×

Akwesasne elégia

Lo Bello Maya J.

2015 // 10
Abban az erdőben, ami mindvégig ismeretlen maradt előtted, egy távoli, ingoványos tájon, ahol hamar megtanultam, soha egy lépést ne tegyek anélkül, hogy ne nézzek a lábam elé – a víz másképpen viselkedett. Tavasszal nem zúdult le az ezüst jéghideg csörömpölésével a hegycsúcsok tetejéről, hanem egyszerűen megjelent, hogy egyik napról a másikra ellepje az erdő alját. Az előző nap csupán itt-ott fehérlett még egy-két konok hófolt a tölgyek vagy juharfák árnyékában, másnap minden hajlat és mélyedés vízben állt. Egy hét múlva mocsár lett az egész, mégpedig úgy, hogy patak sehol a közelben nem csergedezett, és folyó nem folyt. A víz csak a talajból szivároghatott ki: sötéten hullámzott a fatörzsek körül, miközben enyhén bűzlött is a sok rothadó levéltől és miegyébtől.

Tizenöt évet töltöttem e tájon, de egyszer sem sikerült meglesnem azt a pillanatot, amikor a fák alatti világ minden kétéltű szülőszobájává vált, hogy még a legsekélyebb tócsa is pezsgett és habzott a kezdet burjánzásától. Sárga pettyes szalamandrák, umbrabarna gőték, smaragdzöld békák, varangyok kavicsbőrű sokasága: a legelszántabb alkimista sem tudott volna nagyobb csodákat elővarázsolni abból a sáros talajvízből. A kétéltűeknek néhány napjuk, netán hetük maradt csupán megszületni és kimászni a nyálkás vízből, mielőtt az első hőhullám hatásától elpárolgott minden lehetőség, a fák visszaszorították, újra elrejtették gyökereik közé a talaj titkait.

Minden tavasszal ezt, a kétéltű világ kétségbeesett elszántságát vártam, és amikor váratlanul megjelent: lenyűgözött. Órákon keresztül hasaltam a sárban, és visszafojtott lélegzettel figyeltem a csillogó petegyöngyök találkozását az arra úszkáló csodával, hátha én is jelen lehetnék abban a pillanatban, amikor az idő hirtelen megfogamzik, és a sors működésbe lendül a következő nemzedéken keresztül.

Talán épp ezt szerettem volna neked megmutatni, amikor az egyik befőttesüvegünkben egyszer összegyűjtöttem – ritka látogatásod tiszteletére – egy egész életciklust, a petéből kikelt ebihaltól a filigrán kis békáig. „Nézd, nagymama…”, kezdtem mondani, és minden szavam elszáradt, amikor láttam arcodon az undort és a villámgyors kézmozdulatot, ahogy az üveg tartalmát a fűre öntötted.

– Rendes kislányok nem hemperegnek a sárban, mint a disznók – szóltál megvetően, és többet nem próbálkoztam.

Te, aki annyira hozzáidomultál az északi hegyek merev tájához, te nem érthetted, hogy a sár cuppogása és a bogarak zümmögése akár zene is lehetne. Hogy egy egész életre szólhat az a végtelen nyugalom, amellyel a kétéltűek áthidalják a víz és a föld közötti lét akadályait.

Nem, ezt az utóbbit soha nem értetted volna. Most, hogy itt ülök magatehetetlenül a telefon mellett, amelyen keresztül édesanyám – a te lányod – percekkel ezelőtt tájékoztatott léted utolsó óráiról, vergődésedet leltárszerűen felsorolva a kimerültség gépies hangján; most, amikor többé nem számít, mert neked soha többé nem mondhatok semmit, most, amikor lábam körül fénylő tócsákban gyűlik a gyász, és újra ott találom magam gyerekkorom ingoványai között, bevallom neked, hogy akkor láttalak a legtisztábban, amikor egy vízi lidérc úgy siklott át a bűzös, mocsári víz sötétségén, ahogyan barna szemeden a suhanó emlék, amikor kénytelen voltál rám nézni.



A te házad: rend, szabály és csend. A jó gyereket csak látni lehet, hallani már nem! Rajtad kívül még senki, senki az égvilágon nem volt képes hangomat úgy elvenni tőlem, mint te. Hatalmas, nyomasztó csend, ami csak akkor múlt el, amikor végre beszálltunk a kocsiba, és hátunk mögött hagytuk a falut. Házad, a Stevenson-ház fehér volt, mint az összes többi ház. Minden ház előtt tökéletes volt a gyep, mintha a legutolsóbb fűszálat is megfésülték volna. Szegények vagyunk, de tiszták!, kiáltották ezek a házak. Csak egész közelről tűnt fel, hogy a festék lemállik a falakról, amelyet tulajdonképpen csak a kétségbeesés tartott fenn. Itt soha nem festik a házakat? – kérdeztem egyszer. Válaszul édesanyám annyit mondott: vajon miből?

Igaz. Kérdezni soha nem illett abban a házban, ahol minden ajtó zárva volt, a meredek lépcsők pedig sehová sem vezettek. Mégis mindig kicsúszott a számon a kérdés, a felfelé ívelő hanglejtés a mondat végén mindig elárult engem. A határokat mindig sikerült nekem épphogy – egyetlen lábujjal – átlépni. Mikor tanulsz meg viselkedni?, sziszegtél, és a törésvonalak mentén reszketni kezdett a szeizmográf. Mert a tökéletesen ragyogó felület alól – a te házadban soha egy porszem sem lehetett – bármikor megindulhatott a lavina.

Első emlékem erről a házról: a konyha és a nappali között húzódó sző­nyegen „aknamezőt” játszom. Hosszú órákon keresztül a legapróbb mozdulatokkal igyekszem átkelni a háborús övezeten, ahol akár egyetlen óvatlan lépéstől a magasba röpíthetnének az aknák. Izzadó homlokkal és a kúszástól megviselt könyökkel, centiméterről centiméterre, majdnem ott vagyok, amikor kezed a vállamba kap. Hirtelen a magasba emelkedem, körülöttem az egész világ forog, és bevágsz a konyhába, ahol négy lányod lehajtott fejjel krumplit pucol a készülődő ebédhez.

A te házadat két részre osztottad. Az egyik részén a tévé állandó zaja mellett lassú, dörmögő férfiszavak szüremlenek át: autóalkatrészek, az idei termés esetleges ára és rég harcolt háborúk messzi földrészeken. A másik oldalon sürgés-forgás, edények állandó csörömpölése és pattogó nőszavak: gyorsan, gyorsan, mindjár’ itt a dél!, hol a só, add ide, megint állapotos vagyok, várj, ezt még berántom, hívd a férfiakat, asztalhoz ülünk. És ott, a hatalmas konyhaasztalnál, amelyet nagymamám, három nagynéném és édesanyám roskadásig raktak tele finomabbnál finomabb ételekkel: mindenki számára volt tányér, kés, villa, kanál, pohár, mindenki elfért, és mindenki jóllakott. Így volt ez mindig, nap mint nap, évről évre.

És vajon miért? És vajon meddig? Bevallom, elkeseredett pillanataimban úgy képzelem el anyai ágamat, visszafelé nyúlva a kezdetek homályos kezdetéig, hogy nemzedékről nemzedékre ugyanazzal a viharos sebességgel kavarják a vacsorát, ugyanazzal a fakanállal és összeszorított ajakkal, ahogyan te szoktad, síró csecsemővel a karodon, nyitott könyvvel az asztalon. Hihetetlen. Mindig a tűzhely mellett álltál, csapkodtad a lábosokat, örökké kavartál valamit a használattól elfeketedett fakanállal, gyerekeket dajkáltál – engem is valaha így dajkálhattál?, nem, nem, ez kizárt dolog –, parancsokat osztottál, mindent láttál. Üldöztél minket, villámló tekintettel elkergettél csempét súrolni, port törölni, ruhákat hajtogatni, szőnyegeket porolni, lekvárt főzni, a kertben babot szedni, ha olvasni láttál, te, aki mihasznának tartott minden betűt – nálad a könyv mégis ott hevert a tűzhely, a vasalódeszka, a mosóteknő mellett. Bár nem illett ezt észrevenni, néha oda is égett a vacsora, mert a könyvet nem bírtad letenni, tudnod kellett, mi lesz a történet vége.

És ezt a történetet meddig bírom követni? Visszamenőleg hány nemzedékig kellene ezeket a szálakat követnem ahhoz, hogy megértsem talán, mitől lettünk ennyire elkeseredettek és kegyetlenek egymással szemben? Annyi bizonyos: a te nagymamádon túl nem tudok semmit. Anya, mama, dédi: nevükből csupán ez maradt fenn. Az amerikai hatóság nem kérdezi meg senkitől: édesanyjának mi volt a leánykori neve? „A múltat ne hánytorgasd”, mondták mindig nekem: nálunk nem szokás rákérdezni, édesanyánk kicsoda vagy micsoda lehetett, mielőtt világra hozott minket. Édesanyám leánykori neve születési anyakönyvi bizonyítványomon sem szerepel. Ha belegondolok, tulajdonképpen a magyar hatóságnak köszönhetem, hogy a bevándorlás részeként meg kellett ismerkednem anyai ágam hivatalos tényeivel:

Nagymamám nagymamája Etta Jane Moore volt, aki életet adott nagymamám édesanyjának, Muriel Jean Ackersonnak, aki életet adott nagymamámnak, Jean Muriel Herrmann-nak, aki életet adott édesanyámnak, Paula Jean Steven­sonnak, aki életet adott nekem, Maya Jean Lo Bellónak.

Egyszer megkérdeztem tőled, hogyan bírod. Húztad a szádat. Mi mást csináltam volna öt gyerek mellett, láttam a választ arcodon. Aztán hátat fordítottál nekem, ahogyan csak te voltál képes egyetlen mozdulattal örökre, fellebbezhetetlenül és azonnali hatállyal minden közeledésemet sárba tiporni. Így álltál akkor is, amikor azt mondtad:

– Tudod, én voltam a legidősebb. Hatan voltunk testvérek. Jean, Jane, Joan, Bobbie, Doug, Pattie. Édesanyám csak akkor tudta, melyikünket hívja, ha az egész névsort felsorolta. A végén eszébe jutott, s akinek a nevét újra mondta, azt hívta. Én voltam a legnagyobb, általában rajtam állt a sor. Jean, Jane, Joan, Bobbie, Doug, Pattie, Jean, gyere mosogatni! Fogalmad sincs, mennyivel jobb dolgod van.

Közöttünk valahogyan mindig így mentek a dolgok. Hol megaláztál, hol olyasmit mondtál el nekem, amit a többieknek soha, pedig őket néha szeretni is tudtad. Ilyen voltál édesanyámmal is, aki lányaid közül egyedül viselte arcvonásaidat. A maradék három lányoddal egyáltalán nem törődtünk. Ők csak a körülmények elviselésére törekedtek, semmi többre. Nem. Ez a harc a miénk volt, és a keserűség is. Meg a csend. Ahogyan szavak nélkül minden gondolatot láttunk egymás arcán. Hisz azt is tudod. Közöttünk titok nem lehetett, még akkor sem, ha sohasem neveztük meg, megérteni pedig képtelenek voltunk. Furcsa, de így volt. Soha senki máshoz nem voltam olyan közel, mint tehozzád, akit nagyon, de nagyon sokáig – ugyanúgy gyűlöltelek, ahogyan szerettelek. Születésem első percétől kezdve elutasítottál, mégis amióta az eszemet tudom: vártam azt a pillanatot, amikor egyszer majd megfordul a kocka. S akkor minden hallgatásod, minden mozdulatod – megvilágosodik előttem. Tehát nem lázadoztam. Nem dacoltam. Vártam hát. Fejemet lehajtottam, de szempilláim alól minden mozdulatodat kísértem. Arcodat lestem, szavaidat óvatosan eltettem, hogy később, sokkal később újra elővehessem őket, eltöprenghessek rajtuk, hogy megfejtselek, hogy szilánkról szilánkra összerakhassalak téged, az én kifürkészhetetlen tükörképemet.

Vagyis a te szavaddal élve: sunyi lettem. Azaz megtanultam rendes lánynak lenni. Többé nem sároztam be magamat az erdőben, többé nem futkároztam és szaladgáltam, többé nem fogtam békát az árok partján. Ehelyett megtanultam főzni, sütni, kötni, hímezni, horgolni, varrni, és kiismertem a háztartás minden fortélyát. Nem azért, hogy elfogadj, megszeress – ó, erről már rég lemondtam! –, hanem azért, mert rájöttem: akkor nem küldenek ki a szobából, ha azt hiszik, csendben dolgozom. Hímzőrámával, horgolótűvel, kötőtűvel a kezemben – láthatatlanná váltam. Győzelmedről annyit: hangomat elvetted, létemet láthatatlanná tetted. De a végén – történetedet én írom meg.



Kezdetben csend volt. A csend hosszú volt, de örökké még a csend sem tarthat. Mert a múltat el lehet feledtetni; hogyne. Amerikában könnyen lehet. Elköltöznek, sietségükben maguk mögött hagynak egy régi dobozt. Mire eszükbe jut, késő. Hosszú út áll még előttük, vissza nem mehetnek érte. Az elődök nevet változtatnak, a következő nemzedéknek fogalma sincs, hogy is hívták őket eredetileg. Akik máshonnan jöttek, általában épp ezért vállalták a messzi utat Amerikába: hogy felejteni lehessen. Általában sikerül is, csak hát nem mindig.

Hosszú hallgatás után a csendet végül megtörte a szó. Ami nem akármilyen szó volt, hanem tökéletesen idegen és – talán épp ezért – egy kicsit varázsigeszerű. Idomtalan, esetlen és félszeg hang az elején, hosszú, vágyakozó sóhaj a végén: Akwesasne. Nem tudom, mikor, hogyan vagy kitől hallhattam. Egyszer csak ott motoszkált halántékom lüktetésében.

Arra viszont jól emlékszem, amikor először ejtettem ki. Melletted álltam, s olyan közel, hogy akár rá is támaszkodhattam volna arra a magas, durva falra, amely mindig ott termett közöttünk, amikor ketten voltunk együtt. Mint mindig, a tűzhelynél kevertél valamit, a tőled megszokott harciassággal és, igen, ismét könyvvel a másik kezedben.

– Mit jelent az, hogy Akwesasne? – kérdeztem tétlen és unott hangon, hiszen a válasz tulajdonképpen cseppet sem érdekelt, a szó számomra semmilyen fontossággal nem bírt, csupán szerettem volna, ha egy kicsit rám figyelnél.

Kezedből a könyv kiesik, a padlón hatalmasat koppan. És a pofon úgy csattan arcomon, hogy hirtelen elfeketül előttem a világ. Amikor felnézek, édesanyám az ajtóban áll. Nagymamám mellettem zokog. Keserű füstszag tölti a konyhát. Nagy baj van. Égni hagytuk a vacsorát. Kezemben fogom a vért felszakadt ajkamból, jaj, nehogy bekoszoljam a tiszta padlót. Ott állunk hárman. Úgy bukdácsolunk, esünk, zuhanunk egymás gondolataiban, érzéseiben, azt se tudom, melyik vagyok én, melyik az édesanyám, és melyik vagy te.

– Pakolj! – mondja édesanyám halkan. – Hazamegyünk.

Lüktető arcom a kocsiüléshez nyomom, belefészkelem magam az autópálya nyugtató hümmögésébe. Mint mindig, minden megtett mérfölddel egyre enged mellkasomban a szorongás. Csak tűnjenek el azok a hegyek, hogy végre magamhoz térhessek.

Hiába. A kocsikerekek alatt még mindig ezt a szót hallom: Akwesasne, Akwesasne, Akwesasne.

Édesanyám végre megszólal:

– Nagymamádtól, kérlek, többet ne kérdezz. Nem szabad.

Igaz, e szó nem akármilyen módon szállt vissza hozzánk. Hiába törölted kegyetlenül, szántszándékkal az életünkből: álomként szállt vissza hozzánk. Mégpedig a dédnagymamán keresztül, aki minden éjjel megjelent édesanyám álmában, megszépülten és fiatalon, ahogyan nagyapám néha-néha elmesélte, félmosollyal az ajkán: a dédnagymama olyan asszony volt, aki mindig úgy lépkedett, mintha bármelyik pillanatban felkérnék őt a következő táncra. Mintha az élet bál lenne, csupa izgalom, csupa öröm és szépség: nevessünk hát! Joie de vivre, sóhajtott nagyapám, és ezt a kifejezést örökre megjegyeztem, mert se ezelőtt, se ezután francia szó nem hangzott el a Stevenson-házban.

Tehát a dédnagymama minden éjjel frissen, üdén és széles mosollyal az ajkán jelent meg édesanyám előtt, aki maga is újra gyerek volt, s gyerekként minden éjjel feltette a kérdést: kik is vagyunk? Válaszul a dédnagymama kacagott egy nagyot – és jaj, hogy felejtethettem el, ilyenkor milyen gyönyörű volt, folytatta édesanyám –, lehajolt, és ezt súgta édesanyám fülébe: Mohawkok vagyunk. Ne mondd azt, hogy indián, az nem a nevünk. Vannak, akik Mohawknak mondják. Te is így mondhatod, ha akarod. De az igazi nevünk: Akwesasne. Ne felejtsd el!

Aztán a dédnagymama felegyenesedett, ott nevetett a kék ég alatt – mert édesanyám álmában mindig szikrázó napsütés volt –, és elment, úgy, ahogy régen. Mintha még most is táncolni járna az élet legszebb báltermébe.

De ezt akkoriban nem tudhattam. Édesanyám hosszú éveken keresztül hallgatott a dédnagymama éjjeli vizitjeiről. Nem tudom, honnan hallhattam én is ezt a szót. Talán egyik reggel, amikor édesanyám ágya szélén ültem, arra várva, hogy felébredjen, és reggelit készítsen nekem. Talán épp lehajoltam hozzá, hogy összeráncolt homlokát végigsimogassam, amikor kicsúszott a száján a szó, és én meghallottam. Nem tudom.



Kezdetben tehát csend volt, a csendet megtörte a szó. Ezt követte a kép, ami nem akármilyen kép volt, s nem is csak azért, mert családi fényképről van szó, hanem mert ez volt egyetlen bizonyítékunk arra, hogy valóban megtörtént az, amiről mindnyáján tudtuk, hogy volt, csak mondani nem mertük. Halálod után édesanyám kereste is, lázasan kutatva holmid között, de nem találta. Hová tüntetted el? Úgy látszik, még ezt is megsemmisítetted. De én nem felejtettem el.

Tizenegy vagy tizenkét éves lehettem. Néhány hónapja átestem már azon a furcsa és ijesztő pillanaton, amikor lomhán csurogni kezdett belőlem a sűrű, barna vér. Ettől kezdve nő vagy, jelentette ki édesanyám potyogó könnyekkel, amikor megmondtam neki. Ami számomra nagyjából érthetetlen volt, még ha megérteni – persze, hogyne! – megértettem, hogy milyen biológiai folyamatokról van szó. De hogy minden hónapban ez lesz?

A lényeg az, hogy átestem rajta, de az egész még mindig olyannyira szokatlan volt, hogy a napokat még nem tudtam ügyesen kiszámolni, a hold járását az égbolton követni, és időben előkészíteni azt, amire szükségem lenne. Tehát éjszaka a hold ismét kövér kerekdedségében, békés gyöngymosolyával lógott fejem fölött, nappal meg előkészületlenül álltam előtted, arcom tűzvörös volt a zavartól. Nem tudom, aznap mi volt, de csak mi ketten voltunk a házban. A félelem és a szégyenérzet úgy szorította torkomat, hogy alig bírtam megszólalni. Csak topogtam melletted, míg rám nem szóltál: mi bajod? És intettem neki, hogy hajolj le, füledbe súgom, jaj, meg ne tudják még a falak se!

Megjött… nem tudom, nincs…

És ösztönösen az arcomhoz emeltem karomat, mert tényleg azt hittem – felpofozol. Ehelyett gyorsan a fürdőszobába vittél. Szavak nélkül mutattad a betétek titkos rejtekhelyét, tekinteteddel intve: ezt senkinek ne áruld el! Aztán kezembe nyomtad a mosószappant, hogy az alsóneműmből eltüntessem a foltot. Dörzsöld még, mindjárt visszajövök, addigra legyen tiszta, és otthagytál. Amikor visszajöttél, kezedben a fénykép. Nézd meg jól.

Régi fénykép volt, a 19. század végéről vagy a 20. század elejéről. Meg­mosolygom a család merev testtartását, régi ruháját, komor arckifejezését. A családanyát mintha láttam volna már valahol. Megnézem a mellette ülő családapát, és leesik az állam. Ő. Csak Ő lehet. De nem gondoltam volna, hogy bőre olyannyira sötét lesz, haja ilyen sűrű, hosszú, koromfekete vadbozót a feje körül. Hogy mandula metszésű szeme alatt járomcsontja mégis abban a jellegzetesen éles ívben ugrik kifelé. És orrát milyen éles, nyílegyenes vonalból faragták. Valahogyan – nem tudom – azt hittem, csak egy kicsit volt indián, nem ennyire tagadhatatlanul és félreismerhetetlenül – igen, indián. Ölében vidám kislány ül, hófehér bőrrel és göndör, szöszke hajjal.

E valószínűtlen házaspár körül több gyerek is van. Róluk miért nem tudtam, hogy többen is voltak testvérek? A többi gyereknek a bőre sem sötét, sem fehér. A legidősebb lányon kétségtelenül látszik – igen, ott a sűrű, fekete, vad bozóthaj, az ívelő járomcsont és a nyílegyenes orr. Szemem újra a férfihoz húz. Fejét harcias daccal tartja, szeme mélyén látszik a félelem a fényképezőgép küklopszi hatalma előtt, és nyilvánvalóan feszeng a fehér ember kényelmetlenül szoros ruhájában.

– K-k-kik e-ezek? – dadogok.

– A kislány az ölében az én édesanyám. Most már tudnod kell. Nő vagy. Vigyáznod kell neked is.

Aztán ismét eltűnsz vele. Egy-két perc volt az egész. Ha utánad megyek, talán ellestem volna, hová rejtetted, mit csináltál vele. Ehelyett ott állok mosószappannal a kezemben. A tükör viszont nem hazudik. Fekete vadbozót arcom körül. Megint elfelejtettem fésülködni. Szappanos kézzel, automatikuson fésűért nyúlok.

Most legalább megértem, miért utálsz engem.



Pedig sokáig úgy nézett ki, minden rendben lesz. Igaz, nagymamám nagymamája, a skót Etta Moore nagyon meggondolatlan volt, amikor egy vad indiánhoz ment feleségül – és fogalmam sincs, férjét hogy hívták azon kívül, hogy vezetékneve Ackerson volt; a családban csupán Ő volt, vagy néha Az. Igazi névvel nem rendelkezett. Fogalmunk sincs, hogyan találkozhattak, milyen körülmények között kelhettek egybe. Etta Moore kétségbe lehetett esve, ugye, a föld miatt. Édesanyja rég meghalt. Édesapja a háborúban elesett az északiak oldalán, öccse pedig tizenkét évesen szökött el otthonról, hogy szintén részt vehessen a háborúban. A gettysburgi csatában aztán meghalt ő is. A polgárháború végén Etta Moore egyedül maradt a tanyán. Igen, a háború miatt történhetett meg; lehet, hogy más ember nem maradt a környékén – muszáj volt neki!

Tény, nagymamám nagymamájával sem lehetett könnyű. Sokáig élt, édesanyám jól ismerte, és egyszer a következőképpen jellemezte: vipera. Elviselhetetlen volt akár egyetlen percet a közelében tölteni. Etta Moore-nak elég sok földje volt valamikor; házasságuk után a birtok mind férjére szállt az akkori törvény szerint. Ő pedig spekulációkba kezdett, kölcsönöket vett fel – s ilyenkor csak úgy csóválták fejüket a rokonok, hogy az indiánok, ugye, soha nem tudtak földdel bánni –, és elúszott az egész.

Etta Moore olyannyira nem tudott megbocsátani őneki, hogy még a vajat is örökre kitiltotta konyhájából, hiszen az az indián csak úgy eltűnt, egyik napról a másikra, amikor felesége vajért akarta küldeni a gyereket. Azt mondta, ne küldjed, megyek inkább én, és semmi mást nem mondott, egy árva szót sem, csak arra a bozótos fejére vette a kalapot, és eltűnt. Mint a kámfor.

Nagymamám ennyit mesélt őróla egyszer, reggeli közben, miután – immár felnőttként – végre meg mertem tőle kérdezni, miért nincs soha vaj a pirítóshoz, miért kell nekünk mindig csak ezt a száraz, kemény pirítóst rágni minden reggel.

A többi gyerekről nem tudni, mi lett velük. Őhozzá hasonlóan eltűntek, egyik napról a másikra. Később egy magánnyomozó segítségével a dédnagymama megkereste legidősebb nővérét, akiről kiderült, visszament a rezervátumba. Amikor dédnagymamám elment hozzá, ajtót sem nyitott neki. Csak az ajtórésen át kiabálta: oda vissza nem megyek, hagyjatok engem békén, inkább éhen halok itt, mint oda visszamenni, maradjál te a fehérek között!

Talán ez történt a többi gyerekkel is, akiknek sötét bőrszínük miatt halvány reményük sem lehetett arra, hogy valaha is boldogulhassanak a rezervátum határain kívül. A 19. század végén, amikor Ő és Etta Moore összeházasodtak, gyerekeik a törvény szerint fehérnek minősültek, még akkor is, ha a szomszédok néha másképpen vélekedtek erről. A tízes években a törvény szerint fehérek voltak, a gyakorlatban pedig indiánok. A húszas évek Amerikájában viszont életbe lépett a köznyelv által „egy csepp vérként” ismert törvény, amelynek értelmében egyetlen csepp néger, illetve indián vér elegendő ok volt ahhoz, hogy az illető személy többé ne jusson munkához. Hogy ne lehessen továbbtanulni, gyarapodni, szabadon élni. A dédnagymama szerencsés volt: rajta nem látszott. Neki csak bujkálnia kellett, nehogy kiderüljön, mindennap megszegte a törvényt, amikor a hivatal, a gyár főnöke, a szomszédok előtt fehérnek vallotta magát. S ha kiderült volna? Sem a rezervátumban, sem a városban nem maradt volna számára hely.

A végén csak a legkisebbik lány maradt Etta Moore mellett, aki nem volt más, mint a vidám, hófehér bőrű kislány a régi fényképen. A dédnagymama nemcsak szép, hanem – és a hangsúly ezen van – fehér is volt. És nem akármilyen fehér, hanem azzal a szinte áttetszően, tagadhatatlanul hófehér bőrrel és kissé vöröskés hajjal rendelkezett, amit egyenesen a skót származású Moore családtól örökölt. Etta ebben az egyetlen megmaradt lányában látta egyetlen megmaradt lehetőségét is – hogy elküldi a városba, ahol senkinek sem kell tudnia, apja kicsoda vagy micsoda lehetett, gazdag emberhez adja majd feleségül, földhöz jutnak, és minden ismét a régi lesz.

Így került – tizennégy évesen – a dédnagymama New York városába, ahol naponta sétált a kikötőben, mert szerette a hajókat nézni.

És nem tudom, hányszor hallgattam ezt a következő részt, ha a vacsora után gyorsan készen lettünk a mosogatással, és leültünk a konyhaasztal végén, a nagy ablak mellett kötni vagy hímezni. Ilyenkor, ha jó kedved volt, mesélni kezdted, hogy a dédnagyapa, a német bevándorló Otto Herrmann csendes, józan, kifejezetten szorgalmas, megbízható, komoly, meglett ember volt, aki harmincnégy éves korában már a város leggyorsabb vitorlás hajóit építette a hajógyárnak. Hozzáértését évről évre bizonyította a New York-i regattán, ahol vitorlásai rendszeresen megnyerték a versenyt. Épp ott állt az egyik hajó fedélzetén, amikor a hideg hirtelen végigfutott a hátán, a partra nézett, és meglátta a dédnagymamát. És amikor meglátta, rögtön tudta: ő lesz a feleségem.

Ami édesanyám szerint nem valami meglepő, hiszen a dédnagymama nem akármilyen nő volt. Úgy mesélte nekem:

– Amikor gyerek voltam, a többi idős asszony kötényt viselt, templomba járt, soha nem káromkodott, és biztos, hogy nem cigizett! A dédnagymama köténye zsebéből vette ki a cigarettapapírokat és a dohányt. Akkoriban mindenki saját magának sodorta a cigarettáját, ezért roll-your-own volt a neve. Dédnagymama mindig úgy hívta, hogy roll-her-own, aztán saját viccén hatalmasat kacagott, örömében még a térdét is csapkodta, és a legnagyobb boldogsággal füstölt tovább, mindenki legnagyobb botránkozására. Viszont ha a dédnagymama úgy gondolta, nem látja senki: egy csipetnyi dohányt szétszórt a szélrózsa minden irányába, és mormolt valamilyen imádságfélét közben. És a lóversenyek? Megyek a pónikra tenni, ez volt a szavajárása.

Édesanyám mindig csodálkozva mondta, hogy Otto Herrmann csak mosolygott a dédnagymama botrányos viselkedésén, s nem szólt egy szót sem. Nézte, felesége hogy megy, ringó csípővel és könnyű léptekkel, széles mosollyal fehér asszonyarcán, mintha az élet egyetlen nagyszerű poén volna, amelyen örökké csak nevetni lehet.

Ki gondolta volna, hogy a csendes, harmincnégy éves német fiatalember ennyire elszánt lenne? Hisz Etta Moore kezdettől fogva ellenezte a házasságot: akármilyen német gyüttmenthez nem adom egyetlen lányomat, mondta. Az egyik éjjel Etta Moore összecsomagolt, lányát pedig elvitte jó messzire, hogy senki se találja meg.

Amikor megtudta, Otto Herrmann teljesen kétségbeesett. Napközben dolgoznia kellett, de minden szabad percét hajón töltötte, végigjárta a Hudson folyót, a kikötőkben kereste elveszett jegyesét. Minden hajókapitánynak szólt, mindenkitől megkérdezte, láttak-e egy gyönyörű vörös hajú, hófehér bőrű lányt. Ment a hír fel és le a folyón, hogy Otto Herrmann a hajógyárból a menyasszonyát keresi, míg az egész vidék tudott róla. A végén megtalálták. Otto Herrmann ismét hajóra szállt, és az éj leple alatt a dédnagymamát elszöktette abból a házból, ahol fogva tartották. Mire Etta Moore utolérte őket, már házasok voltak.

Micsoda történet, nem? Mennyi mindenen múlik, hogy a következő nemzedék egyáltalán létrejöhessen. Véletlen nem lehet – vagy mégis? Nem tudom. Azt sem tudom, hogy a magyar családokban miként zajlik a múlt áthagyományozása. Nálunk nagyjából sehogyan. Csak hát történnek meglepetések. A vér nem hazudik, szokták mondani. Biológiaórán persze tanultam én is Mendel szerzetes borsónövényeiről és a DNS végtelen spiráljáról. Értem, miről van szó – mégis inkább egyfajta kaleidoszkópként képzelem el a gének öröklődését. Gyerekkoromban mennyire szerettem a kaleidoszkópot! Olyan játék ez, amely semmi másból nem áll, mint gyönyörködni a váratlanság szépségében. Bámulni a pirinyó részletek, színek és formák örök metamorfózisa pillanatról pillanatra, míg a nap hol erre, hol arra vetett fényt. A csövet minél lassabban, minél óvatosabban tekertem, hogy meglessem azt a pillanatot, amikor a kép széthullik, a darabkák ide-oda bukdácsolnak, hogy aztán más-más konfigurációt és alkatot vegyenek fel – ugyanazokból a színekből és részecskékből.

– Aztán megszülettem én, az első gyerek – mondta nagymamám.

Igen, inkább a kaleidoszkóp jut eszembe, amikor magam előtt látom a családomat. Nagymamám mindig ezzel a tömör mondattal fejezte be szülei történetét: aztán megszülettem én, az első gyerek. És hirtelen elhallgattunk, figyelmünket a kezünkben levő munkára irányítottuk, nehogy nagymamám észrevegye: mi is látjuk. Hogy hiába volt minden igyekezet, minden múlttal szembeni óvintézkedés. A kép széthullott, de a színek és részecskék újra összeálltak, mégpedig nagymamámban, akinek bőrszíne a kelleténél… jaj, sötétebb! Hogy szeme mégsem eléggé kerek! Hogy a haja is milyen sötét! Tincseit rongyokba tekerték minden éjjel, hogy legalább göndör legyen, de hiába: haja tökéletesen egyenes maradt. Abban a percben, hogy Etta Moore meglátta újszülött unokáját: felsikított. A pólyás csecsemőt úgy ellökte magától, hogy ha a dédnagyapa nem kapja el, nagymamámnak akár baja is eshetett volna.

Mint tudjuk: lehetetlen egy nagymamát arra kötelezni, hogy szeresse unokáját. Bár nagymamám Etta Moore mellett nőtt fel, aki mindvégig utált is ránézni a nagymamámra – de hát, Istenem, mindenki tudta, hogy Etta Moore milyen elkeseredett asszony volt –, ezt is túl lehetett élni. Nagyobb baj volt az, hogy egyre csak jöttek a gyerekek, míg a teljes névsor össze nem állt: Jean, Jane, Joan, Bobbie, Doug, később pedig Pattie. 1927-ben kitört a gazdasági válság, és bezárt a hajógyár. Dédszüleim lakásában tűz ütött ki, mindenük odalett, majdnem az utcára kerültek. A három felnőtt és hat gyerek mély szegénységben tengődött, évekig az éhhalál szélén.

Talán mégis rendeződött volna minden: Syracuse-ba költöztek, ahol Otto Herrmann munkát kapott az ottani vasgyárban. Az elején csak salakot hordott, de előbb-utóbb kitűnt a többiek közül, végtelen munkabírásával és kézügyességével beletanult a vasesztergályosságba is. Dédnagymamámnak szintén lett munkahelye. Hétközben gyári munkás volt, Bobbie, Doug, Pattie gondja nagymamámra került, aki olyannyira elfáradt az állandó éhségtől és a munkától, hogy a lecke mellett mindig elaludt. Jeanből úgy sem lesz semmi, állapították meg tanárai, és sajnálkoztak ugyan, de jobbnak tartották, ha dédszüleim inkább munkába küldik.

Így került nagymamám a szomszéd város pékségéhez, ahol tizenöt évesen beállt kenyeret gyúrni, fánkot forró zsírban kisütni és pitéket készíteni. Pénzt ugyan alig adtak, de mindennap hazavihetett egy kiló kenyeret és egy-két maradék péksüteményt. S annak milyen illata volt, otthon a kicsik úgy vártak engem, mint a Messiást!, mesélte évtizedekkel később. Késő délután indult el otthonról, végigdolgozta az éjszakát, aztán hajnal felé indult haza. Mindig gyalog, mindig egyedül tette meg az utat a két város között.

Talán nem is meglepő, amit most mondok el. Hisz minden lány tudja a szabályt: soha ne sétálj sehová egyedül! Az egyik hajnalban nagymamám ugyanúgy hazaindult, egy kiló friss kenyérrel a hóna alatt. Az egyik kanyarban hirtelen megállt egy autó. Olyan gyorsan történt. Még kiáltani sem volt ideje. A sofőr egyszerűen berántotta őt az autóba. Jaj, a kenyér!, futott át nagymamám agyán. A férfi kést fogott a nyakára, és annyit mondott: megöllek, ha nem azt teszed, amit mondok. Egy városszéli lebuj hátsó szobájához vitte, ahol egy napon és éjszakán keresztül fogva tartotta, és megerőszakolta a tizenöt éves lányt, aki azelőtt még nem volt férfival.

Nem tudom, nagymamám hogyan menekült meg. Ezt a részletet magával vitte a sírba. De ahogy kikerült fogságából, a rendőrségre rohant. Az erőszak annyi nyomot hagyott szegény testén, hogy a tényt nem vonhatták kétségbe: jobban kellett volna vigyáznod, figyelmeztette az a rendőr, aki nagymamámat hazakísérte. Ennél többet viszont nem tett. Még pokrócot sem adott rá, hogy legalább a szomszédok előtt eltakarhassa magát. A rendőr egyszerűen kitette nagymamámat a kocsiból, és hajtott tovább.

Soha nem tudtam eldönteni, ebben az egész történetben melyik részlet a legborzalmasabb. Legjobban talán azt sajnálom, hogy azon a napon, amikor dédnagymamám kirohant a lépcsőházba, ahol legidősebb lánya lassan és fájdalmasan – mintha korban hatvan felé haladna, nem pedig tizenhat felé –, épp a korlátba kapaszkodva vonszolta fel magát szülei lakásához; igen, hogy épp ebben a percben egy nagy kéz megint tekert egyet a kaleidoszkóp csövén, a színek és részecskék pillanatok alatt más alakzatot vettek fel, és dédnagymamámból a protestáns skót szólalt meg:

– Kurva! – kiáltotta.

Ötvenhét éves korában dédnagymamám már halottas ágyán feküdt, hiszen kiderült: nem úgy született, ahogyan kellett volna. Szívében lyuk volt a két kamra között, magyarázta az orvos, neki egyetlen gyereket sem lett volna szabad szülnie, nemhogy hatot! Pihenés, egészséges életmód, jó étel, nem azokkal az átkozott lovakkal foglalkozni, gyárban dolgozni, cigarettázni, éhezni… ha vigyázott volna, ha szép csendben élt volna, megélhette volna a hatvanat, hatvanötöt talán, de így!… mekkora kár egy ilyen szép asszonyért!… a lyuk miatt a rossz vér mindig keveredett a jó vérrel, szívét pedig tönkretette… erre a hírre dédnagymamám kacagni kezdett, hosszasan és keservesen, úgy, hogy arca csúnya kék lett, és megint fulladozott.

– Dokikám – lihegett –, mondjon nekem valami újat, ha ezért már fizetnem is kell! – Ami mint kijelentés egyfajta szállóige lett a családban.

Szóval, a végén a vidáman kacagó, könnyű léptű dédnagymama szörnyű szenvedések közepett haldoklott, amikor nagymamámat magához hívta, és utolsó lélegzetével bocsánatot kért tőle, hogy akkor nem értette meg.

– Bocsáss meg, bocsáss meg, lányom, meghalok, bocsáss meg nekem…

Te meg a falnak fordítottad arcodat. Úgy, ahogyan akkor.

– Nem – mondtad nekik.

Pedig órákon keresztül könyörögtek neked, hogy ezt az egész… ügyet… ne vidd tovább. Minek mentél a rendőrségre? Most mindenki tudja majd rólad, magyarázták neked, szép, nyugodt hangon. Csak érted aggódunk, ismételték, fogadj szót nekünk, tudjuk, miről beszélünk! Ha per lesz belőle – mindenki csak erről beszél majd. És kérdezték tőle: biztos vagy abban, hogy nem ismerted? Nem láttad azt az embert valahol, mondd, nem szóltál hozzá, nem kacérkodtál vele? Valld be őszintén: nem csináltál te valamit, hogy aztán… felnőtt ember ilyet nem tesz… csak úgy, magától, fényes nappal! … a végén börtönbe juttatod! Akarsz azzal élni, hogy miattad börtönben ül egy ember?! Miért nem kiabáltál segítségért? Csak lett volna valaki a közelben, aki segített volna… csak ne hánytorgass fel semmit, könyörgünk neked, maradjon titok, akkor, igen, akkor… ezt az egészet… elfelejthetnéd…

– Nem – ismételted, és arcodat a falnak fordítottad.

És megint nem tudom: csodáljalak vagy inkább féljek tőled. Hogy már ilyen fiatalon és ilyen körülmények között mégsem engedtél a nyomásnak. A rendőrség, a szüleid, a szomszédok: minden ellenére egyedül ültél – hiszen senki nem kísért el – a bíróságon, ahol nap mint nap falnak fordított arccal végighallgattad annak az egy napnak és éjszakának legapróbb részleteit. Te, aki világéletedben annyira szemérmes voltál, hogy hajnalban keltél ruhát teregetni, nehogy egyetlen szerény bugyogót meglássanak a szomszédok. A per végén a bíró három év börtönre ítélte a férfit, aki dühében ordította:

– Nézzenek már rá! Azt hittem, félvérű!

A bíró először nézett rád. Bólintott egyet.

– Két év börtön – helyesbített.



Így ni. Már ez a nap is véget ért. Vacsora után a férfiak elvonultak, vissza a nappaliba. Autóalkatrészek, háború, az idei termés ára… most lustábban, lassabban ejtik ki a szavakat, ilyenkor még a tévé is halkabban duruzsol. Az utolsó edényt is elmosogattam, megtöröltem, eltettem, a rongyot kimostam, kicsavartam, összehajtottam, és szép rendben a vízcsapra tettem. Pont úgy, ahogy tőled tanultam. Minden felület ragyog, sehol egy csepp zsír, egy folt piszok. Mindjárt itt az alkonyat; még egyszer, utoljára kinézek a mosogató fölötti kis ablakon.

De a kert helyett azt a napot látom viszont. Emlékszel még rá? Tizennyolc éves lehettem. Július közepe volt, és nagy meleg. Együtt néztünk egy kiállítást. Mintha az idegen környezet hatására megenyhültél volna irántam. Aztán véget ért a nap. A kocsihoz mentünk, amikor ismét megtörtént: elszóltam magam. Egyetlen lábujjal megint átléptem a határt. Haragod oly hirtelen erővel kerekedett fel, mint a szélvész. Azonnal elhatalmasodott rajtam a régi félelem: ha nem mozdulok – talán megmaradok. Ebbe az oly ismerős érzésbe kapaszkodtam, amikor – nem tudom, mi volt. Egy nagy kéz tekert egyet, s végre megláttalak. Nem részekben, szilánkokban, hanem tisztán és világosan: egy idős asszonyt, akire egyáltalán nem hasonlítok. És ekkor csúszott ki a számon:

– Szeretlek.

Mintha megütöttelek volna, úgy megrándultál. Szótlanul néztük egymást. Szemedben láttam a szomorú választ: engem nem lehet szeretni.

Immár késő. Sarkon fordultam, s otthagytalak a forró nap alatt, a süppedős aszfalt olajos ragacsában.

És ettől kezdve valóban megfordult a kocka: a markomban voltál. A szeretet – tudod – néha ilyen is lehet.

Sóhajtva fordulok el a kis ablaktól: igen, ezek voltunk mi. Egymás méltó ellenfele, egymás legnagyobb tisztelője. Bent gyűlnek az árnyékok. A sötétben hogy meglágyulnak a puritán konyha szigorú vonalai. Ideje helyet foglalnom közöttetek, hogy végre teljes legyen a kép.

Három nő a háromszög három csúcsán ül. Arcuk egymás tükörképe, csupán az élet más-más állomásánál megállítva. Mintha álom lenne, úgy ülnek ott az ablak előtt a közeledő alkonyatban; szótlanul, saját gondolataikba merülve, ölükben a gyarapodó gyapjúszálak. Egyedül kezük állandó mozgása, a kötőtűk halk surrogása jelzi: nem álom ez, hanem valóság.

Nagymamám a hintaszékben; rövid, dauerolt haját mákkal hintette be az idő. A hintaszék párnája alól a nagy szabóolló füle tompán, vészjóslóan csillog az egyre gyérülő fényben; halálos nyugalommal dolgozik tovább. Édesanyám nagymamámtól rézsútosan, a konyhaasztalnál ül. Haja hollófekete vízesés, csípőig érő egyenletesség, itt-ott ezüstösen csillámló holdfénnyel vegyülten. Édesanyám asszonysága teljében, kitartó nyugalommal bontogatja, bogozza, rendezgeti az univerzum ölébe hullott, összekuszált szálait – az idő végezetéig. Vagyis addig, amíg nagymamám villámgyors kegyetlenséggel csattog egyet hatalmas szabóollójával. Hogy a sors ezáltal újrakezdődhessen.

És én? A kisszéken ülök, közel az ablakhoz. Fejem körül fekete vadbozót, vonásaim még alakulófélben, valahol a lány és az asszony között. Kezemben ott fehérlik a tekercs és toll. A születések és a halálozások pillanatát jegyzem le. Hátha ezáltal végre megszabadulhatunk.

Nézd. Hogy halad az idő. Fejed fölött hangosan ketyeg a falióra. Milyen sötét van már. Gyújts nekünk világot. Kint, ott, a fű fölött – az est első szentjánosbogara. Az utána szárnyaló fecske is.

Nyiss ablakot. Egész nap erre vártunk. A mindennapok ördögi köréből csak ilyenkor pihenhetünk meg egy percre. Estefelé, alkonyatkor, amikor a fecskék már jóllakottan hazaszállingóznak, de az éj még nem takarta el a hegyeket.

Tárd ki szélesre azt az ablakot – hallod? A hegyek épp most vesznek nagy levegőt. A szót kissé idomtalanul, kissé esetlenül engedik ki az elején, hisz már rég, már nagyon, nagyon régóta nem merték kiejteni: Akwesasne. És egy percre megáll az idő kereke, midőn a hegyek így, estefelé ránk lehelnek, s minden fájdalmunkat ezzel a hosszú, vágyakozó sóhajjal – elengedhetjük. Akwesasne: ne félj. Engedd el már te is. Az élet legyen az életé, a múlt pedig a múlté. Ne kívánd, hogy ezt a terhet tovább cipeljük. Álmainkat, kérlek, többé ne kísérd: kövesd a betűket egészen a hegyek legmagasabb csúcsáig. Hazáig: nyugodj békében, nagymama. Akwesasne.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben