×

Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája

Palojtay Kinga

2015 // 10
Antológiát olvasni jó, mert amellett, hogy sokszínűséggel, változatossággal kecsegtet, a válogatás szempontjainak megfelelően átfogó és jellemző képet ad az adott korszakról, műfajról vagy irányzatról. Kortárs, fiatal írók, költők antológiáját olvasni pedig azért (is) jó, mert egyfajta keresztmetszetét kapjuk a jelen vagy inkább a közeljövő irodalmának. A Mozdonytűz esetében éppenséggel az erdélyi magyar irodalom most induló vagy nemrégiben útnak indult reménységeivel köthetünk közelebbi ismeretséget; felmérhetjük az aktuális nyelvi-szellemi-irodalmi állapotokat, latolgathatjuk az esélyeket: ki lesz befutó, ki tűnik el egyszer csak a süllyesztőben…

A kötet anyagát, amely tizennégy szerző közel ötven írását foglalja magába, Gáll Attila szerkesztette, és az Előretolt Helyőrség sorozatban jelent meg. Különösebb válogatási/rendezési szempon­tok nem érhetők tetten a könyv oldalain: ábécérendben sorjáznak egymás után a szerzők – ami egyfelől nem segíti az olvasót abban, hogy a nemcsak stílus és műfaj, hanem színvonal tekintetében is nagyon különböző, széttartó szövegeket valamiféle vezérfonal mentén fel- és megfejthesse, másfelől viszont bizonyos tágasságot, levegősséget is nyer a szövegegyüttes azáltal, hogy nem befolyásolja a befogadót semmiféle külső, előzetes „manipuláció”. Lehet felszabadultan előre-hátra lapozgatni, kalandozni a minden rendű és rangú prózai és lírai alkotások között.

Akad itt avantgárd és posztmodern, új szenzibilitás és objektiváló intellektualizmus, szonett és szabadvers, abszurd és mágikus realizmus. Azon talán nem kell különösebben csodálkoznunk, hogy az egyes szerzők között milyen nívókülönbségek vannak, hiszen életkor és szakmai tapasztalat tekintetében sem egynemű, egyívású társaságról van szó. Az viszont meglepő, hogy gyakran egyazon író művei között is komoly minőségi differencia mutatkozik. Erre az esetek egy részében magyarázatul szolgálhat a műnemek közti váltás: az, aki erős a lírában, nem biztos, hogy tehetségesnek bizonyul az epikában, és fordítva. Többnyire azonban rejtély marad, hogy miért kerül három kimunkált, figyelemre méltó vers mellé két csapnivaló. Jobb esetben persze a gyengébb alkotások után következik egy jobban sikeredett darab, és az olvasó megnyugszik/felderül, csak kérdés, hogy van-e kedve, türelme tovább lapozni, ha az első benyomás nem győzi meg arról, hogy érdemes.

Ha már a kötetcím implikálja a vonat képzetét, kézenfekvő az analógia, miszerint beszélhetünk a Mozdonytűz szerzői kapcsán első- és másodosztályon utazókról, valamint „potyautasokról”, akik jelenlegi írói felkészültségüket nem tudták érvényes jegyre váltani. Az első csoportba sorolnám Dimény H. Árpádot, Váradi Nagy Pált, Láng Orsolyát és Papp-Zakor Ilkát, akiknél minden esetleges megbicsaklás ellenére is érzékelhető a nyelvi letisztultság, stiláris kiforrottság, továbbá az egyéni, sajátos szövegvilág megteremtésének igénye és képessége. Terjedelmes elemzés helyett csak néhány mozzanatot emelnék ki: Dimény Fiú-siralom című verse kvázi parafrázisa József Attila Kései sirató című klasszikusának – ugyanaz a (kis)fiús, szeretetteljes ragaszkodásból fakadó, mégis szemrehányással, keserű váddal teli hang, anélkül, hogy epigonnak bizonyulna a kézdivásárhelyi költő: ez a vers nem utánozza azt a verset, hanem párbeszédet folytat vele, mintegy megidézi a közös tapasztalat, a hasonló fájdalom nevében. (J. A.: „haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel / s mindent elrontasz, te árnyék!” D. H. Á.: „ha én feküdnék, ő már hozná / a teát, a pirítóst, a szert, a szörpöt, a hidegborogatást. / most mindent elrontott.”)

Váradi Nagy Pál két novellában, Láng Orsolya három költeményben villantja fel meggyőzően írói tehetségét. Előbbi fejlett írástechnikával, szellemes-ironikus stílussal és jó arányérzékkel büszkélkedhet, kísérlete a háborús tematikájú naturalizmus és a fantasy-irodalom összekapcsolására nem sikertelen. Utóbbitól az amúgy kiváló verseket követően szerepel egy rövidprózai alkotás is, amely mintha kevéssé biztos kézzel íródott volna: a Sebzett kövekben a túlontúl lirizált, metaforikusan megterhelt nyelv szétzilálja a narratív struktúrát. („Elcsent és nyíltan átnyújtott tekintetek, szavak szövőszékén terjedő szövétnek, s hogy tovább tartson a beszélgetés, visszabontott sorok.”) A Tanúság című verse viszont valóban antológiába kívánkozó, finomra csiszolt darab.

Papp-Zakor Ilka két elbeszélése üde színfoltot képez az amúgy sem egyhangú felhozatalban: cizellált mondatokat itat át a groteszkbe hajló, Örkényt idéző fekete humor a Húsban, az Édesanya könyvesszobája című írásában pedig a mágikus realizmus egy sajátosan hátborzongató, szürreális változatát teremti meg (ez az atmoszféra Darvasi Lászlónak a kilencvenes évek elején keletkezett novelláira emlékeztet). A Jak-füzetek sorozatában ön­álló kötete is megjelent az idén.

Tulajdonképpen a fentebb említettek között volna a helye Po­tozky Lászlónak is, hiszen íráskészsége, perfekt szakmai rutinja nem vonható kétségbe, ugyanakkor anyagformálását és figuraalkotását tekintve bántóan közhelyes. Három című elbeszélése – érdekes módon ez az egyetlen műve került be a kötetbe – okosan felépített, feszes és hatásos próza. Pontosabban hatásos volna, ha nem lenne túlzsúfolva divatos sztereotípiákkal: a nagy-magyar­országos, turulos pólót viselő eladó természetesen becsapja a francia turistát, és jópofáskodik az erdélyi sráccal, az intézetben felnőtt cigánylány mi más lehetne, mint szimpatikus prostituált, akit kihasználnak, de aki magától értetődően a hozzá hasonlóan elnyomottnak vélt határon túli fiúval lép szövetségre. A francia férfi pedig kiégett, önző és érzéketlen nyugat-európai, aki Budapestet egy olcsó bordélynak tekinti. Potozky szépen egymásba szövi a szálakat, csak éppen minek, ha egyedi hús-vér szereplők helyett demagóg újságcikkekből ismerős, sematizált alakokat mozgat.

Hasonló okokból sorolnám a másodvonalba Adorjáni Pannát, akinek egy szuszra (egy mondatban) elhadart monológjai megejtőek a maguk keresetlen őszinteségével és áttetszőségével, azonban – egyelőre – nem tudnak elmozdulni bizonyos közhelyektől, mint amilyen például a Nyugatról hazalátogató, fennhéjázó falusi lány és az otthon maradt szerény barátnő ellentéte.

Kulcsár Árpád és Győrfi Kata költeményeiből nem hiányzik az ötlet és a frissesség, ám a kötetben szereplő négy-öt versük korántsem mutat egyenletes színvonalat: némelyikben sikerül az irónia vagy játékosság segítségével mederbe terelni a hömpölygő emóciókat (Emese, A végéig maradjunk), máskor viszont mintha kissé túlcsordulnának a parttalan érzelmek (Belakható, Elég a hely).

Varga László Edgár költészetét „bevallottan” meghatározza a Tandori-líra hatása, amivel nem is volna gond, ha az avantgárd szóképek nem lennének gyakran modorosak és túlírtak (mint például a „lélekkivillantó dekoltázs”). Mozdonytűz című versében mindazonáltal kifejező metaforában ragadja meg azt a várakozással teli, visszafojtott és feszült izgalmat, amely egy nagy reményű pályakezdő költőre lehet jellemző – vélhetőleg ezért lett ez a kötet címadó költeménye.

Serestély Zalán Borges és Bodor Ádám bűvöletében rugaszkodik neki egy különös-különleges elbeszélő nyelv megalkotásának, de mintha valamelyest túllőne a célon: nemcsak valóság és álom, próza és líra mosódik össze A lepke és a múltfelügyelők című „kísérleti novellájában”, hanem a mondatok értelme, logikai rendje is. Bővelkedik ugyan szórakoztató részletekben, de összességében meglehetősen fárasztó. Versei ezzel ellentétben sokkal fegyelmezettebb, könnyebben emészthető, ugyanakkor fajsúlyos alkotások; irónia ellenpontozza a pátoszt, megfontolt rímek a szeszélyesnek ható képzettársításokat.

A kötet további négy szerzője meglátásom szerint jelenleg még nem tart azon a szinten, mint az eddig felsoroltak, pillanatnyilag nem rendelkeznek saját, markáns hanggal, kialakult írói intencióval. Székely Örs a paródia és a parafrázis műfajával próbálkozik – vitatható eredménnyel. A Greg kalandjai a tévé előtt a brazil szappanoperák világát hivatott kifigurázni, de a szöveg sajnos inkább önmaga paródiájává válik, akárcsak Az ünnep című novella, amely a Mester és Margarita köré épült hagyományba igyekszik szervesülni. André Ferenc slam poetryhez sorolható írásai ritmikusak, van zeneiségük, de szóképei olyanok, mint Weöres versében az a bizonyos bolond nevetés: „mindenre illik és semmit se mond”. Visky Zsolt és Horváth Előd Benjámin költeményei leginkább szárnypróbálgatásnak tűnnek (időnként pedig szárnyaszegett, esetlen kapálózásnak): látszik a szándék és az igyekezet, de hiányzik még a belátás és a tapasztalat. Verseikben szembetűnő vonás, hogy rendszeresen bukkan fel soraikban a túlhajtott intertextualitás és a szinte kényszeresnek mondható metanyelvi reflexió.

Az utóbbi egyébként az antológia majd’ minden szerzőjére jellemző, ami talán nem csupán annak jele, hogy ezek a fiatal írók azon vannak, hogy a már kanonizált (poszt)modern irodalomhoz csatlakozzanak, hanem arról is tanúskodhat, hogy tudatában vannak a választott mesterségükkel járó kihívásoknak. Tudják, hogy az írónak éppúgy meg kell birkóznia anyagával, a nyelvvel, mint egy szobrásznak a márvánnyal, mint ahogy azzal is tisztában vannak, hogy ez is egy szakma – amelyet tanulni kell. (FISZ – Erdélyi Híradó, 2014)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben