×
Tovább a kapcsolódó galériához

„A megnyugvás ösvényein”

Damó István kiállítása az Érdi Városi Galériában

Novotny Tihamér

2015 // 10

Még mielőtt mélyebb vizekre eveznénk, vessünk egy pillantást Damó István életrajzára: grafikusművészünk 1951-ben született Nagyszebenben. Románul Sibiunak, németül Hermannstadtnak mondjuk, s ezzel máris belecsöppentünk abba a meglehetősen képlékeny és alakváltó közép-európai történelmi miliőbe, amelyben és ahol élni csak igen nagy alkalmazkodóképességgel lehet. Így már nem is kell csodálkoznunk azon, hogy alkotónk Bukarestben végezte el a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakát. 1978–79-et írtak akkor a még elég jelentős magyar kolóniával és igen erős képzőművészeti élettel rendelkező román fővárosban, ugyanis Damó – ösztöndíjasként – a diplomaszerzés után még egy évet tölthetett az Intézmény falai közt. Azután 1980-tól 1990-ig a Kriterion Könyvkiadó, a Ion Creangă Gyermekkönyvkiadó grafikusaként dolgozott, majd a legújabb kori történelmi idők változásainak „csúcsévében”, azaz 1990-ben költözött Magyarországra, szorosabban Kecskemétre.

Munkája azóta is ideköti őt, bár már évek óta a szomszédos dél-pest megyei faluban, Kocséron él. Főleg kép- és sokszorosító grafikával foglalkozik, de igen jelentős a könyvtervezési és -illusztrátori, valamint művészkönyv-alkotó tevékenysége is. Saját bevallása szerint a könyvtervezés rejtelmeit és becsületét valójában a szakma egyik szintén erdélyi születésű jelesétől, Deák Ferenctől (Kökös, 1935–2013, Szeged) tanulta meg.

Számos klasszikus magyar és külföldi szerző művét adták ki Damó István autonóm rajzaival, munkáival díszítve, ékesítve, illusztrálva. Magyarán: igen sok neves auktor versét, írásait, gondolatait és érzéseit ültette át a grafika nyelvére Villontól Shakespeare-ig, Madách Imrétől Zelk Zoltánig, Katona Józseftől Zalán Tiborig, Kányádi Sándortól Sütő Andrásig, Faludy Györgytől Karácsony Benőig. Sőt, négy-öt éve a Reformátusok Lapjának heti rendszerességgel készít illusztrációkat Mikly Luzsányi Mónika kisiskolások számára írt bibliai történeteket feldolgozó tanmeséihez.

Ebből kifolyólag nagyon olvasott ember lehet, akinek a zsigereiben él a költészet, az irodalom tisztelete, szeretete, lelkülete és valószínűleg a lírikusok, prózaírók, moralisták és bölcselkedők képalkotói módszerei is. Nem véletlen tehát, hogy díjainak java részét leginkább e területről gyűjtötte be, tudniillik az ilyen célú és indítékú honi és külföldi könyvészeti és grafikai kiállításokról.

Damó István az artisztikum fontosságának tudatát hozta a bukaresti főiskoláról. A majdhogynem teljesen egységes, legalábbis rendkívül következetes stílusú, kezdetben talán súlyosabb, az­után egyre briliánsabb könnyedségű életművének egyes darabjai témaciklusokba szerveződnek, és leginkább akrillal, olajrúddal, száraz- és olajpasztellal, valamint vizes technikákkal készülnek.

Az Érdi Galériában kiállított egyik ciklusának elnevezését például – „Mese a lét adta játékról” – Zalán Tibor Fénykorlátozás című kötetének azonos című, szuggesztív képi asszociációkban tobzódó verséből kölcsönözte. Íme a költemény utolsó néhány sora: „Én majd nézem halálra válva / ahogy távolodsz / hideg asztalomon jéghideg borok / szétszórt papírlapok álomporok / s az ablakon a halál sárgán bevigyorog.”

Saját bevallása szerint azért választotta ezt az ironikus, drámai, de tragikomikus élt is hordozó összefoglaló címet, mert valójában ez a kérdéskör munkáinak állandóan visszatérő témavilága. Damó értelmezése szerint ugyanis, ahogy az említett Zalán-vers egy nap eseményeit mondja el szürreális vízióképekként egybefűzve, úgy az ő témaciklusa is napok és évek villódzó eseményparányainak láncolataként fogható fel. A lét adta játék jelentéskörét azonban tovább bővíthetjük, mert Damó Istvánt főleg az otthon, a haza felcserélésével járó (kettős) gondok és örömök foglalkoztatják leginkább. De éppúgy izgatják és nyugtalanítják a fantáziáját a mindennapokat kísérő emberi kétségek, kérdőjelek és reményvesztettségek, sőt az éppen aktuális lelkiismeret-furdalások múltbéli gyökerei, jelenvalóságai és kimenetelei is. Vagy másképp fogalmazva: a lét adta és vette szerepek és helyzetek el vagy fel nem vállalhatóságai.

A galéria másik átfogó témakörének „hívószavát” – „A megnyugvás ösvényein” – Karácsony Benő azonos című regényéből kölcsönözte. Már maga a háttéranyag is rendkívül tanulságos és megrendítő, ugyanis az író a két világháború között újságíróként dolgozott Kolozsvárott és Váradon. Regényeit a hatvanas években adták ki újra. Alkotónk még gimnazista volt, amikor először olvasta a szerző műveit. Erről a képciklusáról így vall maga a művész egyik nekem küldött villámpostai levelében: „a grafikáknak nincs közvetlen közük a regényhez. Amikor újraolvastam azt, szinte minden sorával azonosulni tudtam. Zaklatott, megpróbáltatásokkal teli élete volt, ebbe zsidó származása is »besegített«, ámbár ő ezzel nemigen törődött. Az író sajátos fanyar humorát szerettem meg. Lehet, hogy túlzok, de ez a regény engem Proustnak Az eltűnt idő nyomában című művére emlékeztet. Karácsony Benő végül is egy koncentrációs lágerben pusztult el. Bár sokak szerint megmenekülhetett volna, mert volt segítő szándék is, de vállalta a megsemmisülést, mondván, hogy miért éppen ő úszná meg, amikor százezrek életét nem lehet megmenteni? A sors iróniája, hogy felesége ugyanakkor egy elmegyógyintézetben halt meg. A szerző azzal a tudattal »vonult be a lágerbe«, hogy a fiát ezzel a lépésével megmentheti, ám a nyilasok Budapesten vele is végeztek.”

Létezik egy másik nagy sorozata is Damónak, a „Sármadár” című. Ez ugyan nem szerepel ezen a kiállításon, mégis szót kell ejtenünk róla, mert kiválóan tükrözi a művész világszemléletét. Tudniillik a cím madara egyszerre jelenti a szabad szárnyalást, de a sarat, a visszahúzó közeget is, amely akadálya a repülésnek. E ciklus és egyáltalán a művei kapcsán így írt nekem az alkotó egy régebbi levelében: „A téma általában ugyanaz. Lehet, hogy közhely, de az egyénnek a környezetéhez vagy másokhoz való viszonya foglalkoztat leginkább. Ugyanakkor az örök várakozás is: az állandó készenléti állapot. Meg az önvád, az önmarcangolás, a valami elől való rejtőzködés. Döntéseink jó vagy rossz következményei. »Szerencsejáték az emberi életekkel« (Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére). Indulataimat nem rejtem véka alá. Formai szempontból is állandó visszatérő motívumaim: az emberre emlékeztető alakok és testrészek; az érzéki felületek, gesztusok. Nincs történet, de van megélt élmény. Ugyanakkor fontos támpont az olvasott vers vagy regény is, mert megerősíti bennem azt, amit gondolok a világról.”

Véleményem szerint Damó István műveinek legfontosabbika tehát nem annyira a leíró magatartásban, mint inkább az általánosítások szintjén működő, a „szétrajzolások” és összevonások metaforikus és asszociatív nyelvén beszélő bölcseleti tartalomban rejlik. S ez a filozofikus hang leginkább az emberi életeket és jellemeket, a hiábavalóság-fátumokat és hiányérzeteket, a viselkedési helyzeteket, szerepeket és játéktereket egyszerre kívülről és belülről szemlélő, elemző, kiveséző rajzi hozzáállásban nyilvánul meg.

Üres, mondhatni, metafizikus képzeleti tereiben jobbára csak lebegtetett, illanó-villanó mozgásenergiákkal telített, színesen izzó folthatásokat, rajzos-kalligrafikus kontúrokat, szaladva futkosó-cikázó, ideges fekete vonalakat, itt-ott felismerhető valóságrészleteket érzékelünk. Néhol embe­rekre, néhol állatokra, néhol különös, szokatlan lénykereszteződésekre, túléléseiket mímelő abortumokra, ízelt végtagokat növesztő testfej- vagy fejtestszerű homunculusokra, növény- és tárgyféleségekre vagy egyszerűen csak biomorf létdarabkákra emlékeztető jelegyüttállásokat regisztrálhatunk. Ám ezek összhatásaiból leginkább csak arra lehet következtetni, hogy a képeken valójában egy kevés szereplővel eljátszatott, jobbára félsíkban, féltérben tartott ún. „Damó-dimenziós”1 vizuális színpadi dramaturgia zajlik, működik. Véget nem érő csekélységek, drámai cselekményütközetek, apró csetepaték, kényszeredett bohóctréfák vagy véresen komoly tragédiák és groteszkké sűrített, abszurd „egypercesek” – vagy még inkább –, pillanatszerűségek kavarognak és vonaglanak a szemünk előtt a „színház az egész világ” jegyében.

A cselekmények résztvevőiről, a jelenetek előadóiról és elszenvedőiről azonban csak az általánosítások és behelyettesíthetőségek szintjén szerezhetünk tudomást és alkothatunk véleményt. Tudniillik ez a nagyon egyéni, nagyon perfekt jelrendszer – amely leginkább egy kortárs zenedarab vizuális partitúrájára emlékeztet bennünket – csak a képzettársítások szintjén képes működni. Mert maga a szabadon kezelt jelábécé is asszociatív alapon születik, növekszik és változik. Mert maga a lét adta játék is nagyon változatos lehetőségeket kínál a fő- és alszereplők számára.

A szerző azonban mindig, mint egy jó író és rendező, már-már a „csontvázig vetkőztetett”2 szereplői mögé bújik. Ráadásul azok hús-vér arcát, alakját, ruháit, gesztusait a felismerhetetlenségig eltorzítva – nyújtva, tömörítve, megcsonkítva, átalakítva, átszabva, szétszedve és összerakva – véleménynyilvánító magatartásának álcája tökéletes marad.

Vidám formák tartománya, de mindennek az ellenkezője is igaz: „egy emelkedő-süllyedő libikóka-képbe rejti a mozgalmasságot” – írja róla Cs. Tóth János3 –, s mi még hozzátehetnénk a költői iróniát és a groteszket éppúgy, mint a szomorújátékot.

Pintér Lajos költő írja a Damó István, a figuratív című, talán kicsit optimistább kicsengésű megnyitószövegében, 2014-ben: „nézzük csak meg jobban, képein, ha »szétrajzolva« is, mindig ott az ember. Hol csupaláb, égbe kapaszkodó figurák, hol csupakéz alakok, de valamennyi képen ott a felfénylő ember. Rejtekezve emberábrázoló művész tehát művészünk, és rejtekezve mondja ki üzenetét is, a kívánt emberi boldogságot. A boldogság, a lét adta öröm művésze Ő. E boldogságigényt tükrözik égbe kapaszkodó figurái, a játék nyújtotta örömet tükrözik játszó, elkalandozó vonalai. Legtöbbet pedig színjeivel üzen, melyek mindig melegek: pirosak, narancsok és aranysárgák. A megszenvedett ember szépre törekvését, élni akarását üzenik. Fényt üzennek, reményt üzennek.”4

A színekkel kapcsolatban még egy fontos dologra kell felhívnunk a figyelmet. Arra, hogy a kiállított művek egyikében sem szerepel a zöld szín. Ez a tény viszont megerősíti bennünk azt az érzést és meggyőződést, hogy éppen a zöld szín elhagyásával, jobban mondva a természeti asszociáció kizárásával képes a művész a filozofáló moralizálásra, a tiszta önkoncentrációra, emlékszínházának hermetikus játékára.

S illő lenne még néhány mondatot ejtenünk az alkotó egyik legjellemzőbb technikai eszközéről, az olajrúdról is. Ismét idézem őt: „Ez egy szájrúzshoz hasonlítható rúd. Tulajdonképpen egy olyan olajfesték, amelynek az állaga kemény. Csodálatosan lehet szétteríteni a felületen, akár papírról, akár vászonról van szó. Egymással is lehet keverni a színeket, de tetszés szerint oldani is. Az előnye az, hogy a papíron a festékanyagnak nincs olajfoltos udvara, pereme.”

Damó István egyéniségének lelki és szellemi rokonait Vasile Kazar, Octav Grigorescu,5 Szalay Lajos,6 Plugor Sándor,7 Nistor Coita, Kovács Johanna, a régebbi Borgó György Csaba vagy a Gáspár Gyula, valamint El Kazovszkij és Dienes Gábor világában fedezhetjük fel.

A tények ismeretében bátran kimondható, hogy nemcsak a klasszikus, de az ilyen és ehhez hasonló, magas színvonalú mai modern művészet is mély és maradandó nyomokat képes hagyni a vizuális örömökre és élményekre vágyó, igényes ízlésű emberekben, a kutatva kereső nézőkben és szakemberekben.

Damó István briliáns életműve méltán megérett már a komolyabb elismerése.

Jegyzetek

1 Németh Júlia, Kulcs Önmagunkhoz – Damó István ajándéka, Szabadság, 1997. október 16., 5.

2 A művész szíves közlése szerint a bukaresti főiskolán igen nagy hatással volt rá az elméleti anatómia tanára, Gheorghe Ghiţescu.

3 Cs. Tóth János, Damó István, a kifinomult festményrajzok mestere, Limes, 2007/5 (megjelenés alatt).

4 Forrás, 2014/4, 64.

5 A két alkotó meghatározó egyénisége volt a román képzőművészetnek, intellektuális módon, mély gondolati szinten művelték a grafikát, és generációkat tanítottak, neveltek fel működésük során. (A művész szíves közlése.)

6 Damó István Szalay Lajos művészetét egy időben tudatosan másolta, majd amikor már elég biztonságban érezte magát a saját területén, elkezdte a maga útját járni. (A művész szíves közlése.)

7 Damó István rokon lélekként emlegeti még Plugor Sándor feleségét, Miklóssy Máriát is, ő azonban annyira más stílusban alkot, hogy nem tartottam szükségesnek e névsorba felvenni őt. Damót még gimnazista korában e házaspár vezette be a művészet rejtelmeibe. (A művész szíves közlése.)

A megnyitószöveg szerkesztett változata, elhangzott 2015. május 29-én.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben