×

Szekfű Gyula sorsfordító évei: 1945–1948

I. rész. Morális és politikai csapdahelyzetben

Monostori Imre

2015 // 09
A magyar értelmiség számára nagy dilemmát, egyszersmind félig-meddig – esetleg kényszerű – megoldást is jelentett a háború végén előállott új helyzet: a valóságos részvétel lehetősége vagy kötelezettsége a demokratikusnak mondott Magyarország szellemi, esetleg politikai életében. Miközben az értékpusztulás, a vereségtudat, a szenvedéses túlélés, a lelki tényezők és az erkölcsi megfontolások egyaránt nehézzé tették az új világ kérdéseire adott válaszok megfogalmazásait, azonközben a józan ész, az élet továbbvitelének erős ösztönző ereje mellett az államigazgatás, az Ideiglenes Nemzetgyűlés, a politikai pártok és természetesen a megszálló szovjet erők gyakorlatilag el is döntötték ezt az egyéni irányvételt: megteremtették a kényszerű, ám sokak számára igazi megváltásnak érzett és tudott új életfeltételeket.

Szekfű Gyula helyzetének egzisztenciális különlegessége abban rejlett, hogy a háború befejeztével összeomlott az a politikai és társadalmi védőburok, amely őt – bármennyire is nem szerették egyes politikai és sajtókörök már a harmincas évek második felétől kezdődően – mindvégig meg­óvta a komolyabb atrocitásoktól. Másfelől: már az Ideiglenes Nemzetgyűlés (amelynek Szekfű is tagja volt) idején, majd az 1945. évi országgyűlési választások után is elsősorban a Magyar Kommunista Párt volt az a szervezett politikai erő, amely a maga agresszivitásával, céltudatos hatalomvágyával (és kiképzett káderállományával) a legaktívabban lépett fel a magyar értelmiség megnyeréséért. Ugyancsak nagy erőfeszítést tett ez a politikai erő a Magyar Katolikus Egyház befolyásának megtörése érdekében. Szekfű Gyula mindkét „fronton” sokat szerepelt, mondhatnánk, próbára tétetett. Harmadrészt – bár ezt kezdetben, sőt az egész moszkvai kiküldetése idején nem hozták előtérbe a kommunisták (inkább a balos szociáldemokraták s a radikálisok) – ő mégiscsak az ellenforradalmi kor „polgári”, „nacionalista” (némelykor „antiszemita”) stb. történészének és ideológusának számított a korabeli „progresszió” megítélése szerint, a régi, a letűnt korszak fejlődőképes túlélőemberének. Ha Szekfű Gyula felszínen, sőt pozíciókban akart maradni (egyetemi tanár, volt bölcsészkari dékán, akadémikus, hírlapi publicista és így tovább) – márpedig akart –, választania kellett az egyes politikai erők biztonságot nyújtó lehetőségei és szándékai között. Ám egy jelképes „választás” önmagában kevés volt: a viszonylag elviselhető helyen levés a politikai helyzet változásaitól függően folytonos bizonyítási kényszert követelt. Szekfű életének utolsó évtizedében (1955-ben halt meg) folytonos megalkuvásokra kényszerült, sőt kisebb-nagyobb „árulásokat” követett el abban a csapdahelyzetben, amelybe önmagát lavírozta.

Az érem másik oldala az, hogy Szekfű, a jeles történész kétségkívül könyörtelen reálpolitikus volt – most is. Azonnal számot vetett az ország geopolitikai, társadalmi, politikai, gazdasági stb. helyzetével, s világosan látta, hogy a szovjet megszállás tartós állapot, a leendő békeszerződés szentesíteni fogja a trianoni határokat, a kommunista főhatalom kialakulása előbb-utóbb bekövetkezik az országban, s hogy a magyarságnak nincs választása: be kell illeszkednie az új rendszerbe. Úgy látta, hogy ezzel a kénytelen beilleszkedéssel nyer a nemzet, hiszen a náci és nyilas uralom helyett egy jóllehet a szovjetek által diktált, de mégiscsak békét kap cserébe. A náci Németországtól való függés helyébe egy esetleg szelídíthető szovjet kommunista függés lép. Látni fogjuk korabeli előadásait és publicisztikáját: minden ékesszólását latba veti annak érdekében, hogy a Szovjetuniót és a hazai kommunista pártot minél elfogadhatóbbnak fesse le, az emberekben oszlassa a félelmet, a teljesen jogos és érthető szovjet- és kommunistafóbiát. Igencsak foglalkoztatja Szekfűt saját évtizedes szerepe abban a folyamatban, amelynek végén most előállott egy demokratikusnak kikiáltott – és sokszor annak is tűnő vagy részleteiben ténylegesen is az – új világ, a magyar „szabadság és demokrácia” világa, amelynek lehetőségeiért – szellemi téren – ő maga is sokat tett korábban. Azaz: a „Valahol utat vesztettünk” eszményvilága most valóságos történelmi próbájához érkezett. Ebben a nagy erejű folyamatban nehéz lett volna Szekfűnek retirálnia. Ebből a folyóból lehetetlennek látszott kilépnie.

Legfőképpen ezeket a megfontolásokat érdemes szem előtt tartanunk a továbbiakban, mégpedig az érem mindkét oldalára figyelve.

Diskurzus az „új szellemi front”-ról

A Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete 1945 tavaszán a magyar történelemtanárok átképzése keretében előadásokat szervezett.1 A nyitó előadást április 13-án – a Múzeum utcai székházban, nagy közönség előtt – Szekfű tartotta. Az előadás szövege nem maradt fenn (Szekfű jegyzetekből adott elő szabadon), a hallgatóság soraiban ott ült viszont a kommunista párt fő ideológusa (a Szabad Nép című pártnapilap néhány nap múlva kinevezett főszerkesztője), Révai József. Az előadásnak a politikai baloldalon széles körű visszhangja támadt.2 Szekfű gondolatmenete a régebbi vágányon haladt: lényege a magyar középosztály hanyatlása és bukása. S mivel ez a középosztály eljátszotta a lehetőséget a hatalomban való részvételre, ennek a hatalomnak a munkásság és a parasztság kezébe kell kerülnie. Fölveti saját legfontosabb magyar történelmi értékeinek utóbbi évekbeli sorsát is: a nemzet fogalmát az uralkodó osztályok kisajátították, a kereszténység eszméit lejáratták, a Szent István-i gondolatot megcsúfolták, a visszacsatolt magyar területek kisebbségeinek nem adtak autonómiát. Magyarországot Oroszország szabadította fel – emeli ki Szekfű –, tehát ezzel az országgal s a kelet-európai népekkel kell barátságban élnünk. A korabeli sajtótudósításokból ezeket a fő gondolatokat lehet utólag rekonstruálni, amely gondolatok egybevágnak Szekfű addigi és elkövetkező demokráciafelfogásával.

Révai József sem késlekedett: néhány nap múlva megjelenteti első főszerkesztői cikkét: Szekfű Gyula útja.3 Megismétli az Ideiglenes Nemzetgyűlésben elhangzott kommunista álláspontot: „az értelmiségnek nem a vádlottak padján, hanem a magyar nemzeti egység táborában van a helye”. Szekfű – írja Révai – nem áll közel a kommunistákhoz, sőt még „megtérésében sem vérbeli demokrata” (hiszen mint konzervatív mondta ki az ítéletet az „országvesztő magyar »középosztály« fölött”), ámde – s itt egy sok évtizedet megért bizonyítatlan, tehát üres közhely következik – előadásában szembefordult „mindazzal, amit az elmúlt negyed század alatt hirdetett”. S ez a magatartás – Révai szerint – tudományos és erkölcsi bátorságról árulkodik. Hiszen Szekfű – s újra következnek (ellenkező pólusról) a sarkított megállapítások – „az 1919-es ellenforradalom egyik vezető ideológusa, a germán–magyar történelmi »közösség« hirdetője”, a szabadságharcaink heves bírálója, a néptömegek nélküli politika képviselője, a „szellemtörténész” volt. Mégis, ennek ellenére: „a 25 éves rendszer vezető történettudósának »megtérését« el kell fogadni, még ha nem meaculpázás formájában történik is”. Tudomásul kell venni, hogy a magyar értelmiség zöme még „nem tért meg”, Szekfű viszont elindult a kívánatos úton. Nem kétséges, korábban ő is „utat vesztett”, s jó lenne, ha ezzel ő maga is szembenézne: „Nem »mea culpá«-t követelünk, hanem tudományos önbírálatot kérünk.” Révai leszögezi, hogy Szekfűnek az utóbbi évekbeli publicisztikáját s részvételét a függetlenségi mozgalomban nem tekintik önbírálatnak. A történésznek kell megtagadnia káros nézeteit: csak a „férfias, nyílt önbírálat” teremthetne tiszta helyzetet.

Révai cikkének propagandája eredményes volt: hamarosan nyolc hozzászólás, cikk igazolta ezt, amelyek – Révai vitaindító írásával együtt – külön füzetben is megjelentek.4 Darvas József (a Nemzeti Parasztpárt alelnöke, a Szabad Szó szerkesztője) azt javasolja, hogy – nem törődve a nyomasztó emlékű 1935-ös próbálkozással – nyissanak új szellemi frontot: a magyar értelmiség fordítson hátat a harmadik útnak. Szekfű átalakuló nézeteiről azt mondja, hogy egyénileg becsülendő, ám az értelmiség tömegei éppen azokon a történeti és ideológiai műveken nőttek fel, amelyeket Szekfű, Hóman és Mályusz tettek eléjük. Szekfű még magányosan áll ebben a Révai által jellemzett fordulatban.5

Révai József helyesli az új szellemi front ötletét. A Nemzeti Parasztpárt napilapjában nyilatkozva azt hangoztatja: nem azon kell vitatkozni, hogy Németh László vagy Szekfű Gyula mögött van-e nagyobb értelmiségi tábor: „Szükség van az értelmiség mindkét »táborára«, még ha az egyik tábor csak néhány emberből állna is.” Az önbírálatra is szükség van, „de a legjobb önbírálat az alkotó munka: mi, kommunisták ezt valljuk”.6

A kommunistákhoz húzó Erdei Ferenc (belügyminiszter, a parasztpárt főtitkára) kiélezetten drámai és erősen kontrasztos szituációba állítja be Szekfű alakját.7 Úgy fogalmaz, hogy Szekfű „a bethleni ellenforradalom alapján fordult szembe a fasiszta ellenforradalommal”. (Volt egy másféle szembefordulás is a magyar értelmiség körében – jegyzi meg Erdei –: a Szabó Dezső-féle romantikus, faji alapon működő szellemi áramlat.) Ám Szekfű – Erdei szerint – mégiscsak megtagadta az ellenforradalmat, és eljutott a demokrácia igenléséhez. „S ha bátran és következetesen kimutatja megtérését, és le mer számolni e fordulat előzményeivel, akkor méltán lesz a nyomában haladó értelmiségi réteg példamutatója. Semmi kétség, hogy Szekfű Gyula ezt meg fogja tenni, és komoly reménység, hogy a vele tartó értelmiségi réteg követni fogja az útját.”8 Ez az Erdei-állásfoglalás egyben föl is vázolta Szekfű egyik lehetséges döntésének feltételeit és következményét: megtérés, leszámolás. És még ott lebeg ez is: semmi kétség, hogy ezt meg fogja tenni.

Szekfű – ezt az Erdei-szöveget még nem ismerve – a Szabad Népben válaszolt Révai első cikkére és Darvas új szellemi frontos javaslatára.9 Mindenekelőtt a korábbi rendszerben elfoglalt pozícióját értelmezi: neki nem voltak csoportjai, nem volt tábora. Egyes emberek – például Klebelsberg – segítették ugyan, ám ő nem illett bele [!] abba a kurzusba, amelyben ma sokan őt látják. „Azok pedig, akik az államot kezükben tartották, nagyon tisztában voltak azzal, hogy nem tartozom közéjük […].” Továbbá: a Három nemzedék függelékében (1934) bírálatot gyakorolt a „neobarokk” magyar társadalmi berendezkedés felett. A Magyar Szemléről szólva kijelenti, hogy „Bethlen István kezdettől fogva nem avatkozott be a szerkesztésbe – nem kívánta politikája támogatását [!] – és szó nélkül engedte [!], hogy több lényeges kérdésben túlhaladjunk az ő politikája és társadalmi felfogása határain. Így a nemzetiségi kérdésben, a földreform s általában a szociálpolitika, a parasztkérdés dolgában.” Jómaga abban bízott – így Szekfű –, hogy egyszer majd Bethlen is az ő haladottabb gondolkodásmódját fogja követni. Ezzel szemben a „népies vonal” – kivéve Szabó Zoltánt, Kovács Imrét és Darvas Józsefet – „mint zárt csoport inkább a jobboldali mozgalomnak nyújtott kísérőzenét, s nem a baloldalnak. Attól kezdve, hogy Gömbössel poharaztak [1935], egész a különböző lillafüredi és egyéb [?] találkozókig, mik tudtommal mind a fasizáló kormányok védnöksége alatt [?] jöttek létre.” Németh Lászlót „lelki beteg”-nek, Féját „féktelen gyűlölködő”-nek nevezi. Utal Németh Kisebbségben című munkájára (1939), amely kiiktatta a magyar irodalomból a magyar kultúra számos jelesét. A szóban forgó szellemi frontnak a magyar szellem teljességét kell képviselnie, függetlenül a társadalmi kötődéstől vagy párthovatartozástól. Ebben az értelemben ő is támogatja ezt az irányvételt.

Meglehetősen szomorú dokumentum ez a szekfűi nyilatkozat 1945 tavaszán. Magát mentő, sőt saját erkölcsi és szellemi rangját emelő; miközben a szerinte kirekesztő és Gömbös-barát népi mozgalmat messze a reformszándékú bethleni jóindulat alá értékeli. Miről beszélgettek az írók Gömbössel Zilahy Lajos villájában, s hogyan ért véget a találkozó? Erre nem utal Szekfű. S elhallgatja a két balatonszárszói találkozót (1942, 1943), amelyeket végképp nem a „fasizáló” kormány szervezett. Arról sem szól, hogy Lillafüreden (1942-ben) nemcsak népi, hanem más írók is részt vettek a megbeszélésen. S vajon itt miről volt szó? Netán itt is lepaktáltak a népiek? S mindezeken túl Szekfű személyes ellenségének tekintve dehonesztálja az éppen egzisztenciális veszélyben lévő, félig önkéntes száműzetésben, Békés megyében menedéket kereső egykori szellemi ellenfeleit: Némethet és Féját. Miközben – s ez egy másik különlegessége ennek a Szekfű-cikknek – nem válaszol Révainak, valamennyi általa exponált kérdést megkerüli, sőt szóba se hozza.

Horváth Márton, vezető kommunista kultúrpolitikus (Révai utóda a Szabad Nép főszerkesztői székében) társadalmilag kiterjesztve értelmezi az „új szellemi frontot”: rendkívül nagy a jelentősége a magyar értelmiségnek, ámde eljött a pillanat, amelyben „az értelmiségnek – ha nem akar elpusztulni – át kell vennie a munkásság és a parasztság országépítő lendületét”.10 Pár nappal később Révai az időközben lezajlott („pünkösdi”) pártértekezletre is hivatkozva igyekszik mérlegelni és fenyegetni: az igazolások során a kommunista párt sok engedményt tett a megnyerendő értelmiség irányában, de ez nem jelenti azt, hogy amnesztiát adnak mindenre: „a fasizmus maradványai és a reakció elleni harc dolgában […] nem vagyunk hajlandók semmilyen engedményre!”.11 (Az értelmiségről szóló vita közvetlen fejleménye, hogy Rákosi Mátyás pártfőtitkár is bekapcsolódik az országos dialógusba: közvetlen beszélgetést folytat néhány vezető rangú értelmiségivel: Szekfű is ebben a körben van.) Egy másik cikkében Révai ismét a régi, nagy tudású magyar értelmiség megnyerését helyezi inkább előtérbe részletes, névre szóló példák kíséretében. Hiszen a szovjet demokrácia is fölismerte a magyar tudomány fontos szerepét: „Öt magyar tudóst hívtak meg Moszkvába az Orosz Tudományos Akadémia 220. évfordulójának ünnepségeire, hogy ott a magyar tudományos világot képviseljék. Szívből örülünk Szentgyörgyi Albert, Szekfű Gyula, Marton Géza, Domanovszky Sándor és Sántha Kálmán meghívásának.”12

Révainak – s nyilván a Magyar Kommunista Pártnak – még az 1947-es országgyűlési választások kampányában is kulcskérdése a magyar értelmiség megnyerése. Külön brosúra jelenik meg Révaitól az 1947. augusztus 12-én a Zeneakadémián tartott előadása szövegével: A magyar értelmiség útja címmel. Rutinosan és meggyőzően rövidre zár: itt is még a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésben elmondott egykori beszédéből idéz: „Kell bírálni a magyar értelmiséget sok minden mulasztásáért, sőt bűneiért is, ugyanúgy, mint a legtöbb magyar társadalmi osztályt és réteget lehet és kell is bírálni. De az az egy bizonyos: hogy az új Magyarországot értelmiség nélkül vagy ellene felépíteni nem lehet. Az értelmiségnek nem a vádlottak padján, hanem a magyar demokrácia táborában, a magyar nemzeti egységfrontban van a helye.”13

Szekfű újabb tanúságtételei

Más tereken is színt kellett vallania Szekfűnek 1945-ben, 1946-ban. S ezek a színvallások jobbak, mint a politikaiak. Említettük korábban, hogy a keresztény-polgári erkölcs és szokásrend, a lelkiismereti kötelesség s az ebből következő cselekvések rendszere számos alkalommal egészségesen működött nála. Nemcsak közügyekben (kiállása a perbe fogott írók mellett, tanúskodása a Schönherz-perben, aláírása magyar-zsidó írók mentesítése érdekében stb.), hanem magánéleti szférában is. (Ez utóbbira szép példa, ahogyan Babits halála után továbbra is figyel Tanner Ilona, Babits özvegye sorsára, s 1945-ben segíteni próbálja minimális élelmiszer-ellátását.14)

Mályusz Elemér – Szekfű régi kollégája az egyetemen – 1945-ben súlyos helyzetbe került: nem pusztán igazoló eljárásnak vetették alá – amely eljáráson számos ismert értelmiségi átesett –: ellene a politikai rendőrség indított vizsgálatot, ami azt is jelentette, hogy nemcsak egyetemi állása, hanem személyes szabadsága is kockán forgott.15 Fasisztának és antiszemitának minősítették, az 1945-ös vizsgálat májustól decemberig tartott (majd az ügyet 1952-ben újra elővették). Szekfű vallomása tárgyszerű volt az ügyben, s egy szóval sem említette a köztük lefolyt két évtizedes – egyáltalán nem barátságos – szakmai vita lefolyását. (Igaz, ebből a vizsgálódó rendőrök s feletteseik vajmi keveset értettek volna meg.) Szekfű azt emeli ki, hogy amikor Mályusz észrevette, hogy a német „Volkstum”-elv darabokra szaggathatja – a magyarországi svábság révén – az országot, fellépett ellene, s ellenszerként szorgalmazta a településtörténeti kutatásokat. Úgy vélte viszont, hogy a hitlerizmusnak sikerült a német nép egységét megteremtenie, következésképpen „akkor Magyarország sem állhat meg a belső tökéletes, szigorú összefogás nélkül. Hogy milyen úton jutott ide, azt azért sem tudom, mert vele annak dacára, hogy egymás mellett volt a szobánk és az intézetünk az egyetemen, évek óta nem érintkeztem, és nem is köszöntünk egymásnak.” Mályusz – folytatja a tanú – a faji gondolatot is felhasználva akart egy központilag vezérelt erős Magyarországot, „illetve a magyar szellemi életet és a történettudományt egy ilyen többé-kevésbé hitlerista szellemű átalakulásnak” akarta alávetni. S habár itt az antiszemitizmus is megjelent, Szekfű tudomása szerint „ezt ő személyekre nem vitte át”.16 Mályusz végül nem került börtönbe, ám a kényszerű nyugdíjaztatást nem kerülhette el.

Viszont Szekfű minden jóakarata ellenére is tragikusan alakult a másik nagy történész, Hóman Bálint ügye 1946 tavaszán, s élete a börtönben végződött 1951-ben.17 Hómant „háborús” és „népellenes” bűnök elkövetésével vádolták hosszú kultuszminiszteri éveiben (1932 és 1942 között kisebb megszakítással) a kormányzásban történtek s bizonyos kérdésekben németbarátsága miatt. Hiába tiltakozott annak idején Magyarország megszállása ellen, s nem vállalt tárcát már a Sztójay-kormányban sem, az erősen jobboldali kormányok bűnei (például: hadba lépés a Szovjetunió ellen) mint kormánytagra, az ő fejére is visszahullottak 1945–46-ban. Szekfű Gyula írásbeli tanúvallomását 1946. március 21-én olvasták fel a bírósági tárgyaláson (ő maga ekkor már Moszkvában tartózkodott).18 A már jó ideje megromlott emberi kapcsolatuk alig tükröződik ebben a szövegben, amennyire csak lehet, védi Hómant: egyetemi társa, szerzőtársa, jó ismerőse és barátja volt – írja vallomása bevezetőjében. Majd hozzáteszi: Hóman „tudományos munkásságában semminemű tudományellenes szempontokat nem alkalmazott: sem németbarát, sem hitlerista, sem antiszociális, sem antiszemita szempontokat. Hóman Bálint irodalmi munkássága tudományos szempontból a magyar szellemi élet nagy nyeresége volt.” Miniszteri poziciójában kiadott beszédei és értekezései tartalmaztak politikai összefüggéseket, ám még ekkor is kerülni igyekezett a német szellem érvényesülését. A német megszállást katasztrofálisnak mondotta. „Ugyanekkor a zsidóság sorsáról is részvéttel beszélt, és közölte velem, hogy lépéseket próbál meg annak érvényesítésére.” Miniszterségének idején – politikai nézeteik eltérése miatt – kerülték a személyes találkozásokat. Még hozzáteszi: leírt vallomását szükség esetén esküvel is megerősíti.19

Szekfű Gyulának jól meg kellett gondolnia, mit ír le, mit mond mint tanú, mivel sok forgott kockán ezzel a vallomásával saját magára nézve is. Másfelől arra is gondolhatott, hogy követi rangja védheti is őt a politikai kellemetlenségektől, illetve nyomatékosíthatja vallomásának súlyát. Sajnálatos módon mindenféle kombináció zátonyra futott: Hóman Bálintot a népbíróság életfogytiglani fegyházra ítélte.20

Politikai publicisztikájának jellemző vonásai 1945-ben

A húszas évek eleje (1921: Új Nemzedék), a negyvenes évek eleje (Magyar Nemzet) ciklusai után ez a harmadik jelentős közírói lendület Szekfű írói munkásságában: 1945-ben a Világ hasábjain (majd 1946-ban néhány írás az Új Magyarországban).

Utaltunk már arra, hogy erkölcsi kötelességének és a közvetlen szellemi múltjával („Valahol utat vesztettünk”) való kapcsolatteremtési lehetőségnek tartotta az új magyar világ politikai demokráciájának tételezését és ennek a – korántsem mindig meggyőző – bemutatását, sőt bizonyítását. Meg kellett fogalmaznia a „keserű tanulságot” is, nevezetesen: „Mindnyájan felelősek vagyunk valamilyen módon, mert mindnyájan tagjai vagyunk ez útja vesztett nemzetnek, és egyikünknek sem volt elég ereje arra, hogy az utat még idején megjelölje, s a népet a dzsungelből, amellyé tették az országot, idejében kivezesse. […] A tegnapi útvesztés katasztrófába vitt, s abból isteni ajándék, hogy lassan kigázolhatunk – még egy útvesztés katasztrófájából nincs többé menekülés.”21 Mély tanulságot közöl ezzel az üzenettel Szekfű az olvasóval: még egyszer nincs kegyelem, tehát igazodni kell! A másik feltűnő jelenség maga a napilap: 1945-ben Szekfű a polgári radikálisok szelídebb utódváltozatának mint pártnak a lapjánál talál elsősorban helyet magának, folyamatos közírói tevékeny­ségét ebben az évben itt gyakorolja. Ezzel a nagyközönség szemében a polgári értékeket képviselő írónak mutatkozik. Ez azonban valójában tipikusan szekfűi gondolkodás: formai távolságtartás a kommunistáktól, ugyanakkor tartalmilag mégiscsak az ő politikájukat szolgálja. Például az Egy pünkösdi pártnap című cikkével.22 A „párt” a Magyar Kommunista Párt. Őszinteség, nyíltság, önkritika – ezek ennek a cikknek a hívószavai. Ez a párt az egész nemzetet akarja szolgálni a maga demokratikus eszközeivel. Reményt sugároz e sokat szenvedett népnek. Szekfű ügyel a metodikára is: meg kell tanítani a népet arra, hogy felismerje az ok és okozat közötti összefüggéseket.23 Ámde nem elégséges az értelemhiányt kiküszöbölni, a dolgok erkölcsi oldalára is figyelni kell: a rossz beidegződésektől, a gyűlölködéstől is meg kell szabadulni.24

Miként már értesültünk róla, 1945 nyarán Szekfű is részt vett a magyar tudósdelegáció szovjetunióbeli utazásán. Leningrádi beszámolójában egyik nagy nemzeti bűnünk jut az eszébe: míg a hős szovjetek megvédték Leningrádot, a magyar hadsereg Budapest népével együtt nem kelt fel a német elnyomók ellen, sőt Szálasi kormánya a hadsereggel együtt megszervezte „a magyar történet legnagyobb és legvégzetesebb gonosztettét, Budapest »védelmét«”.25

Fő témái közé tartozik – egyre erőteljesebben – a demokrácia intézményrendszerének működési mechanizmusa. Megállapítja az ismert evidenciát: a szabadság és az egyenlőség alapelvei a politikai gyakorlatban rendre ütköznek egymással. Ez a tény azonban nem akadálya annak, hogy e két alapelv „társadalmi vetületeit”, fejlődését, alakulását ne kövessük figyelemmel. A „klasszikus demokrácia” hosszú fejlődés eredménye, ezt a mai állapotainkon – a rendkívül rövid idő miatt – még nem lehet számon kérni.26 A demokrácia – írja egy következő cikkében – „nem varázsige életünkben, hanem nehéz feladat, nehezebb, mint korábbi politikai rendszerek felállítása volt”. Nagyon bonyolult a dolog, hiszen a szabadság veszélyezteti az egyenlőséget. És viszont. De talán mutatkozik megoldás. Ugyanis a „marxista gondolat ily előzmények után állította fel élesen tételét, amely a polgári berendezés elítélésével a polgári demokrácia helyébe a munkásság uralmát, ezen keresztül a kizsákmányolás megszüntetésével az egyedül megmaradt és az egész népet magában foglaló proletárság demokráciáját tűzte ki végső céljául. A polgári demokrácia helyett proletár demokráciát, amit ma nálunk (ha jól értem ezt a nyelvet) népi demokráciának hívnak.”27 Ennek célja pedig, hogy a szabadság és az egyenlőség tartalmi működésének ellentétességét egyensúlyba hozza. Ez rendkívül bonyolult és szokatlan kísérlet, ám szembe kell nézni vele. Szekfű arról is ír, hogy az országban kettős demokrácia [?] alakult ki: a „népi demokrácia” jelei megerősödtek (egykamarás parlament, a pártok koalíciós kormányzása, szakszervezetek beépülése a képviseletekbe, népbíráskodás, oktatásügy stb.); ugyanakkor a „polgári” demokrácia ismérvei is jelen vannak (sajtó- és egyesülési szabadság, magántulajdon, többpártrendszer stb.). „A politikai fejlődés a kétfajta demokrácia között indult meg a tavasszal.”28 A következő két újságcikkében a „szabadság”, valamint az „egyenlőség” híveinek gondolkodásmódjáról s e két értékvilágról értekezik. Újra leírja, a „kétféle” demokráciának helye van egymás mellett (koalíciós kormányzás), ám a polgári rétegeknek tudomásul kell venni, hogy a vezetést „ma már csak a parasztság és munkásság nevében lehet gyakorolni, és a szabadságelvi rendszer, a polgári demokrácia jelene és jövője sem a középosztálytól, hanem ettől a két »uralkodó« osztálytól függ”. Ezt a vonalat erősíti a „Szovjet-Világbirodalom” szomszédsága is.29 Ez elég világos beszéd Szekfű részéről, ámbár ennek van folytatása is. Bár kétségtelen, hogy az „egyenlőség hívei” (akiket nem elégítenek ki a polgári szabadságjogok) határozottabb iramban lendültek előre a politikában és a gazdaságban, mint a polgáriak (a fő mozgatóerőt az országban ők jelentették), mégis, a belső béke érdekében a két politikai tábornak együtt kell működnie: fönn kell tartani a demokrácia mindkét tartalmi arculatát (szabadság plusz egyenlőség), talán még az őszi országgyűlési választás után is.30

Jól tetten érhetőek ezekben az újságcikkekben Szekfű valódi gondolkodásának elemei és azok lényeges összefüggései. Tisztán látja az ország függőségi viszonyait, ez történelmi jelentőségű meghatározottság, nem lehet ellene mit tenni. Ha már ez így van: alkalmazkodni kell hozzá. Ez az egész ország érdeke. Az is világos előtte, hogy a szovjet modell fog érvényesülni a belpolitikában (előbb-utóbb), ám meg kellene őrizni a polgári értékeket. (Ez is nagyon nehéz, hiszen a magyar polgári réteg szerinte is bűnös módon leszerepelt a háború előtt és alatt.) Nehéz, sőt gyakorlatilag összeegyeztethetetlen a néptömegek politikai érdekeivel. Szekfű mégis erőlteti. Ezért beszél a demokrácia két válfajáról, ezért mutatja meg a polgári demokrácia elméletének két, egymásnak a gyakorlatban ellentmondó, egyébként igen gazdag töltését: a szabadság és a demokrácia elveinek ütközéseit. Eszményi demokráciát tartana igazán jónak, de hát ha valaki, ő igazán tudhatta, hogy ez lehetetlen. Még normális, hagyományos körülmények között sem lehetséges, nemhogy 1945-ben Magyarországon. Végül is a koalíciós kormányzás ésszerűsége mellett áll ki, úgy látja, hogy ez a harmadik demokráciaformáció fejezi ki leghívebben a választók akaratát, másfelől ez a politikai alakzat a leghatékonyabb.31

Szekfű sajtója 1945–46-ban

1945. nyár elején reprezentatívnak szánt előadás-sorozatot rendeztek az egyetem bölcsészkarán a demokráciáról. A kar professzorai nem vettek részt előadóként ezeken az egyetemi találkozókon (a rendezők a politikai pártok véleményére voltak elsősorban kíváncsiak), Szekfű témaként mégis jelen volt az egyik előadáson: a fiatal Pamlényi Ervin – egyik leghűségesebb tanítványa – ugyanis a magyar történetírásról tartott áttekintő értékelést. Pamlényi a szellemtörténeti vonulat jelentőségét elismeri – bár filozófiai alapjait hibásnak mondja –, Szekfű történetírói munkásságát nagyra tartja. Kiemeli, hogy szembefordult a dualizmus kori történetírás liberális, romantikus rendi-nacionalista vonalával, s valamennyi általa vizsgált korszak elemzésekor nagy figyelmet fordított az alsóbb néprétegek helyzetére.32 Szeptemberben ugyancsak a magyar demokráciáról van szó egy nagygyűlésen: Révai József történetiségében elemzi a fogalmat, s keres választ a jelen kérdéseire. Leszögezi természetesen, hogy fő szövetségesünk a Szovjetunió, ám az angolszászoknak is volt hatásuk a magyar demokráciagondolat és -fogalom kialakulására. Történelmileg a centralistákat – tehát Szekfű Gyula korábbi ideális demokráciájának leíróit – idézi Révai. „Kemény Zsigmond, Eötvös József, Szalay László mikor magyar demokráciáról, magyar parlamentarizmusról álmodoztak és tervezgettek, akkor az angol demokrácia, az angol parlamentarizmus példája lebegett szemük előtt. És amikor mi magyar demokráciát, magyar parlamentarizmust akarunk építeni, tudjuk, hogy a magyar centralisták nyomába lépünk.” A magyar demokráciának az lesz a jellegzetessége – így Révai –, hogy a kisbirtokos parasztság és a városi munkásság szövetségére épül, amelyhez csatlakozhat az ezt a szövetséget elismerő értelmiség is.33 Kállai Gyula, a befolyásos kommunista újságíró és ideológus számos helyen nyilatkozott és írt a harmincas–negyvenes években létrejött magyar függetlenségi mozgalomról. A Magyar Kom­munista Párt Politikai Akadémiáján Szekfűt idézi (a Népszava 1941. karácsonyi számában megjelent cikkéből), aki összefogásra buzdított, s azt is jól látta, hogy alapkérdésekben meg kell állapodni a demokratikus erők több vonulatával. Kiemeli még, hogy Szekfű Bajcsy-Zsilinszkyvel együtt katonai törvényszék előtt tanúskodott – nyilván a Schönherz-perre gondol –, s ezzel ők maguk is hitet tettek a független, szabad, demokratikus Magyarország mellett.34

A magyar zsidók mentéséről szóló „szürke könyv” lapjain igen pozitívan emlékezik meg Szekfűről Lévai Jenő, az ismert újságíró.35 Azt írja, hogy noha Szekfű eleinte nem rokonszenvezett a zsidósággal, ám „a későbbi években álláspontját erőteljesen revideálta, és nagyon sokat segített munkaszolgálatosokon s üldözött zsidókon. 1943 és 1944-es évek folyamán több ízben fölkereste a zsidó hitközségnél Stern Samu akkori hitközségi elnököt, és megbeszélte vele, hogy volt zsidó tanítványait miképpen lehetne megmenteni. (Stern Samu közlése.) A továbbiak folyamán is sokat fáradozott Szekfű professzor Cavallier Józseffel együtt36 az üldözött zsidók megmentése ügyében, s igen nagy érdemei vannak abban, hogy a katolikus egyházat kiállásra és állásfoglalásra bírta az üldözött zsidóság érdekében. (Cavallier József közlése.) Embervédő és mentő munkáját 1944 nyaráig végezte, amikor, hogy életét mentse, magának is menekülnie kellett.”37 Egy másik metszetben viszont – egy nem sokkal a megjelenése után bevont hírhedt füzetben – a nem ritkán szélsőségesen fogalmazó szociáldemokrata publicista, Faragó László élesen elmarasztalja Szekfűt, Szabó Dezsőt, Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet és másokat, mivel állítása szerint írásaikkal elkábították a Trianon utáni új nemzedéket: ez a nemzedék „nem tudott semmi mást, csak azt, hogy minden, ami elmúlt, zsidó volt. Szabó Dezső és Szekfű Gyula egyaránt erre tanította. Mástól pedig nem tanultak.”38 (Szakasitsék – ő mint pártfőtitkár és államminiszter – viszont egy antológiába beválogatják Szekfű emlékezetes 1941-es karácsonyi Népszava-cikkét.39)

Szekfű Gyulának történészi, szakmai értékeléséről is szó esik a szóban forgó időszakban. Lederer Emma – Domanovszky Sándor tanítványa volt, a szellemtörténet bírálója – 1947-ben összefoglaló munkát40 jelentetett meg (a szociáldemokrata Népszava kiadónál). Főleg Szekfű adataira hivatkozik könyvében, ám több kérdésben bírálja is őt. Például Lederer Erdélyt szerves képződménynek tekinti, különállását pedig eredeti, s nem – a török probléma miatti – mesterséges történelmi jelenségnek. Továbbá: Szekfű tévesen hibáztatja a magyar polgári fejlődés kialakulásában a modern liberalizmust, hiszen éppenséggel az volt a helyzet, hogy ez a liberalizmus Magyarországon igen csekély mértékben volt csak meg, s igen kis területen érvényesült. Lederer szembefordul a szellemtörténeti felfogással is, benne Szekfű egynémely nézetével. Azok „a hangzatos axiómák – írja például –, amelyekkel szellemtörténészeink a magyar történetet szokták magyarázni, mint a »magyar sors«, a »magyar átok«, az »ősi széthúzás«, a »Kelet és Nyugat közt vergődő lélek« vagy a legújabb korra az »átkos liberalizmus«, mind csak következményei vagy sok esetben tudatos elkendőzései a fejlődés szükségszerűségének”.41

Szekfű továbbra is részt vesz – az 1945-ös Világ-beli cikksorozata után és a moszkvai nagy utazása előtt – közszereplésekben. Lenin halálának 22. évfordulóján, 1946. január 21-én az Operaházban rendeznek ünnepséget, amelynek egyik előadójaként (már mint kinevezett moszkvai követ) a nagy kommunista vezért méltatja.42 Az ilyenkor szokásos – kissé iskolás – oroszországi történelmi események és feladatok bemutatásán és Lenin politikai sikereinek rögzítésén túl Szekfű hangsúlyai az itthoni politikának és közvéleménynek szólnak. Például azt magyarázza, hogy a proletárdiktatúra nem a párt diktatúrája, hanem a tömegek jóváhagyása a hatalom gyakorlására. Vagy: Lenin annak köszönhette sikerességét, hogy egy volt a néppel. Vagy: Sztálin méltó utód. Az igazi közboldogságot – ma ezt szocializmusnak nevezik – a világon először Lenin tudta nagymértékben megteremteni. Ő a világ legnagyobb hatású államférfija. A nekünk, magyaroknak szóló legfőbb tanulság az, hogy közelebb kell jutnunk Lenin és Sztálin Szovjetuniójához, hiszen az itt van mellettünk és velünk.

(Folytatjuk)

Jegyzetek

1 Szekfű helyeselte és támogatta az értelmiségi szakszervezeti mozgalmat. Vö. „A magyar tudományos élet vezetői a szakszervezeti gondolat mellett.” Szekfű Gyula, Supka Géza, Deér József a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetéről, Szabad Nép, 1945. március 29.

2 Vö. Varga István, Egykorú hírlapi tudósítások Szekfű Gyula 1945. áprilisi előadásáról,Történelmi Szemle, 1985/4, 621–627. Az előadásról a következő lapok tudósítottak és adtak ismertetést: Szabad Nép, Szabadság, Szabad Szó, Népszava.

3 Révai József: Szekfű Gyula útja, Szabad Nép, 1945. április 19. Kiemelés az eredeti szövegben. Illyés Gyula április végén magánbeszélgetésben vitatkozik Révaival a kérdésről: „Vita Révaival, hogy nem Szekfű körül csoportosul az igazi magyar szellem, hanem Németh körül. A végén: egy világ választ el tőled, mondja. »Lesz miről beszélgetnünk legalább.«” (Illyés Gyula, Naplójegyzetek 1929–1945, s. a. r. Illyés Gyuláné, Szépirodalmi, Budapest, 1986, 356.)

4 Új szellemi front, Szikra, [Budapest, 1945]. A vita résztvevői a megjelenés sorrendjében: Kállai Gyula, Révai József, Darvas József, Zilahy Lajos, Gábor Andor, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Szekfű Gyula, Horváth Márton.

5 Darvas József, Új szellemi frontot!, Szabad Nép, 1945. május 13. A parasztpárt lapja szerkesztőségi cikkben ismerteti és méltatja Darvas írását. Vö. Szabad Szó, 1945. május 16.

6 Révai József, Új szellemi frontot!, Szabad Szó, 1945. május 18.

7 Erdei cikke nem jelent meg napilapban, csak az említett Szikra-kötetben.

8 Erdei Ferenc, A magyar értelmiség útja = Új szellemi front, i. m., 34–35.

9 Szekfű Gyula, Új front – régi út, Szabad Nép, 1945. május 13.

10 Horváth Márton, Magyar értelmiség, Szabad Nép, 1945. május 20.

11 Révai József, Félreértések elkerülésére, Szabad Nép, 1945. május 31. Két nap múlva Rákosi Mátyásnál találkozott néhány vezető magyar értelmiségi. Illyés naplója szerint: „Rákosinál értekezlet.” Többek között Kodály, Szekfű, Füst, Domanovszky. „Rákosi, Révai megnyugtató, világos beszédei a jelenről, a jövőről.” (Naplójegyzetek…, i. m., 365.) Az „új szellemi front” vitájában Illyés az új magyar szellemi réteget a munkásság és a parasztság legjobbjainak beemelésével kívánná megújítani. (Vö. Új szellemi front, i. m., 32.)

12 Révai József, Értelmiség és demokrácia, Szabad Nép, 1945. június 6.

13 Révai József, A magyar értelmiség útja, Szikra, Budapest, 1947, 13. A témához lásd Huszár Tibor, Az MKP értelmiségpolitikájának változásairól = Uő, Nemzetlét – nemzettudat – értelmiség. Tanulmányok, Magvető, Budapest, 1984. Elsősorban: 315–446. Standeisky Éva, A Magyar Kommunista Párt irodalompolitikája 1944–1948, Kossuth, Budapest, 1987, 25–31. Szőke Domonkos, Szempontok az 1945 utáni népies–urbánus vita vizsgálatához = Uő, Modernizáció és/vagy népiség? Kérdések a harmincas évekből, Ethnica, Debrecen, 1994, 139–154. A Magyar Kommunista Párt évekig folytatta a már a negyvenes évek elején elkezdett, az értelmiség jó részét megnyerni kívánó politikáját. 1947 márciusában például találkozóra került sor Révai, Lukács György, másfelől a népiek két legtekintélyesebb személyisége: Illyés és Németh László között. A találkozó hírét heves sajtópolémia követte. (Szabad Szó, 1947. március 20.; Haladás, 1947. április 10., Szabad Nép, 1947. április 13.)

14 A bujdosásos időszak után (mások mellett Kosáry Domokos is bújtatta, Hóman Bálint pedig közbenjárt zsidó származású felesége mentesítése érdekében), 1945 tavaszán a romossá vált korábbi lakást elhagyva, bérelt bútorok közt egy garzonlakásban húzzák meg magukat feleségével. (Felesége, „Tónika” a végső kimerülés határán van, karikás kályhán főz és folyton takarít.) Szekfű egy Babitsnénak írt májusi levelében ekként szervezi meghalt barátja feleségének ellátását. „Azt hiszem, lehetne különböző dolgokat csinálni, és ha – miként gondolom, Maga, Kedves Ilonka, nem akar Magáért lépéseket tenni, én szívesen elindulnék egy ilyen úton. Például itt van az ún. Nemzeti Segély, melyből írók, művészek, tanárok is hetenkint egy élelmiszercsomagot kapnak. (2 kg. liszt, 1 kenyér, bab, néha lekvár, hagyma.) […] Ha beleegyeznék, én beszélnék pl. Keresztury Dezsővel, aki az Eötvös-Collegium igazgatói kinevezését tán holnap megkapja, meg Szabó Zoltánnal, s ha megjön Moszkvából, Szent-Györgyi Alberttel – ezek mind befolyásosak írói dolgokban, és azt hiszem, szívesen megtennék, amivel Magának szolgálhatnának.” (Szekfű Gyula levele Babits Mihálynénak, [1945] május, OSZK. Kézirattár, Babits-hagyaték. Fond III. 1196. Egy korábbi levelében Szekfű ekként kedveskedett: „számomra mindig nagy kitüntetés és öröm, évek óta, hogy a mi legnagyobb írónőnk olyan szíves hozzám és feleségemhez”. Uo., 1943. június 7.)

15 Vö. Papp István, A Mályusz Elemér elleni politikai rendőrségi vizsgálat 1945-ben, Kommentár, 2006/4, 70–79. Lásd még: Soós István, Szekfű Gyula és Mályusz Elemér A vörös emigráció című műve = A negyedik nemzedék és ami utána következik, 238–250. Erős Vilmos, A Szekfű–Mályusz vita, Csokonai, Debrecen, 2000. Uő, A magyar történetírás a két világháború közötti időszakban, Valóság, 2009/2. Romsics Ignác, Clio bűvöletében, 332–329. Mályusz Elemér, A magyar történettudomány, Bolyai Akadémia, Budapest, 1942. H. Balázs Éva, „Nincs kész történész”. Beszélgetés H. Balázs Éva történész professzorral, Sic Itur ad Astra, 1996/1–3, 3–11. Mályusz Elemér, Clio szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok, szerk. Soós István, MTA Történelemtudományi Intézet, Budapest, 2003.

16 Papp, i. m., 73–74.

17 Hóman Bálint életművéről lásd Történeti átértékelés. Hóman Bálint, a történész és a politikus, szerk. Ujváry Gábor, Ráció, Budapest, 2011. Dénes Iván Zoltán, Hóman Bálint és Szekfű Gyula kapcsolata 1913–1946., I. m., 202–216. Ujváry Gábor, A végtelenben újra találkoznak. Szekfű Gyula és Hóman Bálint párhuzamos, majd elváló életpályája = Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban, 43–78. Erős Vilmos, Hóman Bálint és a historiográfia, Magyar Szemle, 2010/11–12, 90–106. Glatz Ferenc, Hóman Bálint. Németbarátság történelmi alapokon (Hóman Bálint 1944-ben) = Magyarország históriája az 1944. évben, Budapest, 1985, 30–38. Horváth László Béla, Hóman Bálint utolsó évei (1945–1951) = Sic Itur ad Astra, 1993/3–4, 120–129. Hóman Bálint, A történelem útja. Válogatott tanulmányok, szerk. Buza János, Osiris, Budapest, 2002, 531–541.

18 Alaptalan tehát az a feltételezés, amely szerint Szekfű gyávaságból vagy politikai megfontolásból nem ment el Hóman – midössze csak néhány napig tartó – bírósági tárgyalására.

19 Ujváry Gábor, Hóman Bálint népbírósági pere, Rubicon, 2011/7, 52–59., idézet: 57.

20 A per különlegességei közé tartozott, hogy a vádat – népügyészként – Szekfű katolikus és antináci szövetségese, a Korunk Szava, a Magyar Nemzet és a Jelenkor vezető újságírója, Katona Jenő képviselte. Hóman Bálint „háborús bűncselekménye” ügyében – hosszú évtizedek néhány elhaló próbálkozása után – a Fővárosi Törvényszék 2015. (!) március 6-án bűncselekmény hiányában felmentő ítéletet hozott.

21 Szekfű Gyula, Keserű tanulság, Világ, 1945. május 14. Kiemelés az eredeti szövegben. (A Világ a Polgári Demokrata Párt központi napilapja, Supka Géza, Szekfű régi ismerőse – némelykor kritikusa – szerkesztésében jelent meg. Supka műtörténész, régész, az MTA levelező tagja, országgyűlési képviselő, a magyarországi szabadkőművesek nagymestere. Lásd továbbá: Standeisky Éva: A polgári Világ, Élet és Irodalom, 2010. április 3., 9.

22 Szekfű Gyula, Egy pünkösdi pártnap, Világ, 1945. május 26.

23 Szekfű Gyula, Értelemhiány, Világ, 1945. június 5.

24 Szekfű Gyula, A patkányfogó sikere, Világ, 1945. június 10.

25 Szekfű Gyula, Leningrád, Világ, 1945. július 8. Néhány nappal korábban Szekfű a Szabad Népnek nyilatkozott a szovjet útról. Minden szépet és jót elmond, csak azt sajnálja, hogy a magyar küldöttség tagjai közül senki sem tud oroszul. „Az iskolában sürgősen pótolni kell a mulasztásokat, hogy a jövő nemzedéke már közvetlenebbül tudjon érintkezni e nagy nép rokonszenves és szeretetre méltó fiaival.” (A magyar tudomány elsőrendű érdeke, hogy megismerje a szovjet tudomány eredményeit. Szekfű professzor beszámolója moszkvai útjáról, Szabad Nép, 1945. július 4.) Szekfű felesége – az Új Magyarország című hetilap kereste meg – túlzásba vitt lelkendezést produkált. (A mosolygó Moszkva. Beszélgetés a Moszkvából hazaérkezett Szekfű Gyulánéval, Új Magyarország, 1945. július 10.) Szekfű az Új Magyarországban külön cikket írt szovjet utazásáról (A moszkvai út, 1945. augusztus 7., 1–2.), amelyben lelkesen számolt be vonzó élményeiről.

26 Szekfű Gyula, A „klasszikus demokrácia”, Világ, 1945. július 22.

27 Szekfű Gyula, A két történeti erő, Világ, 1945. július 29.

28 Szekfű Gyula, A tavaszi helyzet, Világ, 1945. augusztus 12. Kiemelés az eredeti szövegben.

29 Szekfű Gyula, A szabadság hívei, Világ, 1945. augusztus 26.

30 Szekfű Gyula, Az egyenlőség hívei, Világ, 1945. szeptember 2.

31 Vö uő: Községi választások, Világ, 1945. október 7. és A választás után, uo., október 21.

32 Pamlényi Ervin, A magyar történet progresszív korszakai = Demokrácia, A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, [Budapest, 1945,] 139–146. A szervezők meghívták a politikai pártok vezető képviselőit előadni, így került a pulpitusra Rákosi Mátyás. Kijelentette többek között, hogy a magyar demokrácia nem másolhatja sem az angol, sem a szovjet mintát: saját, magyar útra van szükség. Ugyanakkor nyomatékosította azt is, hogy egyes politikai erők éppen a demokrácia eszközeivel a demokrácia aláásásán dolgoznak. Vö. Rákosi Mátyás, A magyar demokrácia kérdései = I. m. 147–165. (A vezető pártpolitikusok közül még Erdei Ferenc, Szakasits Árpád, Tildy Zoltán és Veres Péter tartott előadást.)

33 Révai József, A magyar demokrácia nemzeti jellege. Beszéd a közalkalmazottak nagygyűlésén. 1945. szeptember 13., Szikra, [Budapest, 1945], idézet: 8.

34 Kállai Gyula, A Magyar Függetlenségi Mozgalom, Szikra, Budapest, 1946. Kállai Gyula könyv formában is feldolgozta a mozgalom történetét, amely számos kiadást (javítást és átdolgozást) ért meg az idők folyamán.

35 Lévai Jenő három dokumentumkönyvben („fekete”, „szürke”, fehér”) közölt összeállításokat a magyar zsidóság vészkorszakának eseményeiről, a most szóban forgó „szürkében” a zsidók hazai mentésének akcióit dokumentálja.

36 Cavallier József ismert katolikus hírlapíró, szerkesztő, a zsidótörvények által érintett katolikusok védelmére 1939-ben alapított Magyar Szent Kereszt Egyesület vezetője, Angelo Rotta pápai nuncius bizalmasa.

37 Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről, Ofiicina, Budapest, 1946, 138.

38 Faragó László, Írástudók árulása – írástudók helytállása, Népszava, [Budapest, 1946,] 38.

39 Vö. A Népszava szabadságharca. Szemelvények 75 év szocialista sajtójából, összeáll. Szakasits Árpád – Pikay István – Vészi Endre, Népszava, Budapest, 1947, 323–326.

40 Lederer Emma, A magyar társadalom kialakulása a honfoglalástól 1918-ig, Népszava, [Budapest,] 1947.

41 I. m., 186.

42 Szekfű Gyula, Lenin, Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, Budapest, 1946.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben