×

Napló múltidőben

1955. november

Szigethy Gábor

2015 // 11
November 4.

Ebben az évben ez a nap még nem volt nemzeti gyásznap.

Péntek este a Nemzeti Színházban az erkély 3. sorában ültem, a III. Richárd bemutató előadásán. Az iskolából hazaérkezve délután megpróbáltam Shakespeare királydrámáját gyorsan elolvasni – kevés sikerrel. Gloster miért Richárd, Clarence neve miért kezdődik G betűvel?… Nem jutottam a darab végére, indulni kellett: fél hétkor kezdődött az előadás.

Életemben történelmi pillanat: az Írnok egyperces jelenete végén véget nem érő – néhányak emlékezete szerint húsz percig tartó – taps zúdult a riadtan álldogáló öreg színészre, a ma már csak néhányunk emlékezetében élő, törött arcú Baló Ele­mérre.

Itt a jó Hastings úr vádirata,
Melyet ügyes kéz tisztázatba tett át,
Hogy felolvassák Szent Pál templomában,
És figyeljük meg, hogy függ össze minden:
Tizenegy órán át másoltam én,
Mert Catesby tegnap este küldte nékem.
Az eredetit se gyorsabban írták,
De öt órája sincs, hogy Hastings élt még,
Vád és vizsgálat nélkül szabadon.
Finom világ! Ki olyan ostoba,
Hogy ezt a durva csalást meg ne lássa?
De ki merész elmondani, amit lát?
Ocsmány világ ez! Azért pusztul el,
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.


Némán ült mellettem nagyanyám, aztán hazafelé elmagyarázta, mi történt valójában a színházban: azért tapsoltak az emberek – mondta –, mert Shakespeare fáradt lelkű Írnoka négyszázötven évvel ezelőtt a mi boldogtalan korunkról írt, beszélt, mondott ítéletet. Akkor is, most is hatalmuk megtartása érdekében ártatlan embereket ítéltek, ítélnek halálra gazember politikusok. Már elkészültek – akkor is, ma is – a halálos ítéletek, amikor a halálra ítéltek még szabadon járnak-kelnek, s nem sejtik a rájuk váró szörnyű véget.

Nagyanyám könnyeiből értettem meg, miről beszél: ötéves koromban, 1947-ben tűnt el váratlanul, titokzatos körülmények között életemből örökre édesapám.

Második alkalommal 1956. január 14-én, szombaton, a földszinten ülve néztem meg az előadást. (XII. sor 4. szám, a jegy ára 14 forint.) Megvettem és biztosan elejétől végig elolvastam a Színház és Mozi november 11-én megjelent számát. Kárpáti Aurél körülményesen elmarasztaló bírálatot írt az előadásról. Nem emlékszem, de ma biztos vagyok abban: akkor nem tetszett Kárpáti Aurél írása, mert nekem az előadás nagyon tetszett. Újraolvasva ma Kárpáti Aurél régi írását, egyértelmű, miért volt akkor nagyon sok ember számára megrendítő élmény a III. Richárd színházi bemutatója.

A neves irodalmár nagy tudású, okos ember, érti a darabot: „Shakespeare realizmusa sosem megy el addig, hogy királyait vagy hercegeit egy síkra állítsa gyilkolásra felfogadott brávóikkal – amint azt ebben a »stilizáltan« kezdődő s végül erősen kiábrándító »naturalizmusba« torkolló előadásban láttuk.” Kárpáti Aurél szerint erős akarata, nagysága teszi igazi tragikus hőssé III. Richárdot. „Nélküle Richárd torz alakja alig lenne több közönséges tömeggyilkosnál.”

Kárpáti Aurél érti a darabot. Nem érti (vagy nem akarja, nem meri érteni) 1955. november 4-én a színházi előadást. Szerinte Major Tamás alakítása: „adósunk marad a tragikus fenség, a hősi nagyság felvillantásával”.

Hála Istennek! – mondhatták akkoriban sokan, akik értették és lélegzet-visszafojtva nézték, figyelték a színjátékot. Nádasdy Kálmán rendezői értelmezése egy rendkívül okos, mindenre elszánt, erős akaratú tömeggyilkost állított színpadra, és a nézőtéren mindenki tudta: kiről szól a mese. Egy szót sem kellett változtatni Shakespeare négyszázötven éves szövegén. Az Írnok keserű töprengését hallgatva a nézőtéren nagyon sokan gondoltak arra: egy szovjetbérenc tömeggyilkos uralkodik Magyarországon, s olyan világban élünk, ahol bárkit bármikor koholt vádak alapján börtönbe zárhatnak, megkínozhatnak, fölakaszthatnak.

A mozdulatlan csöndre emlékszem, amikor a hős és aljas Buckingham herceg (Básti Lajos, aki a gonosztevővé süllyedő, tehetséges emberben „felvillantotta” a tragikus hősiesség nagyságát) kérdéssel fordult rabtartóihoz: Richárd király nem ad kihallgatást? A zord börtönőr tömör válasza: Nem, jó uram, ezért hát légy türelmes.

1955 novemberében éppen hogy elmúltam tizenhárom éves. De a nézőtéren felnőtt, sok mindent megélt, sok mindent túlélt asszonyok és férfiak ültek, akik érezték, tudták: fogytán a türelmük. És amikor Baló Elemér tizennégy sornyi magánbeszéde végére ért, kitört a tomboló taps: indulatos (rejtjelezett) üzenet Rákosi Mátyásnak és pribékjeinek: mind a történelem szemétdombján végzitek, mint a tömeggyilkos, emberek életét nem kímélve, országát romba döntve hatalomra törő III. Richárd.

(Számos angol történész szerint a bosworthi csatában, 1485-ben elesett III. Richárd király egyáltalán nem hasonlít a Shakespeare-királydráma torz lelkű uralkodójához. De ez senkit nem érdekelt a kommunisták által szovjet gyarmattá alázott Magyarországon, Budapesten, a Nemzeti Színház nézőterén 1955. november 4-én.)

November 12.

Már napok óta ülésezett Rákosi Mátyás elnökletével a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége, amikor a negyedik napon, szombaton Matolcsi Jánost, miután kinevezték földművelésügyi miniszternek, felmentették titkári megbízásából (este, otthon elgondolkodhatott: lebuktam vagy fölbuktam?), és helyére megválasztották a Központi Bizottság titkárának Kovács Istvánt – Rákosi Mátyás elkötelezett hívét! –, aki már április 14. óta újra a Politikai Bizottság tagja volt.

Ez az eredetileg kárpitossegéd kommunista pártkatona soha nem szeretett dolgozni, ezért inkább már fiatalon a munkásmozgalom harcosa lett. A párt 1930-ban a Szovjetunióba küldte, ki tudja, miért, a szovjet elvtársak 1933-ban hazaküldték. Kovács elvtárs nem volt nagyon okos elvtárs, hamar lebukott, már 1934-ben börtönbe került. (A kom­munisták soha nem veszik tudomásul, hogy az ország törvényei, azok betartása rájuk is vonatkozik!) Szabadulása után rövid ideig a Kommunisták Magyarországi Pártjának titkára volt, 1943-ban ismét börtönbe került, de hamarosan megszökött. 1945 után különböző pártfunkciókban a Politikai Bizottsági tagságig küzdötte fel magát. Nagy ember volt, aztán derült égből villámcsapás: Nagy Imre elvtárs 1953 tavaszán kitessékeli a hatalomból. Fordulat: Rákosi elvtárs 1955 áprilisában keblére öleli, és újra tagja lesz a Politikai Bizottságnak. 1956 októberében – elvtárs az elvtársakhoz – a Szovjetunióba menekül.

Elvtárs nem vész el, csak átalakul: 1958-ban hazatér (hazaküldték?), és a Könnyűipari Minisztérium osztályvezetője lesz. Kapaszkodik, a hatalomnak még szüksége van rá, a Belügyminisztériumba kerül.

Aztán lapátra teszik: „1962-ben a személyi kultusz időszakában kifejtett tevékenységéért az MSZMP KB kizárta a párt soraiból” – olvasom az 1972-ben megjelent Munkásmozgalom-történeti Lexikonban.

Kovács Istvánnal 1962 kora tavaszán találkoztam, talán februárban. Hűvös éjszaka volt, munkatársammal az éjszakai próba után (díszítőmunkás voltam akkoriban az Irodalmi Színpadon), két óra tájban a November 7. téren (ma ismét: Oktogon) betértünk egy altató sörre a Kékes étterembe. Már a villamosmegálló felé baktattunk, amikor egy elegánsan öltözött, de billegő állapotú részeg férfi megszólított minket.

– Segítsetek, gyerekek! Hívjatok egy autót.

A szemben lévő taxiállomáshoz akartuk kísérni, de ránk mordult.

– Taxiba nem ülök. Marhaság. Hívjátok ide a kocsimat!

– Milyen kocsid van, haver?

– Gyerekek – kicsit nehezen szakadtak ki a szavak újdonsült ismerősünkből, akinek ideges szemhunyorítása jelezte: nem tetszik neki, hogy visszategeztem –, milyen autót akartok, fehér vagy fekete Mercedest? Hívunk egy kocsit, és elmegyünk szórakozni. Dohány van, nem számít!

Kotorászott a zsebében, noteszét kereste, magában morgolódott („Hülye Biszku!”), aztán a kezembe nyomott egy telefonszámot. Tárcsáztam.

– Pártgarázs.

Nyeltem egyet.

– A Kovács elvtárs, itt állunk a November 7. tér sarkán, azt kéri, küldjenek érte egy fehér Mercedest…

– Rendben, várjanak.

Öt perc múlva megállt mellettünk egy fekete Mercedes. Kovács elvtárs berángatott maga mellé a kocsiba. A sofőr haza akarta vinni, de az öreg, részeg bolsevik ordítani kezdett.

– Mulatni megyünk a barátommal a Pipacsba! – és elkezdte rángatni a sofőr vállát, karját. Vészesen imbolygott jobbra-balra az autó a Váci úton. A so­főr döntött, hirtelen élesen kanyarodva visszafordultunk, és az éjszakai csendben néhány perc múlva megálltunk a Belügyminisztérium előtt. Az addig randalírozó Kovács elvtárs megszeppent, elhallgatott, és szótlanul tűrte, hogy a sofőr „bevigye” az épületbe.

1962 tavaszán a Belügyminisztérium előtt ültem egy fekete Mercedesben, és farkasszemet néztem a géppisztolyos kapuőrrel.

Egy idő után rádöbbentem: engem itt felejtettek.

Óvatosan, megfontoltan, lassan szálltam ki az autóból. A géppisztolyos kapuőr engem nézett, én a géppisztolyos kapuőrt.

– Jó estét kívánok! – igyekeztem magabiztos lenni. A kapuőr – nem köszönt! – szigorú szeméhez szigorú hang tartozott.

– Rokona a Kovács elvtársnak?

– Nem…

– Ismerőse?

– Nem, csak találkoztunk, nem tudott telefonálni, segítettem…

– Szokott ilyet csinálni a Kovács elvtárs. Felírom az adatait.

Felírta. Elengedett. Hazamentem.

Amikor évek múlva rádöbbentem, hogy a Belügyminisztérium részeg (talán aznap lapátra tett?) párttitkárával furikáztam akkor éjjel Budapesten, arra gondoltam: szerencsém volt, hogy következmények nélkül megúsztam ezt a furcsa kalandot.

Ma arra gondolok: milyen kár – húszéves voltam, fogalmam sem volt a részeg elvtárs elő- és utóéletéről –, hogy nem kérdeztem meg, amíg a fehér Mercedesre vártunk:

– Kovács elvtárs! A kommunisták miért akasztják fel rendszeresen a kommunistákat? Kádár elvtárs miért utálta Nagy Imre elvtársat? Rákosi elvtárs miért dugta évekre Kádár elvtársat börtönbe? Magát Kádár elvtárs miért fogja nemsokára kirúgni a Belügyminisztériumból?

Vajon 1962 kora tavaszán Kovács István sejtette, hogy elvtársai jóvoltából nemsokára megint földönfutó lesz, és a baráti Szovjetunió sem kínál neki újra, harmadszor menedéket?

És amikor 1966-ban jó magaviseletéért „visszakapta” párttagságát, boldog volt?

Rajtam kívül vajon hányan emlékeznek még e hajdan nagy hatalmú elvtárs nevére?

November 20.

Minden héten szombat délben, amikor kiléptem Budán a Köbölkút utcai általános iskola kapuján, első utam a Móricz Zsigmond körtérre, a vakbácsi újságárushoz vezetett, és már az utcán hazafelé olvasni kezdtem a Színház és Mozi aznap megjelent számát. Sem november 20-án, sem a következő hetekben egyetlen szót nem olvashattam arról: november 20-án a túlpartra költözött a legendás, a szocialista rendszer által feledésre ítélt polgári rendező.

Jób Dániel Magyarországon, 1955-ben névtelen halott volt.

Fél évvel korábban, május 5-én halt meg a 20. századi magyar színjátszás egyik színészcsodája, lefegyverző tehetségű színpadi mindentudója: Fedák Sári. Az ő haláláról is hallgatott, temetéséről nem közölt rövid hírt sem a Színház és Mozi. A többi lap sem.

Rákosi elvtárs vezetésével szocializmust építő hazánkban Fedák Sári és Jób Dániel hivatalosan nem léteztek.

A színházi hetilap június 10-én ötvennégy soros nekrológgal, fényképének közlésével búcsúztatta a Madách Színház hosszú betegség után elhunyt kitűnő epizodistáját, Justh Gyulát, akinek nevére alig évtized múltán, 1969-ben már a Színházi Kislexikon szerkesztői sem emlékeztek. (Németh Antal 1930-ban megjelent, ma is alapmű Színészeti Lexikonja már és még számon tartotta e derék színészt.)

Színházra kíváncsi kamaszként 1955-ben hírét sem hallottam Fedák Sárinak, Jób Dánielnek, de ismertem – mert ismerhettem – Justh Gyula nevét.

Nem tudom, hányan álltak Justh Gyula sírja körül. Májusban Fedák Sárit nagyon sokan kísérték utolsó útján. Piros László belügyminiszter Rákosi Mátyásnak írt igazoló jelentése szerint: „Halála – jobboldali múltja ellenére – nagy részvétet váltott ki színészi körökben.” „A temetés nagyarányú díszletezés mellett zajlott le… Száztagú cigányzenekart akartak kivinni, ebből azonban mindössze egy cigány volt. A résztvevőknél egy szál rózsa volt. A temetésen kb. 2500-3000 személy vett részt.” „A temetés szervezőinek további felderítésére bizalmas nyomozást folytatunk.”

Korabeli hiteles források híján utólag nehéz tájékozódni.

Bános Tibor, 1986-ban: „Sírja körül tumultuózus és a gyász komor színeihez kevéssé alkalmazkodó jelenetek zavarták meg az ilyenkor mindig kötelező ájtatosságot. Feltűnt például, hogy két közkedvelt pesti színésznő – mindketten az akkori pesti kabarészínház tagjai – a színház jelmeztárából kölcsönkért hosszú, fekete gyászruhában sodródott egészen közel a sírhoz, és igazi fájdalmukat kissé elrajzolva, egy óvatlan pillanatban maguk is csaknem belehuppantak a gödörbe. Odébb három ágrólszakadt cigány nyekergette a hegedűjét. A János vitéz nótáit cincogták, csaknem felismerhetetlenül.

Szomorú arc talán ha egy akadt ezen a hatalmas temetésen. Hűséges Margitjáé, aki tökéletesen átérezte veszteségét. A többiek csupán kíváncsiak voltak vagy játszottak. Kerék Margitot tette meg egyedüli örökösének. Neki jutott az a nehéz és fájdalmas feladat, hogy közös ittlétük utolsó nyomait is eltakarítsa, s az így befolyó összegből sírkövet állíttasson neki.”

Pünkösdi Árpád, 2001-ben: „Fedák végtisztessége ellenséges cselekedetnek minősült. Feltételezték, hogy Honthy, Latabár, Ajtay, Mezey, Rózsahegyi, Gobbi »a temetést tüntetésnek tervezték«. Bizonyíték: az Operettszínház igazgatója áttette délutánra a próbát; Latabár a kocsiján lement Székesfehérvárra Kiss Ferencért; a férfiak egy része frakkban, a nők fátyollal demonstráltak; több mint száztagú cigányzenekar játszott; Medgyasszai Vilma Kossuth-díjas, kiváló művész a sírra hatalmas virágkoszorút helyezett a következő felirattal: »Jancsinak örökké sírig szerető Iluskája«; a gyászoló tömegben gyűjtőívet köröztek Fedák márvány síremlékére (Oláh Gusztáv ezer forintot, Honthy Hanna ötszázat adott).”

Mezei Mária férje, atyai jó barátom, Lelbach János szemtanúként mesélte el a történetet, talán 1998-ban:

„Egyenruhások és civilek: tengernyi államvédelmi vigyázta a temetésre özönlő tengernyi embert. A ravatal fölött ezüstös-fehéren ragyogó kereszt. Virágerdő. Díszőrséget állnak, fényesen ragyognak a kandeláberek.

Néma gyász.

A sírnál komor csend. Ismerős arcok: Latabár Kálmán, Turay Ida, Bilicsi Tivadar… Virágeső. És a kereszt mögött áll Mezei Mária. Egy lépést előrelép, hangosan imádkozni kezd: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…

Morajló tömeg: a sok ezer ember együtt a színésznővel hangosan imádkozik.”

Rákosi Mátyást dühítette, ami Fedák Sári temetésén történt, és augusztusban, egy filmművészeknek tartott „fejtágítón” ingerülten közölte a jelenlévőkkel, hogy a Fedák Sári temetésén részt vevő színészekkel szemben „nemhogy túlzott az adminisztratív intézkedés, hanem kevés is”.

Jób Dánielt politikai bűnökkel nem vádolták a kommunisták, számukra ő csak polgári színházi rendező: „Persze volt ízlése, polgári ízlése…”

Nem bántották: hagyták éhen halni.

Major Tamás szerint: „…tulajdonképpen Jób nem is adott instrukciót, hanem hosszú ideig gyötörte a színészeket ilyenekkel, hogy »nem jó«, »még egyszer«, »gyere be még egyszer«, »nem érted?«, »hogy nézel ki?« stb. Ilyen nagyon híres, gyötrő próbák voltak, amivel Jób el is ért bizonyos eredményeket, mert a színész rájött, hogy valamit csinálnia kell, hogy sablonból dolgozik…” (Koltai Tamás: Major Tamás, 1986)

Major Tamást, a színészt soha nem rendezte Jób Dániel. Az elegáns, intelligens, kiváló polgári színész Somló István, aki számtalan szerepet játszott a Jób Dániel igazgatta Vígszínházban, színész és rendező közös munkájára, a próbafolyamat titkaira másképp emlékszik.

Bruckner Angliai Erzsébet című darabjában a főhős Essex grófot Jávor Pál játszotta, Jób Dániel Somló Istvánra egy néhány mondatos epizódfigura megformálását bízta. Próba, instrukció: „Légy dühösebb!” Próba, instrukció újra: „Légy dühösebb!” Harmadjára a tökéletes rendezői tanács: „Talán gondolj arra, hogy miért nem te játszod Jávor szerepét.”

Somló István meghatottan és mélabúsan emlékezett a hajdani, sokak által tisztelt, szeretett színidirektorra: a színész tudta, ki volt s miért volt jelentős művész a magyar színháztörténetben Jób Dániel. „Képzeljünk el egy rendezőt, akinek szuggesztív hatása alatt a legkiválóbb színész-egyéniségek is homorítottak.” „Színészeit haj­szálpontosan ismerte. Ismerte képességeik határát és azt is, hogy megadott tehetségük meddig, mennyire tágítható.” „1955 kegyetlen telén halt meg – sok-sok zálogcédulával és öt deka száraz sajttal a zsebében.” (Film Színház Muzsika, 1966. február 18.)

Jób Dániel 1955. november 20-án halt meg. Temetésén csak néhány pályatárs állt a sír körül: Ajtay Andor, Magyar Bálint, Bárdi Ödön, Hegedűs Tibor, Gombaszögi Frida, Ruttkai Éva, Benkő Gyula…

És akinek a nevét Somló István külön fontosnak tartotta följegyezni: „a Vígszínház derék, öreg takarítónője, Rózsi néni”.

1955. november 20-án, vasárnap éhen halt Jób Dániel.

Rákosi Mátyás a temetés napján nem dühöngött, Piros László belügyminiszternek nem kellett igazoló jelentést írnia: a színidirektor-rendező gyászszertartásán nem történt rendszerellenes rendbontás. Fedák Sárit csak hangzavarban, Jób Dánielt sikerült csendben eltüntetni egy időre a magyarok emlékezetéből.

Egy időre…

A kommunisták nagy tévedése: nem hisznek a feltámadásban.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben