×

A harmadik simogatás joga

Marafkó László

2015 // 10
Visszaült Pirike mellé, aki a lehúzott kocsiablakon át tanúja volt a Szalainéval meg a boltossal lezajlott párbeszédnek.

– Hagyd ezt a Szalait!

– Miért, bántottam?

– Nem mondtam. Csak hagyd.

Kisballa indítózott. Mintha por tömítette volna el a torkát, a hallójáratait, a feleslegesség sivatagi szárazsága.

Lehet, hogy soha többé nem tudja szóra bírni ezt az embert. Marad az a pár mondat a kerítés fölött. Hány ilyen „soha többé” volt az életében, megpillantott és elillant lányarcok, kedves emberek vonaton, várócsarnokok kavalkádjában. Pár hete megvillant a gyanú fénypengéje, és most úgy tűnik, vége. De ez a vak kényszerűség elveheti-e azt a bizonyosságot, hogy egy embert elragadott a bosszú elől? Még ha az egy másik volt is. Hiszen Szalai ott bolyong a megszólíthatatlanság sötét kazamatáiban, a talán soha vissza nem térés egyre halványuló fényében.

Pirikével vagy húsz kilométeren át hallgattak.

Közben némán szégyenkezett, hogy bár testközelben a felesége, az elborult hangulatban mégis Eszter szeme derengett fel, akár egy becserkészett őzikéé. A hangja fátyolos:

– Több napja nem hívtál. Pedig nem változott a számunk.

– Nem akarlak bajba keverni.

Az egyetem robusztus tömbje úgy magasodott fölöttük, mintha bármely pillanatban összedőlhetne. Ha később Eszterre gondolt, mint egy középkori festményen a háttér, mindig ez az épület tornyosodott fölébe.

– Milyen bajba? Be akarlak mutatni otthon.

– Az hiányozna… – Kisballa elharapta a mondatot.

– Hát ez elég sértő – és Eszter behúzta a fejét a kabátgallérba. – Ezek szerint ennyi volt?

– Neked, talán – mondta Kisballa, s mintha nedves, agyagos töltésrézsün csúsztak volna a folyó felé.

– Nekem? Anyuka is örül, hogy egy rendes…

– Aki rendesen belekeveredett, mi?

– Nem. Mindig mondta, hogy el kell felejtenünk azt, ami valaha a családunkkal megtörtént. Túl kell lépni, mert sosem lesz vége. De hagyjuk ezt.

Eszter egyszer elmesélte, hogy negyvennégyben Sárbokodon, a keresztanyjánál húzták meg magukat, s anyja lefekvés után lefojtott hangon mindig nyugtatgatta:

– Itt az emberek jók. Ha Szabadkirályra megyünk, ahol polgáriba jártam, összesúgtak volna: „A Füleki lány! Vajon miért van itt? Elvált?” A kisváros pletykafészek. A mondatodat másnapra úgy kiforgatják, hogy alig ismersz rá.

Eszter anyja félárván nevelkedett: asztalosmester apja korán meghalt, s a város gyógyszerésze, az idős Füleki Oszkár elvette az özvegyet, s örökbe fogadta a lányát. A kedvetlen, sótlan idős emberrel Eszter a háború után is csak ritkán találkozott. Nem is nagyapának, hanem Oszi bácsinak szólította, s kicsit viszolygott tőle.

Kisballa nem vallhatta be, hogy a megismerkedés hallatán leginkább arra lett volna kíváncsi, vajon Eszter anyja miképp néz ki. Miként fest mint nő. Az Eszter visszafogott történetei szerint már a kamaszkorában környezetéből kiragyogó nagylány vajon hogyan mutat negyvenes évei második felében, érett asszonyként, amint mondani szokták: másodvirágzásakor. Eszter szépségének eredetét szerette volna felderíteni, az apai és anyai alkat összegződésének titkát, ami voltaképpen szételemezhetetlen, bár az eredmény sokat sejtet a természet páratlan alkímiájából.

– Nem értheted. Az apád… – kezdett bele újra Kisballa.

– Hogy jön ide apu?

– Sehogy – visszakozott Kisballa.

– Azt tudod, hogy szólt az érdekedben?

– Nem értem – Kisballa megrökönyödött.

– Amikor téged lefogtak, hozzánk is kijöttek. Semmi különös, tőlem akarták megtudni, mit csináltál az egyetemen. Apuka nagyon ideges volt, hogy „már itt is kezdik”… Aztán másnap beszélt egy volt osztálytársával, hogy mit tegyen. Ez az ismerőse most a BM-ben…

– Nem igaz! – Kisballa elsápadt. – Hát ezért próbáltak megkörnyékezni!

– Miről beszélsz? Apuka csak enyhítő körülményt hozott fel, hiszen te megmentettél egy embert.

– Ezt meg honnan tudod? Soha nem beszéltem róla. Még csak nem is tudtunk találkozni akkor, október végén, november elején.

– Falvai tavasszal megkeresett. Te már letartóztatásban. Az Erzsébet híd régi pillére körüli építési területnél, a kerítés mellett sétáltunk, hogy senki se hallja. Emlékszem, ragyogott a víz…

– Na, ez szép.

– Hagyd befejeznem. Elmondta, hogy Görgényinek eléggé zaklatottan beszámoltál arról a kihozott ávósról.

Esztert egy közös őrszolgálat alatt valóban említette Falvainak, de csak a keresztnevét. Bár nem lehetett olyan nehéz megkeresnie. S azon a pályaudvari véletlen találkozón Falvai valóban azt is elkottyantotta, hogy Kisballa nem is sejti, mit tett érte. Akkor elbizonytalanodott: vajon Falvai taktikázik? Faggatni viszont nem próbálta, mert egyszerre a számonkérés vált volna alaptalanná. Az emlék örökre beleégett: Falvainak, már fél lábbal a vonat lépcsőjén, a távozás biztonságot nyújtó esélyével volt egy búcsúmondata: „A budai úrilány csak diszkréten kurizál.” Kisballa legszívesebben lerántotta volna a kocsiról, hogy gyomorszájon vágja, de nem messze állt a kalauz, meg aztán Falvai – azzal a gunyoros fintorával – mondhatni, költőileg mart bele. Kisballa abban a pillanatban nem is értette pontosan, mi minden rejtőzik abban a kaján rigmusban, a sértésen kívül.

Az emlékzuhatag alatt Kisballa kénytelen volt beismerni, hogy szinte több köze van az alig ismert Szalaihoz, mint ahhoz a költőhöz, akivel együtt pergették a nemzetőri őrszolgálat egyhangú óráit majd egy hétig, aztán ezt az időt egy fölöttük és mögöttük lappangó erő úgy morzsolta szét, ahogy a jászol előtt a jószág komótosan, fogaival módszeresen megőrli a szénát. Az első összefutásuk után Szalainak képzeletben kiosztott „szerencsétlen” jelzőt is visszavonta, hiszen ő legalább nem kapálózott szürke sorsa ellen. Amit méltóságnak túlzás lett volna, visszafogottságnak inkább lehetett nevezni. Kisballa úgy gyömöszkölte volna vissza minduntalan szertesiklani akaró gondolatait, mint egy filmben látott kígyóvadász a sebesen menekülni igyekvő hüllőit a zsákjába. A Szalaihoz fűződő szokatlan kötődést még a barátainak sem mondta volna el soha. Nem a félelem vagy szégyen okán, csupáncsak azért, mert már tapasztalta: ha az együttérzés magyarázatához már külön értelmezések szükségesek, akkor a másikban lesben álló, elfojtott ösztönöket jobb, ha nem kecsegtetjük kiszabadulással. Igaz, megszelídíteni őket a tömlöcükben sem könnyebb.

Eszter krétafehér arca előtt égette a szégyen, hogy az apjával olyan bizalmatlan volt. A kiszolgáltatottsága diktálta büszkesége sem mentség. Pontosabban a dac, hogy ha már a Köztársaság téri mentőakciója nem beszélhet önmagáért, s nem védi meg, akkor önszántából nem akar hálára elköteleződni.

Már a megközelíthetetlen Eszter nézett rá, a bevégzett freskóarc, s nem az a bizalomteljes, önfeledten meg-megnyíló virágszirom finomságú.

„Mindig a hajszálrepedéseket a legnehezebb eltüntetni” – mondta egyszer Nagyballa a létráról lehajolva, amikor együtt festették ki a lakás húsz éve friss meszelést nem látott, elkoszolódott magas falait. „Mindig átütnek.”

Aztán Eszter váratlanul mégis a nyakába borult, megint érezte az illatot, amely most más volt, mint akkor, a kezdeteknél, de illat volt, Eszter illata. Kisballa a randevú előtt tulajdonképpen eltervezte, mi mindent kellene elmondania a lány nélkül átélt fél évről, de mintha „megkukult volna” – ez a kifejezés meg a kedvenc általános iskolai tanító nénijéé volt, amikor ő kisfiúként az osztály előtt bezápultan állt, pedig otthon még hibátlanul fújta a leckét.

Eszter apja mindenesetre elmehetne pszichológusnak, mert ezt a görcsöt azon a találkozón ültette el benne. Valószínűleg végérvényesen.

„Te gyerek, te gyerek!” – ez már Juli néninek, apja nővérének hangján szólt, feddőn, de mégis megbocsátón, amikor ő kissrácként egy falusi nyaralásakor a mézes csupor felett tartva a kenyeret fakanállal próbált a karéjra csurgatni az aranyló sűrűségből. „A morzsától megsavanyodik ám a méz!” – és Juli néni a ráncos kezével a tányér felett maga segített megkenni a kenyeret. Hát Eszter apja jócskán belemorzsázott a mézbe… Jobbat ki sem találhatott volna, hiszen azóta csak szédeleg, mint a holdkóros.

Mégsem beszélhet a találkozásról, hiszen ismerte Eszter feltétlen ragaszkodását az apjához, amit nem akart, de nem is tudott volna csorbítani.

Eszter hozzásimulva kérdőn rá-rápillantott, de Kisballa némán ment a Duna felől hömpölygő, kéményfüstöket bekebelező őszi hűvösségben. „Tisztára, mint kamaszkorban” – s rátört a zuglói séta hangulata, amikor egy Telekibe járó lánnyal az utcán összeismerkedett, majd a második hazakísérés után, a biztató testközelség ellenére még egy suta kézfogást sem mert kezdeményezni.

Hirtelen szembefordult Eszterrel, megcsókolta, érezte odaadását, a bizalmat és biztatást, de amikor továbbindultak, semmi sem jött ki a száján.

– Nem akarsz mégis mondani valamit? – próbált segíteni a lány.

– Túl sokat kellene.

– Nem baj, majd máskor – és Kisballa vállgödrébe bújt.

S ebben a pillanatban erőszakosan kiélesedett a kép: amikor Eszter az épület kapuján kilépett, levált mellőle egy magas fiú.

– Az ki volt a kapunál? – Kisballa szándékosan nyomta meg az „az”-t, mintha egy tárgyra utalna.

– A Marton. Csoporttárs.

– Mintha már láttam volna veled.

– Kötözködni akarsz? – és Eszter azzal a kissé félrefordított fejtartással nézett rá. – Ő szervezi a KISZ-t.

– És hova visz?

– Miért, te is voltál DISZ-tag, ahogy én is. Nem lehet örökre beleragadni a…

– A forradalomra gondolsz? Az volt, bármit mondjanak is. Ezek szerint te be akarsz lépni? Atyaúristen, te… – a lefojtott hangja is rekedtre váltott az indulattól, alig kapott levegőt.

Egy éjszaka a sitten olyan légszomjjal ébredt, hogy utána percekbe telt, míg mélyeket lélegezve visszatért a normális ritmusába. Emlékezett, hogy egy álom kaszabolta kihallgatáson vergődött, de a hideg cellában valószínűleg megfázva, alvás közben a bedugult orrán át akarta mindenáron beszívni a levegőt, a fulladásig erőlködve. Most ugyanez a fojtás tapadt rá, de mintha a lelkét akarták volna kiszippantani, míg összezárt szájjal tartotta volna vissza az oxigént, tulajdonképpen a bensőjét őrizve, mentve valamitől. Eszter a jó szándék angyalaként győzködte volna, mert az angyalok, a világok közti áttűnések bűvészei, akár a legszebb külsőt képesek ölteni, hogy céljukat elérhessék.

És a pár nappal előbbi találkozás is: az egyetem Pesti Barnabás utcai szárnyában, a félhomályos folyosón kicsapódott egy fehérre mázolt ajtó, s éppen elébe lépett ki a „Nyúlszájú”, mintha sejtette volna Kisballa érkezését.

– Az elveszett bárány. Nem vagy börtönben? – kérdezte, inkább tréfának szánva. Kisballa akkor vette észre az ideiglenesnek tűnő táblán: „KISZ-iroda”.

– Csak egy kis internálás – hogy jelezze, vette a lapot, a „csak”-ot megnyomta.

– Megszűnt a Lenin, többen visszajöttünk bölcsésznek – mondta a másik elbizonytalanodva.

– Mi az, te semmit sem kaptál?

– A nagy mellényt azért levethetnéd.

– Ez fenyegetés?

– Jóindulatú tanács – a „Nyúlszájú” türelmetlen mozdulattal intett. – Októberben jócskán elszúrták. A vezetés túl sokáig játszott „húzd meg, ereszd meg”-et.

– Melyik vezetés? Elszúrták? És mi az, hogy játszott? Annyit hagytak neki. És mintha nem tőled hallottam volna, hogy a nemzetőrség így, meg a nemzetőrség úgy.

A „Nyúlszájú” gyorsan körbepillantott, de a folyosón rajtuk kívül senki sem járt.

– Ismered a mondást: ha nem tudod legyőzni, állj az élére.

– Most ennek az élére? – a tábla felé bökött.

– Csak benne. Ha kicsit meghúzod magad, meg egy kis önkritika, akkor akár te is.

– Nekem önkritika? Te káderneveldéből a nemzetőrségbe, most meg…

– Azt hiszed, értesz bármit is, mi? Ócska pletykák alapján? Tudod, hogy az apám azután lépett be a téeszcsébe, hogy előtte jól meggyapálták. „Nadrágos emberek”, ahogy mifelénk mondják. Egy bőrkabátos alak lelökte a padláslépcsőn, mert fent találtak egy zsák eldugott takarmánygabonát. Ötven fölötti embert pofozni… Akkor azt mondta nekem: „Csak innen el! Még a bányában is jobb, mint itt.” Így jelentkeztem az egyetemre. A verésről már kussoltam, csak a téesztagság szerepelt.

– Annál inkább.

– Csak azt akartam, hogy egyszer legyen vége annak a nyomorúságnak, amiből jöttem. Most is ezt akarom.

– Mindig a népért, mindig a néppel. S mi mindig tudjuk, mit akar a nép.

– Örülj annak, hogy lyuk van a seggeden. Ezt csak úgy, ingyen. Mindenki a saját sorsának az elrontója – mondta a „Nyúlszájú” fojtottan.

Kisballa elrévedését megszakítva, Eszter a feszültségtől vibráló hangon megjegyezte:

– Egyébként még nem döntöttem. És ne hidd, hogy a helyzeted reménytelen.

– Érdekes, ezt már hallottam, mástól. Állásom biztosan nem lesz, bár az még jócskán odébb van.

– A mea culpa ingyen van…

– Te megtetted?

– Nem kérték. Lehet, hogy véletlen.

– Véletlen? – Kisballa meggörbedt. – Talán a kettőnk dolga is a véletlenek…?

– Ne kavard a dolgokat! Ki akarta azt, ami bekövetkezett novemberre?

– Hát mindenhatónak sosem hittem magam.

– Miért akarsz belefulladni abba a hétbe? Ha körülöttünk minden befagy…

– Ó, megint a költő… bocsánat, a publicista.

– Na és? Elvégre újságíró szakos vagyok. Lehet, hogy már nem nagyon szeretnék az lenni, de ha pályára akarok kerülni, akkor sok mindennel számolnom kell. És neked is volna kiút.

– Nyilván vigyázni kell a számra. Remélem, előtted azért…

– Ezt nem kellett volna! – Eszter arca elszürkült, s Kisballának összeszorult a szíve, hogy valóban túllőtt a célon, s már hiába is mentegetné magát.

– Pedig hogy vártalak – de abban a pillanatban Eszter már nem bújt hozzá, csak állt, szája megfeszült, ajkának finom bőrredői vonaglottak, fegyelmezni próbálta magát, így nem tört fel a zokogása. Kisballa átkarolta volna, de a lány egyetlen lendülettel kifordult az öleléséből, és az a máskor is hatalmas szem még inkább kitágult, majd beborult, a sarkában apró fénypont, nem könnycsepp, csak alig észrevehető nedvesség, hangtalan elszámolás. Vagy leszámolás…?

Kisballa még egyszer találkozott életében Falvaival. Épp könyvheti sátrak közt ült – a harmadik kötete után már József Attila-díjat kapott. Politikai kajánkodásai miatt viszont a hatalom egyre többször „megpálcázta”: rövidebb-hosszabb időre publikálási tilalommal sujtották. Bár a fegyelmezéseknél hatékonyabbnak bizonyult Falvai önpusztító életvitele: a család által pancsolt vinkókra már kiskamasz korától rászokott, így a későbbi rendszeres italozás módszeresen pusztította a szervezetét. Meg az alkotókedvét. A kiadója asztalánál ülve – meglepő módon – üdvözlésképpen intett Kisballának, csapzott üstöke alatt az izzadt homloka az elfogyasztott sörökről árulkodott. „Ideálok?” – a szerkesztőnője zavartan mosolygott, valamilyen pajzán „falvaizmusra” készülve. „Ideállok, odaállok. Idült álnok…” Kisballa tulajdonképpen megsajnálta, de nem ment oda, hogy vegyen egy kötetet, s dedikáltassa. Annál azért jobban megmarta az a vonatperonról elröppentett mondat…

– Nehogy elaludj nekem vezetés közben – törte meg Pirike amúgy engesztelésül a hallgatást.

– Nem bántottam senkit. S legalább kettőt megmentettem – motyogta maga elé.

– Már kettőt? Persze, az a gólya! Jól van, na – s Pirike a volánra fonódó ujjaira tette a kezét. – De tudod, a vajszívűeknek utólag sem jár kitüntetés. A pellengérhez meg nem szoktak beállni a sorba. Oda cibálják az embert.

Pirike áldott gyakorlati bölcsessége. Meg a gyengédség ki nem fogyó ajándéka. Egyszer, még kezdeti idejükben Kisballa, mikor átkarolta, azt mondta: „Az első simogatás joga.” Mert ugyebár volt a középkori, hírhedt első éjszaka joga. Mintha ő századokra visszamenően, minden megtiport nőnek elégtételt szolgáltathatott volna, kiengesztelve a helyrehozhatatlanért. Ezt persze nem mondta Pirikének. De később, ha egymás testmelegében, az összetartozás bizalmában néha megismételte a mondatot, a kéz cirógatásával együtt ez lassan az együttlétük, a bekövetkező együttlét jelmondata lett. Szinte puhatolózásnak szánva, hogy a másik kész-e a páros repülésre. Leegyszerűsített nyelv volt, nem a rutin, hanem a csak kettejük által érthető és megélhető világ nyelve. Aztán az ágyban, közeledve az önkívület mámorához, arcán bóklászásra indult Pirike tenyere, magához szorítva Kisballa pofacsontját, ahogy magában nevezte: „a második simogatás jogával élve”.

A volánra kulcsolódó ujjain Pirike futó érintése most nem a beválthatóságot, csupán azt jelezte, hogy mindent sejt, ami Kisballában hánytorog, s ha zsörtölődik is, vele van minden rejtélyes kutakodásában, önkéntes számkivetettségben. Talán ez a harmadik simogatás joga.

Időnként ártalmatlan leskelődőnek vélte magát, aki fél a lelepleződéstől, bár semmi kivetnivaló nincs abban, hogy teljes valójában kifosztani szeretné a látványt, amikor Pirike almát eszik. Négy egyenlő gerezdre vágja az almát, a cikkelyek mindegyikéből kifaragja a magház maradékát is, de ügyelve arra, hogy a gyümölcshús ne menjen veszendőbe. Ahogy nagyanyjától tanulta valaha. Aztán a lányuknak is ezt tanította, vigyázva, hogy a mozdulatokat úgy illessze össze, nehogy a süldő lány megvágja magát. Kisballa figyelte az erről mit sem sejtő arcot, a finom szájmozgást, az ajkak harmonikaszerű redőződését, az ízek belső élvezetét, s legszívesebben maga is gyümölcshússá lett volna, hogy valahol Pirike testében fejezze be a létét. Úgy érezte, ezért a hétköznapi szertartásért már megérte ez a házasság, s talán ezért a másnak természetesnek tűnő semmiségért kötődik hozzá, mert a jelentéktelenség fel­értékelődik, amint figyelni kezdi. Lopva megfigyelt gesztusait, röpke, fáradt megpihenéseit észlelve szinte belesajdult az együttérzésbe. Valamikor, a kezdetekben az egyszerűségében szép arcot elnézve hálás volt neki, hogy ez a mások által talán irigyelt tökéletesség őérte virul ki vagy válik gondterheltté, s ezt hitte szerelemnek. A birtoklás jóleső biztonságát. Aztán rájött, hogy ez az önérzet bizony pőre férfiönzés, majdhogynem önteltség. S az almaevés némasága, mint egy női vetkőzés metamorfózisa, ez az észrevétlen kitárulkozás kijózanította s meghatotta: hogy ez a minden porcikáját betöltő öröm az elvakító szenvedélynél mélyebben fűzi az asszonyhoz, akinek legkisebb rezdülését úgy fogadja be, mintha a világ csak neki s akkor volna születőben. S a szerelemnek nevezés már banálisnak, majdhogynem mulatságosnak tűnt előtte.

Pirike – észrevéve a rajta felejtett pillantást – kérdőn ránézett, ilyenkor Kisballa zavart „semmi, semmi”-vel oldalazott el, meg sem próbálva valamilyen ajzott vallomással szétrebbenteni a pillanat kegyelmét.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben