×

Jules

Prágai Tamás

2015 // 10
[Latyakos, lucskos, semmilyen idő]

volt azon a tavaszon, a hólé összetöppedt a járdaszegélyen, és sötét kupacokban összeroskadt, sokáig tartotta magát ez a borzongató, nedves, se ilyen, se olyan február, a keskeny, a leromlott bérpaloták közé szorult mellékutcákon és a körutakon pöfögő, öreg járgányok araszoltak, és latyakkal terítették be az úttesten átkelő járókelőket, az „elöregedett géppark”, ahogyan a szakértő mondaná, Nyugatról behozott, lepukkant verdák és a szocialista termelés itt ragadt remekei, a SZAKÉRTŐ, csupa NAGYBETŰVEL, mert ennek a szónak abban az időben különös csengése van, Antall József halála után Boross Péter a miniszterelnök, hétfő reggelente a pesti nép lengyel piacon vásárolt overallban siet a munkahelyre, mégis drágább a benzin, a munkaerőt állami cégekből privatizált mutyi társaságok nyelik el, tavaszi napéjegyenlőség, valahogy eltelik ez a nap is, az MDF kitart a választásokig, fásult választópolgárok nagy nejlonszatyrokat vonszolnak este a bérházak keramitkockás udvarain keresztül, és óvatosan kerülgetik a lemállott vakolatdarabokat a régi, golyónyomokkal tarkított lépcsőházakban, majd végig a szatyorral a gangon, magyar testépítés, a Magyar Köztársaság Kormánya és Ukrajna Kormánya 1994. március 22-én egyezményt ír alá a nemzetközi közúti közlekedésről, hajnalban kerékpáros postást gázolt egy szemétszállító autó Érden, a levelek beterítik a régi 7-es utat, mint a levelek, a lakók kiabálva köszönnek egymásnak a belső udvarokon keresztül, ezerkilencszázkilencvennégy, a magyar jéghoki-válogatott a világbajnokság C csoportjában Palkovics, Pindák, Dobos, Ocskay, Ancsin és Bali góljával 7:2-t ér el Bulgáriával szemben Iglón, AZT MONDOD, KEZDJEM AZ ELEJÉN, pedig ez nem az eleje valaminek, hanem olybá tűnik, nagyon is a vége.

Hányszor belefogtam már, hogy elmondjam neked. Mindent elmondtam, ami lényegesnek látszott, szinte mindent, vagyis inkább: amit ezen a rossz, csiszolt üvegén keresztül lényegesnek véltem, amit el tudtam mondani. Mit vársz tőlem? Egyáltalán: mit vársz te bárkitől? A harmadik füzetet körmölöd tele azokkal az ákombákom betűiddel, bármibe fogadok, hogy soha senki nem fogja elolvasni őket, ezt a macskakaparást, te sem, hiába erőlködsz azzal a ceruzadarabkával, gondolom, ez is elitista divat, amikor mindenki laptopon jegyzetel, grafitceruzával írni, de ha neked jólesik, nekem meg elvégre mindegy, akkor minek pazaroljunk rá szót? És most még azzal jössz nekem, hogy kezdjem az elején. Miért? Kimaradt valami? Nem maradt ki. Vagy annyira ráérek én? Ülünk, beszélünk, és átlátszó világokat teremtünk, én mondom neked, de nincs bennük élet. Szavak, szavak, szavak – mennyi üres buborék! Szerencsétlen mind a hozzád hasonló íróféle, nem tud embert teremteni, de még egy lovat, egy kost, egy eleven kutyát se – mintha sírt ásnál a szelekbe, fiam, minden mondatod temetőparcella, ahány szó, annyi üres sírgödör. Érdekel engem?

Azt ígértem, hogy beszámolok neked az unokaöcsémről, és ehhez tartom magam. De nem reméltem, hogy Ennyire előretolakodik ez a minden, ez az egész: hogy akkoriban hogyan éltünk. HOGY EZT MIND EL KELL MONDANOM. Úgyhogy elkezdem az elején, ahogy kérted, megint, bár egyre reménytelenebbnek látom, hogy befejezzem. Túl nagy az anyag. Fölém nőtt, félek, agyonnyom; és én még választékosan is fogalmazok neked, hogy ha netán mégis előkaparászol valamit azokból a firkafüzetekből, nehogy pongyolaságot adjál a számba. Elregélem neked, mi történt pontosan azon a tavaszon.

Tanulságra számítasz? Ennél érettebbnek gondollak. A tévutaknak még tanulsága sincs. Múltkor azt kérdezted, létezik-e az inkakutatásnál feleslegesebb passzió. Egész éjjel rágódtam ezen. Arra jutottam, provokálni akarsz. De aludtam rá egyet, és most már abban bízom: nem akartál. Nem akarhattál. Egyszerűen éretlen vagy, hogy mást ne mondjak; ilyet kérdezel, pedig pontosan tudod, hogy nem az inkákról beszélünk. Hanem Arnótunkról, Arnold Sobriewiczről, a Sobriewicz-jelenségről. Valakiről, aki ott volt. A történet fontosságát csak maga a történet igazolhatja. Én nem tudok mást kérni tőled, csak hogy hallgasd végig a történetet – és a végén döntsd majd el, hogy megérte-e a fáradságot. De arra kérlek, hogy ne mondj nekem ilyet, hogy összevissza kalandozom, mert olyan precízen szállítom neked ezt a történetet, mint egy tehervonat a cukorrépát. És semmiképpen se bosszants fel álkérdésekkel. Én az anyagot adom, te pedig majd szépen elrendezed – de mesélés közben ne próbálj befolyásolni. Ne téríts el, hanem hallgass végig, aztán rakd szépen össze az egészet, ahogyan akarod.

Szerencséd van velem, fiam, mert olyan tiszta a memóriám, mint egy ólomkristály, amibe a megvilágosodás jelképét karcolták, a szent lótuszt. Régebben, amikor emigrációban éltem, nem volt ennyire jó a memóriám. Felejteni akartam? Lehet. Nehéz száműzetésben élni egy megrögzött patriótának. Nem is emlékszem, hogy pontosan hogyan történt – hogy mióta ennyire jó az emlékezőkészségem. Egy biztos: mióta hazajöttem a száműzetésből, olyan a memóriám, mint egy Wilkinson penge.



Az igazság fénylik, mint egy halogén égő, amit banáncsipeszekkel egy Tesla fejére csatoltak. Látom akkori önmagunkat. Látom Arnold öcsémet, hogy zötykölődik a bakon, mi pedig hátul, azon a kordén, Sanyi bácsival. Mit mondjak? Dicsőségesnek nem nevezném ezt a kivonulást. A kibelezett Trabant, vagy inkább Trabant-hátsó, amit Sanyi bácsi szerzett az expedíció számára, igazán nem egy terepjáró; a kordévá alakított alvázon simára koptatott Trabant-kerekek… A szerelvény, bocsánat, a SZERELVÉNY elé befogva az a két leselejtezett igavonó – a lámákat Sanyi bácsi szerezte egy vándorcirkusztól… Vagy az Állatkertből? Mindkettőt hallottam tőle. Még annyira sem tisztelt meg, hogy legalább ebben következetes legyen. És még az a hatalmas batár, a szerelvény, ahogy Sanyi bácsi fennkölten nevezte… Az a rengeteg kacat… Pedig még nem sejtettük, mi mindent hurcolunk magunkkal. Miféle terhet. Szégyen volt ez a mi kivonulásunk, megvallom neked, szégyen. Nyugodtan értsd ezt jelképesen. Szánalmas és törékeny a mi testünk a terhekhez képest, amelyek nap mint nap reánk testáltatnak; törékeny a testünk, mint egy puhafából faragott Krisztusé.

Mit mondjak? 1994. Egy magyar expedíció. Egy tudományos kísérlet. Mintha magam előtt látnám a borítót: „Megfigyelőszerep az inkakutatásban. Arnold Sobriewicz pályázata.” Nem volt virágvasárnapi a hangulat. Pedig már virághét keddje volt, 1994. március 22-e, délelőtt 9 óra 33. Tudom, igen, pontosan tudom, mert megnéztem az órámat. Úgy állunk a Vihar tér szögletében, mint három, plasztikba fagyott angyal – kan angyal, természetesen! –, és nem tudunk mozdulni. Sejtheted, a teret félig-meddig elborítja a felszerelés és a szájtátiak hada. Mi pedig, négyen, e halmaz közepén téblábolunk. Akkor még Satya is – igen, már tudjuk, hogy Satya nem tart velünk –, de ott lézeng, téblábol indulásunk körül, mint egy titokzatosan üres kabát, a felszerelésére bök, és a vállát vonogatja, és kimondja azt a kérdést, amellyel mindannyiunkat megsért:

– Hogy fér el ez a sok szar ebben a tragacsban?



Nem bejelentette: odavetette, hogy nem jön, foghegyről, a legutolsó este: jóformán az indulás pillanatában.

Mintha mindegy lenne: pedig mindannyian rá építettük ezt az egészet, titokban. Az expedíciót. A kutatás sikerét. Alapprobléma volt, hogy nem jön velünk. A lükebóka emberét küldte, Sanyi bácsit, maga helyett, akire nem bíznék egy kecskét, hogy egy füves labdaréten vezetné keresztül.

Kapitány nélkül maradt a hajó, és én ezt első perctől fogva láttam, olyan világosan, ahogy téged látlak fényglóriásan az olvasólámpa burája alatt.

Arnold?

Khm. Hát igen.

A kérdésfelvetést tekintve igazad van.

Neki kellett volna kézbe venni a történetünket. A történetünk alakulását. De ismered az unokaöcsémet! Arnoldra, ami engem illet, nemhogy egy kecskét nem bíznék rá, hanem egy vasgolyót sem, hogy őrizné meg egy gumiszobában. Mert vagy elvesztené, vagy elrontaná.

Szervezésben Arnót igazán nem egy kaliber, de ez még hagyján. Ezért kísérem el én. Ezt tudtuk előre. Ezért patronálgatom őt és Satya lükebóka emberét, Sanyi bácsit, más néven Sanyi bát, akit a hetedik kerületben ma is Sobri gólemének neveznek – nem túlzok! saját fülemmel hallom! –, aki megtapadt rajtunk, mint rutinos osztriga a gégefőn, a kis gólem, ez az örökmozgó, aki olyan, mint egy játék emberke, komolyan mondom, egy felhúzhatós krampusz. Egyre toporog vagy mozgatja a vállát, vagy éppen csak izeg-mozog a kezével; önfeláldozás a részemről, hogy még őt is eltűröm. Önfeláldozás, nem találok jobb szót. Nem is tudom, hogy miért engedjük, hogy elkísérjen. Satya „hagyatéka”, Satya „öröksége” ez is – mármint Sanyi bácsi.

Egy expedíciót bízni Arnoldra? Az Úr legyen irgalmas hozzánk! Mit is várunk tőle, én nem tudom. Több alkalommal megesett – többször, ezt majd emeld ki nagybetűvel! –, hogy rajtakaptam: fordítva tartja a térképet, ahogy ott zötyögünk azon a trabanton. Mit csináljak? Ha nem vagyok mellette, a kutatóút az első napokban beroppan, erre mérget vehetsz; beroppan, mint egy… gyönge hasonlat. Ezer szerencse, hogy azon nyomban, már induláskor magamra testálom a navigátor posztját.

Nem mondom, így is történtek… khm… kisebb kalamajkák. Tudod te, fiam, hogy milyen érzés este, a nap kimerítő törekvései után kikötni (a szót, hogy „kikötni”, természetesen átvitt értelemben használtam) előző napi táborhelyünkön…? Hogy még szinte ki sem hamvadt a teatűzhelyen a parázs?

Khm.

Nos…

Tehát igen.

Kérlek, ezt majd ne írd meg. Ezt az előbbi megjegyzésemet, mert félek, lejáratna minket. Az expedíció komolyságát. Szavadat adod? Rendben. Hát még ilyesmi is megesett.

Erről is beszélek, amikor azt a szót említem: kudarc.

– Legalább a sátrakat felállítva hagytuk volna – jegyeztem meg egy ilyen alkalommal. – Most nem kellene újból kalapácsolgatnunk…

– Úgy, úgy – bólogatott Sanyi bácsi.

Akkor még nem győződtem meg róla, hogy Sanyi bácsi majdnem tökéletesen süket.

Persze duzzogott, nem felelt ilyenkor a mi Sobrink. Többet mondok: még neki áll feljebb. Pedig papírforma szerint mégiscsak ő volt a kapitány. Csoda, hogy azt a néhány kilométert megtettük egyáltalán, ezzel a kapacitással Inkaújlakig. Igaz, mennyi idő alatt! Az első perctől tudtam, hogy gond lesz, ha nem veszem kézbe a dolgokat. A dolgok fonalát, hogy úgy mondjam – a történet fonalát, a történetünk fonalát. Ez mindjárt kiderült, ott, indulásunk napján, a Vihar téren. Az az élénk színű, világos pöttyös ing volt rajtam, amelyet annyira szerettem, és ami alig néhány nap múlva felülről lefelé lehasad majd rólam, amikor egy bikaborjú elől egy csipkebokorba menekülök Ercsinél (mert mint látni fogod, eleinte a régi, dunai hajóvontató út mellett haladtunk délnek). Hogy sajnáltam én azt az inget! Ha tudtam volna, hogy így jár, dehogy veszem fel! Inkább valami khakiszínűt, valami rondát. Utólag persze könnyen vagyok okos. Aki a dzsungelbe indul, ne vegye fel a kedvenc ingét. Mennyi nehézség, mennyi próbatétel! Pedig még az elején voltunk. Még kimondani is nehéz, ex-pe-dí-ci-ó, az a sok iksz meg cé! Nem is a kudarc réméről beszélek, amely minden kutatás mélyén ott lapul, mint a kísértet a ravatalozóban. Kudarc? Az! Eredménytelenség. Mi lesz, ha semmit, de egyáltalán semmit sem sikerül felderíteni? Ha minden, amibe belebotlunk, teljesen hétköznapi és megszokott? Ha kiderül, hogy… Vagy egyáltalán nem derül ki semmi?!

De még ez sem maga a kudarc. Az eseménytelenség még csak vereség.

Nem is az idő tékozlásáról beszélek. Nem arról, hogy mennyi időt rabol el tőled a dzsungel.

Nem is a megpróbáltatásokról. Követni a vadcsapást, nyakig gumicsizmában, amikor az ember otthon ülhetne a tévé előtt, és nézné a focivébét… De ez is az én gondom. Az időt én rászántam erre. Hanem az eltévelyedés. Az adatközlőt kergetni a semmiben, a rengetegben, miként a zergét… Ez maga az eltévelygés, mint mondtam, amely egyébként, még ha szigorúan veszem is, még nem maga a bűn; de már közel vezet a bűnhöz. Felesleges körök a csalánosban, a szederbozóton át azzal a Sanyi bácsi-féle tragaccsal; pedig hidd el, ezek a hebehurgya dolgok egyáltalán nem viszik előre a tudomány sikerét, az emberi fejlődést, a haladást meg ezeket a hasonló nagy eszméket, amelyek egyébként is régen elavultak, olyannyira, hogy nem is igen ismerek embert, aki mindezt komolyan venné – elavultak, jóval azelőtt, hogy mi egyáltalán erre a világra eszméltünk volna.

De még csak nem is ez a kutató keresztje. Hanem az állandó változás. A VÁLTOZÁS, AMELY A MEGFIGYELŐRE MAGÁRA VONATKOZIK. Vagy feltételezed, hogy a személyiséged talán nem változik bennszülöttek és dzsungel­körülmények között? Monszunviharban? Letakarva egy, az esőtől szaftosan csöpögő sátorlappal? Pedig de. Vagy ha nem változna is, biztosan változni kezd majd, amint alulról támadni kezdenek a piócák, és érzed, hogy befurakodtak a gumicsizmába, és már nyomulnak befelé a kamásni alá… Nyomon követni a változást, ami a megfigyelőben zajlik – ebben állt a mi Arnoldunk felvetésének zsenialitása. „Megfigyelőszerep az inkakutatásban.”

Nem győzöm hangoztatni.

Mégis különösnek tűnt, hogy másfél éven át e körül a mondat körül keringjünk.

Megriasztott ez. Talán csoda?

De ezt érted, és te talán nálamnál jobban tudod. Minden nagy regény témája a változás és az eltévelyedés; és azután a visszatérés, persze, az útra. De a visszatérést már nem minden regényíró képes megjeleníteni.

Arra készültünk, hogy a változást mi magunk idéztük elő magunkon. Nincs ennél keményebb. Magunkon kísérleteztünk, mint az önmagát operáló sebész. Bizony, én tudtam mindezt; és mégis az unokaöcsém mellé álltam.

[Satya megsértett]

minket, de nem eléggé, és nem is véglegesen. Satyát nem lehetett végérvényesen lezárni, ezt megértettük a Vihar téren. Vagy korábban? Jóval korábban, hetekkel az indulás kordén araszoló napjai előtt. De legkésőbb akkor, amikor kiismerhetetlen pillantása átsuhant a felszerelés szétdobált, ilyen-amolyan kupacai felett, és végül a sok lomot az ő és nehéz tekintetű emberei segítségével fölpakoltuk.

Valahogy nem volt kedvünk visszakérdezni; de még jelezni sem, hogy legalább találna elfogadható indokot; a bejelentését szó nélkül elfogadtuk. Eszemben sem volt, bevallom most már, utólag, hogy Satya miatt gyanakodni kezdjek; hogy miben sántikál azokon a görbe és rövid, de negyvenhetes lábain; mit gyanakodni? Bíztunk benne, töretlenül, vakon; és mégis jól jött a röpke kis árulása.

Megkönnyebbültünk, amikor Satya bemondta az unalmast.

– Ő most nem jöhet velünk – deklarálta a mi kis Sanyink, viszolyogtató hanghordozással –, nem jöhet, mert éppen jelentékeny dolga van.

Na, szép. Olyan lomposan és esetlenül hangzott a szájából ez a relatíve választékos mondat is, mintha egy pingvin nyilatkozna az űrkutatásról. Satya mintha idézte volna önmagát, amikor mentegetőzött; vagy nem is önmagát, hanem egy másik, nálánál sokkal jobb kiadású személyt, akin talán fessen mutat a padlizsánszín öltöny, fessen vagy legalább egy kicsit fessebben. Vérbeli regényíró soha nem adná ezeket a szavakat Satya szájába, mert félne a hitelrontástól. Tessék? Még hogy Satya mentegetődzik? Felejtsd el! Azonnal összeomlana a figura a papíron, ezeknek a szavaknak a súlya alatt, mint a hamu… Satya persze, valójában, fikarcnyit sem törődik ezzel a vérbeli regényíróval. Mindjárt megmondom, mit mutatna neki!

Ott hagyta viszont a nyakunkon Sanyi bácsit, ezt a lompos, feltűnően lompos és túlméretezett baglyot.

Velem szemben, ezt szögezzük le, a mi Arnoldunk az első pillanattól igazságtalan volt. Honnan tudnám, tudhatnám én, vagyis tudhattam volna, hogy Sanyi bácsi milyen listáról szemezgeti vicik-vacakjait, rossz drótot, vízinudlit, csíptetőt, hajlott szeget, jó lesz valamire kacatot – a felszerelést, ahogy neveztük –, mindazt a lomot, amivel a viszontagságos útra indulunk? Egyáltalán: ki véste ezeket a tételeket a sajtpapírra? Ki, és miért ennyire hegyezetlen ceruzával? A papírra – hangsúlyos a! –, amelyre Sanyi bácsi sértetten hivatkozott, amikor ott, induláskor, őt vettük elő a tér sarkán, a „Viharsarokban” (sic!); és még igaza is volt, utólag belátom: miért kentük rá ezt a mindent, MINT ÁLLOTT KENYÉRRE AVAS ZSÍRT, az indulás perceinek eltékozlását, a pillanatnyi vereséget? Minden, ismétlem, minden kacat, amelyet hónapokig kerülgetünk majd tábori körülmények közt, felhalmozva hevert a járdaszélen; de egyikünk sem látta át, hogy a dobozok és rejtélyes göngyölegek mit rejtenek. Mazsolázgattunk Sanyi bácsi tételei közt, de a ládákba nem tekinteni jobb lesz, véltük megalkuvón; mint lomtalanításkor az a sok kacat és szemét, amit a házakból és pincékből és padlásokról és még ki tudja, honnan vélnek kidobandónak, ez volt a mi felszerelésünk; és ha Sanyi bácsi ott, a kezdet kezdetén bele nem gabalyodik a dobóhálóba, mint ahogyan belegabalyodott, és magára nem rántja a gipszből, műkőből vagy miből öntött kerti Faunt, mint ahogy magára rántotta; a Faunt, amely úgy trónolt a felszerelés kupacainak tetején, mintha élne… Nem is tudom, mi lett volna akkor velünk.

Mi lett volna velünk nevetés nélkül?!

Mi történt volna, ha a Faun Sanyi bácsi hálóban vergődő sípcsontjára nem esik, és el nem veszíti gipszből öntött férfiasságát…?!

Mármint a gipsz Faun, nem Sanyi bácsi.

Mi történt volna, ha a gólem – a szitkozódó gólem, akinek sípcsontja hetekig indigókék színben pompázik, ez az ő pecsétje, az indulás pecsétje a gólem lábán! – el nem durrantja az egyik elültöltőt, rögvest ezután, hogy a Faun lezuhan? Véletlenül, persze, véletlenül dörrenti el, de azért eldörrenti; és úgy hangzik a keskeny bérutcában ez a dörrenés, mint egy díszlövés, mint egy ágyú dörrenése, a Faun elvesztett férfiasságának tiszteletére; a lövedék viszont, nagy szerencsénkre, célt téveszt, már amennyire van célja annak is, hogy egyáltalán elsül a fegyver (persze, nincs célja ennek a ravaszbillentésnek!), és mi lett volna, ha a lövedék, ha ugyan van lövedék a csőben, nem csak tömés, abban az ormótlan, rossz csőben, az éterbe nem távozik az utca szűk légterén keresztül?

– Hogy az Istenbe! – veszi az Úr nevét szájára hiába Sanyi bácsi, miután a dobóháló szövétnekét lefejti magáról.

Nem két percbe tart neki, az bizonyos.

Mert mi sem tudjuk rászánni magunkat, hogy segítsünk, annyira mulatságosan fest a hálóban vergődő emberke a gépies mozdulataival, ez a kis gép, mint egy felhúzható balerina a Hattyúk tavában, vagy az a hadnagyocska Švejknél, aki vízi sellőt utánoz meztelenül a tiszti étkezde pádimentomán, a fenekébe tűzött hattyútollal…. Lassan egészen népes csapat gyűlik körénk, egy kis társaság, egy miniatűr társadalmi metszet, szájtátók hada, ringy-rongy emberkék, mérnökök, állampolgárok, munkanélküliek, rendőr, alkoholisták, újságírók, tanárok és balett-táncosok, sőt talán még politikusok is, mondhatom, inkognitóban, ilyen-amolyan szájtátók sasolják indulásunk szertartását, ezt az eseményt, ezt a rituálét, amit mi rendezünk a Vihar téren, nem nekik, mégis számukra, mintha sejtenék, micsoda történelmi pillanat ez: egy expedíció indulásának szemtanúi, és ezt még csak nem is tudják.

Ami azt illeti, nincs is az orrunkra írva.

– Lomtalanítás lesz? – bámulják a félbevágott Trabantot, mint egy csodát, és azt is, hogy milyen békésen toporog a Trabant előtt az a két mélabús láma. Még mi sem tudjuk, hogy a Gazsi és a Pöpi névre nem hallgatnak majd egyáltalán, csak annyit, hogy „eladó jak sajnos nem volt nekik”, de aztán, később, megszokásból Gazsinak és Pöpinek nevezzük majd őket; Sanyi bácsi vagy az Állatkertből szöktette meg, vagyis „szabadította ki”, mint maga mondja, ezt a szép párt, „mivel egyáltalán nem volt jakjuk, ahogy terveztük”, ez az egyik verzió, amit hallottam; de ezek „talán még jobban húznak, bár Pöpi talán nem annyira tejel, mintha jak volna” – magyarázza gólemünk, és tisztesség ne essék szólván, túrja az orrát. De ha ez igaz lenne, akkor a cirkuszosok utóbb miért hajkurásztak minket?! Mindegy, a lámák ki vannak kötve a tengelyhez, egyelőre biztonságosan, és még milyen jól jön, már ekkor, hogy vannak, és itt vannak: köpéseikkel tisztes távolban tartják a szájtátiakat.

– Hova fér el ez a sok szemét? – ismétli meg Satya kérdését az unokaöcsém.

– Miért? Talán nem azért van az utánfutó? – kérdez vissza a sértődött gólem, mintha a kérdés őt célozta volna. Tény: egy irdatlan kordé lóg a fél Trabant mögött, mögé fogva, rögzítve ottan valami rúddal; egy négykerekű tehergép vagy szekérroncs, fémváz, stílusosan ráerősített Trabant-kerekekkel.

– Hát szép lesz, ha ezzel megindulunk – jegyzem meg. – Legalább a száguldás bűnébe nem esünk, nem igaz, biztos úr?

– A Trabant útfekvése kiváló – bólint a közeg, akit a lövés hangja csalt ide, és azóta jelenlétével emeli szedelődzködésünk tekintélyét.

Mélabúsan, mint a férfiasságát veszített szatír, rakodni kezdjük az eketalyigákat, dobókörtéket és ejtőgépeket, elektromos ollókat és fátyolszövet-göngyölegeket, de ami engem illett, én mégis fess vagyok és fiatalos, mert élvezem, hogy szájtátók kurkászó tekintete követi feszes izmaim minden moccanását, az új fogyasztónadrágom van rajtam, és szerencsére nem cipő, nem is bakancs, hanem: habda, mert amikor a vágópisztoly a lábamra esik, szinte föl sem veszem; semmi fájdalmat nem érzek, mert a gép súlyát fölfogja a vastag és bumfordi, posztóval bélelt marhabőr lábbeli; nem tudom megállni, hogy amikor a száz darab bádogpinka a kezembe akad, körbe ne vigyek egyet a tömegben, hirtelen jött ötlet, persze, de mit csináljak, én már ilyen vagyok, a belülről jövő spontaneitás úgy árad belőlem, mint az izzadság mások hóna alól, és milyen jól teszem, mert csak úgy kopog az apró a pinkában.

– Legalább adakozzanak, ha már más hasznukat úgysem vesszük maguknak – mondom udvariasan. (Legyen meg az örömük nekik – ezt persze nem fennhangon mondom! –, nekünk meg az apró!)

– Mutatványosok vagyunk, lámafogaton járjuk Európát – teszem hozzá bizalmasan, amikor egy-egy szájtátihoz mégis közelebb hajolok.

Egy váratlan helyzet frissességet, alkalmazkodást igényel. Rám kiváltképp jellemző a frissesség, mit csináljak; ebben van az erő, ebben van a virtus, a trouvaille, ami a szellem. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy még ma is rugalmasan kezelem az efféle helyzeteket.

– Valami élelmet azért csomagoltunk?

Persze, ez megint az unokaöcsém. Még fel sem málháztunk. Még nem indultunk el. Már a hasára gondol.

A mi Arnoldunk már az evés körül forog.

Magam is éhes vagyok, mit tagadjam.

Egy kis szeletke császárszalonnát früstököltem a nagy kapkodásban, csak úgy, magában, zsírpapírból, hozzá apró kortyocska törkölypálinkát.

– Amott hátul van a gezemice! – rikoltom fél törzzsel felé fordulva.

– A… micsoda?

– A gezemice hátul van a talyigán – erősíti meg sietve és elégedetten Sanyi bácsi.

Arnoldunk nem válaszol. Néz, némán, a felszerelésre. Kárörvendő vagyok, igen – talán végre feleszmél!

Tavasz, istenem, tavasz! 1994. március 22-ét írunk, és keddet, virágvasárnap előtt, az utcák teleszemetelve a pártok választási plakátjaival; még nem tudjuk, hogy a birodalom keményen vissza fog vágni; hogy Horn Gyulát megkoronázzák, de nem ám kényes, úri aranykoronával! Nem! Acélkoronával, amit izzadó munkások kovácsolnak súlyos pörölyökkel Csepel titkos műhelyeiben, és én hamarosan fent ülök a fogaton, Sanyi bácsi mellett, mint egy vándorlásból megtért isten, ölemben a Faun, akinek szerencsétlenül járt férfiassága ott maradt a járdán, amikor a nikkelszöges ládákat végre nagy nehezen négyen megemeltük.

Nikkelszög? Jól hallottad. Talán ez az egy alkalom, hogy tényleg kifakadok.

– Mondd, barátom, minek a nikkelszög nekünk, minek több láda nikkelszög a dzsungelben?!

De azért felrakjuk majd a nikkelszöget is, azt a három irdatlan ládát, pedig minek nekünk a nikkel, amikor faszeggel mindent meg lehet szegelni, ha már valaki annyira szegelni akar?

[Még egy előnye volt, hogy nem jött]

velünk Satya, mégpedig az, hogy megszabadított Vellertől – folytatja Gyula bácsi, újabb szivarért nyúl, rágyújt, hátradől a nádfonatos karszékben. A gyufát hanyag mozdulattal a verandakőre ejti. – Bár ez sem ment annyira könnyeden, feszültségmentesen, ahogy neked, itt és most elmesélem.

Még körtét? Nem? Pedig jó. Apró, de jó. Vegyél, ha megkívánod.

Hol is szakítottam félbe magamat? Egyre mondogatom az unokaöcsémnek: CSAK KÖNNYEDEN, FIAM, CSAK SEMMI CIKORNYA. Mert nem igaz, hogy Satya le se szart minket. Mondtam ilyet? Nem? Ugye nem? Nagyon is leszart, mégpedig alaposan; ott, reggel, az indulásnál, már akkor vastagon borított bennünket a guanó, és a mi Arnoldunk nagyon a szívére vette ezt. Mit mondjak: kivételesen joggal. Mindjárt kifejtem, mi módon tette ezt a kacskalábú – mert magunk között már csak így neveztük, kacskalábúnak vagy nagyarcúnak –, de csak ha épp nem siettetsz.

– Dehogy.

– Persze, hiszen ezért jöttél, rászántad ezt a szép délutánt, nem igaz? Én, amint megpillantom a padlizsánszín zakóját, már tudom, nem jóban sántikál. Az a zakó kicsi rá, a vak is látja, szűk vállban, a nadrágot ellenben széles bőrövvel köti meg a derekán, hogy le ne csússzék, de a pantalló szárban meg rövid neki – a slicc mindig lecsúszik, mármint a cipzár, és a sliccen keresztül kikandikál a rózsaszín ingének a csücske, mint egy angyalbögyörő. Én nem tudom, hogy kire tervezték ezt az öltönyt, de hogy nem a szériáról jött le, az bizonyos. Ilyen széria nincs. Én ezeket a dolgokat nagyon tudom, a méretezést és a szériázást, ugyanis ez határterület nekünk, textileseknek És az a fehér kalapka! Legalább két számmal kisebb a méreténél. Tökön a gyűszű! És ahogy körben kibongyorodnak alóla a ritkásan göndör, fekete fürtök! Szerintem Satya a kalapot kopaszsága leplezésére hordja. Ez nem rosszindulat részemről, félre ne érts – ez szinte tény. Az a kalapka! Nem is tudom, ki nézett ki így valami régi, olasz filmben… Nem tudtunk betelni vele.

– Szasztok – köszöntött minket foghegyről a kacskalábú, idézi fel kérésemre Gyula bácsi, és tovább csócsálja a körtét. – Nem viszonozzuk, mert már bennünk a feszültség, tudod, az indulás miatt. Akkor már tudjuk, hogy nem jön velünk. Mert a lemondását már előző este odaköpte nekünk. Az expedíciót közösen terveztük el, aztán ő meg, ahogy így, úriasan adja magát, egyszerre lelép… Hát nem! EZ NEM MEGY! VAGY HA MEGY IS, DE NEM ÍGY! Van ebben az emberben valami, valami végletesen reménytelen, amit nem képes eltakarni a padlizsán. Valami hömpölygő, sötét tömeg. Már ha a nevet kimondom: Satya. Hát hogy hangzik ez? Név ez?

– Hát indultoók? – kérdezi pökhendin, azzal a nyóckerben rögzült hanghordozással, megnyomva az utolsó szótagot a kérdő mondat végén, mint aki mit sem tud az egészről, mint aki csak úgy odatévedt.

Meg is jegyzek valamit, amit nem vág zsebre, de oda se neki; be kell vallanom, hogy Satya mellett nehezen jutok szóhoz, ez pedig valami.

– Hát mégis ezzel a tragaccsal mentek, hallod? Hát miért nem kerestél te ezeknek a fiúknak valami kényelmesebbet, hallod, Sanyi bácsi? Hogyan fér fel erre ez a minden, meg még a nikkelszögek is? A szögeket akkor már itt ne hagyjátok, hallod? Még ez volt a legnagyobb? Nem a teherautó? Miben számolva? Légköbméterben számolva? Hát akkor igazad van, az a legbiztosabb, hogy ha ti légköbméterben számoltatok… Hallod, Sobri, és hogyan akartok menni, melyik útvonalon? Arrafelé? Így? Amerre mutatok? Lenek? Hát arra ti csak ne menjetek, figyelj, ha jót akarsz, mert akkora ramazuri van épp itt a sarkon, le van kerítve az egész utca, arra ti soha nem mentek el. Még éppen csak letakarták a hullákat a robbanás után, mire ti ott átmentek… Milyen hullákat? Idehallatszott a robbanás, a maffia vagy a politika, mit tudom én… Te vagy az értelmiség, neked kell tudnod az ilyeneket… De ti nem is férnétek el azon a keskeny utcán ezzel a batárral, úgyhogy forduljatok csak szépen ki a körútra… Vagy tudod, mi jutott az eszembe? Ameddig csak lehet, ússzatok le teherhajóval a Dunán, van egy haver a MAHART-nál, én azzal megdumálom… Mi a véleményed? Jó, jó, nem szeretsz hajókázni, csak mondtam valamit. Hanem Újlakon látogasd meg a nénikémet, hallod? Jaj, hogy fog az fogadni téged! Tejbe-vajba fog füröszteni, ha a nevemet megmondod! Ide figyelj, hogy annak milyen kis tűzrőlpattant lánykái vannak, hallod, az egyik tizenhárom, a másik tizenöt éves… Hajaj, azokat ölelgesd meg majd helyettem, azokat a kislányokat… Újlakon, persze, hát hol lenne? Hát csak tudom, hogy hol lakik a nénikém? Hogy eddig nem emlegettem? Minek emlegettem volna a nénikémet? Nem kell mindenről beszélni, leginkább arról nem, ami meg nincs is, Gyula bácsi, hát nincsen megint igazam? – Szó szerint ezt mondta. Aztán meg pálinkával kínálgatott minket. – Testvér, igyad meg ezt a kis pálinkát. – Testvér, testvér: ezzel a testvérrel megőrjített. – Sanyi bácsi elvezeti ezt a kordét, mint a kecskét, nem igaz? A kisujjában van az ilyesmi, igaz, Sanyi bácsi? Igyál egyet te is, Sanyi bácsi, bátorság! Úgy van, öreg ember kétszer iszik, nem egyszer! […] Na, most már tudod mit, most már rakjuk fel akkor ezeket ládákat, hallod, itt ne maradjanak… Hú, de nehéz… Úristen, leszáll a tököm…. Még jó, hogy én gondoskodom rólatok, egy-két cimborát elhívtam, hogy rakodjanak, na, most már ne csak ácsorogjatok itten, kapjátok meg ezt a két ládát – na, mit mondtam? Hú, gyere, támaszd meg innen, Sanyi bácsi… Mi? MINDEGY MÁR, SANYI BÁCSI, MÁR FELTETTÜK! Ezek aztán feldobták, mi, ezek a srácok, szerencsés ember vagy te, Sobri, hogy két ilyen dromedárt szereztél, vagy minek hívják ezeket, mer’ igásló ezt a sok micsodát nehezen vinné el… Ezt?! Szerinted elbírná ezt egy igásló? Húzni, persze, hát mi a csodát csinálna vele? Én nem hiszem, ez még ezeknek a lámpáknak is sok lesz, vagy mi a csodának hívják ezeket? Láma? Lámának hívják ezt az állatot? Hát akkor láma, és még te is ott csücsülsz majd a cókmók tetején – mennybéli teremtő, jobb, ha nem gondolok bele. Nem szeretnék a lámád lenni, Sobri, majd úgy menjetek, hogy meg ne lássanak benneteket az állatvédők, ahogyan ti mentek.

Ebben a fóliában mi van? Erről nem tudok. Gumikád? Minek az neked, tesó, lesz ott fürdőszoba, a nénikémnél, ahova ti mentek, az egy ápolt asszony, egy rendkívül ápolt, finom asszony, fürdőszobája van neki, tükörcsempével van az egész bevonva, hajaj… Rézkilincsek, rézkilincsek vannak azon a házon, aranyozás, ha csak a fémtelepre elvinné, abból eléldegélne hat vagy négy évig, szűkösen, de hát az nem egy olyan tékozló asszony, hanem a vendégeket tejben-vajban hordozza, hallod, tesó? Gyöngy életed lesz ott neked, Sobri, én mondom, nekem lenne mondva, hanem most már induljatok csak el végre, nincsen igazam?

Maradhat, ez már maradhat, ez a kicsi maradék, van egy emberem nekem, aki ilyesmivel foglalkozik, lomtalanítással, elintézi az ezt a kis maradékot, ne legyen neked azzal gondod. Hogyan? Még a preparálóüstöt? Persze, úgy látom, jó nehéz öntöttvas, annak most jó ára van pedig, hagyd itt a preparálót nyugodtan, Sobri, majd szereztek másikat a piacon, Inkaváron, hogyne, ott nagyon jó piac van, hajaj! Hogy én ott mennyit üzleteltem! Az egy olyan igazi piac, tudod? Olyan igazi, rendes, férfinak való piac…

De van még egy hírem. Van egy rossz hírem, Sobri, számodra. Figyelj most ide. Vellerről akarok veled beszélni.

– Mit rágott szét?

– Nem rágott az szét semmit. Veller nem mehet most veled, mert nem tudom odaadni. Mert…mert… dolga van most, aztán nem. Én egy percig se bírnám ki nélküle, azért….

– És eddig?

– Mit eddig? Eddig még kibírtam valahogy, nehéz is volt, istenemre, kemény volt, nagyon nehéz volt, de most már egy percig se bírom, érted, hát még amikor olyan cukin néz… De adok én neked egy mobilt, Sobri, egy ilyen mozgótelefont, látod? Bármi történne veled nem azért mondom, hogy történni fog, ne értsél félre –, de ha mégis történne valami, akkor hívj. Ebben benne van az én számom, a saját mobilomnak a száma, érted? Ezé ne, ami itt van a zsebemben, és ha te benyomod ezt itt, ezt a zöld gombot, amin az a kicsi telefon van, itt a tiéden, amit én most neked odaadok, akkor a zsebemben megreccsen a Rock me baby.

Hallod? Na? Milyen? Fasza, mi, ugye, hogy fasza? Ebből én már tudni fogom, hogy te engem keresel, és aztán te meg szépen elmondod, hogy miért hívtál, és én segíteni fogok neked, mindenben, érted, mindenben, bármi legyen is a te problémád, úgyhogy te csak nyugodtan hívjál, de azt az egyet kérem, hogy Veller nem megy veled, mert ez már érzelmi kérés nálam – hablatyolt Satya a Vihar téren, meséli a mediterrán járólappal borított teraszon ücsörögve Gyula bácsi.

[Azt állította, mindenben segít?]

– Hogyne. Nem tudtuk, persze, nem is sejtettük, hogy ennek mekkora jelentősége lesz, majd, egyszer, amikor ezt is megértjük, és hogy majd éppen Satya segítőkészségére szorulunk.

De azt meg végképp egy percig sem értettük, hogy egyezett meg végül Sobrival.

Hogy tudta rávenni Sobrit – pontosan tudod, hogy miről beszélek, de nagyon kérlek, hogy minderről ne írjál semmit, de még egy szót se, nehogy később valami gond legyen… A pályázat miatt, ugye, azért mondom. Inkában utazgattunk, aztán annyi. Megegyeztünk? A pályázati beszámolóban is így szerepel. Hányszor mondtam neki korábban: hagyja az inka ruhát másra! Annyira hallgatott rám, mint egy kockakőre. Kellett, hogy legyen valamiféle titok Sobri és a mi Satyánk között. És bizonyára volt is; talán nem is egy; sőt, egészen biztos, hogy nem egy titok lappangott ott, ebben a két nem mindennapi koponyában, és ez az oka annak, hogy MÉG MOST IS MINDANNYIAN MÁST GONDOLUNK UGYANARRÓL, ÉS EZ ÁM AZ IZGALOM. Egy biztos: Satya leboltolta vele valahogy az egész… Hogy is mondjam, hogy értsd is, meg ne is? A repülőjegytől kezdve mindent Satya papírozott le; de elhiheted nekem, hogy mi egy darab repülőjegyet nem láttunk. Én néhány dolgot elmondtam erről neked, de ezeket eszedbe ne jusson leírni.

Megoldható?

Már miért ne lenne megoldható?

Papíron megvolt minden; aztán meg a tudományosság szempontját szem előtt tartva is, de mondd meg nekem őszintén: nem mindegy a tudománynak, hogy mi hol figyeljük meg Sobrit? Peruban vagy Inkaújlakon?

Nem emlékszel, hogy mi volt itt kilencvennégyben? Ne mondd nekem, hogy éppen a mi Sobrink inka expedíciója bántja a csőrödet! Elég hülye nevet kapott a gyerek, ebben az egyben igazad van: Megfigyelőszerep az inkakutatásban… Hogy lehetett ilyen ostoba címet kitalálni? De ennek is megvan ám az oka. A mi Sobrink, maga mondta utóbb, egy percet sem bízott abban, hogy ez a pályázat nyertes lehet. Mit mondjak? Ebben még ő sem bízott. Tizenhat pályázatát dobták vissza két év alatt, nem helyezett rá súlyt. Épp csak beadta, érted? Tehet ő róla, hogy épp ez az egy ment át? Mit is mondjak. Ez is egy hülyeség, fiam, ne keríts nagy feneket a dolognak.



Ma talán én is másként értékelem ezeket az eseményeket. Ezeket a dolgokat, érted. Innen a teraszról pedig, ahol ülünk, egészen más megint a perspektíva. Elég jó kis terasz, nem? Kényelmes. Én kedvelem, jó innen a kilátás.

Tény, ami tény: mi magunk is leesett állal figyeltük, hogy Sobri megálljt parancsol vágyainak. Mert mindenáron Inkaföldre akart utazni, tudod. Ezt már mondtam neked. De az indulás előtti este kijelentette, hogy nem kelünk át a Dráván.

Egészen a legutolsó pillanatig…

Vagy ez egy kelepce volt? Kamuflázs?!

Nem hiszem.

Ám a hirtelen pálfordulás mégis magyarázatra szorul.

Néztem Sanyi bácsi arcát… azt a vastag, majomszerű állkapcsot… ahogy csaknem a mellkasára zuhan rágás közben…. Ugyanis épp a gezemicét teszteltük.

Bevillant, akkor a Vihar téri lakásban, neked most bevallom, hogy Sobriewicz előre tudta mindezt, de valami miatt titkolta előlünk. Pedig tudta, hogy megmaradunk a Dráván innen, ezért ragaszkodott a lámafogathoz. (Igaz, eredetileg jakról beszéltünk, de ez már se oszt, se szoroz.)

Utóbb kiderült, hogy még jól is sült el ez.

Mármint a láma.

Tudod, milyen sikerünk volt a csajoknál, amikor egy-egy faluba bevonultunk? Úgy vihorásztak azok a helyes kis vidéki lányok az út szélén a macinadrágjukban, mint egy-egy sült kolbász szagú angyal.

Miután végre nekirugaszkodtunk.



1994. március 22-én délelőtt 11 órakor fogtunk be, a lámákat a kordé elé kötöttük, és felcsatoltuk a hámot. Ez nem ment olyan gördülékenyen, mint most elmondom: Sanyi bácsi a hámot mindenáron fordítva akarta a lámákhoz rögzíteni.

– A lámák fogják húzni a kordét, vagy a kordé a lámákat? – próbálom didaktikusan rávezetni a problémára.

– Ezt hogy érted? – szeletel a kezével. (Amikor ideges, akkor mindig szeletel.)

– MERRE INDUL MAJD A KORDÉ? – kérdem fennhangon. – HOL ÁLL AZ IGAVONÓ? HOVA KERÜL A HÁM?

– Úgy érted… fordítva?

Bólintok. A türelmemet a legritkább esetben veszítem el. Ő meg duzzog:

– Nem kell velem mindjárt kiabálni…

Azt a sok limlomot, amit Sanyi bácsi felszerelésnek nevez, tizenegy órára nagy nehezen berakodjuk. Satya segítségével, ez igaz. Valahonnan embereket hozott, rossz kinézésű, gonosz tekintetű embereket, akik vicsorogva felpakolták ládáinkat, dobozainkat a „szerelvényre”, külön a nap mint nap szükséges tábori felszerelést, külön a „csereárut”, amelyet a bennszülöttekkel való együttműködés végett vonszolunk majd magunkkal, alak- és algagyantát, nikkelszöget, üveggolyót, eketalyigát és fátyolszövetet, hogy csak néhány cikket említsek… És végül Satya segít befogni a lámákat is, Gazsit és Pöpit.

A mi Arnótunk felül a bakra, mi pedig hátul, a fél Trabantban foglalunk helyet Sanyi bácsival. Biztos, ami biztos, én magam mellé ültetem a tamburámat.

Mit mondjak? Ha tudod, hogy milyen egy rakás szerencsétlenség, éppen úgy festünk.

És Sanyi bácsi még képes ezt megörökíteni.

Lekászálódik a talyigáról, és egy ruszki fényképezőgépet kotor elő, egy vízözön előtti Zenit S modellt. Mond ez neked valamit? Az ötvenes évek elején a távmérős Zorkijból fejlesztették.

Ha ezt a képet megtalálom neked, hát jó vicc lesz.

De mégis ez a pillanat lett, ez a kép, a jel az idő áramában, a fogódzópont – mert kötnünk kell magunkat valamihez, hogy ne vesszen el egészen a történetünk, ki kell jelölni a pontokat, amire később, majd, egyszer hivatkozni lehet. Akinek nincsenek emlékpontjai, az csak amolyan tedd ide, tedd oda, afféle sodródó ember. Arnold fölül a bakra, és örülök, hogy végre elindulunk. Nem is a döntés: hiszen mióta készülünk rá! De ma végre megtörténik, és az indulásunk tett lesz. Tett, aminek következményei vannak. Origó, ahová az események később visszavezethetők.

Mondhatod persze, hogy mindez önkényes. De erre azt felelem, hogy így működik az ember. A tudat igényli a csomópontokat. A hivatkozási pontokat, ahogy az imént mondtam. Egy ilyen pontra már lehet szillogizmust állítani. Tudod, hogy mi a szillogizmus? Ha… akkor. Következmények születnek, és a következményeknek újabb következményei. Alakot nyer a történetünk, még ha nem is szeretnénk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben