×

Szerelem kommunizmus idején

Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem

Lőwy Dániel

2015 // 09
A Kárpátok vonulata felfogta vagy legalábbis csillapította a kommunista Romániában törvényerőre emelt őrület hullámait. Míg az 1970-es évek végéig előnyt jelentett Bukarestben élni, a kommunizmus utolsó évtizede éppen az ott lakókat sújtotta a legjobban, és állította a legkeményebb megpróbáltatások elé. A rendszer visszássága megnyilvánult az intézmények szintjén, de főként a közösségek és az egyén mindennapi életét keserítette meg. Bodor Johanna önéletrajzi regényét úgy próbálom szélesebb összefüggésbe helyezni, hogy a saját történeteimet is megosztom az olvasóval. Elmondhatom, hogy et in Romania ego. A Kárpátok géniusza az én fiatal éveimet is vakvágányra terelte, akárcsak Bodorét, ahogyan azt a kötetében panaszmentesen mondja el. A tények beszédesek és megrázóak. A szerző nem minősít, a rendszer minősíti saját magát.

Az intézmények szintjén megnyilvánult, valósággal tragikomikus történetek egyike, amit egykori munkahelyemen megéltem. A kolozsvári tudományegyetem munkatársa voltam, de a tanszékvezető professzor irányításával működő csoport közigazgatásilag a bukaresti központi kutatóintézethez tartozott, annak egyik fiókvállalata volt. A főnökeink a fővárosban éltek, a legtöbb utasítást és jelentést telefonon közvetítették (villámposta még fogalomként sem létezett). Mindaddig, amíg – akár a gyerekmesében – a rossz szellem ki nem szabadult a palackból. Az államvezető, az általa legjobban kedvelt megnevezéssel: Kondukátor éppen a központi kutatóintézet mellett autózott el (a Splaiul Independenţei-en – Függetlenség útján), és felfigyelt egy valóban korszerűtlen, otromba kinézetű épületre. Az ott mi? – tudakolta meg a hivatalos kísérőjétől. Telefonközpont – így a válasz. Tünjön el onnan! – adta ki a rövid, de szigorú utasítást az államvezető. Mivel mindenki rettegett tőle, és közismert volt a jó emlékezetéről, már másnap elkezdték a bontást. Ezáltal a több ezer dolgozót foglalkoztató központi kémiai kutatóintézet (közismert nevén: ICECHIM) és a mellette levő épületben háromezer mérnökkel működő tervezőintézet fél évre telefon-összeköttetés nélkül maradt. Ennek folyományaként a bukaresti főnökség csak úgy tudott a kolozsvári professzorral értekezni, ha valamelyikük később ment be dolgozni, és otthonról, a saját telefonjáról hívta fel „hivatalosan” Kolozsvárt.

A Kondukátor elrugaszkodott intézkedéseit visszafogó, tompító, enyhítő hatására is adnék példát. Bukarestben két nap alatt lebontották a Sfânta Vineri (Szent Péntek) görögkeleti templomot, mivel – a hívők balszerencséjére – útját állta a szocializmus győzelmének; mert ez nem pusztán metafora: a templom az akkor készülő Szocializmus Győzelme sugárút útvonalába esett. Az 1645–1650 között Matei Basarab havaselvei fejedelem megbízásából épített hatalmas méretű műemlék templom felszámolására a Kondukátornál is rosszabb emlékű felesége adta ki a parancsot. A ro­mán ember hívő lélek; miután az építővállalat munkásai és a katonaság is megtagadták, hogy a bontásban részt vegyenek, fegyenceket rendeltek ki a helyszínre, és a munka 1987. június 18-a és 20-a között bevégeztetett.


Az ellentett példa, a szerencsés végkifejletű eset Kolozsváron a Szentpéteri templom sorsa. A ró­mai katolikus templom a szamosfalvi repülőtérről a város főterére vezető útvonal felénél található. Valahányszor a Kondukátor a városba látogatott, óhatatlanul elhaladt a templom mellett, és mindannyiszor haragos tekintettel vonta kérdőre a helyi potentátokat, hogy „az mit keres ott?”. „Tet­szik tudni, Főtitkár elvtárs, az római katolikus kegyhely, így pápai fennhatóság alatt áll. Nem tenne jót az ország imázsának, ha a Vatikánt magunkra haragítanánk!” A templom megmaradt, a sugárút által közrefogott ovális alakú szigeten áll; az autóforgalom mindkét oldalról megkerüli.

Amiről jóval többeknek maradt személyes emléke: a totalitarizmus magánéletre történt kiterjesztése. Ez a vonal igen mélyenszántón jelentkezik Bodor Johanna könyvében.

Az átfogó kép részei: a jegyre-adagra-dekára-darabra kiutalt, porciózott, korlátozottan hozzáférhető javak, a kenyérjegy, a húsjegy, a tojásjegy, a kerületi közértnél tárolt listák szerint „kiosztott” élelmiszerek, amelyek csak felső határt szabtak a fogyasztásnak, de nem szavatolták, hogy a család valóban részesüljön is a megfelelő termékekből, a benzinjegyek – havi húszliternyi üzemanyagról, aminek a kiváltása olykor háromnapos sorban állást igényelt. Ilyen körül­mények között is az egyik hétvégén csak a páros rendszámú kocsik közlekedhettek, a következő vasárnapon kizárólag a páratlan rendszámúak, télen pedig, ha, mondjuk, Teleorman megyében lehullott az első hó, országszerte betiltották a személygépkocsik forgalmát az országban eluralkodott „rossz útviszonyok” ürügyén. A mindennapok sorban állása annyira áthatotta és megbéklyózta az emberek gondolkodását, hogy nem maradhatott ki Bodor Johanna önéletrajzi regényéből sem:

„Mivel semmit sem lehetett kapni, vásárolni akartunk, ››mindegy, hogy mit, csak legyen mit hazavinni‹‹. A sorban állás művészetéhez érdekes türelemfajta alakult ki az emberben. A jutalomfalat módszere 22 millió embert manipulált és varázsolt el. Hibátlanul működött a rendszer. Ha képes voltál ehhez idomulni, akkor élelmet vittél haza, ami olyan sikerélményt nyújtott, mintha ez lett volna az élet egyetlen értelme. A boldogság ingerküszöbe ilyen alacsony szintre süllyedt.” „ A civil emberek életében a táplálék beszerzése napi szinten okozott örömöt. Ez volt a legzseniálisabb pszichés csapda: a férfiak erősebbnek és okosabbnak érezték magukat, ha családjuk számára képesek voltak ennivalót szerezni.”

Az áruhiányt tetőzte az energiamegvonás, a villamos áram kikapcsolása, a fűtés lezárása, a meleg víz úgyszólván teljes hiánya. A hivatalosságok bár egyszer kiszámolhatták volna, mekkora veszteséggel járt a termeléskihagyás, az elfecsérelt munkaidő, a félreirányított, haszontalan célra felhasznált munkabírás, az elveszett tettrekészség és ambíció, a kialvó kreativitás, a mindennapi élelem beszerzésének gyorsan kialvó öröme a jól végzett munka elégtétele helyett.

A tudomány és a művelődés elsilányítása már csupán a fent leírtak velejárója volt. A tudományos kutatás nélkülözte a szaklapokat, a műszereket, az anyagokat és a vegyszereket. Ha ennek ellenére is születtek eredmények, a kutatót nem engedték ki egyetlen nemzetközi konferenciára sem, mert a belügyi elvtársak úgy vélték: „túlságosan tehetséges, kint is megállná a helyét, ugyan minek jönne vissza?”

Napirenden volt az előadóművészek megalázása. Különböző ünnepi műsorokban szándékosan elegyítették a hivatásos előadókat a műkedvelőkkel, hogy ezáltal szántszándékkal lenyomják az előadás színvonalát, és egyben leértékeljék, lejárassák a szakmabeli színészek, énekesek, táncosok és zenészek becsületét. Bodor Johannának is gyakran kellett részt vennie ilyen előadásokon. „A kulturális éheztetés, a megrendelt költészet, a vastaps ritmusa folyton ott zúgott az ember fejében” – írja.

Az állami televízió esténként két órára korlátozta a műsoridejét, és abban az esti híradó úgyszólván egybefolyt az éjszakai híradóval; a kettő között semmire sem maradt idő. Ha nagy ritkán művészfilmet tűztek műsorra, két vagy három folytatásban kellett sugározni, hogy a szétfaricskált részek beférjenek a két híradó közé. A híradó maga két fő témára volt kiélezve: belföldön a „sokoldalúan fejlett szocializmus” építésében elért újabb rendkívüli sikereket vázolta fel, a gabonatermeléstől a marharépa betakarításáig; külföldi hírekként a nemzetközi békeharc végeláthatatlan tüntetéseit láthattuk – más sem történt a nagyvilágban Fokvárostól Montrealig, mint nap mint nap ismétlődő, szűnni nem akaró békemenetek. A békeharcot azért kezelték kitüntetett figyelemmel, mert a Kondukátor a Nobel-békedíj babérjaira vágyott: nagy igyekezettel járt közben a közel-keleti béke „rendezésében”, megpróbált közvetíteni Izrael és a palesztinok között, nem szakította meg a dip­lomáciai kapcsolatot Chilével Salvador Allende elnök meggyilkolását követően, amikor a szovjet befolyás alatt álló valamennyi ország visszavonta onnan a képviseletét. A román sportolók (a jugoszlávok mellett) részt vehettek az 1984. évi Los Angeles-i nyári olimpiai játékokon, amelyet a szocialista tömb országai bojkottáltak, és még sorolhatnánk. Ez a Moszkvától látszólag független politizálás hosszú éveken át megtévesztette a Nyugat országait, amelyek mind anyagilag, mind erkölcsileg támogatták a romániai rendszert. Nehezen hihető, hogy ne tudtak volna arról, amit a később Amerikába szökött Mihai Pacepa tábornok megírt, hogy a román titkosszolgálat elvtársiasan együttműködött a szovjet kollégákkal.

A rendszer ismertetésében nem térhetek napirendre a hatalomnak az állampolgárokkal szemben tanúsított általános gyanakvása és örökös bizalmatlansága felett. Lénárd Sándor írja a Duce Olaszországáról, hogy a diktatúrában minden másság, különbözőség gyanút kelt. Potenciális összeesküvőként tekintenek az egyenruhát viselő postásokra, a biciklistákra vagy a kopaszokra.

A Kondukátor Romániájában hadjáratot folytattak valamennyi klub, egyesület, társulat és társaság ellen, amelyek tagjai feltételezhetően értelmiségiek voltak. Csak hogy a szellemi elit gyülekezését és az egymás közötti gondolatcseréjét megakadályozza, a rendszer folyamatosan tiltott be látszólag teljesen ártalmatlan kezdeményezéseket. Megszüntették a bridzsklubot, a transzcendentális meditálók körét, betiltották a jóga gyakorlását és a keleti küzdősportokat. Megpróbálták mind a nyugati, mind a keleti kultúra befolyását kizárni az ország társadalmi életéből. Betiltottak könnyűzene-számokat, vagy cenzúrázták a szövegét (Mircea Vintilă), és letiltottak a színpadról énekeseket (Zoia Alecu). Ana Blandiana a rendszert kipellengérező verseit gépelt példányokban kézről kézre adták egymásnak az emberek, akár a röpcédulát. Paul Goma vagy Mircea Dinescu írásait csak a Szabad Európa Rádió adásaiból ismerhették meg a Romániában élők.

Ez idő tájt a rendszert támadó „fegyvernek” számított az írógép is. Évente kellett minden író­gépet bejelenteni úgy, hogy adott szöveget begépelve mintát vettek az írógép betűkészletéről. Így elvben bármilyen, az ország területén begépelt szövegről kideríthették, hogy hol készült. Tilos volt bármely nem regisztrált írógép használata. Mint a regényből megtudhatjuk, írógépet tilos volt az ország területéről kivinni: „Apa, nem szabad kivinnem a hatóságoknál bejelentett Erika írógépedet, amin az összes könyvedet írtad… ne haragudj, tiltja a törvény.”

Bodor Johanna önéletrajzi regénye egyféle, Milan Kunderát idéző közelítésben az önkény magánéletre gyakorolt megalázó, lealacsonyító, eltipró hatását tárja fel. Emlékezését áthatja a pattanásig megfeszített idegrendszer kényszerű önfegyelme, a magára erőltetett látszólagos nyugalom a mindennapi értekezésben, amikor a meggondolatlanul elejtett vagy indulatból kimondott szó súlyos következménnyel járhatott. A balerinának készülő tizennyolc éves leányka névházasságra adja a fejét a szülei megsegítése érdekében. Azért, hogy a család mielőbb áttelepülhessen Magyarországra.

„Minden, ami kibillentett természetes pályámról, egyetlen ember őrületének forrásából fakadt. A Diktátor beleszólt minden ember sorsába, minden család életébe. Az én életembe és sorsomba így és ilyen formában szólt bele. Lelökött az utamról.”

Miután a kivándorlási kérelmét benyújtja, Johanna kínos körültekintéssel vigyázza, hogy ne keveredjen olyasmibe, ami kihágásnak minősülhetne; nem bliccel az autóbuszon, a trolin, a villamoson, ahogyan azt a korosztályából a legtöbben teszik, minden számlát késedelem nélkül befizet, mindenhez jó pofát vág, ami igen fontos olyankor, amikor a balettkart pártünnepségeken való fellépésre rendelik ki. Nem lóg soha az órákról, és az iskolában az elvárt öltözékben jelenik meg. A gimnazisták mai nemzedékének hihetetlenek és elképzelhetetlenek az iskolában viselhető öltözék akkori előírásai, elvárásai és szabályai, amelyek a cipősarok magasságától a hajpánt szélességéig terjedtek, és a bokazokni színétől az egyenruha nyakkivágásáig mindent pontosítottak. Mindezt az írói emlékezet káprázatos részletességgel idézi fel:

„Az iskolai egyenruha: ujjatlan sötétkék, kétzsebes, enyhén karcsúsított, kerek nyakú, térdközépnél nem rövidebb vékony vászonruha, alatta kék vagy fehér klasszikus ing lehetett. A cipő és annak sarokmagassága: maximum hat centi magas körömcipő vagy bármilyen lapos sarkú cipő lehetett. A harisnyanadrág, zokni, térdzokni színe: a harisnyanadrág testszínű, fekete, sötétkék vagy fehér lehetett. A térdzokni vagy a bokazokni nem pompázhatott élénk színekben. A hajviselet: természet adta hajszín, minimum vállig érő hajhosszal, összefogott haj, fehér hajpánt, melynek szélessége legalább két centiméter. Az iskola emblémája és sorszámom rajtam. Erre azért volt szükség, hogy nyilvántartsanak minket, és az utcán bármikor azonosítsák az iskolát, ahova tartozol.”

A serdülőkorú lány öncenzúrája minden részletre kiterjed. A balett megtanította, hogy a testének legkisebb mozdulatait is ellenőrzés alatt tartsa. Ezt a fegyelmet terjesztette ki és alkalmazta a tanáraival, kollégákkal való értekezésében, a rendszer túlbuzgó hivatalnokaival való szembesülésében, amikor a szorongás a vadászösztönt serkentette benne. A test keserves munkával megtanult és begyakorolt fegyelme segítette hozzá ahhoz, hogy végletes helyzetekben a nyugalmát rezdületlen arccal sikerüljön megőriznie.

„Gondoskodni kellett arról, hogy az ember alaposan eltüntesse, elrejtse az ész, a szellemi önállóság, az egyéniség és főleg a valódi vélemény jeleit. […] a javasolt és egyetlen túlélési recept a humor volt.”

Valóban, talán sehol a világon nem született rövid idő alatt olyan nagyszámú politikai vicc, mint a román önkény késleltetett Rákosi-rendszerében. (Halldór Laxness szerint a történelem megismétlődik, de egyre többe kerül.) Hankiss Elemér úgy vélte, hogy „a politikai viccek az anarchia szabad, de veszélyes világába kalandoznak át”. A Kárpátok Géniuszának országában a politikai vicc szerepét prózaibban is megfogalmazhatnánk: A vicc úgy működött, akár a kuktafazék biztonsági szelepe: túlnyomás esetén megakadályozta a robbanást.

Adaptálták és aktualizálták a Führer, Göbbels, a Duce és Sztálin idejében bizonyára suttogva terjesztett vicceket, de voltak sajátosan a román nyelv szellemét tükröző, ezért sajnos lefordíthatatlan csattanók is. Valamennyi célpontjában a rettegett Kondukátor és gyűlölt neje álltak, együtt vagy külön-külön. E viccek kipellengérezték nagyzolási hóbortjukat, közismert műveletlenségüket, a kultúra és az értelmiségiek iránti leplezetlen gyűlöletüket, a Kondukátor helytelen román beszédét és sekélyes kifejezési készségét, amit „fa-nyelvként” (limbă de lemn) emlegettek, az üldözési mániáját, továbbá az asszony elhíresült kíváncsiságát és rosszindulatát.

A felsorolt „adottságokkal”, illetve adottságok híján aligha maradhatott volna meg a házaspár harmadfél évtizeden át a romániai politikai élet zenitjén. Vezetőkként való megmaradásukat teljes gépezet biztosította, és egyedül a bizalmiak élvezhették a rendszer kegyeit. A kiváltságokból részesültek a hatalom mámorától megrészegedett percemberkék, az elvárásokat túlteljesítő ügybuzgó hivatalnokok, a végsőkig elkötelezett belügyi tisztek, a lakatosból előlépett apparatcsik, aki a gyűléseken a párt nevében mondott értékítéletet szakemberek munkájáról, a szolgálólány külsejű üzemi párttitkár, aki a kinevezését követő reggelen már nagyasszonyként, „doamná”-ként intézkedett, a szomszédaikat feljelentő kisemberek, a diktátor születésnapján dicsőítő beszédet mondó vagy a nyelv szellemét megerőszakoló hozsannákat író egyetemi tanárok és megvásárolható tollnokok. Az 1980-as évek közepén Romániában több mint négymillió párttag fizette a tagsági díjat, de közülük legfennebb néhány ezren támogatták a párt politikáját. Rendszerint ők sem meggyőződésből, csupán megélhetési szándékból.

Szinte lehetetlen erről a regényről kívülállóként írnom. A szerzőt kisgyerekkorától ismerem. A Bodor család szomszédja voltam Kolozsváron, a tudományegyetem tőszomszédságában magasodó, „Sebestyén-palota”-ként ismert szecessziós bérházban, ahol az egykor egy családra méretezett polgári lakásokba a népi demokrácia vívmányaként két-három vagy akár öt családot is beköltöztettek. Édesapját, Bodor Pált 1970-ben kinevezték a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztőjévé, és a családjával Bukarestbe költözött. Évek múltán találkoztam újra Johannával, amikor már a balettiskola ígéretes növendéke volt, és az engedélyezett vagy saját maga által vállalt napi élelemadagja annyi volt, amennyit az átlagember egy kiadós reggelire elfogyaszt. Követtem a táncosnői és filmszínészi pályafutását, majd Budapesten láttam viszont, kétgyermekes anyaként. Végül, hosszabb kihagyás után, az önéletrajzi regényének megjelenését követően a kolozsvári színházban, ahová Tompa Gábor hívta meg koreográfusnak Az öreg hölgy látogatása színreviteléhez.

Az önéletrajzi regény másik hőse, a „román-magyar-zsidó” Mihai a legközelebbi rokonom, édes unokatestvérem. Vele történt meg a Ceauşescu-rendszer működésének mikéntjét látványosan szemléltető alábbi eset. È vero, non ben trovato. Mihai kisportolt alkatú, vállas tizenéves volt. Az érettségi vizsgáról ment hazafelé az elvárásnak megfelelő öltözetben (öltöny, fehér ing, nyakkendő) és az iskolai szabályzat által úgyszintén megkövetelt rövidre nyírt hajjal. Éppen a város fő ütőerét képező Calea Victoriei-en (Győzelem útján) készült gyalogosan átkelni, amikor váratlanul megeredt a májusi eső. A villanyrendőrnél várakozott, amikor hirtelen odahúzott egy fekete Dacia személygépkocsi, és valaki az ablakon át a kezébe nyomott egy vadonatúj sötétkék viharkabátot. Amire felocsúdhatott volna, a kocsi már továbbhajtott, és félszáz méterrel odább állt meg, hasonló meg­bízatással. Nos, a külleme szerint Mihai teljesen megfelelt a „kék szemű fiúk” fizionómiájának, akik a hamarosan vagy csak órák múltán átszáguldó elnöki karaván biztonságát voltak hivatottak szolgálni. A „fiúkat”, a rendszer zsoldosait meg kellett óvni az esőtől, és a sietségben nem volt idő a személyt azonosítani, nem kérdeztek rá az alakulatuk számára. Mihai döbbenten forgatta a viharkabátot, ameddig ráébredt a dolgok nyitjára. Időközben az eső jobban megeredt, ő öltönyben volt, a kezében a kék vízhatlan kabáttal. Vállat vont, magára öltötte a nem várt ajándék pelerint, és folytatta útját.

Az egyik szilvesztert Johanna (a temesvári származású) Szőnyi István festőművész lányainak elegáns villájában töltötte, írók, művészek bohém társaságában, ahol kellemes volt a hangulat, mert a társadalom e szűk rétege nem felejtette el, hogyan kell jól mulatni. Ugyanakkor az asztal is tüneményesen megterült, roskadásig volt rakva az ország ellátottságát meghazudtoló ínyenc falatokkal és ritka italokkal. Erre emlékezve jegyzi le a sokkal általánosabb érvényű és kicsengésű sorokat:

„[Ez a múltat idéző helyszín, ismerős ölelésű hangulat] megnyugtatott és kiröpített a szürkeség diktálta valóságból. Könnyedén hazudtam át magam egy illuzórikus világba, mely perspektívából nézve minden elviselhetőbb és életigenlőbb lett.” (165. old.)

1985 szilvesztere volt, ami aligha tekinthető reménykeltő új év küszöbének. További öt évig folytatódott a romániai diktatúra mélyröpte, és évről évre egyre mélyebb szintet ért el. A helyzet kiemelten sújtotta a szélesebb kitekintéssel bíró értelmiségieket, akik közül sokan még életükben nem jártak nyugati országban, de olykor hozzájutottak idegen nyelvű újságokhoz, folyóiratokhoz (hol voltunk még a világháló mindent feltáró korszakától?). Az akkor elterjedt keserű iróniájú mondás szerint a romániai értelmiség előtt két lehetséges út állt: az egyik az alkoholizmus, a másik sajnos járhatatlan. Ezért a legtöbben külső vagy belső emigrációba menekültek.

Megrendítő a vándorbotot ragadottak élettörténete és a saját magukkal kötött kompromisszum mértéke. Kolozsvári vegyészmérnökből szőnyegtisztító cég „igazgatója” lett Texasban: felvette a rendelést, majd maga szállt ki a „cégkocsival”, és alkalmazottként elvégezte a munkát, végül a bevételt könyvelőként bejegyezte az adóbevalláshoz; marosvásárhelyi számítástechnikus szállodaszobák takarításából tartotta fent magát; jól felkészült bukaresti tervezőmérnök párizsi benzinkútnál tisztított szélvédőt; tehetséges zenész beállt luxusjachtra bárzongoristának; ismert színésznő elcsökevényesedett, a magyar nyelvet már csak törve beszélő amerikai-magyar közösségek ünnepségein a széket maga alól kirúgva hívta fel a társaság figyelmét a szereplésére, majd népdalokat énekelt. Johanna a balett háza tájáról említ meg kényszerpályára sodródott eseteket: „Voltak osztálytársnőim, kollégáim, akik remek diplomás táncművészek voltak, de inkább aláírtak egy olaszországi szerződést bárokba, csak hogy kimenekülhessenek Romániából.”

Másfelől, sokan vállaltuk az országban maradás kalandját, vagy csak egyszerűen nem volt hova kivándorolnunk. Végeláthatatlanul kellett szembeszállnunk a képtelen rendelkezésekkel, életünket áthálózta a túlélési stratégiák kidolgozása és a kiskapuk keresése; eközben mindazokkal, akik nem az alkoholizmus útját választották, a kultúrába menekültünk; reprodukciós albumokat lapozgatva „jártuk be” a világ nagy képtárait, ahova útlevél híján nem juthattunk el, Szolzsenyicin regényeit olvastuk német vagy angol nyelven, Milan Kunderát – francia fordításban – előbb ismertük meg a Csehszlovákiában élő barátainknál.

Mint ahogyan az a gyönyörű, tehetséges fiatal lány memoárjától elvárható, Bodor Johanna regényét átszövik a szerelmi történetek és az azokkal járó óhatatlan botlások, félrelépések. A kötetnek akár Márqueztől parafrazeált címet is adhatnánk: Szerelem kommunizmus idején. A mostoha körülmények között asszonnyá érő gyermeklány tapasztalatát köntörfalazás nélkül osztja meg az olvasóval. A karácsonykor is, talán éppen az ünnep megkeserítése céljából elzárt fűtés valóságos jégveremmé hűti a lakást, és csupán a paplan alatt összeölelkező két test melegíti egymást. A fürdőszobában felaggatott törülközők reggelre gyakran megfagynak. A balettruha is, amit aztán Johanna a saját testére öltve, a testének kipárolgó melegével szárít meg. A rendszer rendelkezései miatt nem sok szórakozási lehetőség maradt, a vendéglőket, kocsmákat, lokálokat este tízkor bezárták. Ezért a fiatal nemzedék a házibulik korát élte, „a házibulikban nagy rutinja volt mindenkinek”. Az „okosan kifundált” rendszer elleni lázadások másik formája „az óvatosan megszervezett házi videózás volt. […] A videózás kalandot, jó élményt, kikapcsolódást, bulitémát és szabadságot jelentett.”

A társasági élet, a kaland és a kalandot támogató baráti kör, a szerelem kibontakozását lehetővé tevő jóindulatú, diszkrét összefogás mind-mind a rendszer elleni állásfoglalás kifejezői voltak.

A romániai diktatúra évtizedeiről számos tanulmány, esszé, szépírás született. Írtak róla színdarabot, forgattak róla dokumentum- és művészfilmet. Ami Bodor Johanna regényét egyedivé teszi: a látásmódja, az általa átéltek szépítés nélküli feltárása, a minden leírt sorából kicsengő őszínteség, amely a legképtelenebbnek tűnő történetet is szavahihetővé teszi. A könyv kétségtelen dokumentumértéke mellett bizonyára az egyéni közelítésnek, a mindvégig olvasmányosan tálalt szókimondásnak is köszönheti elsöprő sikerét: a regényt 2014. március végén adták ki háromezer példányban, és már augusztusban újranyomták; készül a lengyel nyelvű fordítása is. (Magvető, 2014)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben