szemben. Az 1945. évi fordulat lényege: „a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett társadalmi erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg először, éspedig a nagyobb szabadság irányában”.13

Bibó István (akárcsak Szekfű) meggyőződéssel hisz a Magyar Közösséggel kapcsolatos összeesküvés tényleges súlyosságában, a magyar demokráciára súlyos veszélyt jelentő mivoltában, ebből következően politikai felelősséget állapít meg mind Kovács Bélával, mind Nagy Ferenccel szemben. Sőt kijelenti, hogy Nagy Ferencékkel kapcsolatban ellenforradalmiságról beszélhetünk.14

A Válasz 1948. áprilisi számában jelent meg Bibó István talán legtöbbet idézett, korszakosnak is nevezhető tanulmánya, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.15 Vitatkozó és egyetértő párbeszéd ez a nagy politikai-történeti esszé Németh Lászlóval, s teljes elutasítás, sőt vádirat Szekfű Gyulával szemben. Egyben kiteljesíti Bibó 1945 és 1948 közötti nagy korszakát, talán fénykorát. A központi kérdés: a magyar (politikai) alkat válsága, ennek oka és mibenléte. Történelmi perspektívájának itteni központi gondolata megegyezik a korábbiakkal: a magyar „polgári fejlődés megakadása vagy szűkössége”, azaz a magyar „rendiség mozdulatlan kereteinek” továbbélése sok évszázadon keresztül.16 Bibó ezúttal és elsősorban a kiegyezés zsákutca jellegét állítja vizsgálódása középpontjába. A kiegyezés nem a „szabadelvűek diadala”, hanem „vérbeli konzervatív cselekedet” volt, s mindenekelőtt és minden irányban hazug konstrukció.17 Szekfű Gyula Három nemzedékére hivatkozva mutat rá, hogy Szekfű – Deák Ferencet követve – „az érvelés minden fegyverével igyekezett azt bebizonyítani, hogy negyvennyolc szellemét hatvanhét valósította meg, s hatvanhétben nem történt más, mint a negyvennyolcas törvények által megoldatlanul hagyott közös ügyek rendezése. Valójában éppen ez a gondolatmenet volt az egész kiegyezés belső hazugságának az alapépítménye; hogy miért lehetett éppen 1920-ban feleleveníteni, azt majd látni fogjuk.”18 A magyar parlamentarizmus ettől kezdve irányítottan működhetett csupán, hiszen – saját léte miatt és érdekében – mindvégig el kellett fogadnia a kiegyezés hamis doktrínáit. A magyar vezető réteg többsége fé­lelemben élt: félt a Habsburgok hatalmától, félt a nemzetiségektől, és félt az alsóbb néptömegektől. S következik Bibó István ekkori munkásságának egyik legfontosabb „találmánya”, tanulsága, üzenete: „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát.” Lényege szerint: „a magyar társadalmi erőviszonyok százados mozdulatlanságát őrzi tovább”.19 S ötven év után a kiegyezés erkölcsi és politikai hitele teljesen semmivé vált. S a húszas évek elején – folytatja Bibó – a vesztes háború, a bukott forradalmak és Trianon után – igazolásképpen – megszületett az új, diktált vezető doktrína, amely szerint például a népek önrendelkezési joga – lám, hová vezetett – elvetendő, a demokratikus forradalom 1919-ben anarchiába torkollott, azaz elkerülendő vonal, következésképpen a konszolidált kiegyezési viszonyok kellenek újra. „Ezért kísérelhette meg Szekfű Gyula 1920-ban a kiegyezés utólagos igazolását, éppen akkor, amikor kívülről nézve mindaz, ami történt, visszamenőleg is a kiegyezés haszontalanságát, sőt kártékonyságát igazolta […].”20 Majd következik ebben a sodró lendületű Bibó-írásban az azóta politikai elemzők és történészek által talán leginkább kiemelt tipológia a „hamis realisták”-ról és a „túlfeszült lényeglátók”-ról. Az egyszerre „realista és lényeglátó” alkat hazugságmentes környezetben tud csak kialakulni – mondja Bibó –, ám a hazugság zsákutcájában megbomlik az egyensúly: a realisták elfogadják az érvényesüléshez szükséges hazugságot, a lényeglátók viszont kényszerűen izolálódnak, „duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak”. A magyar közéletben a hamis realisták „a kiegyezés és az ellenforradalom hívei”: például – a legjobbak közül – a történész Salamon Ferenc, az Andrássyak, Apponyi, Tisza István, Szekfű Gyula. Ők emelkedett szellemű, mértéktartó, gyakorlott közírók, ám „akiknek a magyar közösség akkori problémáiról mondott tételeiből ma úgyszólván a világon semmi, de semmi nem érvényes. […] A másik oldalon állanak az emigráns Kossuth követői vagy belső emigránstársai, Táncsics Mihály, Vajda János, Tolnai Lajos, Ady Endre, Szabó Dezső.” Ők mindmáig hitelesen fogalmazták meg a fennálló konstrukciók hazugságait és kibírhatatlanságát, ám őket politikai, irányító szerepben alig lehetne elképzelni. Németh Lászlóval is polemizálva („kisebbségben”) – egyszersmind megértve őt – rögzíti Bibó István, hogy 1867 után nem általában (magyarságuk valamilyen minőségi fokozata szerint) az „igazibb” magyarság került kisebbségbe, hanem „általában ép értelem, ép ítélőerő, ép erkölcsi szenvedély, ép közösségi érzék kerül minden vonalon kisebbségbe a tényleg érvényesülők és láthatóan szereplők hamis realizmusával szemben”.21

Szekfű Gyula ezzel a szinte megválaszolhatatlan (és soha meg nem válaszolt) szellemi és morális kihívással – e Bibó-féle értelmiségi „kisebbségben”-kör szerint legalábbis – az egyik akadémikus társától 1948 áprilisában súlyos erkölcsi és szellemi sebet kapott. Helyzetének –mondhatnánk – reménytelen gyökértelenségét a magyar szellemi életben s ennek a helyzetnek a paradoxonát mi sem mutatja látványosabban, mint az a tény, hogy 1948 végén a moszkvai utas Szekfű történetírói működését mind a parasztpárti „harmadikutas” népi ideológus Bibó István, mind pedig – mint láttuk – a kommunista teoretikus, Lukács György is elutasította. Ezek a jelzések természetesen csak tüneteknek számítottak a nagypolitika egészét tekintve, ám sok-sok egyéb politikai és lélektani jelenséggel összeadódva segítettek oda vezetni, hogy Szekfűnek nemigen maradt más kapaszkodója, mint a kommunista hatalom kegyeinek még egyértelműbb keresése.

Szekfű szembefordulása a Magyar Katolikus Egyház vezetésével

Az 1945-ös magyarországi és európai fordulat (Serédi hercegprímás halála is közrejátszott ebben) mélyreható változtatás szükségességét érlelte meg Szekfűben a katolikus egyházi vezetéssel kapcsolatban. Aligha lehetett volna ez másként: a „baloldali” demokrácia mint uralkodó politikai gondolat, sőt a forradalom sokak által (Szekfű által is) feltételezett bekövetkezte, az egyházi nagybirtokok felosztásának korábban Szekfű számára is kényes problémái és a Magyar Katolikus Egyház állapotának tényleges és súlyos belső nehézségei hirtelen mindennapos politikai (nemkülönben egyházpolitikai) és népjóléti kérdésekké váltak.22

Az 1944. október 13-án a forma szerint létrejövő (Keresztény) Demokrata Néppárt alakuló (de még nem „zászlóbontó”) ülésén elhangzott az akkor már az önmagát a közéletből kivonó Szekfű üzenete, amely szerint „bár ő továbbra sem kíván semmiféle politikai pártba belépni, a keresztény szociális demokrácia eszméivel és célkitűzéseivel azonosítja magát”.23 A helyzet bizonytalan, Szekfűt később mégis bejegyzik a párt vezetőségének névsorába, ám hamarosan viszály, majd szakadás keletkezik a vezérkarban, ezzel Szekfű ügye is elfelejtődik.24

1945. március 29-én meghalt Serédi Jusztinián hercegprímás, aki a magyar katolikus egyháznak korábban sokat segítő Szekfűt (katolikus nyári egyetem Esztergomban, katolikus történetírók munkaközösség stb.) a harmincas évektől végig jóindulatúan támogatta. Az esztergomi érseki széket 1945. október 2-án foglalhatta el Mindszenty József. A féléves időbeli hiátus idején Grősz József kalocsai érsek került a magyar püspöki kar elnöki tisztségébe.25 (Mindszenty ekkor veszprémi püspökként szolgált.) 1945. április 10-én – tehát úgyszólván rögtön az interregnum kezdetekor – Szekfű terjedelmes levélben tájékoztatta Grőszt és Mindszentyt a katolikus egyház véleménye szerinti állapotáról, az egyházra leselkedő veszélyekről, és javaslatokat tett az elvégzendő reformokra.26

„Ezen sorok írására – kezdi levelét Szekfű – hazai egyházunk nehéz helyzete kényszerít. Jelenleg az egyházi birtokok likvidálása folyik, és nem lehet tudni, mikor kerül a sor az egyházi és szerzetesi iskolákra, valamint az általános vallásoktatásra.”27 Beszámol az új, keresztény demokratikus párt megalakulásáról, ami azonban nem járt párhuzamosan az egyházi belső megújulással: azaz a durván jobboldalra csúszott katolikus sajtó helyetti új közszellemiséggel, sem az Actio Catholica vezetőségének lecserélésével. (Itt működik alelnökként Nyisztor Zoltán prelátus – Szekfű régi kritikusa –, aki „antidemokratikus és nyilasbarát” cikkeket írt.) Ez az új keresztény párt sem működik rendesen, nem fogadják el a többiek, nem alapíthat lapot. Ezenkívül némely szerzetesrend működése, valamint a katolikus egyház minisztériumi képviselete sem megfelelő. Holott a „forradalom, amelyben élünk, tovább fejlődik”. Ráadásul „az orosz megszállók is az istentisztelet szabadsága és az egyházi személyek tekintélye dolgában határozottan jóindulatúan viselkednek”. Ha nem sikerülne a katolikus egyház vezetésének és közszellemének új arcot mutatnia – figyelmeztet Szekfű –, „egyházunk továbbra is – ellentétben a pápától vezetett világegyházzal – a demokrácia ellenségének tűnhetne fel itthon”, s az idő múlásával a megújulás esélyei egyre zsugorodnának.28 Levele végén Szekfű ígérte, hogy a földosztás égetően fontos kérdéséről is elő fognak terjeszteni egy memorandumot (ennek azonban nincs nyoma).

Szekfű ezen levele természetesen visszhangot keltett egyházi körökben. Az 1945. május 24-i püspökkari ülésen az elnöklő Grősz József érsek méltatlankodik amiatt, hogy a katolikus értelmiségi tábor egyik szárnya félre akarja tenni azokat, akik a háború előtt keresztény pártokban vagy az Actio Catholica vezetőségében működtek. Ez azt is jelentené – teszi hozzá –, hogy bűnösöknek kiáltanák ki őket. Márpedig ő nem hajlandó ezeket az embereket a levélíró sugalmazása szerint „kivégezni”. A náci és nyilas fertőzöttség sem állt fenn, a kommunistaellenesség azonban igen. Abban sincs igaza a levélírónak, hogy a baloldalon túlságosan lelkesednek a pápáért, éppen ellenkezőleg: igyekeznek elszigetelni. (A püspöki kar legtöbb tagja ezen az ülésen hallgatott ezzel a napirenddel kapcsolatban.29) Grősz 1945. június 22-én válaszolt Szekfű levelére: udvarias semmitmondással köszöni meg érdeklődését és aggodalmát az egyház iránt, de közli, hogy a régi emberek likvidálását nem vállalja. Majd naplójában „hitvány katolikusnak” nevezi Szekfűt.30

Moszkvai követi munkálkodása idején sem csappant meg Szekfű érdeklődése az egyházi témák iránt. Diplomáciai beszélgetései és követi jelentései szerint nagy ellenszenvvel viseltetik Mindszenty hercegprímás iránt. Ellenszenvét nem rejti véka alá szovjet diplomáciai partnerei, illetve följegyzéseiben a budapesti megbízói előtt. Másfelől pedig nem győzi dicsérni a szovjet politikát és az orosz görögkeleti egyház működési szabadságát. Egyre inkább körvonalazódik – Szekfű számára legalábbis –, hogy a szovjet–magyar diplomáciai viszony egyik legfontosabb kérdése (a magyar hadifoglyok ügye mellett) a magyar katolikus egyházat reprezentáló Mindszenty József egyházfő ellenérdekeltsége: a magyar „demokrácia” elleni kőkemény kiállása. A Forradalom után lapjain – 1947 második felében – áttekinti a magyarországi, háború előtti politikai katolicizmus helyzetét, sötét színekkel ecsetelve a katolikusnak álcázott, emberek sokaságát megtévesztő efféle pártok (például Wolff Károly pártja), csoportosulások és sajtóorgánumok működését, amelyek nemegyszer antiszemita indulatokat szítottak, s pártolták a nácizmust. Voltak persze nemes kivételek az egyházi személyek között, ám a többség nem fordult szembe a reakciós erőkkel. „Az akkor már súlyos beteg hercegprímás – írja könyvében Szekfű – jámbor, tiszta szándékú ember volt”, de nem volt képes átlátni a politikai játszmákat. Majd hozzáteszi: az „új pogányság közeledő veszélyét világosan látta, s engem mint az ő esztergomi nyári egyeteme vezetőjét antihitlerista munkámban állandóan támogatásában részesített”. Hajlott arra is, hogy reformokat vezessen be, ám halála után a nagy megtisztulást az új egyházi vezetés megakadályozta. És Serédi mellett eltűnt az élők sorából e reformtörekvések támogatói közül Apor Vilmos, Almásy József és gróf Széchenyi György is. A magyar katolikus egyház nem volt képes a hitlerizmus ellen saját erejéhez képest erős frontot építeni; az új világban „nem tűnhetett fel megbízható partnernek, s így történt, hogy jóformán az egész egyházi nagybirtok felosztás alá került az Egyházzal folytatott komoly tárgyalás nélkül”. (Miközben a lengyel és a román egyházak megtarthatták birtokaikat.)31 Kvázi: az új államhatalom részéről talán szigorú, ámde jogos volt a teljes birtokelkobzás.

Szekfű továbbra is olyan keresztény pártban (a Demokrata Néppártban) gondolkodik, amely – „baloldali”, „haladó” katolikusként – szövetségese lehet a politikai baloldalnak, ennek megfelelően szemben áll a Mindszenty-vonallal. Ehhez legelőször a „Mindszenty-kérdést” kellett megoldani. Már 1947 elején (február 23.) jelezte felettesének, a kommunista Molnár Erik külügyminiszternek, hogy tudomása van arról a propagandáról, amely a szovjet érdekszférából való kikerülésünk érdekében szít hangulatot, majd hozzáteszi: „külön rá kell mutatnom Mindszenty hercegprímás és politikai hívei működésére”.32 Mindszenty kiiktatását az egyházi és ezáltal a közéletből 1948 második felére ütemezte a kommunista párt belső köre. Megdöbbentő ráismerés olvasni ezzel kapcsolatban Rákosi Mátyás (az új, egységes kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára, miniszterelnök-helyettes államminiszter) 1948. augusztus 11-én (tehát már a két munkáspárt egyesülése után) kelt, Szekfű Gyulának írt hazahívó levelét. „Legutóbbi Budapesten létekor – így Rákosi – szóvá tettem, hogy az adott viszonyok között Ön sokkal nagyobb szolgálatokat tudna tenni a magyar népnek és a magyar demokráciának, ha itthon volna, és különösen fontos szolgálatokat tudna tenni a katolikus egyházzal való viszonyaink rendezése körül. Ez a viszony meglehetősen kátyúba jutott, nem a demokrácia hibájából és nem a demokrácia kárára. Ennek dacára én nagy súlyt helyezek rá, hogy ebben a kérdésben minden megtörténjék, ami normális viszonyok létrehozására alkalmas. S mert most is meg vagyok győződve róla, hogy Ön egyike azoknak a keveseknek, akik ezen a téren hasznos szolgálatot tudnának tenni […], helyesnek tartom, hogy Önt a moszkvai nagykövetség munkája alól felmentsék, és így Önnek módjában legyen itthon ennél fontosabb munkában működést kifejteni.”33

Így azután alig több mint egy hónap múlva Szekfű már Budapesten tevékenykedik az „egyházi reakció” letörésén. S ettől a ponttól kezdve már egyértelműen megállapítható közvetlen bűnrészessége: bűnpártolása és bűnsegédi közreműködése Mindszenty József bíboros, prímás érsek letartóztatásában, megkínzásában és súlyos börtönre ítélésében. Innentől kezdődően már nem arról volt szó, hogy (történészi, közírói) baloldali nézeteivel, ezeknek rendszeres publikálásával tájékoztatni, netán befolyásolni kívánta a közvéleményt, hanem arról, hogy cselekvően közreműködik egy embertelen tortúrában. (Ennek egyébként hamarosan önmagára nézve is súlyos morális és pszichés következményei lesznek.) Rákosi sokat töprengett, hogyan iktathatná ki a legegyszerűbb módon Mindszentyt. Szekfű egyszer fölvetette neki: „mivel Mindszenty »nem ismeri el az új államformát, nem lehetne […] magas állásának megfelelő teljes tisztelettel a határon áttenni?«”34

1948 novemberében elkezdődött a végső megoldást előkészítő kommunista akció. Kilenc „katolikus közéleti vezető” (korábbi szereplőink közül a két ismert publicista, Katona Jenő és Parragi György) levelet írt a hercegprímásnak, kérvén, hogy – „talán az utolsó pillanatban” – adjon nekik lehetőséget a személyes találkozóra. Ezt a levelet Szekfű nem írta alá: nem akart velük egy listán szerepelni. Cavallier József erre – november 30-i dátummal – új levelet fogalmazott,35 amelyet Szekfű és – még az Eötvös Collegiumból régi barát, őt is belerángatták – Kodály Zoltán is aláírt. Ebben a levélben ecsetelik az elmúlt évek békés forradalmának példátlan eredményeit. Ezekkel kétségkívül együtt járt, hogy „a természetjog elvei sokban és sok személyre nézve nem érvényesülhettek”. Leckéztetik a katolikus egyházat, amiért – „csekély kivétellel” – nem szállt szembe kellő eréllyel a zsidóüldözéssel, s nem köszönte meg a magyar népnek az utóbbi évekbeli páratlan helytállását. Igen szerencsés lenne, ha Őeminenciája elismerné a magyar nép roppant erőfeszítését, és elismerné a forradalmi jelentőségű, fölemelő változást hozó új állami berendezkedést. „Ilyen nyilatkozatok hiányában viszont Eminenciád más irányú pozitív megnyilatkozásai [magyarán: »lázításai« és ellenkezései] következtében Egyházunk ma akként szerepel, mint amely vissza akarja fordítani négy év fejlődését, meg akarja újítani a nagybirtok és a kapitalizmus hatalmát, és ki akar bennünket emelni szövetségrendszerünkből.” Ezen törekvések mögött olyan csoportok állnak, amelyek a katolikus egyház fejét tekintik vezérüknek. Ez roppant veszélyes út, újabb háborúhoz vezethet. Az aláírók ismét kérik, hogy Mindszenty „kísérelje meg a demokratikus állammal való megbékélés útját”.36

Szekfű azonnal továbbította a levelet Rákosinak (innen pedig a Szabad Néphez került) a következő kísérő szöveggel. „Igen tisztelt Miniszterelnök helyettes Úr, szíves engedelmével itt küldöm azon levél szövegét, amelyet Cavallier, Kodály Zoltán és én küldtünk el tegnap délután Mindszentinek [sic] aláírásunkkal. A levelet tegnap Cavallier mint külügyi aktív ember már bemutatta Rajknak, aki nekem is miniszterem, és aki meg volt elégedve a szöveggel. – Lakásomat, remélem, ma végkép visszakapom, de mondhatom: az Ön közbelépése nélkül alig tudtam volna visszakapni. Igen köszönöm nagy szívességét. Őszinte tisztelettel híve: Szekfű Gyula.”37

Mindszenty december 8-án fogadta a levélírókat Esztergomban. Szekfű mondandójának a lényege az volt, hogy figyelmeztette a bíborost: a katolicizmus és az egész nemzet jövője a kialakult magyar hatalmi helyzet elismerését kívánja meg. Majd hosszasan ecsetelte a Szovjetunióban érvényesülő vallásszabadság előnyeit. Végül Szekfűék azt javasolták, hogy a hercegprímás ismerje el a köztársaságot, tárgyaljon az állam és az egyház jövőjéről, s nyilatkozzék az államosítások kérdéséről. Mindszenty udvariasan megköszönte a látogatást, semmire sem mondott nemet, de csak az ügyek megfontolását ígérte.38 Memoárjában – jóval később – kitért erre a nevezetes látogatásra. Fölidézi, hogy a sok, őt ért támadások közepette Esztergomban is megjelent egy küldöttség, „a két ismert kollaboráns, Szekfű Gyula és Cavallier József mellett még szegény Kodály Zoltán” is. Szekfű „a háború alatt egyre inkább bal felé orientálódott. Magatartásában közrejátszott az is, hogy felesége sorsa miatt aggódnia kellett a nemzeti szocialista rémuralom alatt. […] Új szerepéhez illően Szekfű most azt fejtegette nálam Esztergomban, hogy a katolicizmus és a nemzet jövője a kialakult hatalmi helyzetnek (a Kommunista Párt törvénytelen eszközökkel megszerzett diktatúrájának) őszinte elismerését kívánja. A magyar katolicizmus nyugodtan helyezkedhet ilyen álláspontra, hiszen – mondotta Szekfű – a kommunizmus nem ellensége többé az Egyháznak. A Szovjetunóban megszűnt a vallásüldözés, tette hozzá. Az ortodox egyház az ateista állammal békés összhangban szolgálja a nép érdekeit.” Majd Mindszenty hercegprímás hozzáteszi: „Én nem ismertem rá a régi Szekfűre.”39

Ugyanezen a napon ülésezett Budapesten a kommunista párt vezetésének „egyházi bizottsága” (Rákosi, Révai és Farkas), amely ülésnek az egyik napirendi pontja a Cavallier–Szekfű-féle levél további felhasználása volt.40 Mindszenty József bíboros érseket 1948. december 26-án tartóztatták le és hurcolták el Esztergomból.

Jegyzetek

1 Bibó István, A magyar demokrácia válsága, Valóság, 1945/2–4 (okt.–dec.), 5–43.

2 Bibó István, Válogatott tanulmányok, II. 1945–1949, vál., utószó Huszár Tibor, szerk. Vida István, Budapest, 1986, 83–118 [1946].

3 Bibó István, i. m., 15–16.

4 Uo., 52–62.

5 Uo., 65.

6 Az egyik, 1946-ban írott – de nem publikált – dolgozatában Bíbó úgy vélekedett, hogy a Szovjetunió magyarországi exponenseinek volt és van véleményük a magyar belpolitikáról, s ez többnyire a kommunista párt véleményéhez áll közel. Ezek az elgondolások olyan helyzetekben estek komolyan a latba, „ahol a magyar politikai élet képviselői többé-kevésbé határozatlanok, tanácstalanok és programtalanok voltak”. Vö A magyar demokrácia mérlege = Bibó István, i. m., 181.

7 I. m., 76–77. Kiemelések az eredeti szövegben. A „hatvanhetes emberfajta” Bibó gondolkodásában az egyik legjellegzetesebb toposz, elleneszmény, aki (és politikailag átvitt értelemben ami) az elvtelen és gyáva kompromisszumok megkötője vagy lelki támogatója: a valós, adott esetben ütközéses szembenállások elkerülője. Mint ilyen a társadalmi viszonyok megmerevítője, az egészséges fejlődés kerékkötője.

8i. m., 184–265. A „hamis realista”, „hamis realizmus” a „hatvanhetes emberfajta” tulajdonsága, illetve reakciója: ő maga (történelmi) realistaként magyarázza a szerinte jó döntéseket: realista gondolkodásnak állítva be a döntés voltaképpen hazug alapjait és káros következményeit.

9 Bibó István, A békeszerződés és a magyar demokrácia, Válasz, 1946/1, 43–59. Ez volt a Válasz legelső száma. (A folyóiratról és benne Bibó István szerepéről lásd Széchenyi Ágnes kitűnő monográfiáját: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949, Argumentum, Budapest, 2009.) Lásd Bibó István, Válogatott tanulmányok, II, 1945–1949, 269–296., idézet: 296. (Kiemelés az eredeti szövegben.) Szekfű és Bibó értelmezését a békeszerződésről Romsics Ignác és Dénes Iván Zoltán is összevetette. Romsics inkább a megegyező vagy hasonló momentumokat hozza előtérbe (A trianoni békeszerződés, Osiris, Budapest, 2001, 236–237.), Dénes inkább azt hangsúlyozza, hogy míg Szekfű az „európai mintakövetés” jegyében határozta meg a „nemzeti öncélúságot”, Bibó István „mind az »európai mintakövetést«, mind a »nemzeti öncélúságot« elvetette a demokrácia megalapozása és normatív kritikája jegyében”. (Dénes Iván Zoltán, Egy igazságtalanság két értelmezése. Szekfű Gyula és Bibó István a párizsi békeszerződésről, Magyar Tudomány, 2003/6, 738–746., idézet: 746. Kiemelés az eredeti szövegben.)

10 Bibó István, Összeesküvés és köztársasági évforduló, Válasz, 1947/2, 176–183., idézet: Bibó, i. m., 452.

11 Lásd Válasz, 1947/6, 493–504. Ua. = Bibó István, Válogatott tanulmányok, II, 1945–1949, 487–504.

12 I. m., 498.

13 I. m., 501–502. Kiemelés az eredeti szövegben.

14 Bibó István, Válság után, választás előtt, Válasz, 1947/8, 123–138. Ua. = Bibó István, i. m., 525–549.

15 Bibó István, i. m., 571–607.

16 I. m., 573.

17 I. m., 583–585.

18 I. m., 586.

19 I. m., 590–591. Kiemelés az eredeti szövegben.

20 I. m., 598.

21 I. m., 604–606.

22 A Magyar Katolikus Egyház ez időbeli politikai helyzetéről lásd Gergely Jenő, A politikai katolicizmus Magyarországon (1890–1950,) Kossuth, Budapest, 1977, elsősorban: 236–277. Az események időpontjához képest frissen reagáló munkák közül levéltári forrásokra támaszkodva a marxista-kommunista szempontokat érvényesíti Orbán Sándor könyve: Egyház és állam. A katolikus egyház és az állam viszonyának rendezése. 1945–1950, Kossuth, Budapest, 1962. (A szerző többször hivatkozik Szekfűre, mint aki nem marxista oldalról serkentette a katolikus egyházat a kompromisszum keresésére, az állammal való kiegyezésre.)

23 László T. László, Egyház és állam Magyarországon 1919–1945, Szent István Társulat, Budapest, 2005, 274.

24 A vezetőség névsora Szekfűn kívül Barankovics István, Slachta Margit, Bálint Sándor és Pálffy József nevét tartalmazta. (Vö. Izsák Lajos, A koalíció évei Magyarországon 1944–1948, Kozmosz Könyvek, [Bp.] 1986, 63–66.)

25 Mészáros István, Egy „haladó katolikus”: Szekfű Gyula (1945, 1948), Regnum. Magyar egyháztörténeti vázlatok, 2003/3–4, 97–118.

26 Lásd Balogh Margit, A címzettek: Grősz József és Mindszenty József. Egy ismeretlen Szekfű-levél, Magyar Napló, 1989. december 23., 17. Továbbá Szakolczai György, Szekfű Gyula és Jánosi József 1945. áprilisi levelei a Magyar Katolikus Püspöki Karnak, Múltunk, 2008/4, elsősorban 110–116.

27 Szakolczai, i. h., 113.

28 Uo., 116.

29 Mészáros István, i. m., 104.

30 I. m., 106.

31 Szekfű Gyula, Forradalom után, 94–103.

32 Lásd Péter János, i. h., 112.

33 Idézi Hatos Pál, Az öreg Szekfű Gyula (1945–1955) = Uő, Választott népek és a vereség kultúrája. Esszék a modern eszmetörténet vallásos kontextusainak köréből, Ráció, Budapest, 2013, 242–243.

34 Vö. Balogh Margit, Mindszenty József (1892–1975), Elektra (Bp.), 2002, 173.

35 Cavallier József munkásságáról és szerepeiről lásd Saád Béla riportkönyvét: Tíz arckép, Ecclesia (Bp.), 1983, elsősorban: 97–98. (Fábián János levéltáros, ideiglenes prímási titkár emlékezésében többek között elmondja, hogy Mindszenty – elolvasva a Forradalom utánt – kijelentette: „Vagy most hazudik, vagy azelőtt hazudott.” Fábiánnak azért kellett beugrania a titkári szerepbe, mert Zakar András helynök akkor már letartóztatásban volt.)

36 Vö. Cavallier, Kodály és Szekfű Mindszenty politikája ellen, Szabad Nép, 1948. december 19.

37 Idézi Mészáros István, i. h., 113. (Szekfűt az ekkor már a Rajk László irányította külügyminisztérium helyezte nyugdíjba.)

38 Vö. Mészáros, i. h., 115. és Salacz, i. m., 23.

39 Mindszenty József, Emlékirataim, 4. kiad., Szent István Társulat, Budapest, 1989, 226–227.

40 Vö. Mészáros, i. h., 116.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben