×

Milyen a mai gyerek?

Beszélgetés a Mesekocka 1. konferencián

Edinger Katalin

2015 // 09
A Kortárs folyóirat 2015. április 22-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezte meg Mesekocka 1. – Gyerekirodalomról, több oldalról című szakmai napját, amely kerekasztal-beszélgetéseken keresztül próbált meg a mai magyar gyerek- és ifjúsági irodalom aktuális, fontos kérdéseire választ találni. Edinger Katalin napjaink gyerekeiről, a róluk alkotott képről beszélgetett Germán Fatime grafikusművész-illusztrátor-tanárral, Helmich Katalinnal, a Mesemúzeum és Meseműhely szakmai vezetőjével és Kaposi Dorkával, a Deák 17 Gyermek- és Ifjúsági Galéria vezetőjével.

Edinger Katalin: Milyen a mai gyerek? Gyerekirodalom esetén mindig nagyon fontos a szöveg és a kép, és ezek egyenlő arányban vannak jelen egy gyerekirodalmi alkotásban – ugyanolyan fontos a vizuális nevelés, mint az olvasóvá nevelés. Gyakrabban hallani az olvasásról, de most ketten is a vizuális oldalt képviselik. Mindhárman más területről jöttök: múzeumpedagógus, illusztrátor-tanár, kurátor. Ezek a területek is sok szállal kapcsolódhatnak a gyerekirodalomhoz, izgalmas a sokféle megközelítés. Kérlek, mutassátok be magatokat, az intézményeket! A Mesemúzeum 2012-ben nyitotta meg kapuit, és 2013-ban megkaptátok a Nívó-díjat – ez jelzi azt, hogy egy év alatt sikerült eljutnotok oda, amit célul tűztetek ki magatok elé. Ez egy pici hely, mégis nagyon sok mindent csináltok. Mesélj nekünk erről egy kicsit, kérlek!

Helmich Katalin: A Mesemúzeum a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozik, ennek az intézménynek a filiáléja. Kányádi Sándor fejéből pattant ki az ötlet, milyen jó lenne a mesét közelebb hozni a gyerekekhez, méghozzá egy intézmény keretein belül, és a legmegfelelőbb formát a múzeum jelentette számára – vagy legalább így kellene elnevezni. Ám úgy érezte, ahhoz ő már nem ért, hogy a mai kor gyerekeihez hogyan érdemes közelíteni, ezért a Petőfi Irodalmi Múzeumot kereste meg ezzel az ötletével. Másfél-két évig dolgoztuk ki a múzeum koncepcióját és látványvilágát, elsősorban Kocka Istvánnal, aki a látványtervező volt. Első hallásra is furcsa a szó: Mesemúzeum, van benne valami paradoxon: hogyan lehet a mesét és a múzeumot összehozni? Hogyan lehet megjeleníteni azt, amit – jelen esetben leszűkítve – a népmesék képviselnek? Hiszek abban, hogy a mese, különösen a népmese úgy fejti ki a hatását a legjobban, ha szóban hangzik el, és hogy mindenfajta ábrázolás, megjelenítés befolyásoló erővel hat, tehát valamilyen irányba tereli a befogadót. Ez egy nagyon nehéz dolog. Itt nem egy könyvről van szó, amikor az én elképzeléseimet, képi világomat illesztem a szöveg mellé, amit egyszer majd megnéz és megvesz valaki, mert tetszik neki, de attól még csak egy könyv marad. Ez egy olyan kiállítótér, egy olyan intézmény, amelybe rendszeresen sokan fognak érkezni – hogyan fogom azt eldönteni, hogy ez a világ milyen legyen? Olyan, amilyet én képzelek, vagy mint amit István, vagy amit összegyúrunk? Ez nagy felelősség volt. Azt hiszem, ezt a gondolatot szem előtt tartva sikerült egy olyan teret létrehozni, amely kevéssé vagy a lehető legkevésbé befolyásol. Szimbólumok és motívumok megjelenítésével olyan meseutat alkottunk, amelybe belépve a látogatónak nem kell erőfeszítéseket tennie, hogy a saját képi világát mozgósíthassa, hanem belevetítheti azt, amit ő elképzel magának. Például a különböző archetípusokba, amelyeket az első teremben jelenítettünk meg, és amelyek szándékosan sziluettszerűek. Tehát a beleélést próbáltuk meghagyni, amennyire csak lehet. A népmese eredetileg nem gyerekeknek szól, és ma is minden korosztálynak tud nyújtani valamit. Mi alapvetően óvodás és alsó tagozatos gyerekekkel dolgozunk, csoportfoglalkozásokat tartunk, hétvégén pedig családi programokat szervezünk.

Mekkora területen dolgoztok? Ha jól tudom, elég kicsin…

Nincs kétszáz négyzetméter. Mint egy nagy lakás.

Van ugyanis egy egészen új kezdeményezés, amely 2014 decemberében nyitott, ez pedig a Deák 17, akik viszont háromszor ekkora hellyel rendelkeznek. Hogyan jött létre ez az intézmény, milyen célkitűzésekkel?

Kaposi Dorka: A Deák 17 Gyermek- és Ifjúsági Művészeti Galéria 2014. december 17-én nyílt. Maga az ötlet három éve, 2012-ben fogant meg Pölöskei Gáborné – jelenleg az oktatásért felelős helyettes államtitkár asszony – fejében, hogy a főváros egy volt pedagógiai szakszolgálat helyén, amit áthelyeztek, egy olyan művészeti galériát hozzon létre, ahol a gyerekek, illetve fiatalok tehetséggondozása a legfőbb cél. Én 2014 elején kapcsolódtam be a munkálatokba, amikor az épületet, ami – ahogy a nevében is benne van – a Deák Ferenc utca 17. szám alatt található, át kellett alakítani. Itt addig a korábbi beszédközponthoz osztott terek voltak, nekünk pedig egy olyan művészeti galéria volt a célunk, amely minimalista felépítésű, berendezését tekintve is letisztult. Időszaki kiállításokban gondolkodunk egyelőre, bár lehet, hogy lesz ebből egy állandó anyag is. Maga az ingatlan egy százéves Lechner Ödön-épület, a Galéria szintje hatszáz négyzetméter, de a kiállítórész háromszáz, amelyhez egy nyolcvan négyzetméteres, L alakú tér csatlakozik. Minden kiállításhoz kapcsolódnak foglalkozások is, ahol az eredeti célkitűzés, a tehetséggondozás meg tud valósulni. Ez egy elég komplex kezdeményezés.

Én eddig kortárs művészettel foglalkoztam, kiállításokat és hozzájuk kapcsolódó programokat rendeztem öt éven keresztül, a gyermek- és ifjúsági korosztály nem állt hozzám különösebben közel. Itt a célközönség háromtól huszonegy éves korig terjed, azaz elég tág, ezért a Galéria kétfajta kiállítást rendez: a gyerekeknek és a fiataloknak szól, vagy pedig az ő műveikből készítünk tárlatot. De mindkettő nagyon speciális, mert a gyerekeknek, fiataloknak szóló általában egy kortárs művészeti kiállítás, az ő munkáikból készülő tárlaton pedig nemcsak a rajzaik vagy fotóik láthatóak, hanem mindig kapcsolok hozzájuk egy-egy társművészetet is. A következő kiállításunk például a Kinek a bőre? címet viseli, május 15-én nyílik a Galériában, és az Író Cimborákkal közösen hoztuk létre. Az Író Cimborák egy kortárs gyerek- és ifjúsági irodalmi csoport, írókból álló laza társaság, akik interneten tartják a kapcsolatot. Van blogjuk, és élőben nem is igazán találkoznak, az ország különböző pontjain laknak. Ők írtak ki tavaly pályázatot Kinek a bőre? címmel gyerekrajzokra. Nagyon különböző korú gyerekek jelentkeztek, óvodástól kezdve a tizennégy évesig. Különböző karaktereket rajzoltak meg (mesehősök, Britney Spears), szóval elmondhatjuk, hogy elég sok bőrbe bújnának. Ezekből a rajzokból az írók választottak egyet-egyet, így összesen lett húsz-harminc kép, majd mindegyikhez írtak egy szöveget. Ebből az anyagból lesz a válogatás, amit a Galériában meg lehet tekinteni. Már a kiállítás installálásakor Miklya Zsolttal, a pályázat kurátorával és Majoros Nórával, az Író Cimborák szervezőjével megegyeztünk, hogy maga a kiállítási anyag is nagyon speciálisan fog megjelenni. Láthatóak lesznek az eredeti rajzok és a hozzájuk készült szövegek vizuálisan is, valamint szeretnénk, hogy a szerzők fel is olvassák a munkákat, hogy ezáltal több érzékszervre is hasson a tárlat.

Nagyon érdekes, hogy ti ketten máshonnan indultok, mégis ugyanoda juttok. A Deák 17 a képiség, az illusztráció felől érkezett el a szöveghez, amelyet hallhatóvá akart tenni, a Mesemúzeum pedig a szöveget akarja láthatóvá tenni, és létrehoz egy olyan erdőt, amely lehetővé teszi, hogy a szöveg tudjon hatni a látogatóra. De ahhoz, hogy eljussunk ezekbe az intézményekbe, tanárok kellenek, akik ebben segítenek. Fatime is tanár, aki mögött nincs ilyen értelemben intézmény. Szerinted hogyan tudunk a gyerekekhez szólni? Kik lesznek a befogadók, a kortárs irodalom vagy képzőművészet iránt fogékony gyerekek? Hogyan lehet megszólítani őket?

Germán Fatime: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Miközben hallgattalak benneteket, ugyanide jutottam. A legfontosabb a mesében nem más, mint hogy a gyerek megteremtse azt a világot, ami neki feloldást, élményt ad. Ez a belső mozi az alap, enélkül nem működik. Az illusztráció, ahogy Kati is mondta, ne vezesse meg képileg a gyereket, csak hagyja finoman dolgozni. Illetve amit Dorka említett, az összművészeti törekvés, amikor a szöveg és a kép egymásra hat, és ebből mást hoz ki egy-egy ember – ezek mind nagyon fontos dolgok. Viszont alapvetően a gyereket abban kell segíteni, hogy az ő saját képi világát ki tudja fejezni. Akár úgy, hogy elképzeli a mesét, akár úgy, hogy ezt le is képezi. Ebben mindig van egy nagy adag frusztráció, még egy professzionális művésznek sem sikerül azt leképezni, ami a fejében van. Ha ezen segítünk túllépni a gyereknek, az már nagyon jó.

Én egyrészt grafikusművész vagyok, tehát saját grafikákat készítek, folyamatosan kiállítok. Emellett a tanítást – bár eleinte azt hittem, hogy mellékvágány – egyszerűen nem tudom elengedni, mert folyamatosan része az életemnek, és egyre inkább. Tanítottam már mindenféle korosztályt ovistól a felnőttig – időseket még nem, de hívtak már idősek otthonába is. Én azt látom, hogy ha a gyereket hagyjuk, hogy bátran kifejezhesse magát, akkor ez működik sablonok, sallangok nélkül, és nagy örömet okoz neki. Például úgy, hogy meghallgat egy mesét, és illusztrálja – én nagyon gyakran használom ezt a tanításban, tegnap is volt egy foglalkozásom, ahol illusztráció volt a feladat. Fantasztikus, hogy a gyerekek teljesen máshogy látják ugyanazt a szöveget. Ha az ember átadja ehhez a praktikákat, fortélyokat, akkor ezzel a gyerek nagyon ügyesen él. Viszont úgy látom, hogy a mai gyerekek kicsit problémásak. 1999 óta tanítok, és tapasztalatom szerint frusztráltabbak lettek. Ennek az oka alapvetően az lehet, hogy nem kapják meg a mesének azt a formáját, amit már korábban említettetek: az olvasott szöveget. Készen kapják a már feldolgozott meséket film vagy számítógépes játék formájában. Ez pedig nem az a minőségű mese, amit olvasnak neki vagy ő olvassa magának. Azt látom, hogy egyre kevésbé tudják megfogalmazni a saját képeiket, a saját mozit. Kevésbé tudják élvezni, illetve kevésbé tudják megalkotni ezeket a képeket akár fejben, akár rajzban, mint, mondjuk, tizennégy évvel ezelőtt. Szerintem ez nagy probléma. Türelmetlenebbek is lettek, azonnal akarnak mindent. Ha nem tudják lerajzolni, kifejezni azt, ami a fejükben van, teljesen kiakadnak. Átveszik azokat a sablonokat is, amiket már mások használnak, például harmadikban óriási hárompupillájú mangaszemeket rajzolnak. Miért? Mert nekik az tetszik, azt látják. De az már nem az ő saját képi világuk.

Mindig szóba kerül ez a téma, hogy mire jó az olvasás. Hová jutunk el általa? Az ilyen ingergazdag környezetben, amilyenben egy gyerek él, hogyan tud sokkal letisztultabban, sokkal kevesebb ingert befogadva eljutni bizonyos dolgok feldolgozásához? Szerintem erre nagyon jó példa a Mesemúzeum, ahol pont olyan foglalkozások vannak, amelyek erre „kényszerítik” a gyerekeket – mondhatom ezt?

H. K.: Igen, bár nem is volt időnk, hogy előre gondolkodjunk, hogyan fog működni ez a tér és azok a foglalkozások, amelyeket ehhez kitaláltunk. De alig fordult elő olyan, hogy megkérdezték, miért nem találkozunk itt Micimackóval, miért nincsenek Walt Disney-figurák a falon. Mi játékba hívjuk a gyerekeket, amely belőlük indul ki. A foglalkozás során együtt végigmegyünk a meseúton, és különböző próbákat teljesítve jutunk el a végső trónig, amelyre felülhetnek koronával a fejükön. Sok olyan feladat van, ami nem közvetlenül irodalommal vagy a mese tartalmi kérdéseivel foglalkozik, hanem az együttműködést, az önkifejezést, a csapatmunkát fejleszti. Bárhonnan jönnek is a gyerekek – sokan vidékről –, nincs bennük hiányérzet. Ha mozgósítjuk, bevonjuk, aktivizáljuk őket, akkor ez nekik bőven elég, sőt a végén maguktól elkezdenek szerepjátékokat játszani.

Igen, a gyerekek nagyon mások, és a körülbelül kilencéves kor vízválasztó. Ha addig nem érte a gyereket több oldalról elég hatás, nem kapott mesét, hogy bízzon magában, hogy van fantáziavilága; vagy hogy legyen önbizalma, hogy amit ő megteremt, az jó lesz, és nem másolni kell valamit – akkor utána már nagyon nehéz ezt megfordítani. De szerintem erre lehet tudatosan figyelni. A most megszülető gyerekek ugyanolyanok, mint a száz évvel ezelőttiek, szinte mindenben. Nem reménytelenek, csak tudatosan kellene foglalkozni azzal, hogy kibontakoztassuk, ami bennük van.

Talán mi szülőként vagy pedagógusokként is nagyon kényelmesek vagyunk, és egy nagyon passzív szerepbe kényszerítjük a gyerekeket, amikor csak befogadóként kell jelen lenniük akár egy mangaillusztrációnál, akár egy filmnél. Az a jó a Mesemúzeumban és bármilyen olyan helyzetben, ahol ki tudod billenteni őket, hogy elvesztik az érzést, hogy ők csak befogadók, és onnantól kezdve működik bennük a fantázia. Nagyon fontos, hogy ti megmozgatjátok a gyerekeket, még ha nagyon kicsiny térben is, és csak fogódzókat adtok, nem pedig pontos utat – azt ők maguk kereshetik.

H. K.: Így van. Ebben már az elején egyetértettünk Csörsz Kati kolléganőmmel, ez szerintem kulcskérdés. Muszáj megjegyeznem, hogy sokszor sajnos a kísérő pedagógusnak ellentmondva dolgozunk. Amikor megkérdezzük a gyerekeket, hogy nekik melyik mese fontos, mit szeretnek, mondjanak mesehősöket, gyakran azt válaszolják, hogy a Pókember vagy a Pokémon – mi pedig maximálisan elfogadjuk ezeket. Hiszen akkor tudunk hozzájuk kapcsolódni, és adni nekik valamit, ha elfogadjuk őket úgy, ahogy vannak, és nem javítjuk ki őket. Igen, a Pókember vagy a Pokémon is egy hős – más kérdés, hogy hogyan néz ki, mennyire stilizált, és nekünk mennyire tetszik. De nekik fontosak, és ha éppen így képzelik el az ideált, amilyenek lenni szeretnének, akkor ez lesz a mi kiindulási pontunk. De amikor megyünk tovább a térben, és bemegyünk az erdőbe, már nem hiányolják a Pókembert, nem jut eszükbe, hogy hol van. Legyen közös alap, ez nagyon fontos – és nem csak a mi foglalkozásunknál. Azért is említettem a pedagógusokat, mert vannak, akik élből le is csitítják a gyerekeket, hogy ezt nem szabad, ez hülyeség, ezt nem hozhatja példának.

Az biztos, hogy nekünk felnőttként az a feladatunk, hogy minél többet megmutassunk a gyereknek. Választási lehetőségeket kell felsorolni, és utána talán felnőttként segíthetem őt abban, hogy melyiket érdemes választani és melyiket nem, de a felnőtteknek az a felelőssége, hogy a gyerek minél szélesebb palettából tudjon választani. Számomra nagyon érdekes, ami a Deák 17-ről elhangzott, hogy a képekből indulnak ki, viszont hallhatóvá akarják tenni a meséket, amelyek a képekhez kapcsolódnak. Dorka, ti olyan kortárs művészeti oldal felől próbáljátok meg ugyanezt a gyerekcsoportot megfogni, ami számukra nem egy hétköznapi közeg, mert nem hiszem, hogy egy kortárs galériába sok gyerek jár.

K. D.: Pontosan. Nekem nincs tizennégy éves tapasztalatom a gyerekanyag kapcsán, csak annyi, amennyit az utóbbi pár hónapban szereztem. Én leginkább azzal szembesültem, hogy tinédzserkorban, azaz tíz-tizenkét éves kor után már sokkal nehezebb bevonni a gyerekeket egy-egy foglalkozásba. Ez biztosan életkori sajátosság is. Nincs már az a korábbi spontaneitás, ami még az óvodásoknál és a kisiskolásoknál is jelen van. Nagyon fontos, hogy a kifejezőkészség megmaradjon, akár rajzban, akár írásban.

Mi a foglalkozásainkat mindig az adott kiállításra építjük fel. Célközönségünket, ezt a tizennyolc évet három korosztályra osztottuk fel: óvodás–alsó tagozatos, alsós–felsős, illetve a gimnazisták, és minden korosztályhoz másfajta foglalkozást társítunk. Egy középiskolás jobban szereti a szituációs és szerepjátékokat. Már nem szívesen rajzolnak, inkább térplasztikát hoznak létre. Figyelünk arra is, hogy hallás után dolgozzanak, azaz ne legyen vizuális alap vagy írott szöveg.

G. F.: Tíz-tizenegy éves kortól a gyerekekben egy óriási gát van. Ennek nemcsak az őket ért úgynevezett vizuális szennyezés az oka, vagy az élettani frusztráció, hogy ők már reálisan látják a világot, legalábbis képileg, és ezt próbálják, ezt szeretnék leképezni – nemcsak ebből adódik, és most nagyon csúnya dolgot fogok mondani: szerintem az általános iskolában folyó rossz rajzoktatás is felelős. Mert rettenetes. Sajnálom ezeket a gyerekeket, akiknek levagdossák a szárnyait. A kreativitás egy olyan fontos dolog, amit hogyha megőriznénk, még nyolcadikban sem lenne ciki festeni, rajzolni vagy montázst csinálni. De most az. Ez szerintem nagyon nagy probléma.

K. D.: Mi is tapasztaltuk már pár hónap alatt, hogy az iskolai oktatás eléggé szűk látókörű és unalmas. Próbálunk olyan foglalkozásokat kialakítani, ahol a gyerekek játéknak élik meg az egészet. Mindig van valamilyen bemelegítő program testmozgással, csak ezt követően kezdünk el közösen csinálni valamit. Az iskolai rajzoktatás nagyon nehéz helyzetben van, ezért a Galéria elindított egy programot: Új módszerek a rajz- és vizuális oktatásban. Kéthetente szombaton tartjuk, mindig egy fiatalabb és egy idősebb előadót hívunk meg. Tapasztalataik alapján beszélnek egy adott témáról, és inspirálják egymást, illetve a hallgatóságot is, köztük tanárokat. Ez a program arról szól, hogy ezt a kicsit megkövesedett rajzoktatást hogyan lehet minél egyszerűbben, kreatívabban felrázni. A főváros kulturális programjának van egy iskolakapun kívüli része, és a Galéria is ennek keretében jött létre. Tanórán kívüli tevékenységeket, programokat, táborokat szervez a főváros, a Galéria is ehhez csatlakozott.

Mindenki látja azokat a problémákat, amik az iskolai oktatásban vannak, ennek bizonyára számos oka van. Ti mindhárman olyan dolgot hoztatok létre, ami kívülről próbál valamilyen újfajta irányt mutatni, amit akár az oktatásban is lehetne használni. Egyre több olyan kezdeményezés van, ami a pedagógusokat is segíti abban, hogy új utat keressenek, akár a meséken keresztül. De milyen szerepük van a szülőknek? Róluk keveset beszéltünk. A Mesemúzeum, a Galéria vagy bármilyen intézmény mennyire próbálja ebbe a folyamatba integrálni a szülőket? Mennyire fontos, hogy milyen szinten vesz részt ebben a szülő? Hogy szerveződik-e a gyerek köré egy olyan tér, amit a szülőkkel együtt tud megélni, és abban teljesíti ki a fantáziáját?

G. F.: Arról már volt szó, hogy a gyerekek kevés mesét hallanak. Kitől hallják a mesét? A szüleiktől kellene. Az esti mesére gondolok itt, ami segít átvinni a gyerekeket a valódi világából az álom világába – mindig ilyen segítő csatorna a mese. Nemcsak az elalvásnál, hanem mindenféle élethelyzetben segítséget ad. A szülő felelőssége megadni a gyereknek ezt mint egy eszközt, mint egy burkot, egy biztonságos közeget, amihez bármikor nyúlhat. Ma már nagyon kevés családnál olvasnak esti mesét a gyerekeknek. A mai modern családokban már nincs meg a többgenerációs családmodell – talán csak vidéken –, nagyon be vannak táblázva a szülők, és a gyerekek nagyon keveset kapnak belőlük. Az intim együttlét, a mesélés ritka. Pedig fontos lenne. Emlékszem – pedig amikor én voltam gyerek, még nem volt annyira pörgős élet –, hogy anyu nagyon ritkán mesélt nekem, de az ünnepi volt. Viszont körülbelül hatodikban teljesen magamtól rákattantam a népmesékre. Az a gyerek, amelyik megkapja a segítséget, az olvasás eszközét, amihez nyúlni tud, odatalál magától. Nagyon sokáig olvastam népmeséket, és biztosan ösztönös volt – mint valami tisztító csatornát, elkapják a gyerekek.

H. K.: Nálunk a Mesemúzeumban a csoportfoglalkozások mellett a csütörtök és a hétvége a családoké. Szombatonként mindig van foglalkozás, például zene és mese, képzőművészet és mese, vagy valamilyen meghívott vendég részvételével tartunk programokat. Születésnapi rendezvényeket is szervezünk, amik azért fontosak, mert a szülők is jelen vannak, és látják, hogyan közelítünk a gyerekekhez, a mesetémához – azt hiszem, ebből sokat meríthetnek. A múzeumi tér, azaz a felépített installáció, amelyen végigmehetnek a családi napokon a szülők a gyerekekkel közösen, érzékszervi próbákat tartalmaz. Tehát az a játék, amin végigmegy a szülő vagy nagyszülő a gyerekkel, egy közös felfedezés, amely ugyanolyan élvezetes az ötéves unokának, mint az akadémikus nagypapájának vagy bárkinek. Például bele kell nyúlni a fa odvába, és ki kell tapogatni, hogy milyen mesebeli tárgy van benne elrejtve. Vagy meg kell hallgatni, milyen állat hangja szól a feneketlen kútból. Nekem az volt a fontos, hogy olyan együttlétet biztosítsunk ebben a mesebeli térben, ami egy közös örömforrás, és nem a felnőtt oktatja a gyereket valamivel kapcsolatban, ami amúgy egy általános múzeumi szituáció. Mi így próbálunk a szülőkre hatni.

K. D.: Számunkra is nagyon fontosak a családosok, főleg a nagycsaládok, és bevezettük kéthetente szombaton a délelőtti matinékat. Ezek kifejezetten kisgyerekekre koncentrálnak, háromévesnél fiatalabb korosztály is nyugodtan jöhet, többfajta foglalkozás van. Mindig bábjátékkal vagy egy animációs mesével kezdünk, és ahhoz készülünk többfajta foglalkozással – van direkt egy a családok számára is, ahol a szülőket is bevonjuk. Legutóbb társasjátékot készíthettek az adott animációs film meseszereplőivel, majd a családnak együtt kellett kialakítani a szabályokat. Számunkra is nagyon fontosak a szülők és az, hogy a generációk között legyen párbeszéd akár családon belül, akár szakmai közegben.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben