×
Tovább a kapcsolódó galériához

„Fehér gondolatok”

Kovács Johanna kiállítása a Symbol Art Galériában

Szakolczay Lajos

2015 // 10

A lét állapotai, mondja az egyik síkplasztika-sorozat címe, s ha a nemlétet is szenvedésnek vesszük, valaminő megigazulásnak, akkor nyugodtan kijelenthetjük, életről és halálról van szó. Az életről, amelyet a vérárammal feltöltött rostos test is – lett légyen bármekkora drámának kitéve – közvetít, s a halálról ugyancsak, hiszen a corpus fájdalmas ünnepélye mi más volna, mint a megtöretés, a volt vagy éppenséggel egy másik állapotba átkerülés (?) nyugtázása.

Kovács Johanna a foszlánylétet, az emberi test sok mindennek – győzelemnek, elbukásnak, megdicsőülésnek, árulásnak – kitett változatait (a változások közben is az egészet) vallatja. Ha Krisztus kereszthalálára tekintünk, van valami golgotai sugallata eme „menetelésnek”, ha pedig a test mint örök-való, minden minutában megújulásra kész állapotára, akkor látjuk csak igazán a síkplasztikák sugallatos kifehéredését. Némelykor egy kis szín (vörös, fekete) ugyan figyelmeztet a lüktető élet jeleire, ám jobbára a visszanyelt szó fensége, a tragédia tükröződik.

Ez a véghetlen szenvedésnek – a mindannyiunk általi megváltásnak? – kitett corpus ott volt már Abakanowicz vászonbábuiban, Schrammel Imre kerámiaszobraiban, Pilinszky KZ oratóriumában és Kovács Péter leheletfinom rajzaiban. Nyilvánvaló, hogy más-más módon, de mindenik változat az ember – a halhatatlan ember – fenségére figyelmeztet. Arra az útra, amelyen a testet el lehetett tiporni, el lehetett égetni, végső soron így vagy úgy megsemmisíteni – a népirtásnak (zsidók, örmények, indiánok) ezer fajtája van –, de a bibliai csodára képes corpusok Himalája-magassá nőnek, s ég és föld zenéjét visszhangozzák. Kosztolányival: „az ember egyedüli példány”. S ez a mítosz visszahat majd, reménykedjünk, soha nincs késő, jobb korok jobb embereire is.

Fehér gondolatokba, akarjuk, nem akarjuk, mindez beletartozik. Kovács Johanna, mint minden igazi képzőművész, természetesen a maga eszközével fejti ki az életről, a halálról, a világról való meglátásait. Nincsenek irodalmias gesztusai. Grafikusként indult – jól emlékszem több évtizeddel ezelőtti unikum könyvecskéjének, Szilágyi Domokos Naptárjának illusztrációira –, s a vonalháló, eme szövevényes én-megvallás bűvöletében élt. Később az ecset, a szín, az expresszív látomás mint valóságmámor ragadta magával. S pár éve kényszerét érezte a síkból való kilépésnek is.

A tárlat többségét kitevő síkplasztikái erről a váltásról vallanak. Nem reliefek, hiszen a plasztikai folyamatok, vagyis a domborulat völgyeiben – megszakítván a hullámzást – ott vannak a sokatmondó „szünetek” is, a megszakítottság, végső soron az elemek közé épített csend, az anyag nyugvópontra jutásának a jelei.

Az A lét állapotai 0–5 (2014) című sorozatnak már maga az indulása döbbenetes, hiszen a kezdőlap motívumainak szétszakítottsága – itt még papíron, a többi esetében faroston dolgozott a művész – már drámát sugall. Úgy lógnak a testek valaminő kampón – a lét kampóján? –, mint a fölaggatott darabok a húsboltban. Az egyik szét is van szakítva, jelezvén, a fönt és a lent között minő dinamikák, agresszív szakítóerők működnek. (A Retró I. [2015] vásznán sejtelmesebben csavaros a helyzet, nem tudni, hogy a fölvonulók nyújtják-e zászlóikkal együtt a nyakukat a magasba, vagy „lógnak a mesék tején”, midőn a valahai klasszikus.)

Itt még a corpusok nem nyerték el végső formájukat, szinte csak adalékok az elkövetkezendő drámához. A lét állapotai III. diagonálisaiban azonban már jól látni, amelyet a rostok közé bújó kis vörös szín is jelez, hogy a kereszt nélküli megfeszítés is több, mint a tragédia előhírnöke, maga a dráma. Ám ez csupán a lét egyik értelmezése. A másik, ha némileg profán módon is, az A lét állapota IV. földről fölemelkedő alakjainak tánca (haláltánca?). A sorozat záró darabja (V.) a gyolcsba csavart testekkel – megnyugvásként? – ezt a vidám feszítettséget kívánja föloldani.

Legtisztábban talán az Esésen (2015) észlelni – a fekete-fehér kontrasztja ehhez nagymértékben hozzájárul – a sötét éj kirakatába tett corpus valódi kiszolgáltatottságát. A motívum annyira megejtő, hogy csaknem szentképnek is elmehetne. (Kár, hogy nem szerepelnek itt a 2010-es színes expresszív Corpus-variációk – farost, akril –, talán érthetőbbé válnék eme egyetemes motívum sokszorosan összetett szimbóluma. Viszont a Galaci emlék – 2012, vászon, akril – testtanulmányai, közülük is a kereszten lévő gyötrődése talán kárpótol mindezért.)

Prüdéria I–II. tábláin (2013), noha a test csontig vetkezett, van valami megmosolyogtató, evvel szemben a Bomlás I–II. (2015) „tánclépéseinek”, miként az a (sajnos hiányzó) második farostképből kitűnik, megvan az irgalma. A Magány (2015) különös diptichon, hiszen az „eseményekkel”, motívumokkal teli nagyobb táblát – a színek is ezen villannak föl – egy éteri magán(y)rajz követi. Az Exodus táji megformálása – a feszített szerkezet a látványon túlnő – maga a döbbenet.

Noha a tárlaton a fehér és szürke szín dominál (síkplasztikák), lehetetlen nem észrevenni Kovács Johannát, az invenciózus festőt. Amíg a Bomlás virágain a leleményes „piedesztálon” helyet foglaló, szinte absztrakt figurák maszkok mögötti világába nyerhetünk bepillantást, a Lázadás (2014, vegyes technika) végletekig lesoványodott alakjainak menete nem mást sugall: az egymáshoz simuló asztráltestekben véghetlen az erő.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben