×

Iancu Laura: Petrás Incze János (színmű)

Kelemen Lajos

2015 // 11
Mi egyéb is lenne a dráma, mint kép; megannyi tényhalmazt, tehát megannyi valóságot tömörítő kép: önkéntelen vagy önkéntes hősökkel, akik körülményeiknek feszülve, furcsa módon épp a létszituációikkal való összeütközésben fognak igazán felegyenesedni, sőt: felemelkednek, vagy igazságaikkal együtt belezuhannak tulajdon bátorságukba.

A színpadi drámánál nincs szintetikusabb művészet; játékidejének menetében egyszerre beszéd (próza, líra), mozgás, polikrómia, zene. Egy dörgő basszus, egy villanó lánymosoly annyi itt, mint a gyermek csapongó játékkedve; világokat emel, világokat dönt romba.

De akár a nagyságot, akár a hanyatlást ábrázolja, a színpadi mű mindenekelőtt: játék. Dinamizmus, látványos mozdulatlanság, felhangosított csönd. A színházban élet, az életben illúzió. E kettőt: az életet és az illúziót kell egységesítenie. Már csak emiatt is megmosolyogtató az az iskolás feltételezés, hogy az élet a legremekebb drámaíró. Pedig Iancu Laura műve mintha akaratlanul is e közszájon forgó tévedés, az életből azon nyersen, egyszersmind zárt kompozícióban előfurakodó dráma mellett érvelne: hősével, Petrás Incze Jánossal nem történik más, csupán a kötelesség és a hűség kap e férfiú ösztöneiben helyes sarkallást; tanultsága pedig elviszi méltó feladataihoz. A tennivalók és a tenni akarás egybeesnek Petrásnál. Szelíd, de tántoríthatatlan karakteréből és körülményeivel való ütközéséből rémlik föl, szinte szolgálatának első pillanataitól, egy többé-kevésbé kiszámítható végkimenetelű, analitikus dráma.

A moldvai csángó katolikus pap, folklorista, nyelvész működni akar. Ez egy erő, vele szemben az a világi konglomerátum, amelynek annyi minden adva van, és szinte semmit sem kell magyaráznia, szintén egy erő: ellenerő. (A kettő összefüggése igazán tág, különös drámai vetületben jelenhetett volna meg, ha Iancu Laura a művében szereplő s a Petrást pártoló Arduini mellé valahogy, akár egy időcsavar árán, lehozza ennek elődjét, az úton-­útfélen magyarcsúfoló Magnit, a moldvai misszió pápai prefektusát; hogy összeugrassza szemé­lyiségü­ket. Mennyi asszociációt támaszt­hatott volna egy ilyen összeveszejtés. De elmaradt e dráma­ziccer!)

Petrás Incze Jánost munkára fogott felelősségérzése és az isteni ige kristályhangjai hajtják. Egerben végzi el a teológiát, 1834-től a minorita rend tagja; négy év múlva rendje – mint misszionáriust – Moldvába rendeli, előbb pusztinai, 1841-től klézsei plébános. Nem anarchistaként, mindent tagadva, hanem az övéihez tartozás erkölcsétől vezetve, lelkiismerete parancsára s főképp a szülőföldjén tapasztalt elnyomás durva machinációi láttán a hit- és nyelvvédelemre, a kultúraőrzésre hivatkozik. Éppen a komolyan vett kötelezettség és küldetés az, ami hivatástudatát erősíti; jámbor tántoríthatatlanságából nő ki igazi jelentősége: ki meri hívni a világi és egyházi hatalmakat. Törhetetlenül hisz a nemzeti összefogásban. Írásából, az Akadémia részére küldött Észrevételekből egyértelműen kitűnik, hogy a csángó ügy védelme Petrásnak nemcsak szíve készségévé, egyenesen sorsa értelmévé válik. A régész Jerney Jánossal együtt keresik fel az új moldvai missziós püspököt, Sardit. Közös döntésük értelmében folyamodvánnyal fordulnak a magyar országgyűléshez a moldvai csángóság javára. A Jerney és Petrás fogalmazta okmány hitelesítésétől utóbb a püspök elállt. Az aláírás és pecsét elmaradását egy magyarázat nélküli, szűkszavú latin nyelvű levél adta a klézsei plébános tudtára 1844 júniusában. Szűk fél évtized múltán Döbrentei Gáborral folytatott korábbi, igen termékeny levelezése is abbamarad.

S íme, a hézagosan vázolt dráma betetőzése: Petrás Incze János hetvenhárom éves (negyvennyolc esztendei szolgálat a háta mögött), és napi betevő falatja sincs, betegség kínozza, többször kirabolják. Egyik utolsó levelében így ír: „4-ik kira­boltatásom után nagy ínségben szenvedek, be­tegséggel is meglátogatott a jó Isten. Nem is kell említenem, milly sanyarú télben betegeskedni, kellő öltöny nélkül, mitül megfosztottak a gonoszok, filléreimtől, és kelméimtől. […] Hitvány irásomat mentse ki nyavalygó sorsom! Buzgottam, törekedtem a jó Isten háza tisztességére és szent neve dicsiretére: de ha e lett jutalmam, legyen áldott szent neve érette Égben, földön, és mindenütt, ámen. Örökön örökké!”

1886-ban ismeretlen kezektől pusztul el, erőszak által, amelynek forrását illetően nincs nagy szükség rettenetesen merész képzelőerőre.

Vajon Petrás mikor döbbenhetett rá teljes élességében: a hit intézményei is egy érdekkomplexum, és az a tudati kitartás és tevőleges célkövetés is épp eléggé bonyolult, amit ő a tulajdon népe iránti szeretetből, kötelességérzésből és az isteni bizonyosságból ácsolt; rádöbbent-e maradéktalanul, hogy ez a két komplexum, legalábbis az érdekek sík­ján, nem okvetlenül két egymásba ágyazott valóság?

Mindenesetre felismerte rablógyilkosait, de nevüket nem árulta el. E hallgatás a lehető legmakulátlanabb tanúságtevés a keresztényi megbocsátás erényéről.

Egy ember és egy népközösség párhuzamos drámáit átélve méltatlan volna föltételezni, hogy a szerző az ő alkotói magasságában is meg-megfeledkezhet mestersége egyszeregyéről. Elvétve ugyan, egy-egy pillanatra, de megfeledkezik; ilyenkor megmozdult szobor gyanánt láttatja amúgy valóban bámulatra érdemes hősét. A bálványnak azonban, hiába, nincs kegyelem. Az alkotás, mint egy világgép; ahhoz, hogy ketyegjen, anyagra van szüksége. Az alkotás, hogy megsokszorozhassa, megsemmisíti az élményt.

Petrás Incze János forrófalvai származású katolikus pap (akiről moldvai látogatása alkalmából útinaplójában Kovács Ferenc írta: „Ő az, kinek neve megérdemli, hogy arany betűkkel jegyeztessék a moldvai csángók annalisaiba.”) jelleme és életmozzanatai által kiformálódott sorsával egészen másvalaki, mint Iancu Laura színpadi darabjának főhőse. Aki ugyan újra előhívott élet, de konstrukció immár, szimbólum és metafizika; nem ugyanaz a szenvedély hozza létre, mint amit a személye keltette élmény fellobbant. A drámában színre lépő alak épp abból születik, hogy a szerző lemond bizonyos konkrétumokról; nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az írás választás.

Iancu Laura csángó hittestvérét megidézve már-már tökéletes íróművészettel, átgondoltan, származásából és tanulmányaiból kifolyólag hely és körülmények maradéktalan ismeretében közvetlenül és programszerűen a nagy emberi akarások ábrázolására dobja be magát. Alig álcázva a görög dráma példáját: a részletek tisztázása közepette jut el a témáig. (A művében felzengő három Hang nem a kardalok utóda?)

Ugyanaz a költői fény, ami a téma lényegére esik, ugyanazzal az élességgel vetül rá a téma megértését feltételező nép- és kultúrismeretre, az olvasónak (illetve a közönségnek) előlegezett jártasságra, amely kiterjed a 19. század egyházi viszonyaira éppúgy, mint arra a hozzáállásra, amellyel a moldvai csángók a tulajdon nyelvi és történeti hagyományaikhoz kapcsolódnak. Vagy jobban mondva: ragaszkodnak. A szereplők színpadra jövésének egy jó része így hát: ismeretterjesztés, hitéleti felvilágosítás; néha korhűen barokkos, példázatos nyelvezettel, de amúgy a magasrendű költészet nívóján. Semmi sincs, amit Iancu Laura ne mintaszerű magyarsággal mondana. (És olykor-olykor a szerző álmodik is: „…a könyv a fegyvernél is veszélyesebb, ha magyar…” – mondatja Petrás szolgájával. Kultúrák és nemek válogatás nélküli összeölelkezéséért sóvárgó korunk annyiféle fegyver iránt érez affinitást – valóban közéjük tartozna a könyv is?)

A darabbeli Petrás jelleme, csakúgy, mint a többi szereplőé, eleve kiérett, és készen áll a történésekre. Pedig az ember talán szenvedélyek keveréke. De a Petrás Incze János című műben csak egyféle élet van, egy erő, egy hit, egy cselekvés; nem is lehet másképp, a galamblelkűen hajthatatlan lelkész és nyája Isten tudja, hány lázas vándorúton van túl (még ha történetesen egy tapodtat sem távolodtak szülőföldjükről); élik és szenvedik a megmaradást. Jóban a rossz, rosszban a jó – ahol a hatalmi szeszély kiszámíthatatlanná teszi kívánalmainak átcsapásait, ott csak egyféleképp kínálkozik esély a túlélésre; ott semmi sem bízható elröppenő nüánszokra, ott az embernek eltökéltségre kell beállítania magát.

Holott Petrás jóformán megállás nélkül töpreng. Miért? Hogy nyája ügyét valamiképpen valami teljesítéshez nyomonként közelebb vigye. Ezt a töprengést mély vallásosság hatja át, ez a töprengés tehát átszellemült líra, mondhatni, fizika és metafizika a lélek fölkavart mélyeiből.

Petrás szemlélődve és jószeműen, bár kissé naivan bölcseleg, az érzelmekkel túltelített emberek általános típusától eltérően azonban nagyon is tettre képes.

Sajátlagos miliő tartozik hozzá. Amit Iancu Laura bensőségesen, finom árnyalatok jelzésével kezel. Színpadi sablonok helyett lírai és filozofikus magasságokat ad, szereplőire bízza, hogy beállítódjanak az adott korra, belehelyezkedjenek az adott problémába; nyelvezetében csodálatos archaizmusok viaskodását érezni a mai, jócskán elrontott köznapi nyelvvel. (Ilyenkor érezzük, hogy Ady emiatti százéves siránkozása mennyire megokolt.)

Azzal, ahogy Iancu Laura a mindenáron való cselekményesség tévhitét elkerüli (hányan értették félre emiatt még Shakespeare-t is!), ha nem tudnánk is róla, egyhamar kiderülne: a Petrás Incze János című színpadi művet költő írta. Fogékony, mély érzőképességű közönség értékeli őt igazán.

Inkább érzelmes, mint eszes és tisztánlátó időket élünk. A kor egyéni és közösségi fájdalmaktól terhes. Mert közben mindenfelől a cselekvés ösztökéjét is érezni; akciót akar a kor, és aktivitást; s ezek nyomán amennyi világosság, együttérzés, belátás és jóindulat, legalább annyi fájdalom fakad, sebzettség, nyomor és pusztulás. Csak nem akar eljönni az a sokféle hiten, elven, rengeteg kárba veszett véren, egyéni és csoportos áldozat árán megnyerni remélt, az önfeláldozással annyiszor életre váltani vélt ábránd: e kicsi bolygó békés társasléte.

„Segíts emlékezni, Istenem, mit is vétettem?” A Petrás-tragédia végszavai, Iancu Laurának ez az ábránd-cáfolása ki tudhatja, hány idő és hány út végigjártáig fog kíváncsi fájdalomként belehasítani nappalainkba és éjszakáinkba? (Magyar Napló, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben