×

Hőség (1962)

Triceps

2015 // 11
Idén kínzó lesz a hőség, tavasszal kifagyott a hóvirág. Tata elszántan modernizál: kifűrészeli a padlás mestergerendáját, keresztfákat illeszt a helyére, már csak a Jóisten tartja fölöttünk a mennyezetet. Lebontják a nádat is, bordás, piros cserepeket raknak a tetőre – Anya fizeti értük a kreditet. Ő külön kétszobás lakrészt kap, szépen berendezi diófapác festésű, tömör bútorokkal, amik a vizesedő falú, ablaktalan helyiségeket még komorabbá teszik. Nem is szeretünk bent lenni, télen a fűtött konyhában, nyáron a szellős gangon tanyázunk. Hétköznap vacsorát, vasárnap ebédet a virágoskert előtti gyepen terít nagyanyám. Itt étkezünk, együtt, szaftos-zsíros ételeket, de pénteken mindig túrós, grízes vagy mákos tészta a böjti fogás.

A házzal Tata „árendás” lakókat is szerez: a hátsó fertályban élnek, egy redves szoba-konyhában. Az épület nem tulajdonuk, de kitenni se lehet őket, valami elévülhetetlen joguk van hozzá. Csendes pár: középkorú munkásnő a kamasz fiával. Nagyapám nem szed tőlük bérleti díjat, lemeszeli a falaikat, és sokszor ad nekik kosár almát, káposztát, fél görögdinnyét. Meghúzzák ma­gukat, nem barátkoznak, mindenki morzsolja a maga napjait. A fiúnak Dumi a beceneve, és a MESŠC1 szakiskolában villanyszerelőnek készül. Izmos, jó­képű, mosolygós srác, aki mindig rám kacsint, ha összefutunk. Ő lesz pár év múlva az utcai banda vezére, akitől megtanulok kést forgatni.

A dróthálóval bekerített baromfiudvart a csirkék, kacsák, libák, gyöngytyúkok és egy pökhendi pulyka uralják. Malacokat hizlalunk az ólban, karácsony után megesszük a húsukat. Maradt két lovunk, a Tata sajnálta eladni őket. Engem is odaenged csutakolni, óvatosan húzogatom fényes szőrükön a fűrészfogú vakarót. Költözéskor pénzzé tettük a szekeret, biciklivel járunk ki a szőlőbe, már semmi hasznukat sem vesszük. Néha megülhetem a szelídebbet, a sörényébe kapaszkodva kocogunk. Szeretem a lovakat. Értelmes tekintettel lesnek a szemellenző mögül, és suhogó farkukkal ügyesen lecsapják a farukra szálló böglyöket. Nem tartom magam rendesen a nyeregben, de biztos lovas vagyok. Amikor anyám 1984-ben a 7 Nap családi lap kvízkérdésein egy hétvégét nyer a zobnaticai ergela2 moteljébe, nekünk, friss házasoknak adja a kupont. Csak ketten vagyunk Erzsivel, szezonon kívül, nagyokat szeretkezünk, kitűnő a menü, és néhány óra ingyenes lovaglás is jár. Erzsi rémülten fogódzkodik a gyeplőbe, vezetéken futtatják körbe-körbe. Én meg átdobom a lábam és hej, elnyargalok az ügetőn. „Nem mondtad nekem, hogy tudsz lovagolni” – durcáskodik este. „Mert én sem tudtam” – válaszolom, és fejemben tovább szaladnak a fák.

Ballagok vissza az óvodából minden délután, az utcánk sarkán vegyesbolt, ahol koktát3 lehet venni. Addigra kicsit elfáradok, és leülök szemközt a földre. A bal oldalon nem cementezték a járdát, a kitéglázott gyalogút és bitumenes kocsiút között füves halmok húzódnak. A bolt melletti ház kerítésfala frissen van mázolva, de az olcsó mész apró rögei mindenhol megmaradtak rajta. Nézem, majd elkezdem egyenként kikaparni őket. Elmélyülten dolgozom, kupacokban áll mellettem a vakolat, omlik a vékony malter. Kiront egy vénasszony, bunyevácul kiabál velem, elráncigál haza, és Tata kifizeti a kárt. „Többet nem fejthetsz falakat – mondja szigorúan, de látom, hogy hamis fény villan a szemében –, meg ne tudjam, hogy máskor megállsz!” Nagy filozófus az én nagyapám, csak tudná, mennyi falat fogok még lefejelni ezután.

Batya hoz egy téglasárga fedelű, vastag blokkot tiszta lapokkal. Telirajzolom házakkal és pálcikaemberekkel, van hozzá sok színes ceruzám. Egyszer magammal viszem az oviba, Elvira néni meg elkobozza tőlem, és beküldi a városi rajzpályázatra. „Szabadka térképére” első díjat kapok, középkori erődítményre hasonlít, végül a padlásra kerül. „Mert, vén Szabadka, áldalak”:4 finom por lepi be művészeidet, de mindent megőrzöl, és nem ért a külvilág… Májusban beoltanak variola, diftéria és tetanusz ellen. A tetanuszinjekció nagyon fájdalmas, de nem bőgök, mint a többiek – a ráncos pecsét még húsz évig éktelenkedik a bal vállamon, majd nyomtalanul felszívódik. Egy virgonc barna titokban tetszik nekem, mindig együtt játszunk. Telitöltöm a kisvödrömet, és fejére zúdítom a homokot. Nem fut el, nem sikít, nem panaszol be. Csak néz rám, elámulva, mintha bocsánatot kellene kérnem. Bocsánat – ezt a szót majd sokat kell használnom. Első udvarlásom emlékére, mert soha többet nem lesz ilyen esélyem, ilyen könnyű a kegyelem.

Az utolsó óvodai napon anya és a nagyi végleg összevesznek. Anyám már barátnője, a Hilda néni születésnapjára is elszökött, kérdezés nélkül, pedig az egy ócska szajha. Ebben van némi igazság, gimista koromban kilesem vulkanikus csöcseit, és szereti a férfiakat, hát aztán. Majd a lányánál fogok lakni Svájcban, kifogom vulkanikus csöcseit, mert szereti a férfiakat, hát aztán. Dühös vita zajlik a konyhában, én kint lapítok, sírás, csapkodás. A Mutti kapkodva összepakol a vulkanfiber kofferjába, és elköltözik unokanővéréhez, Ilonához. Püffedt arccal magához szorít, és elcsukló hangon a fülembe súgja: „Visszajövök, ne félj… Csak téged szeretlek, senki mást.” Döbbenten maradok magamra, a Tata közben hazaér, fáradtan hallgat, most nagyanyám sír, pedig nem szokott, csúnya szavakkal átkozódik. Kint lapítok, érthetetlen és veszélyes az egész, súlyos csöndben vacsorázunk. Ilona néniék szegények, a homokbuckákban építettek vályogházat, be sincs pucolva, itt húzza meg magát sokáig az anyukám. Szőlőt metszenek, permeteznek, szüretelnek, a bort elhordja a szomszédság. A Sanyi bácsi csak szájharmonikázik. A Mutti minden héten eljön, van kulcsa, az anyja tüntetően kikerüli, évekig nem fognak beszélni egymással. Semmit nem visz el, a két szoba üresen áll. Néha belopózok, turkálok a szekrényekben, csodálom a menyasszonyi ruháját, szakad szét a szívem. A kiságyamat beteszik az utcai hálóba, két keskeny ablaka van, ez a legvilágosabb. Reggel furcsa fények törnek át a függönyön, nem mozdulok, várom Anyát.

Anya félősen kéri, a Tata szomorúan szorítja a karját, és elenged vele. Meglátogatjuk távoli rokonainkat – hétévesen fürdök először a Dunában, Pancsovánál. A nők műszálas bikinikben hevernek a kavicsos parton, halkan beszélgetnek, citrom- és narancsminták feszítenek a kupolás melltartókon. Unatkozok, forró a nap, nem tudok még úszni, észre sem veszik, amikor elnyel az ár. Háttal megyek be a vízbe, apránként csúsztatva gumiszandálas lábam a mederben, a vádlimat hűvösen nyalja körül a folyó. Aztán belelépek egy mély gödörbe, és a szememig felszalad a világ. Lélegzetet se veszek, összeszorítom a szám, és tisztán látom a verőfényes strandot, ott van az én Muttikám. Ide-oda lökdös a hullám, állok a gödörben, a II. világháborús bombázások óta teli van velük a Duna, néha lehúzódik az államig a vízszint, levegő után kapkodok. Percekig nézem a törülközőkön napozó, kártyázó, söröző embereket, amikor hangtalanul odarohan az anyám. „Meddig akartál még benne állni?” – kérdezi tőlem elszorult torokkal, mikor már a parizeres kenyeret falom, és leáldozott a nap a túlpart fáinál. „Nem tudom” – mondom, és nincs bennem rémület, csak csodálkozás.

Soha többé nem jártam Pancsován. A csavargás és a kiszámíthatatlan történelem olyan városokba sodort, ahol más folyók és gödrök mutatták meg a mélység káprázatát. Lett viszont egy barátom, aki egész életét ebben a dél-bánsági városkában töltötte, bár elismert művészként a Föld akármelyik helyén élhetne. Zograf, a szerb képregényrajzoló, akivel fürdőzésem után 35 évvel, 1997-ben ismerkedtünk meg, később ezt mesélte nekem: „Kimentem az erkélyre megnézni, hogyan ünneplik nálunk a háború végét: néhányan a levegőbe lövöldöztek, a légelhárító tüzérség kezelői tüzet nyitottak, valami kölykök a Rape Me-t énekelték a Nirvanától… És eközben szakadatlanul égett, házmagasságnyi lángokkal a két napja lebombázott kőolaj-finomító… A szél a kormos füstöt a Duna felé fújta, és a víz elvitte tőlünk az édeskés szagot, idegen országok felé, csak a fojtogató keserűség maradt a szívünkben.”

Szeptembertől suliba járok, a Kizúr István Elemi Iskola I/C osztályába. A szomszédos utcában van, és „homoki” iskolának nevezik, mert villásan elváló homokutak közében fekszik, előtte elburjánzott kis park rücskös, öreg galagonyafákkal. Az egyikre novemberben majd felakasztja magát egy férfi, és elmarad két óránk. A tanítás korán reggel kezdődik, még sötét van, amikor szíjas bőrtáskámat cipelve megérkezek. Kettesével ülünk a padokban huszonhatan, meg egy a büntetőben, a deszkapadlót olajos fűrészporral söp­rik. Rögtön besorolom magam a rosszak közé, én kapom első nap az első intőt. Varga Viktória tanító néni fejcsóválva írja be símafüzetem utolsó olda­lára: „Olajos cipővel ugrált a padokon.” A tanulmányi eredményem sem valami fényes, félévben ma­gyar: hármas, természet- és társadalomismeret, ma­te­ma­tika, testnevelés: négyes. Utólag ez azért nevetséges, mert magyartanár, utazó, kereskedő és sportoló leszek, meg minden más.

A Ðačka knjižica (Diák könyvecske) fedőlapjának belsején Tito cirill betűs intelme áll, a pionírokhoz: „Tanuljatok jól és hallgassatok a tanítóitokra. […] Legyetek mindig tudatában, hogy a szocialista Jugoszlávia felé nagy kötelezettségeitek vannak. Örökké emlékeznetek kell rá, hogy a mi új Jugoszláviánkért az idősebbekkel együtt harcoltak és tudatosan mentek a halálba a tizenöt évesek is, hogy a legnehezebb csatákban rohamoztak, nem gondolva a túlélésre.”5

Bőség

nagyanyám parasztkonyhája
lenyűgözően bőséges volt

húsleves zúzával
pulykasült resztelt káposztával
aranysárga libamáj
krumplis paprikás kolbásszal
savanyított dinnye és
kovászos uborka
őszibarack- és körtebefőtt
kelt kalácsok és diótorta –

és én mire emlékszem:
a kislábasban sütött
tenyérnyi édes krumpliszeletre
amit külön nekem készített
egy hosszú nyári délután
hogy estebédig éhen ne haljak


(Részlet A hideghullám gyermekei (1952–2012) című önéletrajzi regényből.)

1 MESŠC (Mašinsko elektrotehnički i saobraćajni školski centar) = Gépészeti Elektrotechnikai és Közlekedési Iskolaközpont (szerb)

2 ergela = méntelep (szerb)

3 Cockta: a jugoszláv Coca-Cola, csipkebogyóból készítették

4 Kosztolányi Dezsőné emlékezése (Kalangya, Szabadka, 1943. február 15.)

5 Triceps fordítása (szerbből)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben