„Nevetem, hogy mint házigazda, a testi kin
mutatja be vendégeimként a szerveim.”
(Illyés Gyula)
Drága Lacim!
Még egy hónap se telt el azóta, hogy Elmer Pistával, Szörényi Lacival és Turcsány Petivel a Kráter könyvheti standjánál üldögéltünk, s Te új – most már bizonyosan utolsó – kötetedet dedikáltad jellegzetes, fölfelé ívelő betűiddel. Még szinte érzem a számban Szilviád ez alkalomból készült süteményének ízét, cigarettáid fanyar illatát, miközben már nekrológodat körmölöm – s szép közös terveinktől búcsúzkodom.
Nem elég azonban a gyász, váltólázként gyötör a bűntudat is: miért nem ügyeltem jobban Rád, miért nem öveztelek nagyobb figyelemmel, s miért nem voltam határozottabb, amikor utolsó, életműzáró könyvecskéd sorsáról volt szó. Nem kardoskodtam, hogy én legyek szerkesztőd, holott az írások egy része anno közös lapunk, a PoLíSz hasábjain látott napvilágot, s nem voltam elég kitartó akkor sem, amikor a
Találkozások és tapasztalatok könyvheti bemutatásáért kellett volna lobbizzak.
S ez még csupán a közelmúlt. Mert hívtál – évek óta hívtál –, látogassalak meg pesti otthonodban, s én hol Marosvásárhelyre, hol Tiszaroffra, hol Surányra hivatkozva, határidős munkák és jégkorongtornák homályából utasítottalak el – mondván: „majd legközelebb”.
Hát ennyi volt.
Nem lesz legközelebb…
•
Találkozások és tapasztalatok – ezt a címet adtad legújabb, füzetnyi könyvednek, mely emberi és nemzedéki számadásként, tudósi és művészi elveid szintéziseként szólítja nevén hálátlan utókorod.
(Igen: szeretted ezt a kifejezést:
utókor. Egyik esszékötetedet így dedikáltad nekem: „Marcinak, kollégámnak és utókoromnak”.)
Pedig milyen keveset lehettünk együtt! Alig fél évtizedre rúg barátságunk, s mégis mily nehéz most fölidéznem az első találkozást…
Még létezett a Rákóczi úti Kráter Könyvesház, melynek galériáján egy őszi estén a PoLíSz szerkesztőjévé választottak. Emlékszem, miután előadtam – kétségkívül liberális, világpolgári – koncepciómat, melynek lényege az volt, hogy innentől Németh Lászlótól Esterházyig, Csoóri Sándortól Petriig terjed majd kritikarovatunk szemhatára, olyan súlyos csend támadt, hogy attól féltem, leszakad velünk a rozzant galéria. Egy pillantás alatt fölmértem: itt aligha lesz maradásom. Egyedül Te mosolyogtál rám csillogó szemekkel, s amikor végre lezárult az ülés, Te jöttél oda hozzám, hogy azután hosszú percekig rázogasd a kezem. „Bátor, szimpatikus kiállás volt, fiatal barátom! Szervusz! Ferenczi Laci vagyok” – mondtad. Én magázva köszöntem kedvességed, de Te belém fojtottad a szót: „Csak semmi Laci bátyám! Hagyjuk ezt! Kollégák vagyunk; ez így dukál: szervusz! Laci vagyok.”
Hát így kezdődött. És innentől – még az utolsó időkben is – egyik éltető alapélményem volt, ahogy rám mosolyogtál. Pótolhatatlan lelki prémium volt számomra, amint kétféle szenvedésünket oldón összekapcsolta a tény: Neked örömet okoz minden találkozásunk.
Pedig ekkoriban már kevés örömöd volt. Most is itt visszhangzik fülemben 2009-es,
„Még egy kicsit nézni…” című könyved egyik árulkodó mondata: „Miután semmi garancia nincs arra, hogy ez a kis válogatás nem lesz posztumusz könyv, néhány dolgot még szeretnék megismételni.” Hát már ekkor ilyen vészesen rossz volt a helyzet? Ennyire bizonytalan volt a sorsod? Döbbenetes. És ami még hajmeresztőbb: az ilyen és hasonló sorok fölött mi – kollégáid és tanítványaid – arrogáns magabiztossággal siklottunk el. Persze meglehet: természetes védekező gesztus volt ez részünkről; jobban izgatta olvasóid – így engem is –, ami életérdekű, ami a készülő új irodalomtörténet elvi megalapozásához járul hozzá, s kevésbé, ami számvető, mérlegelő, összegző, lekerekítő – amely a Te lezáruló irodalomtörténeteddel kapcsolatos.
Új könyvedet tán ezért is teszem le némi elégedetlenséggel: az építő, a reménykedő, a cinkosan részt vevő hangodat már nem hallani ki belőle. Nem tudományos könyv ez már – egy öregember zárszámadása. „Magunkról beszélünk akkor is, amikor valamilyen tudományos elmélet vagy beszédmodor maszkját öltjük magunkra” – szögezed le már a kötet elején található Szabó Lőrinc-
hommage-ban, s e kijelentéssel búcsút is intesz a sztentori kuruzslásnak, melynek híve és apostola egyébként sose voltál. Sőt, eszembe ötlik, hányszor intettél: ne menjen tudós ténykedésem szépírói munkám rovására. Vajon attól akartál megóvni, amitől magadat nem tudtad? Azt hiszem, igen. S ahogy olvasom művészbarátaidról írott – már-már nekrológ tömörségű – cikkeidet, csak jobban megerősödöm e hitemben. Illyés Gyula, Rónay György, Jánosy István, Szabó Magda, Kormos István, Parancs János, Papp Árpád, Kemenczky Judit – ők voltak a Te igazi barátaid, lelki-szellemi társaid, s nem az MTA Tudós Kávézójának öltönyös törzsvendégei.
Talán ezért is üldögéltél MTA-doktorként a PoLíSz szerkesztőségében Turcsány Péterrel, Zsávolya Zolival, Szappanos Gabival, Adamik Tamással és velem. És itt döbbenek rá: azon a bizonyos konferencián, amelyen a
Tarisznya költőjének életművét tárgyaltuk, s amelyre Te postán küldted el előadásodat, én voltam a „magyar hangod”. Hát
ezért volt ilyen ismerős ez a cikk a könyvedben – csapok önkéntelenül is a homlokomra. Jellemző, hogy a konferencia kiadványa sosem készült el; s mert Te nem törődtél írásaid sorsával, én réges-rég elfeledtem, hogy ez a cikk egyáltalán létezik, s hogy egykor én olvastam föl…
De mit is mondtam? Hogy nem törődtél írásaid sorsával? Megtévesztő egyszerűsítés. Nagyon is törődtél, csak épp nem telefonálgattál, mint oly sokan, hogy mikor jelenik meg végre. Tudod: az elmúlt években száznál is több szerző cikkével, könyvével küszködtem, de ilyen türelmes, szelíd emberrel ritkán akadt dolgom. A többség folyvást zaklatott, sürgetett, még éjjel sem hagytak nyugodni; ezzel szemben Te – noha köztudott volt, hogy éjszaka élsz és alkotsz – sosem hajszoltál semmiért.
És mégis. Talán az ifjabb Rónayval kapcsolatos cikked állt épp közlés előtt a PoLíSznál, és Te – kérésemnek megfelelően – jelezted, hogy elütés maradt a belívben. Megírtad levélben is, persze, de még külön fel is hívtál, hogy biztos légy benne: a lapszus dolga el lesz gereblyézve. Hát
ennyire komolyan vetted,
ennyire a szíveden viselted a minőséget. S így nézve a
Találkozások és tapasztalatok a gondatlanság szégyenparádéja. Hiszen soha még könyvben ennyi elütést, tördelési és helyesírási hibát nem láttam. Haragszom is Turcsányra: miért nem szólt időben. De magamra még jobban: miért nem ajánlkoztam önként a szerkesztői föladatra?
Apropó! Ahogy így visszarévedek: idén, április 23-án – igen: épp doktori védésem előtt egy nappal – szelíd, szeretetteljes hangodon fölkértél: mutassam be majdan könyvheti könyvedet az ITI-ben vagy az Írószövetségben. Egyetlen kikötésed volt: bevezető elmélkedésem ne dicshimnusz legyen. „Mondd meg tételesen, hogy ez a pacák itt és itt hülyeséget állít” – kérted. Aztán elmosolyodtál, és azt kívántad: a védésem eredménye legyen
éppen 99%-os. Véletlenül se 100 – mert a „túlságosan kerek eredmény mindig gyanús”…
Drága Lacim! Mit mondhatnék? Köszönöm megtisztelő bizalmadat!
Ha válaszodat nem is, túlvilági sugallataidat tovább is várva,
baráti és tanítványi szeretettel ölel,
marci
Budapest, 2015. július 3.
Elhangzott Ferenczi-Fischer László ravatalánál a Budakeszi temetőben, 2015. július 3-án.
