×

Napló múltidőben

1955. október

Szigethy Gábor

2015 // 10
p { margin-bottom: 0.25cm; direction: ltr; font-size: 12pt; line-height: 120%; text-align: left; widows: 2; orphans: 2; }

Október 2.

Könyv alakban a világ elé tárt naplója szerint (Ezer este Fülep Lajossal I–II, Bp., 1987) Fodor András ezen a napon is ellátogatott mestere Széher úti otthonába: „Családi jellegű társaság ül kint az udvaron.” Fodor András barátjával, az irodalmár Domonkos Mátyással a „Bartók-ügyekről” beszélgetett.

Hatvan évvel ezelőtt Sárközi Márta – Sárközi György író özvegye, Sárközi Mátyás író édesanyja – „naponta saját termésű almát árul a Széna téri piacon” az őstermelők számára kijelölt helyen, este értelmiségi baráti körben vicceket mesél, Bartók Béláról társalog. Vicceket – írja Fodor András, de kiderül: nem vicceket, hanem szórakoztató piaci történeteket ad elő a jó humorú özvegy. Utánozza a „zsidó kofatárs” finnyás hanghordozását, és „előadja” a buta szakszervezetis elvtársnő kérését: „Kartársnő, taníts bennünket, nálad kevésbé tudatlanokat!”

Hatvan évvel ezelőtt Fodor András és a társaság élvezi Sárközi Márta – kofa és értelmiségi – szarkasztikus humorát; hatvan évvel később azon töprengek: hogyan élt, mi tartotta életben a „kofasorsba” kényszerített Sárközi Mártát. Miért kellett naponta almát árulnia a Széna téri piacon? A fiatal költő, műfordító Lator László miért s hogyan lehetett újra és újra hajléktalan földönfutó saját hazájában? Mit jelent az a furcsa-tömör tőmondat: „Bartók-ügyekről”?

Pár nap múlva, október 5-én Fodor András boldogan mutatja meg Fülep Lajosnak az Új Hang októberi számát s benne a tíz éve halott Bartók Béláról írott emlékezéseket, tanulmányokat, vitacikkeket, köztük saját – Fülep Lajos által megdicsért – vallomását.

Kíváncsi leszek. Könyvtáram mélyrétegeiből előbányászom az Új Hang régi számait, s egy ültő helyemben olvasom végig a Bartók Bélára emlékező írásokat.

Bartók-ügyekről. Fodor András naplójában pontot tett a mondat végére; én – ma! – kérdőjelet. 1955-ben nem olvastam az Új Hangot, de már jártam színházba, koncertre, öreg világvevő rádiónkon hallgattam klasszikus muzsikát, Beethovent, Mozartot, Bartókot, Chopint… 1956 és 1961 őszén Liszt–­Bartók zongoraverseny a Zeneakadémián… Gimnazistaként, ha csak tehettem, a Magyar Állami Operaház harmadik emeleti karzatán töltöttem az estét (a jegy ára három forint ötven fillér, a színpad nem látható!), hallgattam-csodáltam Bartók Béla muzsikáját… Bartók-ügyek? Ez mit jelent 1955-ben?

Olvasom az emlékező-méltató írásokat. A vezető cikket író fiatal zenetörténész, Kovács János úgy kérdez, hogy állít: „De vajon eleget tettünk-e, hogy művészetét is birtokunkba vegyük? Hogy példájának vállalása mellett a legfontosabbhoz: mondanivalójának megértéséhez is közelebb kerüljünk? Eleget tett-e minden arra felelős tényező, hogy Bartók jelentőségének hangoztatása mellett művészetét reálisan is közelebb hozza a néphez és különösen az ifjúsághoz?”

Járdányi Pál Kossuth-díjas zeneszerző felkiáltójel hangsúlyú kérdőjelei: „De az ünnepségek fényét megtöri valami zavaró gondolat árnya: vajon követi-e őt igazán nemzete? Otthon van-e végre hazájában?”

Bartók Béla életműve, munkássága 1955-ben nincs otthon Magyarországon. Miért nincs? Mi az oka annak, hogy „az a sajátságos helyzet állt elő, hogy a külföld zenei közvéleménye ma sok tekintetben jobban ismeri és értékeli Bartók művészetét, mint saját hazájáé”?

Ha 1955. október 5-én kamaszfejjel elolvasom az Új Hangban megjelent írásokat, aligha lettem volna okosabb Bartók-ügyekben.

Október 6.

A Magyar Dolgozók (kommunista) Pártja Politikai Bizottsága ezen a napon határozatot hozott, hogy Bartók Béla A csodálatos mandarin című műve a Magyar Állami Operaházban bemutatható, de csak egy-két alkalommal kerülhet színre, nem lehet elismerő sajtóvisszhangja, viszont jelenjen meg bíráló cikk a bemutatóról. Határidő: 1956. január 1.

Lidércnyomás és őrület: miközben épp összeomlik az 5 éves terv, romokban a magyar gazdaság, s az emberek, a nép torkig van a hazaáruló gazemberek diktatúrájával, a legfelsőbb magyar államvezetés, a „kommunista főtanács” (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedüs András stb.) Bartók Béla művéről tanácskozik, és hoz aljas, önző és ostoba politikai szempontjai alapján határozatot A cso­dálatos mandarin bemutatásának időpontjáról, mikéntjéről.

A Magyar Állami Operaház szófogadó vezetősége a párt (akkor nagybetűvel írták!) utasítása alapján 1956. január 1-jén, gondolom, boldogan be is jelenti: az eddig nem játszott Bartók-remekművet az évad során műsorra tűzi.

A kommunisták terveznek, Isten végez.

1956. május 18-án a Színház és Mozi remek fényképekkel hangsúlyossá tett írásban számol be A csodálatos mandarin közelgő, június 1-jére kitűzött bemutatójáról. Bartók zseniális muzsikája – lelkendezik a nevét nem vállaló újságíró, aki a szerkesztőség jóváhagyásával tökéletesen figyelmen kívül hagyja a Politikai Bizottság érvényben lévő határozatát: „ne legyen elismerő sajtóvisszhangja”.

Június 8-án Lakatos Gabriella és Vashegyi Ernő – a Lány és a Mandarin – a címlapon, június 15-én Vitányi János kétoldalas, elragadtatottan lelkendező kritikája: „A testi halál fölött diadalmaskodott az alkotás, a messzeséget pedig legyőzte a művészetben gyönyörködő szellem, az a varázslat, amely New Yorktól Budapestig megszólaltatja a kor zenéjét megújító mester minden alkotását. Londonban, Párizsban, Münchenben, Milánóban, Bécsben az ő nevétől hangos a zenei élet, és most ez az eleven áramlat az eddiginél is erősebben tetőzik nálunk, mert a mester legkedvesebb színpadi művének a legjobb előadása Budapesten született meg.”

Istenem, mit nem adnék ma, ha láthatnám Rákosi Mátyás elvtárs arcizmainak ideges, torz rángatózását, amikor ezeket a sorokat olvassa.

1956 júniusában kilencszer került színre A csodálatos mandarin. Szeptember 12-én – pótolhatatlan veszteségem – nem voltam ott az Operaház évadnyitó előadásán, amikor Bartók három zseniális műve – A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin – újra egy este volt látható-hallható színpadon.

Nem vigasztal, hogy Rákosi Mátyás 1956. október 13-án már eltűnt a süllyesztőben (finoman szólva a történelem szemétdombjára került, hisz még saját elvtársai is örökre kiátkozták!), amikor a Színház és Mozi a neves-jeles angol Bartók-szakértőnek, Collin Masonnek az előadásról írott, rendkívül elismerő kritikáját közölte.

Ma, 2015 októberében nem vigasztal – bár a múlt- és kultúrapusztító gazemberek emlékét lassan befedi a por, s ma már közhely: Bartók Béla a 20. század egyik legnagyobb zenei géniusza, A csodálatos mandarin remekmű –, hogy 1955. október 2-án néhány okos, művelt magyar értelmiségi rosszkedvűen, de reménykedve beszélgetett a Bartók-ügyekről.

Bartók-ügyek?

Kommunisták hazaárulása! De erről akkor nem volt tanácsos beszélgetni.

Október 12.

Pilinszky János ezen a napon kötött házasságot – két hónapi együttélés után különváltak – Márkus Annával. Néhány nappal később – „nagyon örülnék, ha mint házas, rövidesen meglátogathatnálak” –, hosszú hallgatás után levelet írt Németh Lászlónak: „Nagyon nehéz idő után merek újra írni Neked. Nagyon nehéz, nagyon küzdelmes idő után, amiben csaknem elvesztem, s Téged valóban el is vesztettelek. Három éve nem írtam, s úgy látszott, minden erőfeszítésem hiába volt, hiába szabadultam ki egy lehetetlen lelkiállapotból, csak újabb válságba jutottam.”

Három mondatba sűrített tragédia.

nagyon küzdelmes idő után…

A Magyar Irodalmi Lexikon (1965) szerint Pilinszky János „1946–48 között az Újhold folyóirat társszerk.-je volt, majd több éven át kiadóhivatalban dolgozott”. Az Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994) így összegez: „1949-től nem publikálhatott, az irodalmi élet perifériájára szorult. Ekkoriban verses meséket írt; a meséket tartalmazó kötetével lépett a kényszerű hallgatás után először a nyilvánosság elé (Aranymadár, 1957). 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora, 1957-től az Új Ember c. katolikus hetilap belső munkatársa.”

Nem tudom, mit jelent az, hogy rövid ideig, de tény: a Magvető 1958-ban kiadott egy számunkra, akkori, világra éhes kamaszok számára lebilincselően izgalmas verseskötetet. A Mai francia költők felelős szerkesztője Pilinszky János volt. Az Új Emberben első írása – Ünnep és áldozat – 1958. augusztus 3-án jelent meg.

Három éve nem írtam… – állítja a költő 1955-ben. Amikor 1966-ban, Londonban Cs. Szabó László arról kérdezte, mikor írta az Apokrif című versét, a költő határozottan úgy válaszolt: 1954-ben.

A vers 1956. júliusban, a Csillagban jelent meg, de nem ez volt a költő első újramegjelenése a némaságba kényszerített évek után. 1956. márciusban a Kisdobos (!) közölte A madár és a leány, júniusban az Ének a kőszívű királyról című verses meséket. 1952-ben nem avattak fel úttörőnek, 1956-ban nem olvastam a Kisdobost. Évtized múltán döbbentem rá, hogy a Zelk Zoltán által kispajtá­soknak szerkesztett újság zseniális magyar írók, költők – Weöres Sándor, Pilinszky János – életben tartó menedéke volt Rákosi pajtás uralkodásának rossz emlékű évtizedében.

Talán 1954-ben, talán egy-két évvel korábban írta Pilinszky János az Apokrif földbe döngölő-égbe röpítő sorait; a Három éve nem írtam félmondat talán csak arra vonatkozik: Németh László levelére nem válaszolt hosszú ideig; de 1955. október 12-én, házassága napján s még néhány hétig érezhette úgy: kilábolt sorvasztó, válságos állapotából – meggyógyult a lelke, és talán értelmes munkája is lesz, s újra megjelenhetnek írásai, versei.

Évek óta „kiadóhivatalban dolgozott”, „az irodalmi élet perifériájára szorult” – pontosabban: robotolt és szorították. 1946-ban első kötetét – Trapéz és korlát – széles körű elismerés fogadta, Baum­garten-díjjal jutalmazták. 1948-ban hónapokig ösztöndíjjal Rómában élt, s aztán: „néma csend”. 1968-ban, amikor hallgatásának okáról faggatták, tömören így válaszolt: „Akkori hallgatásom oka politikai volt: 1949 tavaszától 1956 nyaráig sehol sem közölték az írásaimat.”

Író, költő, alkotó művészember sérülés nélkül hogy éli túl, túlélheti be nem hegedő sebekkel a senki földjén nyomorúságban töltött éveket? Túlélte Pilinszky János évekig tartó világból kivetett magányosságát, amelybe az országot, hazánkat saját birodalmuknak tekintő gazemberek kény­szerítették?

Évek múltán, több megjelent kötettel a háta mögött már tudott így fogalmazni: „Úgy szeretnék írni, mintha tulajdonképpen hallgatnék.” De azt sem korábban, sem később soha nem írta, mondta: Nem baj, ha nem közlik a verseimet, mert tulajdonképpen úgy szeretnék hallgatni, mintha írnék.

Sokáig azt hittem: az Apokrif birtokomban lévő, szürkévé patinásodott kézirata késői másolat, a költő kézírásával, az Apokrif maga leírta szövegével ajándékozta meg Ruttkai Évát. Olvasom a Csillagban, 1956-ban közölt s a költő Összegyűjtött versei (1987) kötetben olvasható szöveget. A két szöveg pontról pontra azonos. A kézirat azonban néhány helyen eltér a nyomtatásban olvasható szövegtől. A nyomtatott szövegben egy helyen vessző van kérdőjel helyett, egy pont helyén felkiáltójel, egy vesszőt áthúzott Pilinszky János, máshol – nyelvtanilag helytelenül – még vessző van.

Hány eredeti kézirata van egy évekig csak kéziratban létező versnek? Hányszor írta le megjelenése előtt, az ötvenes években a lelkének-szellemének roppant fontos költeményt a költő? „Mialatt írtam, az volt az érzésem, hogy úgy fejlődik a vers, ahogy a diszkosz húzza a diszkoszvető karját. De nem szabad soha eleresztenem, mert kirepül az ürességbe.”

Látja Isten, hogy állok a napon.

Talán 1955. október 12-én.

Apokrif. Újra és újra elolvasom a 20. század egyik legnagyobb versét.

Fejemet lehajtva csodálom és irigylem Pilinszky Jánost: neki megadatott a levegőtlen présben, hogy világból kivetett magányában beszélgethetett Istennel.

Október 23.

Böngészem a Művelt Nép aznap megjelent friss számát. Mesterházi Lajos igen-de kritikája a szolnoki színház A kőszívű ember fiai előadásáról: „A bemutató – mint általában a bemutatók – kicsit vontatott volt; több mint öt órát tartott az előadás.” Igaz: „Ez már másnapra megrövidült.” Elismerésre méltó, komoly színikritikusi teljesítmény: budapesti emberként egymást követő két este megnézte a vidéki színház vontatott előadását. (Ha megnézte!)

Természetesen egy rövid ideig tartó előadás is lehet vontatott, s fél óra eltelte után érezhetjük úgy: órák óta rostokolunk unatkozva a fenekünket törő, kényelmetlen színházi székben. Az ember tragédiája előadása – 1955 októberében éppen ismét betiltva a következő év tavaszáig – fél hétkor kezdődött a Nemzeti Színházban, és éjfélkor ért véget; határozottan emlékszem: nem volt vontatott.

Következő oldal. A mindenhez értő, minden irodalmi műfajban csörtetően vitézkedő Hegedűs Géza pártos áhítatú bökverse:


Egy idézet-tudóshoz

Marx, Engels a „kisujjadban” van, fejből idézed,
mit mondott Lenin és mit Sztálin. Elhiszem ezt.
Mégse helyes, ha Lukács György képét hordja az
orcád –
mindehhez neked az ő feje kellene még.


Hatvan év múltán, ha gonoszkodni akarnék, felületesen ismerve Hegedűs Géza életútját, életművét, azt is gondolhatnám, hogy önarcképet festett. Egy év múlva – 1956. október 23-án – feltehetően már nem emlékezett, nem is akart emlékezni erre a versikére, s talán a marxista pápára, Lukács Györgyre sem, aki 1955 tavaszán a Szabad Népben közzétett kétrészes írásában magyarázta meg az MDP vezetőinek, miért lehet s miért kell az egyetlen helyes és tudományos világnézet, a marxizmus alapján betiltani Madách Imre reakciós művét.

Lap alján: Hírek könyvekről. Egy hirdetés sok mindenről mesél. A névtelen szerkesztő – csak a szerkesztőbizottság elnökének neve olvasható az impresszumban: Darvas József Jolly Joker miniszter – sok húron tudott játszani. A legrafináltabban semmitmondó irodalmi hirdetés, amelyet valaha olvastam: „Galina Nyikolajeva elbeszélését a gépállomás igazgatójáról és a főagronómusról »A kis jámbor« címmel jelentette meg az Új Magyar Könyvkiadó.”

Ennyi! Politikai fejtörő 1955-ben. Szólhat ez az elbeszélés a haladó igazgató elvtárs és a reakciós főagronómus vitájáról; lehet, hogy az igazgató és a főagronómus asszony lángoló szerelméről mesél a szovjet írónő; esetleg a reakciós főagronómusnő elcsábítja a becsületes, de a marxizmus tudományában nem kellő jártasságot szerzett s ezért meggondolatlanul a burzsoá reakció buja ágyába zuhant igazgatót… vagy fordítva. És ki az a kis jámbor? Soha nem fogom megtudni.

Lapozok. Fuldokolva gyönyörködöm egy névtelen pártkatona írásának – Ifjúságunk kommunista nevelése – bűbájosan bornírt mondatában: „Nemcsak az »Éneklő Ifjúság-mozgalom«, s ennek keretében a »Bartók Béla zenei verseny«, a »József Attila olvasómozgalom«, a budapesti fiatalok »Kilián György kulturális- és sportmozgalma«, s a megyék bizottságainak 1956 júniusáig tartó kulturális mozgalmai, versenyei hozhatnak jelentős eredményeket, hanem a társasági táncoktatásnak a DISZ ellenőrzése alá helyezése…”

Ha már a társasági táncoktatást is a DISZ (a kommunisták által irányított Dolgozó Ifjúság Szövetsége) ellenőrzése alá kell helyezni, maradhat még valami ellenőrizetlen a magyar emberek mindennapi életében?

1955. október 23-án Kecskemét határában a Méheslaposi Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója voltam. Nem olvastam a Művelt Népet. Két nap múlva költöztetett vissza édesanyám Budapestre, nagyanyámhoz. Csak a következő őszön, már mint a József Attila Gimnázium első osztályos diákja jártam a DISZ által az iskola – a hajdani Ciszterci Gimnázium – dísztermében szervezett (ellenőrzött) tánciskolába.

Az első alkalommal a foxtrott alaplépéseit gyakoroltuk. Akkor sem gondoltam arra: az amerikai eredetű tánc vajon haladó vagy reakciós?

A tánctanár csattogtatójával vezényelt, a zongorista unottan zongorázott, mi boldogan átkaroltuk a lányok derekát, és lépegettünk.

Kettőt jobbra, kettőt balra…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben