×

K. Lengyel Zsolt: Tükrözés és torzulás; Filep Tamás Gusztáv: Agorák kora; Mák Ferenc: Vesztegzár

Tóth István

2015 // 10
A recenzens általában szereti kerülni a politikát, ám ezt K. Lengyel Zsolt Tükrözés és torzulás című kötetének ismertetése során nem teheti meg. Nem teheti, hiszen ez a mű maga a vegytiszta politika.

K. Lengyel Zsolt Kolozsvárról települt a Német Szövetségi Köztársaságba. Történészként, a Müncheni Magyar Intézet igazgatójaként 1993-ban arra kapott felkérést a magyar külügyminisztériumtól, hogy készítsen sajtóelemzéseket a német sajtó Magyarország-képéről, ideértve a határon túli magyarság helyzetével foglalkozó anyagokat is.

K. Lengyel Zsolt tudósi felkészültséggel végezte ezt a munkát. A kiválasztott újságok Németország meghatározó és véleményformáló fórumai: a hamburgi Der Spiegel, a berlini Die Welt, a frankfurti Frankfurter Allgemeine Zeitung és a müncheni Süddeutsche Zeitung. Rendszeresen elemezte a Neue Züricher Zeitungban megjelent írásokat is. Utólag hinni szeretnénk, hogy az Antall-, majd a Boros-kormány politikájában kellő mértékben hasznosultak ezek az elemzések.

A sajtóelemzések a Külügyminisztérium irattárába kerültek, s szerencsénkre ott is maradtak. Ha Filep Tamás Gusztáv személyében nincs tudós és szemfüles szerkesztője a Pro Minoritate Könyvek sorozatának, nem is kerültek volna nyilvánosságra. Most azonban annak örvendezhetünk, hogy ez a sajtó- és diplomáciatörténeti szempontból rendkívül értékes anyag az olvasóközönség elé került.

Németországban közismert a sajtó (köz)véleményformáló szerepe, s tudjuk, az kihat a politikai és a gazdasági döntésekre is. Különösen, hogy a lapok kormányoktól, politikai pártoktól és érdekcsoportoktól függetlennek hirdetik magukat. 2014 szeptemberéig általában ez volt a vélekedés a vezető német lapokról. Ekkor jelent meg Udo Ulfkotte író, újságíró Gekaufte Journalisten (Megvásárolt újságírók) című könyve. A neves szerző azt állítja, hogy a német sajtó az euroatlanti vezető körök és a német titkosszolgálat befolyásolása és kézi vezérlése alatt áll. Cáfolat erre eleddig semmilyen formában nem érkezett.

A dolgozatok izgalmas időszakot, az első szabadon választott kormány utolsó háromnegyed évét, majd az újabb választásokat s annak kö­vetkezményeit tárgyalják. A kezdetekben a német politikai sajtó és a szakmai közvélemény rokonszenvvel kísérte figyelemmel a magyarországi rendszerváltozás folyamatait. Ugyanilyen szellemben tárgyalta a szomszéd államokban élő magyarság önszerveződését, politikai kibontakozását. Ebben bizonyára szerepet játszott a magyar határ megnyitása a németek előtt, az első szabad vá­lasztások által kiváltott rokonszenv, valamint Antall József személye és tekintélye.

A rokonszenv azonban hamar elillant. A magyar sajtótörténet eléggé visszataszító ficamaként az egyik budapesti hetilap tudósítója lejárató cikkeket írt az egyik bajorországi lapba, amelyet másnap német sajtóvisszhangként tálalt a magyar sajtó ellenzéki része. A torzító tudósítások és vélemények terjesztésébe a fővárosi ellenzéki orgánumok mellett a megyei lapok is bekapcsolódtak. Nem véletlenül, hiszen ezek a lapok német (Axel Springer, Westdeutsche Allgemeine Zeitung) és osztrák (Ver­lag, Vereing und Druckeren GmbH) tulajdonba kerültek olyan módon, hogy nem kellett megválniuk a korábbi kormánypártnak elkötelezett újságíróktól.

Utóbb már nem volt szükség ilyen átverésekre: a torz szemlélet rögzült, s napjainkra odáig jutottunk, hogy egyes német orgánumok a Magyarországról szóló, a perverzitáshoz közelítő rajzfilmekkel riogatják a német gyerekeket.

Mi lehet az oka ennek az elfogult és torz ábrázolásnak és személetnek? A szerző szerint a német társadalom egyre mélyülő történelmi frusztráltsága s annak kivetítése a magyarokra, főleg, ha azok sajátos nemzetegyesítésben is gondolkodnak. Különösen a nemzeti érdekeket hangsúlyosabban szem előtt tartó konzervatív oldalra, akár kormányon, akár ellenzékben van. Ez az elfogultság tapasztalható kulturális életünk bemutatásánál is.

Egy társadalom annál egészségesebb, ha minél őszintébben képes szembenéznie múltjával, ebben az esetben beszélhetünk tartósan demokratikus jövő kialakulásáról. A magyarságnak és a magyar államnak erre „kedvező” adottságai vannak, hiszen volt időnk józanodni. A 20. század két vesztes háborúja, 1956 levert forradalma: ezek e folyamat fontosabb állomásai. Szomszédságunkban más a helyzet: általánossággal szólva ők a nemzeti nagymúlt torz érvrendszerrel megtámogatott építésén fáradoznak. Erre alapozzák államaik működését is. Ha van erre szándék, ebben a barátságosnak nem mondható környezetben kell érvényesülnie a magyar nemzet- és szomszédságpolitikának.

Ez a különös és különösen értékes sajtóelemzés ennek a buktatóit mutatja be. Arra készítve fel az olvasót, hogy a hazug németországi magyarságkép pozitív változására, a belnémet problémákat is szemlélve, még egy darabig várnunk kell.

Filep Tamás Gusztáv esszéírót, művelődéstörténészt, lapszerkesztőt – szívesen írnám ide a polihisztor kifejezést is, de a legfrissebb szabályozás szerint a polihisztorsághoz az okostelefon szakszerű kezelése is hozzátartozik, s innentől kezdve a büszke jelzőre a szerzőnek esélye sincs – a rendszerváltoztatás hajnalán fátumos baleset érte. A tör­ténet balladai: a Jurta Színházból kijőve vagy ő ment neki egy Trabantnak, vagy őt sodorta el az emblematikus jármű. Az óvatlan pillanat azonban más megközelítésből is értelmezhető, a rendszerváltó személyből nem lett sem politikus, sem közszolga, a magyar esszéirodalom viszont jelentős tartalommal bővült. Ez a mi szerencsénk.

1987 őszén vagy a párt, vagy a kormány lapja reflektált a lakiteleki találkozón megfogalmazott nyilatkozatra. „Pártunk és kormányunk” úgy vélte, az agorák kora lejárt, fölösleges tehát minden civil okoskodás. A hatalomba belesüppedtek képtelenek voltak a valóság felismerésére, s nem akarták tudomásul venni, hogy az agora-kor éppen akkor kezdődött el. Megváltozott körülmények között ugyan, de tapasztaljuk, tart azóta is.

Az Agorák kora című kötetben talán két-három írás van, amely ehhez, az agorák elburjánzásához köthető korhoz tartozik. Sokkal több a magyar múlthoz, az idecsatolható kulturális szembenállá­sokhoz, a kisebbségtörténethez, a környező országok nemzeti ideológiáihoz.

Nem szeretném idilli színekkel megfesteni s a mára rávetíteni a két háború közötti népi–urbánus vitát, de mégis említést érdemel a konzervatív Kisfaludy Társaság 1937-es díjosztása. (Erről a kötet Bölcselők, szellemtörténészek, esszéírók a Napkeletben című tanulmányában olvashatunk.) Az ezerpengős jutalmat az indoklás szerint a Nyugat és a Napkelet azért kapta, „mert e két lap a legbuzgóbban szolgálta a szépirodalom ügyét.” A két folyóirat egymás riválisa volt, a Napkeletet 1923-ban éppen a Nyugat ellensúlyozására alapították. Riválisai igen, ellenségei azonban nem voltak egymásnak. A Tor­may Cécile által főszerkesztett lapba írt a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Szerb Antal, Halász Gábor, Rónay György, Sőtér István és mások. Látható, hogy abban a korban nem volt kizáró ok a rivális lapban való publikálás. 1940-ben, amikor a Napkelet megszűnt, Schöpflin Aladár a Nyugatban búcsúztatta a folyóiratot. Ebben az írásban voltaképpen a Nyugat testvérlapjának nevezte a megszűnt fórumot. Schöpflin közismerten nagy békítő volt. Napjainkból visszatekintve talán nagy bizonyossággal állíthatjuk is, az ő dolga egyszerűbb volt. Előtte voltunk még a német megszállásnak, a nyilas tömeggyilkosságoknak s Sztálin „legjobb magyar tanítványa” regnálásának. Közéletünket azonban ekkor már erőteljesen nyomasztotta a második zsidótörvény.

Gondolkodóként a társadalmi béke, a „nemzeti minimum” eszméje gyakorlati életbeléptetésének híve Filep Tamás is. A kötet írásai erről szólnak: a szabadság szeretetéről és kultuszáról, amely Magyarországra elsősorban a protestantizmus friss szellemiségével érkezett Nyugat-Európából. Ha lebontjuk erről a felekezeti kötődést, ez a gondolat, amely tiszteletre méltó előzménye lehet(ne) hazánkban s Kárpát-medencei nemzetrészeinkben egyelőre a szerveződés állapotában lévő civil szerveződéseinknek. Ez az eszmei áramlat magában foglalta a nemzeti kultúra ápolása és fejlesztése mellett a hungarustudat tiszteletét is. A szerző úgy gondolja, mai létünknek is ez a hagyomány adhat perspektivikusan értelmet. Lehet, hogy van remény. Szomorú lenne, ha nem lenne.

„Jugoszlávia […] egy óriási terület hatalmas nemzeti vagyonára tette rá a kezét, az elcsatolt Délvidék értékeire, földbirtokára, gyáraira, üzemeire, egyházi intézményeire. A magyar közösséget a vagyonából és lelki-szellemi tartalékaiból is kiforgatták. Ez a történelemben nem egyedülálló példa, bár brutalitásában valószínűleg kirívó. Ám ha ebből az ellopott vagyonból és értékből, és a megcsapolt lelki tartalékokból egy Svájc-szerű országot csinálnak, hát elismerem: igen, fölemelték a délszláv nemzeteket, fölemelték a magyarságot, megpróbáltak többet kihozni belőle, ami volt, s lám, jólétben kamatozik a befektetett kegyetlenség. Ezzel szemben az elmúlt kilencven év alatt azt az Európában páratlan vagyont – amit Bácska és a Bánság kincsei jelentettek – az új ország egyszerűen fölélte, és semmi mást nem hozott ki belőle, mint rettenetes háborúkat” – írja A délvidéki kolonizáció és az agrárreform 1918–1941 című tanulmányában Mák Ferenc író, újságíró, művelődéstörténész.

Kulcskifejezésként is kezelhetjük a „befektetett kegyetlenség” kifejezést. A magyarság s a magyar kultúrát fogyasztó zsidóság gazdasági és kulturális kifosztásában és elnyomásában csekély eltéréssel egyformán viselkedtek a békediktátumok során keletkezett utódállamok. A kivitelezésben nyilván voltak különbségek a köztársasági elveken létrejött Csehszlovákia, a fanarióta-bojári Románia s a balkáni hagyományokat valló és ápoló Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – később Jugoszlávia – között. A cél azonban közös: végérvényesen és visszavonhatatlanul beolvasztani s a folklór-nemzetiség színvonalára süllyeszteni a magyarokat. Hála Istennek, a kísérlet eddig nem vezetett a kívánt sikerhez.

Mák Ferenc írásai erre hoznak jugoszláviai példákat a „testvériség-egység” titói államának hazug­ságairól és az utódállamok, Szerbia, Horvátország, Szlovénia kisebbségpolitikai gyakorlatából. Ezek nagy részét az eltorzított történelmi tudat táplálja, és az a teljes körű érzéketlenség, amelyet a területeiken élő magyarokkal szemben gyakorolnak.

E sorok szerzőjének volt alkalma részt venni a ma is jelentős magyar kisebbséggel rendelkező, Szlovéniához tartozó Lendva város hivatalos ünnepségén. (2002-ben a város 11 151 lakosából 5653 szlovén, 3917 magyar volt.) A városi vezetés akkor ott, legalábbis a recenzió szerzőjének szemében, tönkretette Szlovénia nemzetiségpolitikájának jó hírét. A kulturált ünnepi eseményen magyarul még rövid rezümé sem hangzott el.

Egyik írásában Esterházy Péter „mi is szomszédnépek volnánk” kommentárral tesz utalást arra a politikai és kulturális torzszüleményre, amely közös Kárpát-medencei múltunk tárgyalásakor kizárólag a románság, a szerbség és a szlovákság nemzeti érzékenységét tartja szem előtt. Odáig, hogy ezzel a „finom” hivatkozással 20. századi klasszikusaink életműveit is meg lehetett csonkítani. Többek között a szabadkai születésű Kosztolányi Dezsőét is.

Mák Ferenc kötetének egyik érdeme ennek a szemléletnek az alaposan dokumentált cáfolata és elutasítása. A tanulmányokból, recenziókból és a vele készített mélyinterjúból összeállított válogatás bírálata annak a hatását máig is érzékelhető szemléletnek, amely a délvidéki magyar kultúra „önmagára találását és felvirágzását” a délszláv állam idejére teszi. Igazolva ezzel a mindenkori, jól megfizetett, az utódállamokban azonos szempontok szerint megalkuvók, kollaboránsok árulásait. Újabb, a Mák Ferencéhez rokon művekre van szükségünk arra, hogy ezt a maszlagot ne vegyük be. (Méry Ratio – Kisebbségekért Pro Minoritate Alapítvány, 2014; 2014; 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben