×

Nagymama; Messzi mama

Sajó László

2015 // 10

Nagymama



Nádas Péter fényképei: Alföldi tanya alkonyatban; Düledező pajta; Bomló tömésház; Megbillent kútház, maradék fal Salomfán; Ablak maradéka; Kocsmában; Egy falusi esküvő; Asszony vizeskannával; Fiatal nő tejeskannával; Szilvafőző asszony Boldogkőváralján; Sírkereszt



Nagymamának mindig úgy címeztem a képeslapokat, leveleket: özv. Zabos Ernőné. A címet is tudtam: Kossuth u. 82.

Nagymamának írtam levelet, Messzi mamának, úgy emlékszem, nem.

Miért nem?

Nagymama 34 évesen lett özvegy, nagyapám a háborút túlélte (bevonult, Horthyval, Kincses Kolozsvárra), a kényszermunkát nem.

Géza sógor (Mariska néni, Nagymama fiatalabb nővérének férje) hazajött, nagyapám ott maradt, Donyeck-medence, Krasznij Lucs, szénbánya.

Géza sógor nem mondott semmit, bajod lesz belőle, hiába kérdeztem a disznótorokban, amikor már eleget ivott.

Azt csak tudhatom, hogyan halt meg a nagyapám!

Géza sógor felállt, mindenki tudta, mi következik.

Mocskos ruszkik!, leült, feje az asztalra, Mariska néni már tette oda a kezét, ne koppanjon.

A jelzők változtak: mocskos, szemét, piszkos, a ruszkik maradtak. A disznótornak mindig ezzel volt vége, vártuk a következőt.

Flekktífusz, mondta egyszer, pedig nem is kérdeztem, disznótor se volt.

Dédnagyapám kulák volt, hiába osztotta fel a tanyát (Telekföld) a gyerekei között, elvették.

Nagymama, anyám sokat emlegették. Engem nem vittek ki, nincs már ott semmi, az épületek beomlottak, pusztult, elpusztult.

Maradt a Kossuth utca 82., a bolttal.

A boltot is bezárták, az utcára nyíló ajtót befalazták. A nagyszobából lehetett bemenni, de nem volt szabad.

Bementem, sötét volt, az ablaktáblák is behajtva, tapogatóztam, ládák között botorkáltam, villanyt nem mertem gyújtani. Nagy fémdobozokba ütköztem, olyan hangot adtak, mint a kis dobom, amit nyakamba akasztva püföltem, nem sokáig, elvették.

Mi lehet a ládákban, dobozokban?

Nagymamánál nyaraltunk, anyámék ide hoztak minket, untuk magunkat. Fociztunk a helyiekkel a sziken, rugdostam öcsémnek a nagy, fekete deszkakapura, nem volt szabad.

Ha öcsém nem akart beállni, a ház falának rugdaltam a labdát, meglátszott a nyoma.

Nagymama azt mondta, ír anyámnak, vigyenek bennünket haza. Nem is tudod a címüket!, Nagymamát tegeztem, magáztam. Sajnos!, mondtam még, mentünk volna máris.

Minden este kimentünk a ház elé, vártuk a Trabantot.

Nem jött, csak a csorda, számoltuk a teheneket, abbahagytuk.

Dédnagyanyánk is itt élt, nagymamával. Sose mondtuk, dédi, de még azt se, dédnagymama.

Nem is tudom, hogy’ hívtuk.

Nagyanyó, így csúfoltuk.

Szigorú volt hozzánk, Nagymamához is.

Sokat veszekedtek, mi is az öcsémmel, ők velünk, lassan telt a nyár.

Az utcán por, sár. A Sima utcában agyag, dagonyáztunk, tócsában mostuk, alig jött le, így nem mehettünk haza. Mint a disznók, mondta dédnagyanyánk.

A disznótorban először Pista sógor rúgott be, már a hagymásvér előtt. Mire felesége megjött, ő már aludt, de előtte még elénekelte, magyarnak nem való a könny, Nagy István úgyis visszajön! Marika néni a rokonságra támadt, mi az isten pálinkát adtatok neki?, a pálinka volt a hibás.

Hibás vagy te, hibás egy fattyú, mondta nekem mindig kedvesen Nagymama.

Lakodalmakban csigatésztát gyúrtak az asszonyok, dédnagyanyánk is segített. Mindenki hozott valami süteményt, egy szobában gyűjtötték. Bementem, egyedül voltam, nem nyúltam semmihez. Ennyi süteményt még nem láttam. Alig ettek belőle, megmaradt majdnem mind. Ez mi?, kérdeztem anyámtól, amikor csomagoltak nekünk. Fatörzs. Erdőnyi, jutott mindenkinek.

A kútra szerettem járni, két bádogot is elbírtam, útközben nem tettem le, versenyeztünk öcsémmel, időre. Futottam, a járda szabálytalan, kiálló kövekből volt kirakva, elestem, levertem a zománcot. Nem vették észre, csak később.

Tejért is szerettem járni. A Kossuth utcában még volt tehén, disznó, a Keleti utcában már csak disznó, az se sokáig.

Nagymama elköltözött, amikor dédnagyanyám meghalt, és nagybátyám is elment a feleségével a kis szobából, házat építettek Debrecenben.

Minek neked az a nagy ház?, kérdezte anyám, inkább kijelentette. Nagymama nem akart költözni, később soha nem ment vissza.

A kávára állított kútvödörben hűlt a tej vacsoráig – kolbász, kenyérrel.

A Kossuth utcában még sütött kenyeret Nagymama.

A Kossuth utcában pince is volt, hűvös, leküldtek tejfölért, sokáig maradtam.

A gádorban is hűvös volt, lugas, és Nagymama vizesnyolcasokat locsolt ebéd után a téglapadlóra.

Délután rájártunk a szilváskalácsra, visszatakartuk konyharuhával, a legyek elől.

A konyhában döngölt földpadló, a nyári konyhában véres légynyomok. Mi nem tudtunk olyan ügyesen, mint Nagymama, úgy ütve több legyet a bőr légycsapóval, hogy ne maradjon semmi nyom a falon.

Lehet, hogy gumiból volt a légycsapó?

A varrógép fiókjában találtunk krétát, hogy eltüntessük a vért, de csak rosszabb lett. Kapartuk a falat, lejött a mész. Nagymama megint levelet akart írni anyáméknak. Nem is tudsz írni!, mondtam dühömben, magunkra voltam dühös, hogy egy nyavalyás legyet se tudunk rendesen agyonütni. Persze megbántam, de bocsánatot nem kértem. Nagymama rendszeresen írt anyámnak, öcsémmel nevettünk a helyesírásán.

Nagymama időnként lapot kapott nagyapámtól, maradok hű Apukátok a sírig sok csók a távolból választ várva csak egy pár sort írj hogy tuggyak valamit a cím rajta a levélen csak írasd rá valakivel oroszul.

Levelek, lapok, Nagymama átkötötte fekete szalaggal.

Amikor Nagymama meghalt, anyám kibontotta, megnézhettem.

Nagymama nekem adta nagyapám zsebóráját, fedelén a monogram, Á. B., Árva Borbála.

Vagyis hát én kértem el, később szégyelltem, nagybátyámat illette volna, nem adtam vissza. Doxa, nagyapám kapta Nagymamától jegyajándékul – ezüst óra, aranylánccal, felkattintható fémfedél, az üveglap nincs meg. Néha felhúzom, jár, de aztán összeakadnak a mutatók, megjavítani nem lehet.

Nagymama eladta egy vigécnek a faliórákat, mozsarat, a mérleget a réz súlyokkal, a padlásra is felengedte, azt is, viheti, Nagymama szabadult mindentől. Anyám dühöngött, és megmentette, ami még maradt.

Nálam mángorló van, a felirattal: ÁRVA BORBÁLÁÉ EZ A SUJOK 1934., és egy fonott karosszék.

Nagymamának a kórházba anyám befőttesüvegben húslevest vitt be, cérnametélttel, kanalazta a szájába, becsavarta a befőttesüveget, evett, mondta, Nagymama orrából cérnametéltek lógtak.

Akkor láttam utoljára.

Nem, a temetésen.

Szilváskalács, tepsiben, kristálycukorral, legyek másznak rajta, beleragadnak, mint légypapírra, zümmögnek, csak a szárnyuk verdes, nem mozdulnak.

Néztük öcsémmel.

Messzi mama



Nádas Péter fényképei: Tápiósági asszony; Árva gyerekek nevelőszülőknél; Elhagyott szekér; Temetőoldal



Ő volt Messzi mama, hogy valahogy különbséget tegyünk a két nagymama között.

(Nagyapám nekem már nem volt egy sem.)

És ő volt messzebb. Hozzá kevesebbet jártunk, nem nyaraltunk nála, mint Nagymamánál.

Messzi mama a lányával, Rozival (nekünk Róza néni) lakott és vejével, Szilágyival.

Mindenki így hívta a családban, Szilágyi. Még a felesége is.

Vele laktak még az unokák, három lány, egy fiú.

Nem hiányoztunk öcsémmel, voltak elegen.

Messzi mamának volt egy kis szobája, mi oda nem mehettünk be.

Csak akkor, amikor már nagyon beteg volt, és egész nap feküdt.

Gyerekkoromban sokat jött hozzánk, vigyázott rám és mesélt.

A Grimm-meséket és a Bibliát.

Anyám felolvasott a Népek meséiből, a Kisgyermekek Nagy Meséskönyvéből és a Farkas-barkasból, Messzi mama csak úgy, mesélt.

Holle anyó, Jézus a Gecsemáné-kertben.

Hatévesen tudtam az összes Grimm-mesét és a Biblia történeteit, az Ó- és Újszövetségből.

És meg voltam győződve, hogy mesék mind.

Messzi mama sváb volt, német szavakat kevert a magyarba, a mesébe (beteg viszi az egészségest, der Kranke trägt den Gesunden), furcsán hangsúlyozott, a mondat végén felvitte a hangot.

De sohasem mondta a császármorzsára: smarni. És nem morzsa volt, hanem itt-ott odaégett darabok. Olyan jót azóta sem ettem.

Engem úgy hívott, secili.

Messzi mama, amíg tudott járni, mindennap ment misére.

Amikor nem tudott, akkor is, Pista unokája elvitte kocsival, visszahozta. Ha ráért. Ha nem, Messzi mama akkor is öltözött, elindult volna, ha engedik. Feküdjön le, mama, az Úristen megvan maga nélkül is! Messzi mamának ez istenkáromlás volt, de nem szólt semmit. Egyszer úgy hozták vissza, a szomszédok vették észre. Kerítésekbe kapaszkodva, és egy hosszú, malterhabarcsos kőkerítést tapogatva araszolt a templom felé, két tenyere vérzett. Meg van hülyülve a mama?, Róza néni kiabált vele. Mit szólnak, hogy vigyázni se tudunk magára? Bekötötte a kezeit. A mama azt hiszi, az Úristen az ő kedvéért tette ide ezt a kerítést, hogy el tudjon menni a templomig. Szilágyi kibaszott kerítést akart mondani, de Messzi mama előtt nem mondta. Nem káromkodott, azt csak Róza néni engedhette meg magának. Messzi mama nem nézett Szilágyira, a bekötözött kezeit nézte, úgy mondta, azt hiszem.

Utoljára akkor volt a kertben, amikor ott vertünk sátrat egy nyáron. Elhoztátok a házatokat? Pedig már alig látott, visszavitték a szobájába, lefeküdt.

A temetésén találkoztam apám unokatestvérével, aki úgy hasonlított apámra, mintha ikrek lennének. Ő volt Homoki Jani. A halotti torban megittuk a pertut, ivott a rokonság, aztán már mintha lakodalomban lettünk volna, nótázás. Kimentem, de nem a tornácra, benyitottam Messzi mama szobájába. Már átalakították, csak a sugárzó szívű Szűz Mária-képet hagyták a falon. Szerettem volna itt aludni, de anyáméknak nyitották ki a kanapét, öcsémmel egy másik szobában, egy ágyban, fejtől lábig, nem örültünk. Most kellene a sátor, mondta öcsém. Tél volt, a sírt már előre kiásták, olyan kemény volt a föld. Éjjel havazott, lapátolták ki a gödörből.

Róza nénit egy téli reggel találták meg, a budi előtt. A házban is volt vécé, de Róza néni mindig kijárt, télen is, éjjel is. Megfagyott, de nem ezért halt meg, a szíve, mondták, végül csak elvitte a robot. A faluból, sváb falu, vitték az embereket, férfiakat, asszonyokat az oroszok. Amikor jött a hír, Nyírbátorban vannak, apám ment eléjük szekérrel. Nem ismerte meg a nővérét, az kiabált, ez a mi Lacink! Várta a robotosokat az egész falu, ki jött haza. Egy szekéren elfértek.

A gyerekek már korábban elköltöztek, a házban csak Szilágyi maradt. Ő sem sokáig, megőrült, mondták, napokig ki se jött, fel se kelt. Bevitték Nagykállóba a sárgaházba.

Nem tudom, ki lakik most a házban. A címet se tudom, sose tudtam. Az utca a kiszáradt tóval szemben, így címeztem a képeslapot úttörőtáborból, nyaralásból, és Messzi mama megkapta.

Ő is özvegy volt, mint Nagymama, mégse írtam soha: özv. Sajó Jánosné, mint ahogy Nagymama neve elé mindig odaírtam.

Miért, nem?

Messzi mama sírját, amikor először kerestem, megtaláltam (Nagymamáét nem).

A házról csak sejtettem, melyik lehet.

Most már tudom, most már minek, Béke utca.

A hosszú, malterhabos kerítés ugyanaz, ugyanúgy.

Két tenyeremmel megtapogattam.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben