Elfeledett, jámbor óhajtások

Kemény Zsigmond: Eszmék és jámbor óhajtások (szerk. Filep Tamás Gusztáv)

Azt írja minden lexikon, kézi- és tankönyv az utolsó száz évben, hogy: Kemény Zsigmond, br., Alvinc, 1814. jún. 12. – Pusztakamarás, 1875. dec. 22.

Halála után négy évvel azt írja első életrajzírója, professzor Gyulai Pál, hogy: „Szül. 1815. decz. 27-én…” Magyarán: máig (fél évszázaddal ezelőtt lezajlott viták után) sem tudjuk pontosan a születési adatait. Ha mégis az egykori kortársnak hiszünk, akkor nem késtem még le a tisztelgő mondatról, miszerint: Kemény Zsigmond, a 19. század (egyik) legjelentősebb prózaírója kétszáz éve született, valahol Erdélyben… Pedig az alkotói hiúság benne is munkált, s alig leplezetten, iróniával s öniróniával kacsingatott a kései utódokra: „1815-ben Szent János napján születtem. Hol? Furcsa, hogy magam sem tudom bizonyosan, s még furcsább, ha valaha utánajárnak a történetfürkészők. Fognak-e rólam életírást készíteni…? Utoljára is miért ne? Sokra érkezik az írók henye serge.”

Talán épp ez a hiány mutatkozik meg életművének ismertsége tekintetében mind a mai napig: „az írók henye serge” ugyan százötven éve boncolgatja, értelmezi és vitatja szépirodalmi műveit, teljes kép mégsem rajzolódik ki hatalmas – és az irodalmi értékképződésnél messze távolabbra mutató – munkásságáról. Ugyanis – a 19. század klasszikus, fenntartásokkal még holisztikusnak tekinthető műveltségeszményétől – egyenesen a posztmodern utáni korszak rétegekre szabdalt tudásába belehasítva: aligha akad olyan gondolkodó lény, aki egymaga képes volna áttekinteni, feldolgozni és teljes mélységében megérteni a Kemény Zsigmond életművében felismerhető műveltségi területeket. Képzettsége szerint jogtudós volt ugyan, mert erre az alapozó tudásra, mondhatni, kényszerítette a kor szelleme és a Magyarország, illetve Erdély számára leosztott oktatási struktúra a Habsburg Birodalom keretei között. (Így ragadtunk benne, napjainkig érvényesen, a „prókátornemzet” státusában.) Az egykori jogászi műveltség azonban nem csupán behatolt az élet valamennyi szegletébe, de maga is képes volt befogadni a humaniórák teljes spektrumát. Kemény Zsigmond esetében a szűkebb metszet: irodalom-, politika- és történettudomány, képzőművészet, orvos- és természettudomány, és szerény ráadásként a retorikai képzettség, publicisztikai készség, ami aztán valamiképpen mind a szépirodalmi alkotás minőségében összegződik.

Azt lehetne mondani, hogy e két utóbbi, a publicisztika és a szépirodalom egyenértékű módon a legsajátabb műfaja – ha a századvégre a hírlapírás lenyűgöző sebességgel nem száguldott volna érték- és funkciótévesztés felé. Ambrus Zoltán 1906-ban már a zsurnalizmussá züllött publicisztika miatt kesereg, jogosan, s az utolsó negyedszázad működési elveit az irodalom és a hírlapírás kényszerű nászában ismeri fel, amely „vadházasságban a hírlapírás lett az úr, a diktáló, a parancsoló, s … olyan szolgálatokra kényszerítette a másikat, amelyek emezt megalázták…” Kemény munkásságának idején azonban még nem ez volt a helyzet; a sajtó még, akár a napi publicisztika is, az eszmék, elvek, gondolatok nemes versengését jelentette elsősorban. (Igaz, kevésbé volt tekintettel a hétköznapi bajaival meg a veretes szövegek súlyos gondolatiságával egyaránt küszködő átlagolvasóra.) Egyszóval, Kemény közírói munkássága a szépíróival egyenértékű, gyakorlati értelemben mindössze annyi a különbség, hogy előbbit kevésbé ismerjük, nehezebben is hozzáférhető, s ha igen, ma már sokkal több erőfeszítést kell tennünk – háttérismeretek pótlásával – a megértése végett.

Legfontosabb hírlapi írásaiból (lévén azok mind súlyosan közérdekűek) már Gyulai Pál közzétette a legfontosabbakat 1906-ban Történelmi és irodalmi tanulmányok címmel, első monográfusa, Papp Ferenc a levelezését hozta nyilvánosságra az 1910-es években, majd az életmű-sorozatban Tóth Gyula a történelmi esszéknek tekinthető nagy személyiségportréit (Sorsok és vonzások, 1970), Rigó László pedig a szigorúbban felfogott publicisztikai írásokat (Korkívánatok, 1983). Mi, beszűkült érdeklődésű irodalmárok, természetesen Élet és irodalom című, monumentális irodalomtörténeti áttekintésével és az Eszmék a regény és dráma körül műfajelméleti fejtegetéseivel ismerked(t)ünk meg legelőször, hiszen tulajdonképpen ezekben fekteti le a magyar irodalomtudomány alapjait; még akkor is, ha (mondanám kajánkodva) nagy ívű elmélkedései inkább igazolják saját regényírói elveit, mint az egykorú irodalom valós tényeit.

Ami százötven év alatt kötet formájában sohasem jelent meg, mindazt – állítható némi túlzással – teszi közzé Filep Tamás Gusztáv Eszmék és jámbor óhajtások. Válogatott publicisztikai írások cím alatt, ami nem azt jelenti, hogy most már Kemény valamennyi írása hozzáférhető, olvasható volna kötetekben. (A válogató-szerkesztő ugyan valami ehhez hasonló elszántsággal folytatja a Kemény-kutatásokat.) Következésképpen a könyvnek nincs olyan – az olvasó szempontjából hálás, mert könnyebben nyomon követhető – koncepciója, miszerint az összeállítás az író valamely témája vagy eszmei építménye köré szerveződne; tudniillik célja az életmű lehető legteljesebb (további) feltárása, a valódi értékek mentése és helyreállítása (például szöveggondozás által).

Akkor hát mit kezdjen az esztétikai érték képződésének küszöbén mindig fennakadó (irodalmár?) olvasó másfél száz évesnél öregebb publicisztikai szövegekkel, amelyek ráadásul éppen akkoriban aktuális kérdéseket firtatnak? Legalább két dolgot tehet: olvassa, s miután elgondolkozott fölöttük, újraolvassa. De még sok egyebet is tehet.

Igaz ugyan ­– a szerkesztő nem táplál illúziókat –, hogy „azok a 19. századi lapkollekciók, melyekben [a kötetbe felvett szövegek] lapulnak, az állományvédelmet szolgálják inkább, nem az olvasókat”, az egymás mellé akár véletlenszerűen illeszkedő írások mindenképpen, még így is egy nagy szellem gondolkodásmódjáról üzennek. Személyes olvasatomban például szembeszökő három, hol itt, hol ott felbukkanó, réges-rég elavult és lenyűgözően hangulatos szó, s mind fogalommá válik: írmodor – történészet – polgárisodás. Nem csupán azért, mert szebb, kellemesebb, magyarabb, mint a stílus, a történettudomány vagy a civilizáció, urbanizáció, de egy ilyen fogalmi hármasságban a Kemény Zsigmond-i szellem teljes életművön áthúzódó egységét, gondolati következetességét képviseli, kifejezi és összefoglalja mindazt, amit eddig ismert regényeiből, irodalmi és történelmi esszéiből az alkotóról tudtam.

Azt tudtam például, hogy a forradalom tragikus végét követően írt két nagy röpirata, a Forradalom után, majd mintegy korrekcióként a Még egy szó a forradalom után alapvető módon befolyásolta a közgondolkodást, és a szellem embereinek – Deák Ferenctől Arany Jánosig – meghatározta felfogását, a forradalommal és Kossuth szerepével kapcsolatosan újraértékelésre késztette őket. Azon viszont, hogy valójában miféle leplezett, csak a legelmélyültebben gondolkodó kortársak előtt feltáruló ellentmondások, erkölcsi-lelki meghasonlások közepette születhettek meg és válthatták ki hatásukat ezek az önképroppantó elemzések: mindazon csak e kis Téka-kötet olvastán kezdtem töprengeni. Mert e későn közkinccsé tett rövidebb-hosszabb elemzések ugyanabból a műhelyből kerültek ki, mint az említett dolgozatok, azoknak előképeit, az érlelődés folyamatait vagy a korrigálás fázisait tanúsítván. Ebben a gondolatkörben – magyarán: a forradalom eleve elvetéltségének indokait firtatván – bontakozik ki Kemény regényeinek erkölcsi háttérrajza: a túlhajtott erényből következő bűn témaköre, és tudva vagy tudat alatt hat egész sor remekmű megszületésére (Arany ötvenes évekbeli balladái, A nagyidai cigányok, a Toldi szerelme, Gyulai Pál egyetlen, de kortörténeti jelentőségű regénye, az Egy régi udvarház…), a bűn–bűntudat–bűnhődés fogalmával kapcsolatos későbbi viták kibontakozására. Az idézett két röpiratban (amelyekre sokan hivatkoznak, de igencsak kevesen olvasták) máig a Kossuth-ellenesek tábora találja meg legfőbb érveit. A mindeddig rejtekező kisebb írásokkal egybeolvasva kezd világosodni egy sötét korszak szellem-, jellem- és léleknyomorgató kényszere: Kemény igyekszik ugyan árnyaltan fogalmazni és elemezni, ám a cenzúra a szöveg jelentéseinek torzítását okozza. Akik éltünk, és írni meg olvasni próbáltunk a kommunista cenzúrák nyomása alatt, ma már jobban megértjük a Haynau-érában keletkezett helyzetértelmező szövegek „ambivalens beszédmódját”, annál is inkább, mert – például Erdélyben – az egyszerre xenofób és kommunista cenzúrát kijátszani szándékozó metaforikus nyelvhasználat miatt lehetetlen volt egy másik, korábbi diktatúra kétértelműségeit egyértelműen, a történeti hitelességhez közelítően elmagyarázni. A Kossuth-rajongók – minden korban – lényegében egyetlen kárhozatos gondolatot olvastak ki a röpiratokból: hogy szerzőjük a végzetes tragédiát teljességgel Kossuth nyakába varrja, elbűvölő egyéniségét, a félelmetes tömegeket lenyűgöző és harcra mozgósító szónoki zsenialitását csak negatívumként, a végzet okozójaként magyarázza. Kemény szimbolikusan valóban bírálja a jelen szikár valóságával soha nem számoló ábrándkergetést, álmodozást, cselekvés helyett „ködképekbe” merülést; ennek ellensúlyaként azonban itt nem volt lehetősége kifejteni a forradalom legfőbb kiváltó okait: a Habsburg-ház és az egész bécsi reakció magyarság elleni bűneit, s még kevésbé azt a mechanizmust, ahogyan Bécs az államalkotó nemzet ellen uszította a Magyarország területén egyre növekvő számú nemzetiségeket; mindezek miatt csak kevesek számára vált érthetővé, hogy valójában önvizsgálat, önrevízió és tárgyilagos nemzeti önkép megfogalmazását kínálja fel.

Megkísérlem szövegszerűen szemléltetni ezt az évszázados dilemmát. „A szabadságharc jogosultságát a siker szokta eldönteni, s éppen ennélfogva egy mindig megújítható perhez hasonlít, melynek elévülései nincsenek” – írja a nagyhatalmak által szétszabdalt lengyel nép 1860-as évekbeli hősies harcáról, példázatként a görög történelemhez fordul, de kétségtelen, hogy ily módon általánosságban minden szabadságharcra, tehát a magyar forradalomra is érvényes igazságot fogalmaz meg. Az pedig, hogy Kossuth szerepével kapcsolatos fenntartásai elvi jellegűek, jóval a forradalom előtt, jogi és politikatörténeti ismeretekkel szilárdan megalapozott állítások, a kötet kényszerű heterogenitása ellenére is nyilvánvaló lesz. „Eltűnt az a varázs, mely hangzatos szavak által bódít vagy visszadöbbent” – hangzik az ítélet a kötet időben egyik legkésőbbi írásában, a Kossuth indulatos Kasszandra-levelére adott válaszban, erkölcsi és elméleti fedezetét azonban már a ’48 előtti publicisztikájában is felismerhetjük.

Kossuth ugyanis soha nem szívlelte meg az erdélyiek (a „nagyöreg” Szász Károly által jogászilag hiteles formába öntött) tanácsait a nemzetiségiek ügyével kapcsolatban (ami, belátásom szerint, végzetesnek bizonyult a szabadságharc kimenetelét tekintve); ehhez képest meglepő szárnyalással és tájékozatlansággal dolgozta ki évtizedekkel később, turini magányában a dunai konföderáció monumentális hipotézisét. Kemény már 1848 májusában tágas európai összefüggésekben, illetve a román fejedelemségekhez fűződő viszony alapján vizsgálja az unió (vagyis Erdély és a Magyar Királyság maradéktalan egyesülésének) lehetőségét. A magyarországi helyzet számára ellenpéldaként elemzi a Moldovában és Oláhországban zajló eseményeket, olyan régióban, mely „népmíveltséggel nem dicsekedhetik”, ellenben „örökké oligarchák emelkednek föl, kik a közállományban mindazon helyet elfoglalják, melyet az alkotmányos organizmusnak kellene elfoglalni”, következésképp ebben a társadalmi közegben „lázadásnak neveztetik a szabadság szeretete, fölforgatásnak a reformvágy”. Amit pedig Kossuth sem akkor, sem később nem volt hajlandó tudomásul venni: Erdélyben „e Magyarhonnali unió által… egymillió s háromszázezer oláh fog oly szabaddá válni, minő nem, akár Moldovában, akár Oláhországban, még a bojár is”.

Gondolati pandanja ez a forradalom idején kialakult magyar–osztrák viszonynak: „Itten az a borzasztó fonákság van, hogy nem a nép támadt fel a dinasztia ellen; hanem a dinasztia költe lázadást és külde fegyveres hadat a nép ellen, hogy miért él ez a törvényekkel, miket a király szentesített.” Amiből az is kiderül, hogy Kemény a március 15-én kirobbant mozgalmat addig tartja érvényesnek és a magyarság szempontjából üdvösnek, amíg az a történeti folytonosság, a jogszerűség és az alkotmányosság alapján áll, ebben az esetben viszont „a magyar nem nézheti hazájának pusztulását behunyt szemmel”.

A válogatás nem ad lehetőséget arra, hogy lineárisan kövessük Kemény történetfilozófiai szemléletének alakulási ívét (hozzá kell hát gondolnunk korábbi kötetekből ismert tanulmányait), de egy-egy rövid cikk gondolatfutama is hiteles adalék a teljes képhez, szubjektív olvasatomban a Kossuthét magasan fölülmúló nemzet- és nemzetiség-koncepciójához. Az ötvenes–hatvanas években, közeledvén a kiegyezés gondolatának beéréséhez, több cikkben foglalkozik a kérdéssel, olykor lenyűgöző világtörténelmi vagy az európai politikára való ki tekintéssel. Szemléletének lényege pedig talán így fogalmazható meg: ha a dinasztikus hatalommal szemben magyar követeléseket fogalmaz meg, mindig azonos mércét támaszt a magyar államon belüli kisebbségek tekintetében is. „Midőn a legitimitás nemzete vagyunk, egyszersmind a szabadelvűségé is” – nyilatkozza, és (föltételezem) a libe­ralizmusnak ezzel klasszikus felfogásával sokan kiegyeznénk manapság is: „Mi a történeti jogokat nem úgy értelmezzük, hogy azok az elnyomás szentesítései legyenek”, mármint a mi kisebbségeinkkel szemben. Egészen szabatos megfogalmazásban: „Annyi bizonyos, hogy mi, magyarok történeti jogainkkal az országunkban lakó többi nemzetiségek érdekeit kiegyeztetni komolyan óhajtjuk.” Meg is kapja, úgy nyolcvan év múlva, ez a körültekintő, az erdélyi történetiség toleranciaeszményén lefektetett, tapintatos szabadelvűség Szekfű Gyula ironikus lekicsinylését: „Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni [ti. Keménynek a nemzetiségek megértését kérő magatartását]… mi, jó magyarok, ellenfeleink, magyar városok felégetőinek, magyar családok elpusztítóinak bocsánatát kérjük?” Bizony, a 19. század legnagyobb magyarjainak nagyvonalú szabadelvűsége azért állhat szemben egy 20. századi dühödt konzervatív liberalizmussal, mert az előbbiek még egy európainak tekintett, számon tartott, méreteiben is tiszteletre méltó államalakulat és gondolatkör birtokosának tekinthették magukat, szemben a Trianon utáni, görcsbe rándult, hitükvesztett polgárokkal…

Talán két olyan írás található a kötetben, amely valódi, új elemekkel gazdagíthatja Kemény világképével kapcsolatos ismereteinket, s mindkettő az előbbi gondolatkörhöz kapcsolódik. Az egyik Az uniótörvényekről címet viselő terjedelmesebb cikksorozat. (A közölt írások többsége, az eredeti sajtóbeli megjelenés formátumához híven, semmiféle címet nem kapott.) Igencsak bonyolult, nehézkes hivatali nyelven szerkesztett, jogtörténészek boncasztalára méltó értekezés Erdély és Magyarország végleges egyesülése kapcsán, a jogi-politikai procedúrákról és lehetséges következményekről. A szakmai elemzést tehát szakemberekre hárítom, és kiemelek egy észrevételt, amelyet Szekfű Gyula ugyancsak önfeladónak minősíthetett volna, én – mai szemmel – józan politikai előrelátásnak vélem: „…ránk, magyarokra nézve… tán kevesebb válsággal fog járni azon európai nagy átalakulás, mely a nemzetiségek fölszabadításának címe alatt a török birodalmat szétbontani, Európa földabroszát megváltoztatni és a román eredetű népeket szorosabban összekötve, Európában vezérszerepre emelni akarja.” Ebből a figyelmeztetésből és alapgondolatból kiindulva elemzi a további­akban Erdély, Magyarország, a nemzetiségek és Európa egymáshoz fűződő viszonyát, előzetes tényként megállapítva (és mintegy replikázva Szekfű majdani vádjaira): „A nemzetiségi jogegyenlőségnek szeretett vagy gyűlölt elmélete… akkor is megvolt Erdélyben, midőn Európa ily ügybajjal nem foglalkozott.”

Nos, ami kevéssé épült be a köztudatba, minden bizonnyal a nemzetek kölcsönös, egymással szemben kialakult elfogultsága, a folyton változó, de mindig manipulatív hatalmi ideológiák miatt: hogy miként is alakult az erdélyi románság – növekvő létszámbeli fölénye ellenére – mindig sértően hátrányosnak érzett helyzete? Kemény a sértődést is jogosnak, de jogtudósként a történelmi jogfolytonosságot is érvényesnek tekinti. Amely szerint államalkotó nemzetnek az tekinthető, amely a történelem során, az európai törvények szellemében egy adott régióban birtokokat, közös területet szerzett a maga számára, és ott valamiféle területi autonómiára rendezkedett be. Ennek az ésszerűnek tetsző jogrendnek megfelelően volt mindig államalkotó a magyar, a székely és a szász nemzet Erdélyben, a románság ilyen örökséggel, közös, elhatárolható területtel nem rendelkezett. „A román nemzetnek nem volt soha külön territóriuma, s ezt adni az 1848-i országgyűlésnek jogában sem állott” – foglalja össze a lényeget Kemény 1861-es dolgozatában, és ehhez a történelmi állapothoz méri a fejlődés szintjelző pontjait. A teljes egyenjogúsítás, az anyanyelv „megszorítások nélküli használata” gyakorlatilag érvényre jutott; akkor hát „mit kívánhat többet” a román nemzet? Nos, ezen a ponton nyilatkozik meg Kemény jogászi racionalizmusa, erdélyi és európai nagyvonalúsága – szemben Kossuth érzelmeket korbácsoló, szónoki ábrándjaival. Egy román lakosságú „határőrvidéki kerület”, jelesül „Naszód, mely 33 ezer lakost számlál, külön hatósággá tétetett, azon gondolattal, hogy a román nemzet számára külön területté alakíttassék.” A két nép közötti megbékélés, a románoknak a forradalom iránti megnyerése érdekében ezt a megoldást – tudjuk a történelemből – Szász Károlyék már ’48-ban javasolták, Kossuth azonban el sem olvasta a javaslatot. A nemzetiségi kérdés rendkívül alapos ismerete folytán és a nagyhatalmak felelőtlen játszmáit tapasztalván olyan felismerésre jut, amelyet ismerniük kellett volna az első világháborús korszak magyar (és európai) államférfiúinak: „Ki ne ismerné a nemzetiségi kérdések európai fontosságát? Hogy a bécsi kongresszus durva keze, mely az országokat kíméletlenül vagdalta szét, s éltető elv nélkül csak gépészetileg alkotta össze; hogy a nemzeteket lenéző és gőggel tipró diplomaták eljárása, a visszahatás kimaradhatatlan törvényeinél fogva, az elnyomott nemzetiségek elégületlenségét, követeléseit és forradalmi hajlamát folyvást táplálta és erősbíté: az, úgy hisszük, semmi kétséget sem szenved.” Konklúziója (nem is annyira az értekezőé, mint a valóságé) aztán jellegzetes Kemény Zsigmond-i sorsirónia, amit a történelmi racionalizmus teremtett; tudniillik, hogy „az osztrák kormány… a nemzetiségek… jogegyenlőségét csak a germanizálás és az egyenlő leigáztatás… formáiban tudta létesíteni…”. Amit az utókor úgy szokott emlegetni, hogy a románok azt kapták Habsburg-hűségük és magyargyilkolászásuk jutalmaként, amit a rebellis magyarok büntetésképpen.

A kötet másik, százötven évig is elpangott és – szó szerint – perdöntő írása Kemény Nyílt válasza Kossuth nyílt levelére, az elhíresült Kasszandra-levélre, amelyben mindenki mást megelőzve védi meg – elsősorban nem Deákot, hanem az általa képviselt nemzetmentő politikát; és amelyben ismét a nemzetiségi kérdés kerül a középpontba. Itt hangzik el a cseppet sem gúnyos, inkább sztoikus megállapítás a hangzatos, bódító szavak eltűnt varázsáról: tisztelettudó, de az élő legendának, a szavak egykori mágusának logikai ellentmondásait ízekre boncoló elemzés ez. Kemény érvrendszerének imponáló ereje többfelé sújt, legfőképpen azonban Kossuth ­– amúgy is végzetesen megkésett – dunai konföderációs, idealista elképzeléseivel állítja szembe: a pompás ábránddal a pórias, racionalista nemzetpolitikát. „Minket… az önfenntartás ösztöne buzdított arra, hogy egyenlítsük ki viszonyainkat Ausztriával.” Kossuth korábbi (Magyarországon ismert) elveit szembesíti az éppen aktuális megfogalmazásaival: „Engedje meg Kossuth, hogy… kérdezzem tőle mély fájdalommal: vajon maradt volna-e fenn csak egy rongydarab, egy foszlány is Magyarország önállóságából azon alkotmány által, melyet ő a dunai konföderáció számára dolgozott ki, s 1862-ben… Turinban közzétőn.”

Egyszóval, roppant hiányokat pótol ennek a kis könyvnek a Filep Tamás Gusztáv által felkutatott anyaga, de értelmét csak akkor nyeri el, ha egyáltalán eljut az illetékesek (mondjuk, egyszerű államtitkárok, miniszterek, elkötelezett aktivista-értelmiségiek) tudatáig. Ha ismertetését nem kedves irodalmi folyóiratomban, hanem – tegyük föl – internetes napilapban tenném közzé, publicisztikai fordulattal azt mondanám: ha folyton a nyilvánosság számára fröcsögő parlamenti képviselőink vennék a fáradságot, s egy hétig alámerülnének ennek az intelligens politizálásnak százötven évvel ezelőtti világába (de a lezajlott világháborúk, országvesztések és rendszerváltások ismeretének birtokában), kétségtelenül műveltebb, modernebb gondolkodású államférfiakként bukkannának felszínre a jelenben, és Magyarország is előrébb tartana. Azt mondanám: ha, ha. (Kriterion, 2014)