×

Szekfű Gyula sorsfordító évei: 1945–1948

II. rész. Diplomáciai és pártszolgálatban

Monostori Imre

2015 // 10
Moszkvai követként

Szekfű Gyulát 1945. október 15-én nevezte ki rendkívüli moszkvai követté a (Dálnoki) Miklós Béla vezérezredes elnökölte ideiglenes nemzeti kormány idején (Gyöngyösi János kisgazdapárti politikus a külügymimiszter) a Magyar Nemzeti Főtanács. Nyilvánvaló, hogy a szovjet fél állítólagos kívánalmai mellé (ti. hogy a leendő moszkvai magyar követ lehetőleg ne legyen politikus, se zsidó, se kommunista) azok a régebb óta ismert politikai erények, leginkább a demokratikus elkötelezettség megnyilvánulásai is szükségesek voltak, amelyeket Szekfű képviselt, különösen a háborús években és utána is. Rákosi Mátyás (1946 februárjától miniszterelnök-helyettes államminiszter) úgyszintén jól ismerte ezeket a számára fontos tulajdonságokat, s figyelte Szekfű publicisztikáját az elmúlt fél esztendőben, sőt beszélgetésre is sor került közöttük. Az ideiglenes nemzeti kormány többi pártja sem emelhetett kifogást ellene (a vezető parasztpárti politikus, Kovács Imre kifejezetten ösztönözte a poszt elvállalására), a szovjet fogadó félnek is tökéletesen megfelelt a személye. Azt is tudták a politikusok, köztük a kommunisták, hogy Szekfű – korábbi munkássága egyes témái, fejezetei miatt – zsarolható (hogy ti. korábbi munkásságából korántsem csak a magyar középosztályi bűnbánatot és a „Valahol utat vesztettünk” nemes, demokratikus gondolatait lehet felidézni). Ezt Szekfű is tudta. Ennek megfelelően viselkedett és cselekedett. Másfelől: mint politikai reálgondolkodó meg volt győződve arról, hogy legfontosabb feladata a bizalom megteremtése, a szovjetek jóindulatának megnyerése, minthogy hazájának – akár kénytelen-kelletlen is – ezáltal teheti a legnagyobb szolgálatot. Jalta és Potsdam után Magyarország helye ténylegesen: földrajzilag és politikailag is a szovjet birodalom mellett van. Döntött, hogy vállalja a követséget, s el van szánva rá, hogy megteszi, amit csak tud. S innen nézve számára már nem volt mérlegelendő, milyen áron, akár morális botlások (például jóakaratból vagy számításból elkövetett hazugságok) árán is.

Mind a küldő, mind a fogadó fél sokat – öt hónapot – várakozott Szekfű utazására, mivel betegsége miatt csak 1946. március 16-án érkezhetett Moszkvába.1 Néhány nap múlva átadta megbízólevelét, majd (március 29-én) a külügyminiszter első helyettesét, A. Visinszkijt kereste föl. A megbeszélésen – A.Visinszkij feljegyzése szerint – kijelentette a következőket: „A magyar nép mélységes hálával viseltetik a Vörös Hadsereg iránt, amely felszabadította őt a Horthy-rendszer uralma alól, és kiűzte Magyarországról a németeket. Magyarország történelmének egyik nagy válságát élte át. Most új fejezet nyílik előtte. Szekfű itt kijelentette: boldog, hogy a Szovjetunióban képviselheti Magyarországot.”2 A szokásos, szokványos diplomáciai ténykedések mellett kiemelt feladatként kezeli a magyar hadifoglyok ügyét, a magyar kultúra és oktatás szerepének erősítését, a kitelepítések és a repatriálások problémáját, a nemzeti kisebbségek sorsát, a magyar lakosság helyzetét a térségben, a gazdasági újjászervezés kérdéseit: látható, Szekfű korábbi nagy témái Moszkvában is fontosak maradtak a számára.

Jelentős diplomáciai esemény volt 1946. április 16-án a magyar kormányküldöttség – Nagy Ferenc, Gyöngyösi János, Gerő Ernő és Szakasits Árpád – látogatása Sztálinnál, amely megbeszélésen Szekfű is jelen volt, s amelyen szó esett Bethlen István volt magyar miniszterelnökről is. Nagy Ferenc közölte Sztálinnal, hogy nem látná szívesen idehaza Bethlent.3 Szekfű részt vett ezen a csúcstalálkozón, de nem szólalt meg, nyilván itt nem is kérdezték. Ellenben 1946 májusában a moszkvai külügyminisztérium balkáni osztályán tárgyalás zajlott le a magyar hadifoglyok sorsának könnyítéséről, pontosabban szólva a magyar követség ilyen irányú javaslatairól. Horváth Imre követségi titkár erről – többek között – az alábbiakat jegyezte fel. „Szekfű követ a sok szenvedés és nélkülözés enyhítése céljából kérte Vlaszov urat, hogy a táborokban élő hadifoglyokról bocsásson névsort rendelkezésére. […] A továbbiakban Szekfű követ kérte, hogy engedjék meg neki az orosz mikrofon előtt magyar nyelven a magyar hadifoglyokhoz rövid megnyugtató beszédet intézni, vagy a Moszkvában megjelenő magyar nyelvű hadifogolyújságban a magyar hadifoglyokhoz szólni.” Utólagos tévhit, hogy Szekfű semmit sem tett Bethlen István gróf helyzetének javítása érdekében. Ugyanebben a titkári följegyzésben ezzel kapcsolatban ugyanis ez áll: „Bethlen István kiszabadítása érdekében Molotov úrhoz írt levelét Szekfű követ átadta Kálásnyikov úrnak. Ezenkívül átnyújtotta Bethlennének a Generálisszimuszhoz címzett kérvényét és a férjének írt három levelét. Bethlen István részére Szekfű követ magával hozott fehérneműcsomagot Kálásnyikov úr egyelőre nem kívánta átvenni.”4

A béketárgyalások előtti hosszú hónapok egyik fő témája a trianoni vagy nem trianoni határok kérdése. Szekfű a romániai magyarság érdekében próbál tájékozódni a társköveteknél, de azokat nemigen érdeklik a magyar kisebbségek ügyei. Egyik jelentésében rögzíti, hogy a külföld körében nem népszerűek a magyar területi igények Romániával szemben. Azt is érzékeli, hogy a cseh diplomatákkal a szovjet vezetők szívesebben barátkoznak, mint a magyarokkal. Vészjósló állapotok és hírek: a szovjetek támogatják a magyarok kitelepítését Csehszlovákiából, s Erdély Romániánál marad. (Szekfű arról is beszámol a magyar külügyminisztériumnak, hogy nagyon rossz az információellátás Magyarországról: a hazai újságokat többhetes késéssel kapja, futárszolgálat alig, a budapesti rádiót nem tudják fogni.) Az 1946-os év legsúlyosabb tanulsága – a párizsi békekonferencia előtt –, hogy „a szovjet kormány nem hajlandó Romániával és Csehszlovákiával szembeni kívánságainkat nyilvánosan támogatni”. A Szovjet azt szeretné, ha a megszállt országok békében illeszkednének be az új rendbe. „A limitrof államok csak mint a Szovjet barátai élhetnek nyugodt, békés, fejlődő életet.” A Szovjet nem kíván „szocializált államot, kommunista társadalmat e szomszéd országokban. Biztonságot kíván és békességet határain. Ezt ha belpolitikánkban garantálni tudjuk, ezzel megnyílik az út a jó és sikeres külpolitika számára is.”5 Ez világos beszéd az aktív magyar szereplők nélküli nagy diplomáciai játszma állásáról, s Szekfű is – ekkor még – jóhiszemű, jól mérlegel (még ha talán erőlteti is kissé a jóhiszeműséget).

Szorgalmasan munkálkodik a szovjet–magyar kulturális kapcsolatok kiépítése és elmélyítése terén is. 1946 és 1947 folyamán sorozatosan kezdeményez a külügy-, valamint a vallás- és közoktatási minisztériumban. Kodály Zoltán moszkvai vendégszereplésétől az ösztöndíjasok ügyein, a magyar történészek kutatási lehetőségein, a magyarországi orosz nyelvoktatáson, a tervezett magyar intézet felállításán, a szovjet–magyar tudományos kapcsolatok fejlesztésén keresztül egészen a kulturális cserelátogatásokig számos feladatot jelöl meg, illetve működik közre ezek teljesülése érdekében.6

Említettük már, hogy figyelmet fordít a magyar besorozott és munkaszolgálatos hadifoglyok sorsára (még az első világháború óta is maradtak magyarok a Szovjetunióban), felkutatásukra és hazatérésük segítésére. Nem a külügynek szóló, hanem a budapesti főrabbinak írt egyik levelében a munkaszolgálatosokkal kapcsolatban részletesen és őszintén beszél a csekély reményről és a feladat nagy nehézségeiről. Az alaphelyzet az – még 1947 januárjában vagyunk –, hogy ameddig nincs aláírt békeszerződés – ez általában minden hadifogolyra vonatkozik –, addig csak egyéni akciókra vagy kis csoportok hazatérésére van valamelyest remény. „Általában véve, igen kérlek, hidd el, minden lehetségest megteszek, s a csekély eredmény nem tőlem függ. A követségnek nincs meg a lehetősége, hogy hadifoglyokkal érintkezhessen, egyedül a külügyminisztériumon át, csomagküldés sem lehetséges – pénzt néhány esetben küldtünk, de nem tudjuk, megkapták-e. Annyi azonban bizonyos, hogy a legújabb időkben zárt munkaszolgálatos csoportokat kezdenek hazaküldeni.”7

Mindezen hivatali teendők közben Szekfű Gyula nem adja fel publicista ambícióit. A még a Magyar Szemle-időkben megismert és figyelmével kitüntetett Boldizsár Iván hetilapja, az Új Magyarország közli cikkeit. Ezekben már sok a szépítés, sőt a hamisítás. A Szovjetet egyértelműen vonzónak, követendőnek mutatja. (Ezen persze nem csodálkozhatunk: elvégre ő a moszkvai magyar követ, tehát a szovjet, a moszkvai világot vonzónak kell bemutatnia.) 1946 nyarán egyik cikkében összefoglaló értékelést ad a magyarországi helyzetről. Az eltelt egy év változásait forradalomnak nevezi, amely forradalom a vesztett háború nyomán alakult ki. („Földosztás, a kapitalista gazdasági renddel ellenkező államosítások, a parasztok és munkások demokráciája, amelyben mindinkább hát­térbe szorul a középosztály” a földbirtokos osztállyal együtt stb.) Ilyen körülmények között nagy szükség van – különösen a nem marxista közönség körében – a felvilágosító munkára, amelynek első állomása a Szovjetunió – szerinte – valóságos állapotainak megmutatása. Szekfű nyíltan vállalja a propagandista szerepet: cáfolja a „vallásellenes” légkört, leírja, milyen szép volt a húsvét Moszkvában, bemutatja az állam és az egyház jó viszonyát stb.8 Egy másik, Az új partner című cikkében közíróként aposztrofálja önmagát, akinek célja nem is lehet kétséges: „előkészíteni a közvéleményt arra, hogy a nemzet reális szemlélet alapján, többé-kevésbé egységesen járja azt a keskeny utat, mely az utóbbi évek tévelygései után ma – és még holnap is – egyedül járható számára. Ennek érdekében a közírónak kell kigyomlálnia mindazon tévhitet, hiedelmet, meggyőződéssé merevedett hibás szemléletet, ami a múlt hagyatékaként még él a fejekben […].” És Szekfű szorgalmasan „gyomlál”. Kárhoztatja a „hintapolitikát”, nagy beleéléssel igyekszik kedvet csinálni a szovjet politikához és életvitelhez: a gondoskodó szovjet állam mindenkit segít, mindenkire gondja van, „melegebb családi fészket” ígér, osztályok nélküli társadalmat, átlátható jövőt teremt…9

1946. augusztus közepétől – mint moszkvai magyar követ – mintegy két hónapig főként Párizsban, a békekonferencián tartózkodik. Illúziót oszlató tapasztalatairól az október 22-i lapszámban számol be A béketárgyalásról címmel. Részletek a cikkből: „Mi voltunk Hitlernek utolsó szövetségesei, mi voltunk Jugoszlávia szószegő támadói. Mindezt nem mondták szemünkbe, de mindezt tudták és egyre eszünkbe jutott. […] Általános vélemény volt, hogy a szlovákokat és románokat évszáza­dokon át elnyomtuk. […] már kezdettől fogva gondoskodtak arról, hogy a legyőzöttek delegációi minél kevesebbet mutatkozzanak az üléseken, és még kevesebbet beszéljenek. […] A gazdasági döntéseket egészben véve »rólunk-nélkülünk« hozták meg. […] És mégis nyíltan meg kell mondanom, hogy ez a konferencia egészen más volt, mint a trianoni, amelyhez képest tárgyilag is, emberiesség dolgában is magasabb rendű jelenség volt. […] A mostani győzők maguk is szenvedtek területi veszteségeket […] Ha ezekkel összehasonlítjuk a mi békeszerződésünk területi rendelkezéseit, melyek a háború előtti állapotot állítják helyre, s legföljebb három falut vesznek el tőlünk, akkor még a sovinisztáknak is el kell ismerniök Byrnes, Bevin és Molotov előnyét Wilson, Lloyd George és Clemenceau fölött. […] A békével kezünkben most már újra kezdhetjük a megszakadt nemzetközi érintkezést minden téren. […] Köztük azzal a nagy szomszéddal, mely most egy éve segített bennünket állami létünk helyreállításához […].”10 Azaz Szekfű felkészíti a közvéleményt a kétségkívül súlyos következményekre, ugyanakkor kisebbíteni igyekszik a magyar veszteség tragikumát.

Az 1947-es esztendő válságos és nem kevésbé bűnös korszaka az új keletű magyar „demokráciának”. Januárban a kommunisták kirobbantják, majd növelik a politikai hisztériát a „Magyar (Testvéri) Közösség” leleplezése ürügyén a „köztársasági összeesküvés” körül, amelynek fő célja a kisgazdapárt politikai megsemmisítése. Ennek a hisztériának esik áldozatául a szovjetek által (február 25-én) letartóztatott és a Szovjetunióba hurcolt Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkára. Február 10-én Magyarország aláírja a párizsi békeszerződést az 1938 előtti határokkal és hatalmas kártérítésre kötelezve. Külföldön maradva május 30-án lemond Nagy Ferenc, a kisgazdapárt elnöke, miniszterelnök. (Ez a politikai momentum felbátorítja Szekfűt, mivel ő Nagy Ferencék irányvonalában teljes mértékben a kommunista, szovjetbarát politikával szembehelyezkedő, a régi világ képviselőjét látja.) Augusztus 31-én a „kékcédulás” országgyűlési választásokon a Magyar Kommunista Párt relatív többségű győzelmet arat… A fő hatalmi kérdések ezzel eldőltek Magyarországon.

A párizsi békeszerződés aláírása, valamint Nagy Ferenc miniszterelnök bukása után eljött az ideje annak is, hogy Szekfű Gyula hosszabb esszében fejtse ki véleményét az utóbbi évek magyarországi történéseiről, a „forradalmi” átalakulásról s e legújabb magyar forradalom értelmezéséről, a történelmi és az új középosztály felelősségéről és a számunkra létkérdést jelentően fontos magyar–szovjet kapcsolatokról. Kezében voltak ehhez az 1947-es esztendő (és a korábbi évek) magyarországi és európai történései jó részének a kulcsai, s ezekkel a kulcsokkal történelmi tanulságokat, illetve távlatokat nyitogathatott.

A Forradalom után

Nemcsak Szekfű életében, de eszményvilágában is döntő változások következtek be a háború után. Végleg lekerült a napirendről – például – a liberalizmusnak (és álliberalizmusnak) mint államszervező ideológiának a kérdése: ezzel a fantommal nem kellett többé hadakoznia. Lekerült a napirendről az általános konzervatív-keresztény politikai világszemlélet érvényessége, s lekerült bármiféle reformkonzervatívizmus is. Nem lehetett tovább melengetni a szabad községek rendszerére épülő, ideálisnak láttatott demokrácia vágyálmát sem, amelyik még 1943 végén mint politikai eszmény létezhetett nála. Külpolitikailag pedig végképp elillant a Szent István-i állam sarkalatos Szekfű-doktrínája a Nyugathoz kapcsolódás vágyképzeteivel egyetemben. A párizsi békeszerződés szovjet övezetet jelölt ki Magyarország számára. Ugyanakkor realitássá kezdett érlelődni több – korábban szintén az eszményei között számon tartott – nagy politikai program: a földosztás, az államosítás, az új középosztály reális reménye s egy új típusú – nem biztos, hogy nyugati – többpárti demokrácia lehetősége. Mindenképpen igaz, hogy rendkívüli történelmi helyzet alakult ki, amelyre Szekfű Gyulának, a történésznek, akit a politikai elit itthon éppen moszkvai követnek szemelt ki és tett meg, választ, válaszokat kellett adnia. Nemcsak magának, hanem – ez a sarkalló funkció mindig éltető eleme volt – a nagyközönség számára is.

Moszkvában, 1947 nyarán kezdte írni11 ominózus, mintegy kétszáz oldalas, Forradalom után című munkáját, majd a kéziratot Budapesten jelentette meg ez év végén a Cserépfalvi. Már a bevezetőben megismerhetjük Szekfű demokráciafelfogásának akkori stádiumát, amely egybeesik ez időbeli újságcikkei idevonatkozó tartalmával. Nevezetesen: 1. a nyugati demokrácia sohasem tudott meggyökeresedni nálunk; 2. a forradalmat ő nem marxista módon értelmezi, hanem az „evolució” ellentéteként: a hirtelen és gyökeres, ámde békés lefolyású változást érti rajta.12 Ugyanakkor erősen hangsúlyozni kívánja az ő „Valahol utat vesztettünk” típusú, politikai arculatú saját múltját, az azzal való kontinuitást s nem kevésbé az ennek az 1943–44 fordulóján írt cikksorozatának újra bemutatását, láttatását, egyáltalán, a demokrácia kérdésének rendkívüli fontosságát: első fejezetként az egész cikksorozatot újraközli.

A második fejezet címében határozottan kimondja: „Egyetlen menekvés: a forradalom” (majd a következő fejezet a „forradalom” leírása). A harmincas és negyvenes évek magyar országvesztő politikáját ostorozva (beleértve azt is, hogy a határrevíziók után mily rosszul bántunk a visszacsatolt területeken élő nemzetiségekkel) következtetése egyértelmű: „nem lehet kétséges, hogy már a német megszállás, 1944. március 19-e előtt sem létezett többé intakt magyar állam, mely feladatait kifelé és saját lakosságával szemben teljesíteni tudta vagy akarta volna”.13 Ebből következett, hogy a forradalom elkerülhetetlen volt, és a forradalmi intézkedések radikális változást hoztak. A Szovjetunió óriási áldozatokat hozott Magyarország felszabadításáért, ám megszállva az országot „nem kívánta a proletárforradalmat, és azzal, hogy [a] parlamentáris kormány alakítását elősegítette, a forradalmat békés útra terelte, elkerülve annak kezdő stádiumát, mely mindenkor véres anarchiában szokott lefolyni”.14 Viszont ilyen körülmények között az „utcáról a parlamentbe áttett forradalomnak eleve elutasító állásponton kellett lennie az Eötvös–Szalayéktól körvonalazott szabadságjogokkal szemben”.15 Azaz: forradalmi helyzetben valamiféle más, a hatalom által irányított demokrácia következhetett csak, nem lehetett szó a múlt századi centralisták ideáinak érvényesítéséről. A nagybirtokos és a nagytőkés rendszer megszűnése után maradt „az ipari munkásság és a vidéki parasztság. A dolgok logikája szerint a hatalomnak a forradalom útján az ő kezükbe kellett esni. […] Ezért sem volt szükség a döntő pillanatban proletárdiktatúrára […]”16 Emiatt is szükség volt viszont a kiegyensúlyozottságot biztosító koalíciós kormányzásra: a munkásosztályé mellett a magyar paraszti társadalomnak is igénye volt a kormányzati képviseletre.

A Forradalom utánnak terjedelemre nagyjából ez az első fele (az első három fejezete) az éles eszű történész és a „történetpolitikai tanulmányokat” (vagy inkább esszéket) szerző Szekfű Gyula teljesítménye: azt lehet mondani, hogy a történelmi és politikai realitásoknak (és saját érdekeinek) megfelelően idézi fel és írja le a háború után Magyarországon előállt gazdasági, politikai és társadalmi helyzetet. Azon ugyanakkor el kell gondolkodni, miféle forradalom volt ez. Kétségkívül voltak forradalmi jelentőségű változások – a földosztás mindenképpen az volt –, ám olyan torzulásokkal, amelyek nemcsak szépséghibák voltak egy átalakuló rendszeren belül, hanem már az eljövendő diktatúrára készülő hazai bolsevizmus lényegét vetítették előre. (Gondoljunk például a már 1946 őszén megkezdődött „köztársaság elleni összeesküvés” rendőrségi, bírósági eljárásaira s majd a következő év végén az egyik első koncepciós per áldozatának, Donáth Györgynek a kivégzésére.) Ugyanakkor Szekfű egyik nagy eszménye: a nemzetnek egy szövetséghez, birodalomhoz tartozása mint a védettség feltétele most is működő – számára – valóság; akárcsak évtizedekkel korábban bármikor. Ez a történelmi stratégiai képlet azt jelenti, hogy szuverenitásunk egy részének elvesztése, föladása árán megnyerhetjük a békés fejlődés feltételeit. Szekfű mint „szovjetbarát” magyar állampolgár úgy viselkedik és ítélkezik, miként azt neki Szekfű, az egykori történész sugallja. Etikai probléma persze ebben is, itt is van bőven, ám ha meg kívánjuk érteni őt mint – éppen – moszkvai követet, ezt a szempontot is figyelembe kell venni.

A Forradalom után ezt követő két fejezetének fontosabb gondolatai a Szovjetunió mérhetetlen szolgalelkűséggel és számos valótlan állítású feldicsérésében, illetve a sokszorosan bűnös, levitézlett, de túlélő magyar középosztály tehetetlenségének és rossz politikai vezetésének bemutatásában merülnek ki. Ennek is megvan a maga érthető logikája: Szekfű – akárcsak a fentebb látott újságcikkeiben – mindenáron (akár hazugságok árán is) vonzóvá óhajtja tenni a Szovjetuniót, a szovjet rendszert, a szovjet életet, hiszen Magyarország népének nincs választási lehetősége, ennélfogva az egymás mellett élésnek minél inkább barátinak és főleg hasznosnak kell lennie. A „bűnös középosztály” háború előtti és utáni szerepe, viselkedése stb. miatt pedig – úgy érzi – bűnbánatot kell gyakorolnia.

Az új szomszéd (ez a negyedik fejezet címe) szelleme „az emberi méltóságra és szeretetre való növekvő törekvés, mely Lenin és Sztalin alkotásaiban mindinkább megfigyelhető”.17 Ez az új állam „új módon demokratikus állam”, „kezdettől fogva döntött a szabadság és egyenlőség vitájában: megtagadta a gazdagok szabadságát és megkísérelte a vagyontalanok felemelésével a gazdasági egyenlőség létesítését”.18 A szovjet típusú egypárti demokrácia – magyarázkodik Szekfű – oly módon demokratikus, hogy állandó és szoros kapcsolatokban él a széles tömegekkel: a legjobb irányban befolyásolja és segíti őket, s ekként tudja megnyerni bizalmukat, szavazataikat. A termelőeszközök állami tulajdona és a termelés tervszerű irányítása bevált. „Erkölcsi téren is világos a helyzet. […] Az állam tiszta és tisztakezű elvben és gyakorlatban, amit kevés demokratikus országról lehet elmondani.”19 Az állampolgárokat a társadalmi igazságosság mércéje szerint becsülik meg. A szovjet emberek élete néha nehéz, de szép és fölemelő. Érvényesül a vallás szabadsága is. „A sokféle nemzetiség életét a legliberálisabb nemzetiségi törvény szabályozza, Sztalin alkotása, aki már Lenin mellett is a nemzetiségi kérdés szakembere volt.”20

A középosztály tragédiája című fejezet e könyvben az 1947 nyarára, első felére kialakult aktuális hazai belpolitikai helyzet sajátos szemszögű értékelése. A túlélő középosztály politikai képviselőjeként a Független Kisgazdapártot nevezi meg. A „külföldre szökött” miniszterelnök – Nagy Ferenc – felelősségét abban látja, hogy többségi párti politizálásával a munkásosztályt elszigetelte, egyben megakadályozta a középosztály széles tömegeinek bekapcsolódását a magyar demokráciába, az újjáépítésbe. Továbbá: „A kormányelnök és környezete a békekötés közeledtével, a megszállásnak akkor esedékes megszüntetésével foglalkozott, s eszközökön törte a fejét, melyek segítségével a szovjetsereg kivonulása után a szovjetbarát irányzatot megszüntetheti, ami tekintve a forradalom szovjetbarát és munkásirányát, valamiféle restauráció előkészítésével volt egyértelmű.”21 Ez a nyers állásfoglalás tökéletesen egybeesik a Magyar Kommunista Párt álláspontjával.

Az Új formák felé című záró fejezetben – amelyet már az itthoni augusztusi országgyűlési választások után írt22 – arról van szó, hogy a kommunisták megerősödtek, a kisgazdák tisztultak, minden remény megvan arra, hogy új típusú politikai rendszer érvényesüljön. Amely nem a nyugati demokráciákra fog hasonlítani, hanem olyan új formákon keresztül érvényesül, mint amilyenek a Szovjetunió­ban és más szomszédainknál vannak (földosztás, a nagyüzemek államosítása, „a társadalomnak az egyenlősítés felé haladása” stb.). „Nem kétséges, hogy az új parlamentben az történik, amit a koa­lí­ciós többség akar, és így a forradalom a gazdaság, közigazgatás, igazságszolgáltatás terén is tovább fog haladni.”23 Szekfű már kerüli a „demokrácia” bármelyik (például a „vegyes” vagy az „egy­párti”) formájának a neki korábban is nehézségeket okozó magyarázatát. Ennek helyébe a „forradalom” mint folyamat fogalma és tartalma került, amely triviális – és a szovjet mintával egyező – gyakorlattá vált, azaz konkrétan megfogható fejleményeit bármely állampolgár tapasztalhatja.



Szekfű 1948. február 15-én – a fentebb számba vett 1947-es magyarországi események ismeretében, túl a Forradalom után megírásán, sőt megjelenésén – írja meg követi évértékelőjét a magyar külügyminisztériumnak (már a kommunista Molnár Erik a külügyminiszter24). A legfontosabb esemény az előző évben – fejtegeti – „a reakciós vezetésű többségi pártnak megtisztítása, aminek messze érzékelhető jele volt Nagy Ferenc miniszterelnök eltűnése a magyar politikai életből”. Ő annak az „esztelen politikának” volt a híve, amely azt hitte, hogy a békekötés után megnyílik az út Nyugat felé, s vissza lehet állítani a háború előtti rendszert. Nagy Ferenc „polgári ellenforradalmár”, aki nem értette meg, hogy a hatalom „1945 tavasza óta a munkásosztály és a földhöz juttatott parasztság kezében van”. Magyarországnak csatlakoznia kell a Szovjetunió külpolitikai irányához. Ha a Szovjettel jó viszonyt alakítunk ki, nagylelkű, jó partner lesz: „akkor állami fennállásunk, függetlenségünk, anyagi felvirágzásunk jobban lesz biztosítva, mint a középkor óta bármikor”.25 (Azt is mondhatnánk, hogy az itteni első értékelést akár a kommunista belügyminiszter, Rajk László is jelenthette volna főnökének; a másodikról pedig inkább egy romantikus idealista ellentörténész vélekedhetett volna ekképpen.)

Fontos diplomáciai esemény történt Moszkvában 1948 elején. Február 18-án írták alá ugyanis – mindkét részről a legmagasabb rangú résztvevőkkel – a magyar–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést. Szekfű is részt vett a ceremónián. (Szovjet részről többek között Sztálin, Molotov, Vorosilov és Visinszkij volt jelen.) A magyar delegáció – többek között Tildy köztársasági elnök, Dinnyés miniszterelnök, Gyöngyösi külügyminiszter, Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes államminiszter mellett – tagja volt Rákosi Mátyás (ugyancsak miniszterelnök-helyettes államminiszter) is, akivel Szekfű még egyszer találkozott, s arról tájékoztatta, hogy mivel – úgy érzi – befejezte küldetését a magyar–szovjet jó viszony kialakításában, kéri hazahívását. Kérését március 16-i levelében írásban is közölte: „Miután a szovjet–magyar szerződés létrejött, melynek létrejöttében érdemeimet a szovjet rádió külön kiemelte, ezennel lemondok moszkvai nagykövetségemről. Kérem jelentésemnek köztársasági elnök úr elé való szíves terjesztését, hogy ő is megadja a felmentést.”26 Mi történhetett? Rákosi Mátyás emlékirataiban elmondja, hogy Szekfű, miközben többször találkozott Sztálinnal, és „a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel beszélt róla”, azonközben „sok benső fenntartással meg szkepszissel nézte a szovjet viszonyokat”.27 Ez az észrevétel egybevág az 1946 karácsonyán Kovács Imre lakásán lejátszódó epizód tanulságával, amikor is Szekfű végig zárkózott volt (a lehallgatástól is félt), majd a török hódoltság kori magyar állapotokhoz hasonlította a magyar–szovjet viszonyt, és azt is hozzátette: mindez addig fog tartani, amíg a Szovjetunió tart.28 Szekfű régi támogatója, Kornfeld Móric egyik (1948 nyarán a régi Magyar Nemzet-publicistának, Frey Andrásnak írt) levelében elmeséli, hogy 1946 őszén Párizsban, a béketárgyalások idején hosszasan beszélgetett Szekfűvel, aki már tudta, hogy régebbi politikai elképzelései nem valósulhatnak meg.29 Kornfeld megjegyzi – utalva az ókori Róma-beli párhuzamra –, hogy azóta Szekfű „megírta könyvét, mely nem méltó hozzá. Most elment, és élete külsőségei is hasonlóbbak lesznek Coriolanuséhoz, melynek lelkületére annyira hasonlít.”

Aligha nehéz levonnunk a nagyon valószínű következtetést: Szekfű moszkvai követi megbízása idején legbelül mindvégig szkepszissel – talán szorongással is – figyelte és kezelte a nagypolitikát és saját szerepvállalását. Belső meggyőződése korántsem volt oly szilárd és egyértelmű, mint amilyet hivatalának, azaz a magyar külügynek, továbbá – mint újságíró – a nagyközönségnek mutatott. Talán nem meglepő, hogy szabadulni akart e kettős teher alól, hogy felmentését kérte. A felmentés azonban ekkor még nem történt meg, a főhatalomnak még nem volt „időszerű”.

A Forradalom után fogadtatása

Működési rendjükből következően a napilapok voltak a legfürgébbek. A Magyar Nemzet (szerkesztőségi cikkben) a múltbeli szövetséges hangján szól: Szekfű nagy utat tett meg a Három nemzedéktől e mostani művéig. Kiemeli a közelmúltra vonatkozó erős társadalomkritikáját, középosztály-bírálatát, s hogy élesen támadja a kisgazdapártot is, dicséri viszont a szovjet egyjelöltes választási rendszert, s tudtul adja, hogy a szovjet politikában nincs korrupció. A cikk fölidézi Szekfű törekvéseit arra nézve, hogy a szovjet és a magyar viszony minden tekintetben gyümölcsöző legyen.30

Az egész akkori (és talán korábbi) Szekfű-probléma egyik érzékeny gyökérszálát ragadja meg a Világ főszerkesztői vezércikkeként közölt glosszaszerű kritikájában Supka Géza akadémikus, a Polgári Demokrata Párt vezetője, Szekfű korábbi támogatója.31 Supka azt hangsúlyozza – többször ide ér vissza a gondolatmenet –, hogy nagyobb hitele volna ennek a könyvnek, ha szerzője vállalná, hogy ő is vétkes abban, ami a magyar közelmúltban kialakult. Hiszen – például – ő írta meg az ellenforradalom „vezérkönyvét”, a Három nemzedéket, ő hirdette meg a „keresztény-germán kulturális közösséget”, ő bizonygatta a kettős, majd hármas szövetség eredményességét, s „maga is ugyancsak kavargatta az antiszemitizmus tüzét” stb. Supka rámutat arra, hogy „ez a könyv sokszorta nagyobb hatással volna magyar kortársainkra, ha egy kétségtelenül nagy magyar gondolkodónak, amilyen Szekfű Gyula, emberi és lelki drámáját is felfedné az igazság göröngyös útjának felismerése dolgában. Mert akkor nem tiszavirág-életű politikai röpirat, hanem örök érvényű emberi dokumentum lett volna belőle.”

Néhány nap múlva (egy viszonylag rövid cikk erejéig) a Szabad Nép is megszólal: Losonczy Géza, a neves főmunkatárs némi idegességgel elutasítja Supka véleményét. Hiszen – írja Losonczy – Szekfű már a harmincas évek elejétől jelezte az ellenforradalmi kormányok népellenes és katasztrófába vivő politikáját, s fel is lépett ellene. Majd a napi politika és ideológia színterére állítva be ezt az értelmiségi magatartást azt hangoztatja, hogy a „régi” és a mai Szekfűben közös a nyugati liberális demokrácia bírálata, továbbá: katolicizmusa ellentétben áll a Mindszentyével, sőt bírálja azt. Könyvében kíméletlen kritikával fordul a középosztály ellen, ugyanakkor nem hangsúlyozza kellőképpen a magyar értelmiség nagy részének „demokratikus nemzeti értelmiséggé válását”.32

Supka Géza felfogását, véleményét szintén elutasítva a kommunista érzelmű Káldor György hosszú cikkében azt hangoztatja egy irodalmi folyóiratban,33 hogy Szekfű már a negyvenes évek közepétől bizonyította hovatartozását, legújabb műve pedig fontos történelmi újjáértékelés a magyarság számára. Így hát tiszta a lelkiismerete, szavai kemény szavak, „a katharzis szavai”. Káldor ismerteti Szekfű főbb megállapításait, nem bánva fukarul a dicsérő jelzőkkel. Minden lényeges megállapításban egyetért a Forradalom után szerzőjével mind a hazai történelem, mind az akkori fejlemények, mind a szovjet bel- és külpolitikát illetően. (Lefeljebb Bethlen szerepét kellett volna sötétebbre rajzolnia, s mélyebben el kellene gondolkodnia a forradalom fogalmának tartalmán; továbbá: Szekfű szelleme még mindig konzervativ, s jó lenne, ha egy következő munkájában a magyar társadalom jövőképét erőteljesebben megalapozná.)

Részletes elemzésében kritikát fogalmaz meg Szekfű korábbi ideológiai szerepéről az Illyés Gyula (és Sárközi Márta) szerkesztette újra indított Válasz hasábjain a huszonéves Gyapay Gábor (tanár, történész, aki egyaránt volt tanítványa Szekfűnek, Mályusznak és Hajnalnak).34 A cikk nagyobbik részében Szekfű Gyula korábbi fontos műveiben olvasható liberalizmuskritikájának ellentmondásaira mutat rá. Mégpedig éles figyelemmel és logikus közelítéssel. Szekfű megkülönbözteti ugyanis az „elvhű” liberalizmust a működőtől; analitikus leírásaiban azonban mégis magát az eszmét hibáztatja az állam és a társadalom rossz működéséért. Holott valójában – mondja Gyapay – a dualizmus kora éppen a liberális politizálás hiánya vagy csekély volta miatt volt erősen problema­tikus és ellentmondásos. (Ilyen – éppen nem liberális, hanem antiliberális – kardinális jelenségek voltak például a közjogi kérdések, a választójog szűkössége, a nemzetiségek kezelése, a magyar társadalom elmerevedése stb.) Ezt a pozícióját – írja az elemző – Szekfű 1943-ban („Valahol utat vesztettünk”) meg tudta haladni, mivel a magyar államiság helyett a magyar társadalom valódi problémáiból indult ki, ennélfogva liberalizmusképe, felfogása is kitisztult. Hogy azután, 1945 után föl kelljen adnia legnagyobb történelmi ideáit: a Szent István-i állam gondolatát és a Nyugathoz tartozás ideáját. Miközben tanúja lehetett a magyar középosztály végleges hatalomvesztésének és a negyedik rend uralmának.

Az Embernevelés című kéthavi lap – a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete folyóirata – főszerkesztőjének, Kemény Gábornak egyértelműen elismerő és dicsérő cikkét hozza, egyúttal szakszervezeti propagandát is kifejt.35 Szekfű revideálta önmagát, s ezt az érzést szeretné átruházni a középosztályra. De a cikkíró hozzáteszi: „Bizonyára akadnak olyan kritikusok, akik kételkednek Szekfű Gyula önrevíziójának őszinteségében.” Ez a kételkedés azonban meddő, hiszen már 1943-ban letette a garast a demokrácia mellett, és 1945-ben habozás nélkül állott az új ideák szolgálatába. Fölismerte és új könyvében is tudatosítja, hogy Magyarországon nem sikerültek a polgári forradalmak, következésképpen megérlelődött és előállott a dolgozók rendjének forradalmi igénye (földosztás, államosítások stb.). Arra is rámutat Szekfű, hogy az egyháznak is bele kell épülnie ebbe a hazába. Szekfű könyve alapján annyit „minden józan ember megtehet, hogy önmagába szállva átérzi az utolsó negyed század tévelygéseit, és bátran levonja a tanulságot: a múlttal örökre szakítani kell, és őszintén, becsületesen a demokrácia oldalára állni”.

A frissen (1947-ben) alakult szegedi Tiszatáj könyvismertetése az ideológiailag „fejlődő” Szekfű-sémát ismétli: időben felismerte az ellenforradalmi rendszer nemzetellenes jellegét, s bizonyította, hogy „a katolikus álláspont a politikában nem szükségszerűen antidemokratikus és szovjetellenes”. Szekfű munkája elsősorban a középosztálynak szól, de eligazító ereje minden értelmiségi számára fontos.36

Azt lehet tehát mondani, hogy ezek a fentebb szemlézett recenziók csaknem mind megfeleltek a kommunista párt és a csatlós „haladó” politika igényének: Szekfű Gyula mintaértelmiséginek beállított pozíciója erősödött a „célközönség” körében.

Bár nem a Forradalom utánhoz kapcsolódik a kommunista Lukács György éles, ortodox marxista szellemű bírálata Szekfű Gyuláról és a „szellemtörténet”-ről, számottevően hozzátartozik Szekfű 1948. évi sajtójához. Lukács A magyar irodalomtörténet revíziója című előadásában (majd tanulmányában) „kíméletlen bírálatot” hirdetett a szellemtudomány megnyilatkozásai ellen. Kíméletlent, mert ez a filozófiai irányzat szerinte az „imperialista német reakció talaján nőtt”, s mert ez a „történelemkonstrukció” szoros összefüggésben van „az ellenforradalmi korszak politikájának ama fő vonalával, mely végül is a német szövetség végzetes útvesztőjébe vitte a magyar nemzetet”. Jóllehet – mondja Lukács – Szekfű elutasította a hitlerizmust, ám történetírásában mindvégig kiállt a Habsburg-szövetséges orientációs politika mellett, ezenkívül a magyar nemzet sorsát „szükségszerűen” összekapcsolta „a nagybirtokos–kapitalista–dzsentri Magyarországéval”, s a társadalmi hanyatlást mint nemzeti hanyatlást állította be.37

A nem a nyilvánosságnak szánt Szekfűről szóló magánvélemények közül kettőt hozunk közel. Két legendás irodalmárét: Földessy Gyuláét és Márai Sándorét. Földessy már a moszkvai követi rang és funkció egyéves évfordulóján, 1946 végén tele van indulattal és megvetéssel. Ekképpen ír. „Merthogy a hazug és bűnös bitangok milyen könnyen boldogulhatnak, arra Szekfű Gyula klasszikus példával szolgált a magyar kultúra történetében. A keresztény kurzus, a legitimizmus bajnokától, a Bethlen István fullajtárjától feltornázta magát a moszkvai követségig. Valóságos tabuja ma a magyar közéletnek: a »nagy historikus«, aki semmit sem látott előre a történelmi jövő alakulásáról. Éppúgy kedves barátja: Kornis Gyula […].”38 Márai Sándor a Forradalom utánt ostorozza. „Ravasz, sunyi, pallérozott fő a szerző – s ahogyan a Három nemzedékben az ellenforradalom szájába adja az eszmei terminológiát, oly óvatos-alamuszian fogalmaz most új műszavakat a forradalom számára. A könyvben sok az igazság, amikor a múltról beszél, s még azt sem hibáztatom, hogy nem áll oda mellét verdesni, s nem tárja föl mindazt, ami része volt a múltban. Veszélyesebb, ahogyan hamisít. […] Négyezer dollárt kap havonta mint moszkvai követ, ezt se feledjük el; ha nem vállalja a szerepet, itthon ma koldus lenne vagy üldözött tudós, mint Moór Gyula, akit hasonlóan megkínáltak e tisztséggel, de nem fogadta el; s ma nyugdíjban tengődik, politikai számkivetettségben.” S letéve a könyvet, Márai összefoglaló ítéletet mond: „Befejeztem Szekfű könyvét. A szellemi ember elaljasodásának, gyávaságból és érdekből meghunyászkodó képmutatásának ritka dokumentuma ez a könyv.” A tiszta és vonzó szovjet politikai rendszert hozza föl követendő mintaként, szemben a korrupt nyugati demokrácia rendszerével; „a természetjogok, az egyéni szabadságjogok feláldozhatók a »nagy cél« érdekében. Ezt írja egy történettudós a magyaroknak, ma, amikor egy nemzet utolsó erejével, lihegve és aléltan viaskodik a múlt bűnös emlékeivel és a jelen irtózatos veszélyeivel.”39

Kétségtelen: „irodalmi” hozzászólás a Márai Sándoré is, ám a helyzet és Szekfű helyzetének a drámaiságát, szinte a színpadra való tragikumát, kényszerűen vállalt meghasonlásának lélektani, erkölcsi s minden más emberi vonatkozásait mély érvényességgel ragadja meg. Részint a Szekfűét mint tudósét és mint egyénét, részint az érezhetően a diktatúrába forduló magyar „demokráciáét”, s annak a helyzetnek, légkörnek a bekövetkeztét, amelyben – Földessy is utal rá – Szekfű éppen politikai és közéleti védettséget élvez.

Jegyzetek

1 Fő vonalaiban ma már nyomon követhetjük Szekfű moszkvai követi (majd nagyköveti) működésének érdemi vonásait, történéseit. Dokumentum: Lázár György, Szekfű Gyula követ és a moszkvai magyar követség jelentései 1946–1948, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1998. (Recenziója: Szigetváry Éva, MOL Levéltári Közlemények, 1999/1–2, 239–242.) Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből (1945–1948), Összeáll. és bev. Görnyei Antal, Új Magyar Központi Levéltár, (Bp.) 1988, 198–228. Szekfű Gyula moszkvai követ levele a pesti főrabbihoz, Kommentár (a Szombat negyedéves melléklete), 1993/I, 16. Memoár: Kovács Imre, Magyarország megszállása, 2. kiad,. s. a. r. Simkó Mária, Katalizátor, Budapest, 1990, 307–309. Rákosi Mátyás, Visszaemlékezések, I–II., szerk. Feitl István – Gellériné Lázár Márta – Sipos Levente, Napvilág, Budapest, 1997. Péter János, Szekfű Gyula Moszkvában, Szovjet Irodalom, 1983/5, 110–113. Radó György, Szekfű Gyulával Moszkvában, Honismeret, 1992/4, 60–66. Feldolgozás: Katona Csaba, Forradalom előtt – avagy nagymagyar út Moszkva felé? Néhány gondolat Szekfű Gyula 1945 utáni szerepvállalásáról = A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére, szerk. Baráth Magdolna – Molnár Antal, [k. n.,] Győr, 2012, 743–753. Lásd még Hatos Pál, Az öreg Szekfű Gyula (1945–1955), Kommentár, 2011/2, 40–59. Tamáska Péter, Meddig tartott a szabadság öröme?, Magyar Nemzet, 2005. április 5.

2 Idézi Péter János, i. h., 111.

3 Katona Csaba, i. m., 751.

4 Lásd Lázár György, i. m., 47–48.

5 Szekfű Gyula követi jelentése az 1946. év értékeléséről. Moszkva, 1947. február 23. Lázár György, i. m., 142–148., idézet: 148. Szekfű ebből a külügynek írt évértékeléséből egy példányt elküldött Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettesnek (Moszkva, l947. március 4.). Többek között ezt írja: „Talán érdekelni fogja, hogy a moszkvai magyar követ, aki a magyar–szovjet viszony budapesti alakulásáról sohasem kapott információt, itt magára hagyatottan hogyan fogja fel ezt az alakulást.” (I. m., 148. Kiemelések az eredeti szövegekben.)

6 Vö. Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből, 198–228. 1947 májusában magyar kulturális delegáció töltött négy hetet a Szovjetunióban, amelynek nagy sajtóvisszhangja volt.

7 Szekfű levele Hevesi Ferencnek, a pesti hitközség vezető főrabbijának. Moszkva, 1947. január 17. Kiemelés az eredeti szövegben. (Lásd. i. h.)

8 Szekfű Gyula, A Nagy Változás, Új Magyarország, 1946. július 3., 3.

9 Szekfű Gyula, Az új partner, Új Magyarország, 1946. augusztus 13., 3.

10 Szekfű Gyula, A béketárgyalásról, Új Magyarország, 1946. október 22., 1–2. Szekfű utolsó cikke ebben a hetilapban 1947. február 22-én jelent meg Moszkvai karácsony címmel. Vállalta továbbá egy magyar szépirodalmi antológia nyúlfarknyi ajánlásának megírását, amelyben a nagy Szovjetunió iránti hódolat több ízléstelen fordulatát mutatja be. (Vö. Szekfű Gyula, Ajánlás = Magyar írók a szovjet népről, Szikra, Budapest, 1947, 7–8.)

11 Augusztusban már hazaküldte egyik kedves volt tanítványának, Mérei Gyulának az első nyomdába menő kéziratköteget, a másodikat szeptemberre ígéri. Vö. Levele Mérei Gyulának, 1947. augusztus 8. = Szekfű Gyula, szerk. Dénes Iván Zoltán, 140. Itthon néhány bizalmasa (például Eckhardt Sándor) elolvashatta a kéziratot.

12 Egy Mérei Gyulának pár hónappal később írt levelében (1948. január 11.) már a Moszkvába érkezett elkészült példányok ismeretében értetlenségének ad hangot amiatt, hogy a könyv címében az után szerepel a közben helyett. Nem tudja, hogyan történhetett ez a tévedés, az is lehetséges, hogy az írás közbeni súlyos vérnyomásproblémái következtében. Vö. Dénes Iván Zoltán, i. m., 141.

13 Szekfű Gyula, Forradalom után, 73.

14 Uo., 89.

15 Uo., 90.

16 Uo., 105.

17 Uo., 127.

18 Uo., 129.

19 Uo., 141.

20 Uo., 155.

21 Uo., 176.

22 Maradt a négypárti koalíciós kormányzás a kisgazdapárt hatalmas gyöngülésével s a kommunisták számottevő megerősödésével. Az 1945-ös négyen kívül a többi (kisebb) párt ezúttal sem képviselhette magát a kormányban.

23 I. m., 185.

24 Molnár respektálta Szekfűt, 1945 nyarán elküldte neki A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig című könyvét, amelyet a címzett köszönettel nyugtázott. Lásd Szekfű Gyula levele Molnár Eriknek, 1945. július 26., Akadémiai Könyvtár, Kézirattár, Ms 4358/132.

25 Lázár György, i. m., 177–179, 184.

26 Idézi Péter János, i. h., 110.

27 Rákosi Mátyás, i. m., I, 752.

28 Vö. Kovács Imre, Magyarország megszállása, 307–308.

29 Vö. Kornfeld Móric levele Frey Andrásnak, 1948. augusztus 24. = Kornfeld Móric, Trianontól Trianonig. Tanulmányok, dokumentumok, szerk. Széchenyi Ágnes, Corvina, 2. jav. bőv. kiad., Budapest, 2006, 391.

30 Szekfű Gyula röpirata a magyar forradalomról, Magyar Nemzet, 1948. január 4.

31 [Supka Géza] (S. G.): „Forradalom után”, Világ, 1948. január 4.

32 Losonczy Géza, Szekfű Gyula: Forradalom után, Szabad Nép, 1948. január 11.

33 Káldor György, Szekfű és Carr. Két aktuális könyv margójára, Magyarok, 1948/3, 162–170.

34 Gyapay Gábor, Szekfű Gyula, Válasz, 1948/4, 346–354. (Ugyanebben a folyóiratszámban jelent meg Bibó István nagy jelentőségű politikai esszéje, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.)

35 Kemény Gábor, Szekfű Gyula és a magyar középosztály, Embernevelés, 1948/3–4, 170–174., idézet: 174.

36 Végh Joachim, Szekfű Gyula: Forradalom után, Tiszatáj, 1948/6, 254–256., idézet: 255.

37 Lukács György, A magyar irodalomtörténet revíziója, Forum, 1948/11, 860–877. Idézet: Lukács György, Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1970, 493–494.

38 Földessy Gyula levele Féja Gézának, 1946. november 27. = Féja Géza levelezése, szerk. Féja Endre, Nap, Budapest, 2003, 192.

39 Márai Sándor, A teljes Napló. 1948, Helikon, Budapest, 2008, 59–61.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben