×

Zsille Gábor: Össze. Válogatott és új versek

Sturm László

2015 // 09
Vannak, persze, hogy vannak a kötetben versek, amelyek nem jutnak el a szívünk közepéig. (De még ezeket sem vetnénk szőröstül-bőröstül a külső sötétségre.) A bejutók között viszont van néhány, amely minden eljövendő költői antológiánk kihagyhatatlan darabjának kínálkozik. Valamiért a történetmesélő művek tűnnek ilyképpen emblemati­kus­nak: a Napló 1997-ben, éjjel, a Gondolj néha Zalalövő­re, a Ha nincsen ötvenhat. És mért hagynánk ki a Sikert, csak azért, mert szomorkásabb? A töprengőbben számvető, tájakat, társakat, kerteket, halottakat idézgető költemények között is tucatjával találhatunk az előbbiek mellé állíthatóakat. Csak elégikus-ironikus pasztelljükkel ezek kicsit hosszabb ráhangolódást igényelnek talán.

A Napló 1997-ben, éjjel az egykori otthon nosztalgikus felkeresését csúfondárosan komoly fogalomértelmezésbe futtatja: „[…] A Hungária körúttól / egészen a Baross térig / örömlányok sorakoztak […] s mert túl hosszan bámészkodtam, / felbátorodott s utánam / lépdelt. »Beszélgessünk« – búgta. / »Az én időmben nem voltak / örömlányok a környéken.« / »Most már vannak: időközben / ugyanis sokat fejlődtünk.« / Bólintottam: »Valóban, a / fejlődés a legfontosabb.«”

A felnőtté válás képe vagy a rendszerváltásé? Esetleg a modern tudaté? De vegyük észre, hogy a – modernista tudatunk számára szinte önkéntelenül megfogalmazódó – „kritikai potenciál” mellett harmóniát sugároz a vers. Az idegen újra megszólíthatóvá lesz benne, az elveszett otthont valamiféle szellemi készenlét váltja föl.

Az egykori osztálykirándulás akkor nevetségesnek, túlbuzgónak látszó idegenvezetője utólag alapvető tanulságra döbbent: „Hogy szemernyit is taníts, lőj túl a célon” (Gondolj néha Zalalövőre).

Nagyapja a családját cserbenhagyva külföldre szökik, de a költő-unokának az ő amerikai öröksége biztosítja majd a tőkét a sorsdöntő, pályameghatá­rozó krakkói hosszú vakációra (Ha nincsen ötvenhat).

Ennyi példából is adódik a belátás: kiforogják végül magukat a dolgok, a jó és a rossz krikszkrakszaiból össze-összeáll valami felsejlő mintázat. Megérint az átlényegülés lehetősége. A feltűnő számossággal alkalmazott keretes szerkezet itt leli fő magyarázatát. A versindító köznapi helyzet a végére más távlatot, fényt kap – a történet (a „fejlődés”!), az árnyalatok, az analógiák erőterében. Ami kezdetben síkban, a végén térben mutatkozik (ami térben, végül idővel gazdagabban; ami először evilág négy dimenziójában, végül… – de megállj, ó, gondolat!).

Az átlényegülés egyik fő helyszíne, az édeniség próbaköve Zsillénél, mint oly sokaknál, a kert. (Életrajzi interjúból tudható: kivált az ifjúkorban eladott, emlékké nemesülő zamárdi nyaraló hajdani kertje.) (Így aztán érdekes, maga is az átlényegülésre kész tévesztés lett volna, ha nem veszem észre: az előző bekezdésben a „keretes szerkezet” helyett először „kertes szerkezet”-et gépeltem.)

Az Adam Zagajewski-mottókkal ellátott versek közé tartozó Ragyogás programszerűen fogalmaz a fentiekről: „Hanem az a ragyogás, Adam / gyakran a szürkeségben lakik / jobban mondva nem is lakik / inkább csak rejtőzködik / jobban mondva nem is szürke / inkább csak annak látszik / micsoda zavaros mesterség / miféle költészet, mi az, hogy ragyogás / – néhány perc csupasz lángolás […]”. A ragyogás végső értelme sem titok: „Mint újszülött macskakölyök, vakon kereslek, / Megvallanálak, meg én, de oly unalmasak / e mondatok, hogy inkább kertekről beszélek / s filozófiáról, megspékelve csipetnyi / iróniával […]” (Megvallanálak, meg én).

A művészet szemlélődés, benne csak fel-felvillan a fény. A megtalált öröm kínzóan ideiglenes. Káprázat is lehet. A bizonyosság a művészeten túl adatik. (Ezért aztán a művész sem tudhatja, vajon valóban adatik-e.) „Égj el, nézett a szemembe hosszan / mindjárt az első éjjel, az apró falusi / templomban állva /…/ arcod és szíved olvassza eggyé / a tűz, a szikra, a zsarátnok, aztán / formálja újra. Egészen égj el, / könnyű légy, faágon fennakadt / pernye, súlyos légy, mederbe / temetett lecsiszolt kő, szelíd légy, / hamuszín kabátod ujján egy pihe” (Szinte még meg sem).

Természetesen sokszor kísért a várakozás (Pók) és a keresés hiábavalósága (Nem megy, Siker, Amit kerestünk). (A keretesség ilyenkor a visszahullás, bezártság sugallója lehet.)

Többnyire azonban a remény módszertana lesz a vers alakítója. Ki kell lépni a megszokásból (Idegenben: „mindent most először látsz”), a mozdíthatatlanul adottnak maszkírozott világból, a modernitás túl gyors, vákuumszívású sodrásából. (Zanza és egyenpép, túlzás és zaj, sterilitás, erőszakosság és műviség – ad látleletet az Üres vers. Giccses súly- és távlattalanság – egészíti ki a Legalább sejtem.) Erőt adhat mindehhez a külvilág izgalmas többesélyűsége: „Elutazni szerintem úgy jó, / hogy ott lapul benne az elbukás, / a bizonytalanság láza” (Vadászat). De még inkább a szemlélet átállítása. A valóság ritmusához lassított, az összeszedettségben kitartó pillantás előtt fénylik föl a látvány: „lélegezz együtt a földdel, / lélegezz földet” (Május). Mit jelent az ezzel egybecsengő költői program: „Lélegzetvételnél lassabban írni” (Október)? A kapkodó felületességből a teremtés emberi léptékéhez szelídülő szemlélet fogásait. Az ismétlés, a részletezés, a mondatok, mondatrészek közbevetése a ritmusnak ezt a lassítását szolgálja. És ha mindezt megfontoltuk, a felismerés csóvája vetülhet az első olvasásra csak bemondásnak tűnő sorokra: „nem értelem a vers, / de ritmus, de dallam” (Csehül).

A valósághoz megtérve újra eleven, megszólítható lesz a környezet. És maga a megszólító. Az sem véletlen, hogy oly gyakoriak a másokat, illetve a költőt önmagát szólító kitételek a művekben. Az élőbeszédszerűség értelme is többnyire a meghittségből ered (és nem a közönségességet hivatott érzékeltetni, mint ma sokaknál). Több szép versből kiderül: a megszólítható világ az otthonos világ. Az otthonos világ a jelen akarása. A jelent akkor szeretjük, ha távlataival együtt érezzük át (vagyis szépnek látjuk, a Feljegyzés című vers szellemében). A távlat a bonyolításmentes egyszerűségben tárul fel. A Napló, 1994-ből, A lányok, a Sláger az egyszerűségdicséret első nagy versei. A bennük a magánélet körében mutatkozó szálat a nagyközösségig fonja az Éppen így: „A haza csak ritkán van. / Például akkor, ha izzadtan kifutok / a félreeső, lepusztult pályaudvarra, / ahol kiderül, maradt még néhány perc, / és a főbejárat előtti téren, / az alkonyattal szemközt megállok / a szeptember végi szélben, / és élvezem, ahogy átjár. / Ez finom, ez a szél. / Éppen így fújjon, / éppen itt.”

A megszólíthatóság maga az ihlet, az ihlet a névadás bibliai erejéhez vezet. Az igazi élet pedig ihletett élet, maga is költészet: „Elutazni tervek nélkül /…/ igen, ez a költészet. Útközben / elénk tárul egy tó, egy völgy, / egy öröktől ismerős domb, / és azt sem tudjuk, hol vagyunk. / Akkor úgy dönteni: itt jó lesz, / sátrat verni egy szélvédett zugban, / nevet adni a helynek, / és élni.” (A Csontváryban szállóigeszerű rövidséggel: „Ha nem ismered Istent, / nem lehetsz Elnevező”.)

Időről időre azonban megkapjuk a túlzott elandalodás elleni szérumokat is. Hátha mindez nincs is így. De ha társunk talán mégse lehet a világ, akkor is lehet még esetleg útjelző: „[…] a rét fölött egy madár, a réten szirmok / és méhek és méz, szenvtelen tökély, / erősebb ő annál és tisztább, / hogy a miénk lehet, / képzeljük csak” (Erősebb ő).

Zsille verseiben gyakoriak az átmeneti év- és napszakok. Főképpen az ősz és az alkony. Az átmenetben, a változásban mintha megragadhatóbb lenne valami intéző hatalom, a rend dinamizmusa. Az ősz és az alkony a visszatekintés, a megnyugvás távlatát kínálja. És az elmúlás riadalmát. De a riadalomban is a reményt: „[…] a gondozatlan kiskertekből / néz ránk, nem vicsorog, / csak bámul testvérünk, / a halál. Kedveljük / ezt a nézést, ezt a megszokott, / figyelmes szempárt, / nem tudjuk, miért, de vonz, / hívogat, akár a mélység.”

Mert ahogy állnak a dolgok (megy az élet), lehet, hogy csak a bizonytalan marad meg esélynek: „A testet illetően különösebb illúzióim nincsenek /…/ Húsz évesen úgy tudtam, testem elnyűhetetlen. / Amikor harminc lettem, észrevettem: / akadnak aggasztó jelek, de azért / ura vagyok a helyzetnek /…/ Újabb tíz év elteltével megszűntek az elméletek. / A hétköznapi valóság húrjait pengetem. / S az még csak hagyján, hogy az én testem enyész, / de már a nők, jaj, a nők sem a régiek /…/ És ha megérinteném őket, mi történne, / lázas sejtek talál­koznának lázas sejtekkel, / két izzadt bőrfelület súrlódik, tapad, / és akkor mi van, nincsen semmi.” (Tünet)

(Magyar Napló, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben