József Attila – határok nélkül

A költő születésének 110. évfordulójára

A tanulmány címében szereplő határ szó több jelentését is aktivizáltam írásomban.

A két József Attila-értekező Magyarország hivatalos földrajzi határain kívül él, az ún. történelmi Magyarország területén. Hagymás István Szlovéniában, Bíró Béla Erdélyben. A gondolatok – ahogy a címben is jeleztem – viszont nem ismerik a földrajzi határokat. Mindkét író határon kívüli abban az értelemben is, hogy nem szakmabéliek. Hagymás István aktív pszichiáter; Bíró Béla tudománytörténész, jelenleg Csíkszeredában tanít a Sapientia Egyetemen. A határon kívüliség mindkettőjük esetében azt is jelenti, hogy nem a szakma nyelvét beszélik, s nem az irodalmi szakma elvárásainak megfelelően teszik fel és válaszolják meg kérdéseiket. Hagymás István a mitikus József Attilával foglalkozott, és a költő életében feltételezett szinkronicitásokat kereste és lelte meg. Bíró Béla pedig egy olyan ötdimenziós körkörös világszerkezetbe helyezte el a költő életművét, ami a szó szoros értelmében észbontó. Tehát mindketten a József Attila-kutatás szélső határpontjairól látják a költő életét és életművét. S többek között emiatt élték át mindketten a számon kívül hagyottak élményét. Mivel osztom Bíró Béla véleményét – „Érdemes tehát az első látásra »szakszerűtlennek« tűnő »provinciális« fejtegetéseket is komolyan venni. Minél képtelenebbnek tűnnek, annál inkább. Ebben az értelemben a megfontolásra érdemes »szakszerűtlenség« kifejezett előnnyé válhat” –, ezért szeretnék a két szerző kötetének kifejezett előnyére rávilágítani.

Hagymás István A mitikus József Attila – Szinkronicitások József Attila életművében című tanulmánykötete 2007-ben jelent meg a Muravidék Baráti Társaság és Kulturális Egyesület gondozásában. Az eladott példányszámok tisztán jelzik: igény van az életmű újabb és újabb szempontú megközelítésére. A pszichiáter szerzőnek előnye, hogy az embert képes egyszerre anyagként és szellem(iség)-ként is érzékelni, sőt közvetlenül tapasztalja ezek külön-külön vagy akár egyszerre történő romlását is. Szakmájából adódóan ismeri és érti az orvosi műszerek működését, és bejáratos a gyógyszerek vegykonyhájába is. Ez a peremhelyzet, hasonlóan József Attila város peremére szorult léthelyzetéhez, megadja az ott élőnek és az onnét szemlélődőnek, hogy egyszerre látnak befelé az édes/mostoha-anyaországba, és egyszerre érzékelik a szimmetriatengely másik térfelére kényszerültek állapotát. Hagymás Istvánnak van még egy különlegessége, maga is alkotó ember. A művészeti írások szerzőjén túl fotóművész is. Éppen ezek az idegenszerű sajátosságok adnak némi magyarázatot arra, hogy Hagymás István eleddig nem kapott belépési engedélyt a szakmaiság zárt intézményeibe. Nem tartom véletlennek, hogy tanulmánykötetében Bartók egyfelvonásosainak (A kékszakállú herceg vára, A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi) elemzését az idegenség mentén gondolja át, ráadásul kétféleképpen, tükörszimmetrikusan: a csodálatos mandarin idegen közegbe lép, a kékszakáll viszont idegent fogad várába, a végeredmény mindazonáltal ugyanaz: az idegenség nem feloldható. Tudjuk, ez nem újdonság, a „nem lelé honját a hazában” fájdalmasan gyötrő érzése előbb vagy utóbb átjár bennünket, mint huzat a házon. Mindezek tudatában szerencsésnek és elismerésre méltónak tartom a Muravidék Baráti Kör és Kulturális Egyesület bátor vállalását, a tanulmánykötet megjelentetését.

De hát mit is takarnak a szinkronicitások József Attila életében és életművében? A fogalmat ismerhetjük Jung Pszichológiájából, akinél a szinkronicitás a jelenségek olyan egybeeséseit jelenti, amelyek nem magyarázhatók meg ok-okozati összefüggéssel. Jungnál a szinkronicitás egyúttal mint világműködési elv is megfogalmazódik. Hagymás Istvánnak így megalapozott oka volt körülnézni József Attila életében, az pedig már szinte súrolja a csoda határát, hogy milyen kincsesbányára lelt.

A jungi kortárs József Attila esztétikai tanulmányainak egyik kulcsszava a törvényes véletlen, amit felfoghatunk a pszichológiai szinkorinicitás fogalom esztétikai terminusaként. Csak sajnálhatjuk, hogy József Attila amúgy mindenki által nagyra becsült esztétikai, filozófiai, gazdaságtörténeti tömör felismeréseinek értelmezésével máig adós a szakma. A költő ugyanis a logikus–illogikus ellentétpárt felülírva értelmezi a költészet alogikus voltát azzal a felismeréssel, miszerint „a líra: logika, de nem tudomány”. S nála éppen az irodalom (ihlet) sajátossága lesz a törvényes véletlen. Hagymás István, mintegy engedelmeskedve a költői útmutatásnak a törvényes véletlen törvényszerűségeinek megismerésén fáradozik mind a költő életében, mind pedig életművében. Ma már tudjuk, hogy a természettudománynak is tudomásul kellett vennie az alogikus tényeket, amelyek a logikai koherencia elvének ellentmondanak, elég a hullámrészecske dualitására gondolnunk, amely a formál­logika szerinti kizárt, de mégis lehetséges. Lehet, hogy József Attilában egy intuitív természettudóst is tisztelhetünk?

A József Attila-i esztétikának van még két olyan kulcsfogalma – a határolt végtelen és az archimedesi pont –, amelyek komolyan vétele szintén segíthet a költői és a tanulmányszövegek megértésében. A határolt végtelen a művészetek azon sajátosságát tartalmazza, miszerint a műalkotás képes az idő végtelenjéből lecsípni egy darabot, és a konkrét világba visszahajtani azt, és határolt művé szerkeszteni a végtelent. S éppen mert a műalkotás határolt végtelen, benne minden nyelvi jel a mű középpontjaként tételeződik, ami azt jelenti, hogy a szövegtest egésze az éppen aktuális archimedesi pontról bejárható. Következésképpen a szinkronicitások archimedesi pontjából kiindulva is.

József Attila életművével kapcsolatban az oly sokáig kanonizált és kötelezővé tett szocialista és bármilyen realizmus fogalma helyett a kötet alapján inkább mitikus realizmusról beszélhetünk. A költő/teremtő a névvarázs és a beavatás szertartását végzi. József Attila saját szavaival így: „Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében szüksége van rá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élve TONDI-ját, s ez sikerül is annak, akinek MANÁja , vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos.” Ezt a vallomást is komolyan veszi a tanulmányíró, Hagymás István is.

Fentebb már említettem, hogy a természettudományban is megszülettek azok a fogalmak, amelyek a szinkronicitás tényét igazolják. A 20. századi fizika fenegyereke, Fritjoff Capra azzal keltett nagy feltűnést, hogy a modern subatomi részecskékre vonatkozó nyugati tudományos ismereteket összekapcsolta a keleti misztika ősi tapasztalásaival. A keleti gondolkodásban minden dolog és esemény kölcsönös kapcsolatban áll és egységet képez. Minden dolog a kozmikus egész elkülöníthetetlen része, vagyis szövet, ami állandóan bomlik és szövődik. Milyen jól érzékelte ezt József Attila a törvény szövetével kapcsolatban, amiről tudjuk, mindig fölfeslik valahol. Az európai tudomány viszont a keleti misztikának éppen az ellenkezőjét állította, elszigetelte a lényeket és a jelenségeket, és kívülről vizsgálta azokat. Tette ezt nem csupán a természeti jelenségekkel, hanem az emberi dolgokkal kapcsolatban is: „a társadalmi elkülönülés eszközei a bolondokháza, a börtönök, a karanténok, a kórházak és végül, de nem utolsósorban a tudományos kutatóintézetek. Nagy szerencsénkre a szándékos szétbontás különböző módozatait a legtöbb civilizált országban törvényen kívül helyezték a 21. századra, kivéve…” – állítja Csermely Péter tudós biológus.

A mai legmodernebb tudomány, a hálózatelmélet szintén szinkronban van József Attila életével és költészetével. A megalkotott vers olyan, mint a skálafüggetlen háló, amelynek lényege – a véletlenszerűen vagy erőteljes központi irányítással létrehozott rendszerekkel szemben – az önszer­veződés. Innét érthetjük, hogy a tizenkét önálló, lazán kötődő versszak egységekből álló Eszmélet értelmezése miért jelent kihívást az értelmezőknek. Ott, ahol erős az önszerveződés, a költészet esetében a nyelvi jelek szintaktikai és szemantikai önteremtődése, s ha ezek ráadásul dinamikus kapcsolatban állnak, sűrű gondolati szövet teremtődik. Aki végigolvassa Hagymás István esszéfolyamát, megtapasztalhatja ezt a belső önszerveződő, dinamikus hálórendszert. A négyszáz oldalas tanulmány tagolatlanul, lendületesen árad, dagad, az új gondolatok a meglévőkhöz kapcsolódnak, majd ezekhez is kapcsolódva új erek csatlakoznak. A kötet első részében a szerző sorra veszi a költő szellemi és biológiai őseit, akiket ősképekként értelmez. Majd becsatlakoztatja az „idegen ősök, magyar utódok” életfolyamát a költőébe. Bartók Béla és Csontváry Kosztka Tivadar életútjának, műveinek elemzése analogikusan kapcsolódik össze a költőével. Majd a gyógyító, varázsló sámánköltő sámánbeavatási technikáját hozza fel a mélyből.

Ha a világban meghalt az értelem (Hugo: Ultima Verba), ha isten halott (Nietzsche), ha az emberiség beteg, ha a kozmosz kihűl, akkor a megváltás és a világ újrateremtésének művét a kiválasztott költő vállalja magára. Ahogy meg kell szerkesztenie verseit a törvényes véletlen határolt végtelenné alkotásával, úgy kell önmagát is mint személyiséget megszerkesztenie és valóra váltania. Mindez nincs áldozathozatal nélkül. Mindezek okán lesz a költő istenhez hasonlatos, de ő lesz Krisztus is, a megváltó, és ő a szentlélek is, aki szellemiségével leheli új életre az emberiséget. A kreátor Demiurgosz az őselemekkel dolgozik: az attilaság vízével, a kos tűzével, a mérleg levegőjével, az iszapos földdel és a keletiek ötödik elemével is, a fával, a díszes karácsonyfától a kóróig. A legszebb bolygó – önmagát is pályájára kell állítani.

Mivel a világ a szüntelen keletkezés és elmúlás állapotait ismétli, így lesz ebben a mitikus világban a nemzés és a halál alapélmény. Ráadásul a költő a világ, a történelem, a vers és önmaga teremtésénél egyszerre játssza a nemző és a nemzett szerepét, ezért mosódik össze az alany és az állítmány a versekben, sok esetben szétválaszthatatlanul a tárggyal is; ezért veszi át gyakorta a rész az egész szerepét, a hasonlított a hasonlítóét. S ezért alakoskodik a költő, s bújik bele különféle növényi és állatalakokba, hogy az univerzum körforgását fenntartsa. Ő lesz a medve, aki az ég fia, s ő lesz a szarvas, aki az újjászületés csillagát hordja agancsa között.

Hagymás István mitikus világlátása tisztázza a költő életében a nők szerepét is, akik szintén archetípusként segítik József Attilát teremtő kreátori munkájában. Így lesznek a nők örök anyák, Szűz Máriák és Évák. De a megváltó költőt ők sem tudják valóra váltani. Az örök éj végül ráborul a költőre, a megváltást ezúttal is fel kell függeszteni. Az olvasó viszont egyet mindenképpen megtehet, eleget téve a költői kérésnek: csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, s amiben a tanulmánykötetben példára lelhet.

Bíró Béla olvasott, művelt ember. Pontosabban, túlságosan sokat olvasott és nagyon művelt, tájékozott ember. Több nyelven ír, olvas, gondolkodik: románul, magyarul, angolul, németül, franciául. Nemcsak az a rendkívüli benne, hogy félelmetes mennyiséget olvas ennyi nyelven, hanem az, hogy értőn és nagyon kritikusan olvas. Ő az, aki nem csupán szövegeket fogad be, hanem átlátja a mögöttes gondolkodási rendszereket és világszemléleteket is. Tömören fogalmazva, elméje megfelel az univerzum 5D-s rendszerének. De ami szinte megborzongtató, hogy megtalálja ezekben a művekben azokat a pontokat, ahol valami nem stimmel vagy nem illik a könyvbe, ahol az önmagát koherensnek feltüntető gondolat megbicsaklik. Így kerül minden mű, minden szerző, minden kifejtett gondolat, elemzésre kiszemelt jelenség Bíró Béla ítélőszéke elé, s nem sokan hagyják el a tárgyalótermet emelt fővel. Bevallhatjuk, esetenként bosszantóan kérlelhetetlen és következetes. Rendkívüliségét tovább növeli, hogy humán szakos létére naprakész a természettudományos kérdéskörökben is, sőt olyan kritikának vetette alá a bevett és elfogadott természettudományos állításokat, hogy a tudományos szakértőknek (is) égnek áll a haja. Pedig jobb lenne, ha komolyan/komolyabban vennék, ahogy ezt a fentebb idézett véleményében ki is mondja. Amit megértett és tud az univerzumról, azt alkalmazza művészeti és politikai cikkeiben is. Szól még egy meghökkentő érv életműve előtérbe állítása mellett, nevezetesen az, hogy a szó szoros értelmében interdiszciplináris gondolkodású, ami az ő esetében nem szellemi „legójáték” és nem szellemi turizmus – ez az 5D-s elméje miatt is kizárt –, hanem a természettudományos és az ún. humán gondolkodás kritika alá vételét jelenti, nevezetesen a rész–egész, a hullám és az anyag egymás feltételezésének analógiájára követeli meg az ellentétesnek és sokszor szembeállított tények viszonyának felülvizsgálatát és együttlátását. Nem meglepő hát, ha a nacionalizmus kérdésének megoldását éppen az univerzum szerkezetéből látja megoldhatónak. A kötelezően gyakorolt egyoldalú nacionalista autizmus gyógyításával. Említettem, hogy Bíró Béla nem anyaországi. Erdélyben él romániai magyarként, de mindenekelőtt az univerzumot saját magába foglaló részecskeként. Mondhatnám azt is, hogy bizonyos értelemben periférián él, de ez a kijelentés az ő esetében eszement, hiszen éppen ez a sajátos helyzete segítette hozzá a nézőpontok sokféleségének és szerepének megértéséhez. Az ő esetében amúgy sincs értelme a központnak és a margónak, mert éppen az univerzum szerkezetéből tudja, hogy minden pont középpont, mint ahogy azt is, hogy mindenféle egyensúlyhoz éppen a kinti és a benti nézőpontok figyelembevételével lehet eljutni. Számára a kint és a bent együttállása (a 4D-s térviszonyok irányai!, az 5. dimenzió a teret átjáró időé) kérve-kéretlen biztosítva van. „Ha az egyén (minden egyén) objektíve, a kozmosz térszerkezetéből következően abszolút középpont, ha az egyik ember azért egyenlő a másik emberrel, mert a kozmoszban elfoglalt helyük abszolút egyenértékű, csupán az emberi társadalmat kell (ismét) a kozmosz valóságos rendjéhez igazítani, hogy az egyén önmagát a kozmosz egészének megnyilatkozásaként foghassa fel, hogy személyisége ismét áttetszővé válhasson, hogy az új világ új konvenciói ismét lényének legbensőbb lényegét, harmonikus egységét jelenítsék meg.”

Ahogy fent említettem, Bíró Béla gondolkodásában minden jelenség egy nagyobb összefüggés részeként tételeződik. A modernitás így lesz része a ciklikus és lineáris időszemlélet közötti különbség metafizikai kérdéskörének. Nála a ciklikus idő a közösségi léttel és a körrel kerül kapcsolatba, míg a linearitás az individuálissal (lásd erről Legenda a kerek egészről című könyvét). Gondolkodásának ugyanilyen megingathatatlan talapzata az alábbi szentencia: „Egyetemesség hordozójának lenni nem egyéb, mint a sajátosság hordozójává válni, mert a sajátosság nem egyéb, mint a megélt egyetemesség. A valódi egyetemeshez csak a kollektív tudatformák mélyére alászállva lehet lelki trauma nélkül eljutni.”

Amikor Bíró Béla az irodalmi és művészeti alkotások mélyére pillant, akkor az ott fellelhető geometriai formáknak jelentéshordozó szerepet tulajdonít. Nem tágít a more geometrico gondolkodásmódtól, ami viszont feltételezi az univerzum körkörösségét. Tanulmányköteteinek címei tisztán jelzik gondolkodásának véges végtelenjét: A tragikum tragédiája (1984), Legenda a kerek egészről (1997), A Tragédia paradoxona (1997), Véges végtelen (2002), Drámaelmélet (2004).

Az Eszmélet és körkörösség (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2008) nagy formátumú kötetében József Attila Eszmélet versfüzére kapcsán vázol fel egy olyan értelmezési keretet, amelyben a József Attila-i életmű ellentmondásosságával, paradoxonjaival elfér, ehhez viszont olyan természettudományos és interdiszciplináris szemléletet működtet, amely messze a szaktudományos gondolkodás fölé emelkedik. Bíró Béla nem állít kevesebbet, mint hogy a világ értelmezése nem lehetséges az euklideszi, lineáris, görbület nélküli tér rendszerében, és meggyőződése szerint nem lehet a paradoxonokat félretenni és figyelmen kívül hagyni mint zavaró mozzanatokat. József Attila életművének alapkérdései, mint a törvény és a kivétel, a determinizmus és az indeterminizmus, a rend és a szabadság, az intellektus és az ösztönök konfliktusa számára is ugyanannak az univerzumnak eltérő előjelű, de együttesen érvényesülő megnyilatkozásai. Magyarán az ő világa 4-5D-s, vagyis a hagyományos euklideszi térirányok, lent–fönt, jobb–bal, elöl–hátul mellet ismeri a kint–bent térszerkezet viszonyait is, ráadásul ezek mindegyikét tudja idősíteni, mint ahogy az időt tériesíteni. Ezt a tér-idő rendszert viszont az antiszimmetrikus szerkezet tartja fenn és működteti. Fontos hangsúlyozni az anti- és az aszimmetriát. A tökéletes szimmetria ugyanis nem az élő szervezetek sajátja.

Bíró Béla az Eszmélet kapcsán nem csupán a versről értekezik, hanem a világ téridő-szerkezetéről is. Az, hogy az Eszméletnek több mint száz értelmezése létezik, egyszerre jelzi a vers kitüntetett fontosságát, mint ahogy azt is, hogy eleddig nem találtak rá egy olyan értelmezési keretre, amelyben a vers egésze valamennyi belső és külső formai tartalmi sajátosságaival megfér. Erre szolgál a szerző tükörszimmetria felőli megközelítése, amely fellehető egy-egy versszakon belül, a versszakok között és a vers egészében. Ez a szimmetria a téridő-szerkezettel függ össze, kulcskategória a kint és a bent egymásra hatása, egymásba átjátszása, egymásba montírozása. De a vers értéséhez megkerülhetetlen annak tisztázása, hogy a mélyszerkezet, a részeket integráló forma­príncípiumok milyen kapcsolatban vannak a felszíni szerkezettel, vagyis az explicit módom megjelenő témákkal, motívumokkal és képekkel. A kettő viszonya adhatja ki a tartalmakat. Vagyis a tér és az idő (lásd az idő tériesítése, a tér idősítése), a kint és a bent, a pozitív és a negatív, a makro- és a mikrokozmosz, az alany és a tárgy, a teremtő és a teremtett ősegységéről van szó. József Attilánál az űr és a semmi nem az ürességet és a hiányt jelenti, hanem a potenciálisan mindent, ahogy a fizikában a vákuum is a potenciálisan mindent jelenti. Ugyanez áll az úrra is, aki ezt az azonosságot, beleértve az androgün egységet is tartalmazza.

Ennek mintájára az emberi elme is (nem az agy!) a szellemi semmi és a szellemi minden méhe. Viszonyuk a kiazmus, vagyis az egymásba fordulás, tehát nem egymás mellett, nem egymás után, hanem egymásban vannak, valahogy így:

Az ősegység tartalmazza a lét és a nemlét egységét,

az űr a természet semmije és mindene,

az elme a szellemi valóságokat és valótlanságokat teremti,

az ember androgün, vagyis a férfi és nő egységét tartalmazza,

az anyaméh az életet vagy a nem életet hordozza,

a szubatom részecskék pedig az anyag és az antianyag együtteséből állnak.

Mindezek együtt 4-5 dimenzió dinamikus szerkezetben történnek.

Az Eszmélet eszméletének vannak az egyes emberre és különösen a történelmi emberre vonatkozó üzenetei is. Az önimádat társadalmában élő emberek túlnyomó többsége nem képes a másik helyzetébe képzelni magát, mint ahogy nem képes belülről látni azt, amit kívülről szemlél. Ennek viszont nagy ára van. A történelmi ember viszont még problematikusabb, ugyanis elvakultan ragaszkodik a társadalmi nehézségek kiküszöböléséhez, a sötétség eltüntetéséhez. József Attila az Eszméletben az ész kíméletlen konstrukciói szerint végrehajtott emberkovácsolást és a történelmi igazságszolgáltatásba vetett messianisztikus hitét helyezte kritika alá. Nekünk, olvasóknak pedig éppen emiatt nem marad más hátra, mint az első látásra „szakszerűtlennek” tűnő „provinciális” fejtegetéseket is komolyan venni.