×

Az égbe lépő alak

L. Simon László

2015 // 11
Újabb elégtétel Aba-Novák Vilmosnak. Ezzel az alcímmel jelent meg Péntek Imre írása (Árgus, 2001/6.) Aba-Novák Vilmos A magyar-francia történelmi kapcsolatok című monumentális pannójának székesfehérvári felállításáról, valamint a kérdés körül kialakult politikai és sajtóvitáról. Pedig talán helyesebb lett volna úgy fogalmazni, újabb elégtétel a fehérváriaknak, vagy újabb elégtétel a magyar művészet szerelmeseinek, esetleg újabb elégtétel az Aba-Novák művészetét szerető közönségnek. Mert ugyan igaz, hogy az 1937-es párizsi világkiállítás nagydíját is kiérdemlő mű újbóli s remélhetőleg végleges felállításával igazságot szolgáltattak Aba-Nováknak is, ám az ügyért harcolók elsősorban önmagukért cselekedtek. Magukat és az utódaikat is meg akarták ajándékozni azzal az örömmel, amit ennek a hatalmas lélegzetvételű műnek a befogadása jelent. Egy olyan alkotásról van szó, amit még a második világháború előtt ajándékozott a kormány Székesfehérvárnak, annak a városnak, ahol Aba-Novák több jelentős seccójával is végérvényesen nyomot hagyott.

Újabb elégtétel a mai nap is, amikor Aba-Novák szobrát állítjuk fel, amikor az utókor ilyen módon is tiszteleg előtte, amikor egy kortársunk, Pogány Gábor Benő művészi interpretációján keresztül nézhetünk szembe azzal a nagy formátumú művésszel, aki városunk utcáit és tereit járva hozzánk hasonlóan maga elé képzelhette azokat az óriásokat, akik létrehozták ezt a csodás várost, s valóságos hazával ajándékozták meg az addig csak vándorló, kalandozó őseinket. Az Aba-Novák-szobor felállítása tehát újabb elégtétel a fehérváriaknak és a nagy festő művészetét szerető közönségnek. Péntek Imre tizennégy évvel ezelőtti szavaival úgy is fogalmazhatunk, hogy „a szellemi sírból, ahova ellenfelei szánták, van föltámadás”. De nem csupán Aba-Novák feltámadásáról beszélhetünk, hanem a királyi városéról is. Arról a városról, amelynek régi utcáit, tereit eldózerolták, helyükre panelrengeteget építve, arról a városról, amit deszakralizáltak, s meg akartak fosztani múltjától, az államalapításhoz s első szent királyunkhoz kötődő identitásától. Ahol a kommunista diktatúra éveiben Aba-Novák seccóit is lemeszelték, s hálát kell adnunk a sorsnak és néhány jólelkű embernek, hogy nem verték le a vakolattal együtt.

Van tehát feltámadás, s láthatólag olyannyira eleven mindaz, ami újjászületett, hogy az avittságról, áporodott szagú múltidézésről, retrográdizmusról, a Horthy-korszak restaurációjáról összevissza hadováló ellenfeleink úgy félnek ettől a szellemi, lelki önmagunkra találástól, egy új nemzeti kánontól és kurzustól, mint ördög a tömjénfüsttől.

S mi bajuk van Aba-Novákkal? Az, amit Rocken­bauer Zoltán is kiemelt a pannó 2001-es kiállításakor: Aba-Novák „akarta és tudta a művészetnek azt a szerepét, amely a legközelebb lép a befogadóhoz, a közönséghez, az egyes emberhez. Mert emlékeztet, mementót állít, megérint a múlt tágasságával” (Árgus, 2001/6.). Igen, ez is lehet a művészet szerepe, s persze még sok minden más is, de ezt a feladatvállalást, ezt az alkotói ars poeticát meghatározó megközelítést nem fogadják el, vagy legalábbis nem tartják érvényesnek és korszerűnek azok, akik meg akarták fosztani Aba-Novákot az egyetemes művészettörténetben őt megillető helytől, s akik lesajnálóan mosolyognak ránk azért, mert egy hagyományos köztéri szobor formájában is megjelenítjük őt. Igaza van Péntek Imrének: a szocialista kultúrpolitika „sohasem tudta megbocsátani Aba-Nováknak a Horthy-korszak állami megrendeléseit, a kurzus történelmi igényeit magas szinten szolgáló (és nem kiszolgáló) műveit, amelyeken a délceg tartású, markáns arcú Horthy kormányzó is megjelent a magyar kormányzók, Hunyadi János és Kossuth Lajos mellett. […] A tétel a következő: a Horthy-korszak »hivatalos művészetében« nem születhettek értékek. Állítják ezt azok, akik a Kádár-korszak »hivatalos művészetének« kritikátlan dicsőítői voltak minden lehetséges fórumon.” Mára ezt a tételt jóval általánosabb tartalommal ruházták fel, ezért lehet „értékrendi” alapon mosolyogni azokon, akik olyan embereknek állítanak emléket, mint amilyen Aba-Novák volt, s akik egy ilyen szobor megalkotásával és felállításával meg akarnak érinteni másokat a múlt tágasságával. És ez a kaján vigyor még torzabb lesz, ha a romkerti seccó irányába tekintő, égbe lépő alak kezében meg­látják a keresztté összeálló ecseteket.

Bennünket viszont nem zavar ez a lesajnáló mosoly, sőt, mi felszabadultan nevetünk, mert valamennyi ilyen és ehhez hasonló apró győzelmünkkel visszaveszünk egy darabot az ellopott, elhazudott múltunkból.

Előttünk áll egy korábban csak fényképek alapján elképzelt robusztus, tekintélyt parancsoló alak, aki ugyan nagyon korán, mindösszesen negyvenhét évesen halt meg, de fantasztikusan gazdag életművet hagyott ránk. Érett alkotónak, határozott, erős férfinak látjuk, hiába is keresnénk markáns arcvonásai mögött az éppen száz eszten­dővel ezelőtt a nagy háború poklában megsebesült huszonegy éves fiatalembert, aki harmincegy hónapig szolgált a fronton. Persze tudjuk, nemcsak a háborúban, hanem a hétköznapokban is hős volt, aki a hazájához és a nemzetéhez mindig hű maradt. Ennek a nagyszerű magyar festőnek és kiváló kortárs szobrásznak a bronzba öntött találkozása a királyi város kapujában, Szent István szarkofágjának közelében egy újabb példa arra, hogy van feltámadás a szellemi sírból, s van közös magyar jövő.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben